Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2008
sajnos csak tanévekben tudok gondolkozni. ez pedig még elég hosszú. az, hogy 2008 vagy 2009 van-e a szélső fölső sarokban a füzetben, igazából lényegtelen. úgyis elrontom mindig. fogadni régen szoktam, mindig megtartottam, néhány éve nem fogadok, látszik is. lehet, hogy megint. mondjuk azt, hogy nem tanulok többé nem érettségi tárgyra .
nem gondoltam, hogy eltévedek, de végül mégis egy megállóval hamarabb szálltam le. józsefvárosi piac. és durrognak a petárdák. (van egy gyerekkori emlékem, apával állunk a piac előtt, várunk a villamosra, bácsi megy át az úton, apa kiabál, mondja, hogy lépjek le a sínekre, nem lépek, bácsit elcsapják, mellém esik. azt hittem, a józsefvárosinál volt, nem, máshol, de a helyszín kísértetiesen hasonlít.) féltem, nem is mertem átmenni az úton, amíg nem jött egy néni, aki átkísért. aztán óbuda, kislányoknak kori, én is akarok, de még nem lehet. puszi-puszi, forralt bor, apa. hogy menjünk ki a hajógyárira sétálni. de én oda nem akarok, nem azért, mert fáj, mert olyan hideg van, mintha jeget raknánk rá, csak bent fáj a melegben, hanem azért, mert akkor mindig át kell mászni egy kerítésen, meg már a kislányok sem akarták, hisztiztek is. én is hisztiztem, akkor apa mondta, hogy csak azért hisztizek, mert utálom. mondtam, hogy igen, aztán hogy nem, döntse el. aztán sétáltunk sokat, nem szeretem a
éjjel kettő körül minden előzmény nélkül felültem az ágyban, és megkértem az alterfiút, hogy vágja le a frufrum. lehetőleg azonnal, mert utána meggondolom magam. és íme, látok. (meg nem is néz ki rosszul.)

betegség, de tényleg utoljára

úgy döntöttem, hogy makkegészséges vagyok. ez persze általában nem ilyen egyszerű. de most ilyen egyszerű lesz. ennek ellentmond az előző éjszakám, kegyetlen volt, versenyt köhögtem a szomszéd bácsival, és vagy fáztam, vagy melegem volt, vagy a lábam fájt. olvastam, játszottam. reggel hatig. hattól nyolcig aludtam. de most már éppen ideje meggyógyulni, az ügyeletes doktorbácsi is azt mondta, hogy hétfőre meggyógyulok, vagy menjek vissza és röngten, meg szuri, szóval hétfőre meggyógyulok, hétfő van. arról nem volt szó, hogy az emeleten próbálunk. meg hogy nem lesz parkolóhely a városban, és messziről kell gyalogolni. meg hogy három órás a próba, én meg leülni nem tudok, vagy feállni nem tudok, de ezeket sűrűn váltogatni főleg nem. szóval a meggyógyult lábamra itthon a biztonság kedvéért megint ráraktam a mexikói vegyeszöldséget, meg a kenőcsöt is, persze már nem fáj, egyáltalán nem bicegek, aki szerint betegnek tűnök, az téved, és sürgösen revideálnia kell az álláspontját. én megmondtam
ma délután háromkor ébredtem. és korcsolyázni akarok menni. ami nem jó a térdnek, szóval várunk vele még egy kicsit, de sétálni lehet, hogy ma este kimegyek, kipróbálni, hogy tudok-e már járni, és ha igen, semmi nem állíthat meg. csak a lépcsők, de holnapra már biztos azokat is simán veszem. mivel gyakorlatilag negyedik napja szobafogság, kezdem érezni, hogy nagyon elhagytam magam, meg mérges is vagyok magamra, mert rengeteget tanulhattam volna, hogy ilyen jól ráértem, mentségem csak annyi, hogy a térdemben a gyulladás miatt szinte mindig lázam vagy hőemelkedésem volt, meg egyébkéntis karácsony van. volt. na, vár a nagyvilág. (főleg esztergom, meg a szabóervin, ott olyan jó ötleteim támadnak mindig, annyi könyv között nem csoda.)
már régen észre kellett volna vennem, hogy ahelyett, hogy nyitnék, egyre szorosabbra zárom a szemeimet, a fülemet betapasztom, a csigaház bejáratát elreteszelem. a világ nem szörnyű. a világ nem borzasztó. van értelme gyerekeket szülni, és felnevelni őket. a föld élhető lesz még harminc, negyven év múlva is. nem ölnek meg emberek másik embereket. állatokat sem. kapcsoljátok ki a tévét, rádiót, az indexen is meg kell szűrni, mit olvas el az ember, filmekből csak olyat, amiben nem hal meg senki, ha pedig mégis, akkor ez csak film. ez csak film. valahogy úgy érzem, hogy gondolkodjon, aki akar, én inkább boldog vagyok. felelőtlen. gonosz. egyébként azok szerint, akik meglátogatnak, nagyon viccesen bicegek.
azt mondta az ügyeletis doktorbácsi, hogy bursitisem (nyálkatömlőgyulladásom) van, rakjak a térdemre fagyott mexikói vegyeszöldséget, meg kenjem kenőccsel, és hétfőig azért feküdjek. ezt nem lesz túl nehéz betartani, mást úgysem igazán tudok csinálni.

karácsonyi redesign

ez most ilyen fehér lett. még nem tudom, tetszik-e, mert tényleg elég fehér. és az előző gyönyörűséget úgysem lehet túlszárnyalni.
egész egyszerűen kimaradt a karácsony.

szolg. közl.

úgy tűnik, meghalt a szerver, ezért az oldal látványelemei nem működnek megfelelően. remélem, majd megjavul, addig kis türelmet kérek. gondoltam, hogy váltok addig, de igen kétséges, hogy vissza tudnám-e állítani. nézzétek addig a css-lapot kikapcsolva, úgy olvasható. (firefox: nézet -> oldalstílus -> nincs stílus) mivel közben én is eljátszom a nagyhalált, két napja nem hajlik a jobb térdem, de én nem megyek ügyeletre, mert nem történt vele az égvilágon semmi, biztos elmúlik, ha rakok rá fagyasztott mexikói zöldséget. szóval egyáltalán nem zavar, hogy éppen tönkre van menve a gyönyörű dizájnom, illik az ágyban, párnák közt hangulatomhoz.

2008 december

75. Böszörményi Gyula: Zsófi és a Dalnok (talán másodszor) 74. Marjane Satrapi: Persepolis Kétkötetes képregény Irán múltjáról, jelenéről és jövőjéről egy francia neveltetésű iráni lány szemével. Zseniális. (Meg a rajzfilm is.) Könyvajánló itt . 73. Böszörményi Gyula: Zsófi és a boszorkánypláza (sokadjára) 72. Böszörményi Gyula: Zsófi és az elnévtelenedett falu (ki tudja, hányadszor) 71. Ecséri Lilla: Napló, 1944 70. Károlyi Amy: Vers és napló 69. Boris Vian: Tajtékos napok Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kell tűnnie, mert a többi rút... Nem mondom, hogy nem voltak előítéleteim. Szürreális és szerelmes, akkor biztos csöpögős is. Még az eleje sem ragad meg. Különös férfiak különös ételeket esznek egy különös házban, különösen beszélnek különös dolgokról. Koktélzongora, szürke bajszú egérke, hatalmas ablakok, pompa, angolna, Sartre, Beauvoir. Mi a valóság, és mit kell melléképze
mivel én a láz miatt kihagytam a karácsonyi istentiszteletet, most kívánok minden kedves blogolvasónak boldog, áldott, békés karácsonyt! :)
most huszonnegyedike van, karácsony, én pizsamában szenvedek, lázmérővel a számban, nagyon klasszul végigcsináltam a suliban az utolsó két hetet, igazából elégedett vagyok magammal, csak úgy néz ki, kicsit most jön ki rajtam, aminek eddig nem volt szabad, mert ugye többet nem lehet hiányozni. és igazából csak ilyen rossz dolgok használnak, mint a sósvizes gargalizálás (például a szabóervin büféjéből kért sós vízzel), vagy a csípős ecsetelős aftára (például erchegyia kolesszobájában). pfujj. és a legkisebb esélyt nem látom arra, hogy kipihenem magam a szünetben.
a huszonharmadika olyan volt, hogy a reggeli hisztim után (én nem olvasok el több naplót és szakirodalmat, nem megyek be a szabóervinbe, nem írom meg az OKTV-t, hanem sütni fogunk, aludni, ajándékokat csomagolni, jó könyveket olvasni, filmeket nézni, sétálni menni, barátokkal lógni, meg olyan dolgokat csinálni, amiket az emberek a téli szünetben szoktak) bementünk a szabóervinbe, kikértem a hét lakat alatt őrzött Schlachta Etelkát a raktárból (szuper pici könyvlifteken küldik az emeletek között a könyveket), kijegyzeteltem, tetszett, tökjó, ha ilyeneket ír, hogy mazurkát b. Münchhausennel tánczoltam . és ott voltunk egészen estig. aztán el akartunk menni, de elveszett a Mici, bárhol lehetett. most elmesélhetném, mekkora élmény a tervezett indulás után tíz perccel egy patkányt keresni az albiban, de inkább képzelje el mindenki. elbújt rendesen. aztán felmentünk a koleszba erchegyiához és Sisszyhez, honfoglalóztunk, ennyi függőt egy helyen, borzasztó, aztán kimentünk az erdőbe, boldog ka
annyira szégyellem magam, hogy idén nem én sütöttem a mézeskalácsot és a beiglit. jó, a mézeskalácsot begyúrtam koncert után késő este, de anyu sütötte ki hajnalban, mézeskalácsillatra ébredtem. aztán hogy beigli lesz-e, az kiderül ma éjjel, ha hazamegyek, karácsonyi ebédet talán főz az exnevelőapám, de jobban szeretném, ha inkább egy jó messzi városban töltené az ünnepeket.
ma piroshajú volt tanárom (TV) ült előttem a pesti buszon. én igazán nem akartam hallgatózni, de hangosan beszélt. szerintem tanulságos. - Tudod, én máh csak hendezni akahom az anyagi gondjaimat. Ki tudjam fizetni a tandíjamat, a könyvelőt, meg el tudjak menni nyahalni. Én semmi mást nem akahok. Nem itt tahtana ez az ohszág, ha mindenki csak ennyit lopna, de ezeknek semmi sem elég!
hajnalok hajnalán fel kellett kelni, próba, de végülis nem volt borzasztó. sőt. az meg pláne jó volt, úgy elköszönni a Gergőtől meg a Lacibácsitól, hogy á demain. persze nem mondtam, csak gondoltam. aztán irány a nagyváros, be a szabóervinbe, alföldben két forrást  olvastam el, ennyi könyvet még sosem láttam egy helyen, csönd volt és könyvtárszag, aztán át a könyvesboltba, ahol még kellett ajándékot vennem, aztán vissza a szabóervinbe, fel az ötödikre, budapest gyűjtemény, az Ecséri Lillának a raktári számát kikérőlapra kell írni, átadni a bácsinak, kihozza a raktárból, fenn kell maradnom egyedül abban a csöndes teremben, furcsa, kényelmetlen székek és zöld olvasólámpák között, ahol senki, de senki nem szólal vagy mozdul meg, és ki kellett olvasnom zárásig. sima ügy. (meg a Brunszvik is megjött, brutálisan vastag és nehéz.  a tanulmány része CCCCL-ig van oldalszámozva, a napló része pedig 447-ig. és kinyitottam. és az egyik oldal német, a másik francia, de van, ahol bekezdésenként vált
olyan boldogság töltött el, amikor rájöttem, hogy a Polcz Alaine-t nem kell végig olvasnom, hogy gondoltam, ezt az érzést megosztom mindenkivel. mert 130 oldalból már tud(hat)ok messzemenő következtetéseket levonni a 21. századi nőíró nyelvhasználati sajátosságairól. (persze lehet, hogy a maradék 130 oldalon valami drasztikus változás történik.) így látom a fényt az alagút végén. (tudom, hogy az olvasónak joga van a könyvet félbehagyni , de akkor sem könnyű.) teljesen elfelejtettem, hogy holnap (vagyis ma) reggel szalagavatós próba lesz a suliban, tehát délelőtt nem tudok a szabóervinbe, csak délután, a szakirodalom is csak ott olvasható, mert folyóiratos, azt hiszem, azt kezdem el, ha felérünk még pestre időben.
az én környezetemben egy ajtófélfa, egy hulahopp-karika, egy fogkefe is veszélyes fegyver. ügyetlen voltam, most fáj. azért így is szépen végigfújtam a karácsonyit, csúnya sebbel a számon belül, a karácsonyi pedig mindig jó.
én most azonnal akarok ajándékozni, teljesen igazságtalan, hogy most még nem lehet, látni szeretném az arcokat, mert kézzel csináltam és örömmel és szeretettel, meg azt is, amit nem kézzel, hogy örül-e, mert ez a legizgibb az egészben, persze az is izgi, hogy most várni kell, türelmetlenül, izgatottan, mert az nagyon felnőtt dolog, ha nem ajándékozzuk meg egymást azonnal, csak karácsonykor. tegnap délután egyébként ajándékokat csináltunk ügyesen, mindenki a maga barátainak, ma pedig mézeskalácsot sütünk a karácsonyi koncert előtt. (holnap pedig, megtörve a remek hangulatot, megyünk a szabóervinbe, azt álmodtam, hogy bementünk, de már minden naplót olvasott valaki, de adtak egy csomó másikat, de azokat már nem bírtam elolvasni, meg azt is álmodtam, hogy nem tudtam befejezni a témadolgozatot, meg a nyelvvizsgán is megbuktam, meg a finom csokimat is megették.)
ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy láttam, hogy nem örült az ajándékának, akit húztam az osztályból angyalkázásra, láttam a szemén. pedig én direkt úgy kerestem, hogy örüljön neki. olyan rossz úgy ajándékot adni, hogy nem örül neki a másik.
az énekkar egyenruhája fekete cipő, fekete szoknya, fehér blúz, nyakkendő. ezt elég sokan elfelejtették egy év alatt, a karvezetőnek meg - úgy tűnik -, senki sem szólt. (azért vagyok most ilyen, mert ez volt az utolsó, hogy kiálltam az énekkarral, a legutolsó, és nem az maradt meg bennem, hogy milyen szépen énekeltünk, hogy megcsináltuk, hogy megvolt az eredménye annak, hogy bejártunk hajnalban, hanem hogy mennyire fázott a lábam, milyen görbén álltunk, milyen hamisak voltunk, és mennyire nem volt semmi értelme a hétórási próbáknak... és milyen szomorú volt Durzimama szeme.) update. kaptam egy esemest. így jó elengedni, így el tudom engedni, mert egyébként nehéz. hat és fél év sok idő. köszönöm.

ünnepély, karácsony, ilyesfélék

na, lehet mondani, hogy nekem semmi sem jó, ami voltaképpen igaz is, meg lehet a recesszióra is hivatkozni, de azért rossz, hogy nem kaptunk könyvutalványt. (viszont a csoki olyan szép, hogy meg sem eszem :) ) meg úgysem jó semmi, kicsit keserű a szájízem az egész miatt, hogy szervezetlen, az énekkar hamis volt és halk, mi hárman is hamisak voltunk, dehát mit várnak, szerda reggelig úgy volt, hogy SzKE énekli, de ma nem ért rá, most énekeltük először zenekarral, ahhoz képest... meg hosszú is volt, minek bohóckodott a Szegő a végén, hátul már nem látták, meg teljesen tönkretette a karácsonyi hangulatom, ugyanez igaz a zenekarára, jól játszanak, tényleg, de miért itt, tiszta aranyos, hogy meghívta őket, de felesleges volt, köszönjük. ha már 35 perces órákat tartanak karácsony előtti szombaton, amikor már senki nem tanít (meghajlok az előtt, aki ezt kitalálta, meg az előtt is, aki szerint tíz perc kell a tanárnak az óra elkezdéséhez, ha neki tíz perc kell, akkor magáról állít ki szegénys
reggel úgy éreztem, hogy ez biztosan valami tévedés, ilyen idő nincs is, Ég Atyácska összekeverte a dobozokat odafent, és hó helyett véletlenül esőt borított ki, nagyot tüsszentett a Sárkány, vagy ilyesmi. de csaknem tévedés, nem múlik el, a suli új épületszárnyában folyik be a falon a víz, de az ablakokon ugyanúgy folyik, a Belleville randevúban végigcsorog a földön fekvő Bruno kutyán, végig a szemeken, lefolyik a szívbe, akkor kicsavarjuk, vér lesz belőle, átjárja az egész testet, s az emberből a végén nem marad más, csak jeges cuppogás. de már havazik.
a fürdésnek az a része a legjobb, amikor az ember hátán végiggurulnak a levegőbubik.
az előnye annak, hogy délután aludtam majdnem négy órát, az, hogy nem üveges szemekkel bámultam egész délután a semmibe, hanem például ajándékot csináltam, mert az jó dolog. a hátránya, hogy most (3/4 12) nem vagyok álmos, de ez igazából nem is hátrány, mert így tudok tanulni franciát, persze nem jó az, hogy mindig a nyelvet hagyom utoljára, de ezt már általánosban is így csináltam. aztán persze holnap megint fáradt leszek és megint alszom délután, ez ilyen ördögi kör. utálom.
a nekem-mi-mindenre-van-időm keretei közé simán belefér egy olyan nap, ami reggel hattól este fél tízig tart, mármint hogy addig távolt itthonról, mondjuk fel kisbusszal nagyvárosba, planetárium, hittanosokkal, még nem voltam sosem, jó volt. (bár a Hubble űrtávcsős előadásról kicsit homályos emlékeim vannak, de ott mindenki elaludt pár percre, valahol a csillagkeletkezés és a galaxisok között a végtelen univerzumban...)
Láttam ma egy könyvet, és majdnem megvettem neked karácsonyra. Az a címe, hogy hogyan mondjunk nemet.
ismerek egy fiút, akinek lehet 3/4 hatkor sms-t küldeni, hogy járnak-e a vonatok, és akkor ez a fiú felhív, és beszélgetünk. háromnegyedhatkor. reggel. ha nem fogok énekkarra járni, nagyon fog hiányozni szerda meg csütörtök reggelenként a közös vonatozás a Márkkal, ilyenkor ő a legeslegelső ember, akivel beszélek. (kicsit későn jutott eszembe, hogy minden bizonnyal nincs ma félhetes vonat.)

tanszaki

ezen lehet leginkább érzékelni az idő múlását, hogy kilenc év, az igazgató más, a zongorakísérő más, a tanár más, a gyerekek mások, de a terem ugyanaz, a darabok ugyanazok, minden évben ugyanakkor érnek el a hekes meg az elsős meg a másodikos furulyások ugyanoda, minden évben ugyanazt játsszák a trombitások a trompetenschule I. vagy II. kötetéből (idén csak egy trombitás volt, aki egyébként a Gabi barátjának az öccse, kicsi a világ), aztán már mi jövünk végre, nagyok, Bea is pozannal, a mogyorósi kamarások, tátról egyedül vagyok rezes, irigykedek kicsit.
a mai este fénypontja mindenképp az volt, amikor háromnegyed tízkor hazavergődve végre leültem ebédelni, sajtos tészta, meleg, az illata is jó, baj nem lehet, hát tévedtem, meg volt szórva cukorral jó alaposan a sajt alatt. egészségetekre. ez persze semmi ahhoz képest, hogy erősen koncentráltam, hogy el ne aludjak a nyolc ötvenesen, mert az tatabányai, persze elaludtam, de felkeltem időben, meg hívott anyu is, hogy hol vagyok, és mondtam, hogy szállok már le mindjárt, meg is nyomtam a gombot, persze rossz helyen, a sötétben a főúton sosem könnyű kitalálni, hogy most melyik árok szélén fog megállni, most nem figyeltem eléggé, egy megállóval hamarabb, nem az elágnál, hanem kint újtelepen. nem mertem szólni a sofőrnek, mind kiabálósok, inkább leszálltam. szóval a tízes út mellett sétáltam haza a semmi közepéről a sötétben, aztán a bajnai út mellett szintén sötétben, nem félek, nem félek, minek hívott fel anyu, ha már megint/még mindig rossz a kocsi és úgysem tud kijönni elém, akármikor i

Gépsárkány

Kép
Ezt a képet Pap Emese rajzolta illuszrációként a Gépsárkányhoz a FÉLbe , tehát csinált az én saját versemhez egy igazi rajzot, ráadásul ilyen gyönyörűt, egészen meg vagyok illetődve, meg hatódva, meg még örülök is, mert tényleg szép. Zümmög, zakatol, zúg-búg a járgány mélyében szelidül épp meg a sárkány bár szabadult volna, de nem mehetett mert lábai szörnyű vaskerekek orrlyuka kémény, háta poros jajj, harapása elektromos menne, rohanna, nem teheti hátára fogva három kocsi s lovasa, őre, táltos-etető: szenezett képű mozdonyvezető.
A vasárnapokat igazából senki sem szereti.
annyi jó dolgot lehetne most csinálni. egyszer majd kipróbálom, hogy azt teszem, amit akarok, nem pedig azt, amit kell. sokaknak bejött.
a szeretettel nem tudok mit kezdeni, annyian szeretnek, pedig nem is érdemlem meg, annyian segítenek, és mondják mindig, hogy milyen ügyes vagyok, pedig nem lennék ilyen ügyes, ha nem segítenének ennyien mindenben, például most a magyar is, valaki kitalálta, hogy mit olvassak, valaki megszerezte, valaki a szakirodalmat, valaki elmondta, hogy nagyjából mit vár az OKTV bizottság, nekem már csak el kell olvasni és meg kell írni. igazából nagyon köszönök mindenkinek mindent. (meg van egyébként egy Petri vers is, ami most eszembe jutott, a saját első mondatom juttatta eszembe, de csak véletlenül, szerintem nagyon jó.) Petri György: Horatiusnak rossz napja van A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – – Tartsanak el, és hízelegjenek, de ugyanakkor hagyjanak békén, küldjenek pénzt postán. Azt is unom, hogy hízelegjenek. Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán, amit én majd véletlenül megtalálok. Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valaki

arankapatkány

Kép
gyengébb idegzetűektől elnézést kérek, de gondoltam, megmutatom, hogy is néz ki egy ilyen kispatkány. (a kéz az alterfiújé, látszik a jobb csuklóján, hogy reggel lefröcskölte a tükörtojás, a balján meg az, hogy voltunk usziban dorogon, tökjó volt, egészen más, mint esztergomba menni, nem kiabált velünk az úszómester egyáltalán, nem volt hideg a folyosón, és olcsóért lehetett használni a szaunát, ott is voltunk, meg gőzfürdőzni, jó volt.)

4 hónap

ráadásul hiányzol.
egy hete egy sort sem olvastam. betűundoritiszem van. a saját betűimtől is. de majd elmúlik.

nosztalgia

hazafelé a tébányain felsős osztályfőnökömmel futottam össze... évek óta nem találkoztam vele, tavaly igazgatóváltás volt a faluban, több is, helyi botrányok, ők ezt már nem bírják idegekkel, a fél tanári kar átment az erzsébetbe, mindegy, de így eshetett meg, hogy most mégis. megbeszéltük, kiből mi lett, felsőoktatásba hányan, majdnem az osztály fele, talán 17-en voltunk, de erre egyikünk sem emlékezett, melyikőnk kiről mit tud, a Kitti dadusként dolgozik esztergomban, nem gondoltuk volna sosem, a Zsani pékségben csabán, a Szandra pénztáros, munkájuk van, vőlegényük, önálló életük, pedig szinte most volt, hogy úgy együtt, hogy a Kitti mellé ültetett a Bagi matekon, mert a jókat a rosszak mellé, azt már persze akkor is láttuk, hogy a Réka nyelvekkel megy majd, a Manó is már a németekhez jár egyetemre, de hogy a Rita majd ismétel nyergesen, végig négyes volt általánosban... és el sem tudod képzelni, hova züllik ez az iskola, már semmi sem a régi, persze a tátiak még mindig nagyon jók, f
még sötét volt, amikor el, és már sötét, amikor végre haza, végülis reggel hattól este hatig, énekkar, suli, cuki, gyógytesi, varrónő, harsona, nem is tűnik soknak, pedig azért húzós, fáradt vagyok. mondtam a gergőnek, hogy cukiba most nem, mert rossz magyart írtam, nem érdemlem meg, mondta, hogy pláne kell mennem akkor, megvigasztalni magam, különbözik a hozzáállásunk, mindig különbözni fog. végülis ezzel nem győzött meg, ezért inkább azért jutalmul, hogy továbbküldték az infót (OKTV), csak pár ponttal lett rosszabb, mint a gergőnek, annak örülök, hogy ez pont annyira lett jó, hogy kellemesen elégedett lehessek magammal, milyen ügyes is vagyok, de a második fordulóhoz azért nem elég. a zenesuliban a takarítónéni, (akiről eddig azt hittem, hogy nem szeret, mert miattam kell keddenként bentmaradnia este, mert csak nekem van már akkor órám), meglátott, és adott nekem mézeskalácsot, ott sütötték, bolhapiac volt az általános iskolásoknak. borzasztó volt, nagyon kevés mézet raktak bele, ráa
- de akkor miért jártok? - megígértük Durzák tanárnőnek... hogy karácsonyig... hogy nem hagyjuk cserben az énekkart... mindig így csinálták, hogy utolsó év első félévben még... de azért rossz nézni, ahogy a szemünk előtt teszi tönkre, senkire nem hallgatva. inkább mentem volna törire 6. órában, mint énekelni. jövő szombat után soha többé énekkar. (hetedikben, az adventin átadták a végzősök a stafétabotot, az énekkarba is avattak. gyertyával. akkor énekeltek néhány dalt, elbúcsúztak, mi is énekeltünk nekik, elbúcsúztattuk őket. tavaly a másik osztályt. tőlünk már nem köszön el senki, és mi sem tudjuk kinek átadni a hagyományt, nincsenek hetedikesek.) mint ma reggel kiderült, hétfőn fellépünk. mást még nem tudunk... (természetesen nem kételkedem abban, hogy jót akar. hogy a szándék... de miért kell lerombolni valamit, ami jó volt? pusztán azért, mert ő nem akar átvenni , hanem újat akar kezdeni ?)
reggel annyira féltem, még sosem féltem ennyire, de most egész kertvárosban nem volt közvilágítás, csak a vasúton túl, de odáig ugye el kell jutni valahogy. annyira féltem, hogy majdnem felhívtam a Márkot, hogy jöjjön ki elém, biztos kijött volna, mert nagyon rendes fiú, most is megvárt az öregek otthonánál, pedig nem is láthatta, hogy jövök, csak gondolhatta. világítottak a karácsonyi díszek az ablakokban, a csillagok is világítottak, ha nem féltem volna ennyire, örültem volna, hogy ilyen szép az ég.
megismerkedtem az Adatbázisok Adatbázisával, ami mindent tud minden könyvről. ez a nap is hasznosan telt.
ma elmaradt a harsonaórám, mert nem volt áram az egész faluban, így kint a zenesuliban sem. többek közt nálunk se, több, mint három órán keresztül. gyertyáztunk, aludtunk, csönd volt, jó volt. elkezdtem ajándékot csinálni gyertyaillatban, ez is jó. elmehetne az áram gyakrabban is.
még csak aligóta van hideg, de én máris unom, ha hó lenne, nem unnám, a havat szeretem, de ez a semmilyen, se nem fagy, se nem szél, se nem nap, se nem ború, ez nem jó. a tél legyen karakteres, vagy ne legyen tél. egyébként tegnap este azon gondolkoztam, hogy ha az ember elsős korától kezdve csak szépirodalmat (nem szakkönyveket ) olvas, és ennyi az iskola, akkor az élethez szükséges tudásanyag hány százalékát tudná így elsajátítani, valamint el tudna-e olvasni mindent, amit érdemes. már ha ezt a kategóriát meg lehet határozni. és akkor elégedett voltam magammal, hogy milyen jó gondolatom támadt, oktatási rendszer reformja rögtön, egészen új módszer, és akkor kinyitottam az itthon kallódó Théléme című folyóirat egyik számát, mert az elejére jó nagy betűkkel ki van írva, hogy Boris Vian , és elolvastam az előszót, és rájöttem, hogy már ezt is kitalálta valaki. Rabelais. lehetetlen újat gondolni. utálom a 21. századot. (kísérteties, hogy mindig azt a könyvet nyitom ki, amit ki kel
elment a délutánom, de nagyon, most bőgök, mert nem így akartam, nem kell holnapra tanulni, csak franciát, mert ma három dogát is írtam, és éppen elég volt, csak fél órát akartam aludni, utána rendesen franciát, meg megcsinálni az ajándékot az álfomnyafiknak , az órám rossz, a mobilom sagem , ezért nem csörög ( típushiba ), erre anyu elfelejtette , remek, bejön fél 12-kor, akkor már minek jön be, hagyott volna aludni reggelig, így csak hisztizek, hogy aludni éjjel semmit nem fogok tudni, ha a délutánt már így, tanulni sem, mert hisztizek, meg késő is van, szóval annyira szeretem, ha más hülye, és az én napom megy tönkre, igazán köszönöm. elkeserítő, hogy a legkisebb próbálkozásom is a normális életmódra (nappal tanul - éjjel alszik) való átállásra ekkora kudarccal végződik.
Cusi: tudom... ez a baj a jótanulókkal Cusi: tizenkét év folytonos nyerés után pedig életednek nem lesz többet ilyen folytonnyerő szakasza
a mai napom nagyon hasznosan telt, órákig olvasgattam a fszek katalógust meg a bookline-t, szimpatikus nők szimpatikus naplói után kutatva, lenne 21. századi is, magyar, pl. a nagy port kavart Spiegelmann Laura: Édeskevés, de azt semmiképp nem olvasnám el. előtte meghallgattam legalább háromszázszor az ave mariát a notre dame-ból, énekeltem is, franciául persze, nyersfordítás, hajjaj, soha nem jön ki a szótagszám, rímek nincsenek is, nem lesz belőlem fordító. kiválasztottam az aranytollas verseket, éppen ideje, hétfő a határidő, harmadik karácsony, harmadik jelige, az első karácsonyon egyetlen vers volt, nem is volt akkor még más, milyen régen volt, milyen nagyon-nagyon-nagyon régen, szerintem majd Lacibácsinak adom oda, mindig ez a legnehezebb, hogy kinek, még nehezebb, mint verset választani, mert csak. ráadásul a jeligém sem tetszik igazán.
a hétvégék olyanok, olyan alvósak, nem lehet ezzel már mit csinálni, az ember lánya kimerült, pihen, a fiúja felolvas neki Boris Viant, az jó, aztán a fiúja is elalszik, akkor alszanak, aztán felkelnek, jön a Mikulás, hoz virgácsot meg csokit, de virgácsot csak a felnőtteknek, a Kicsi mondja, hogy azért a nagyok kaptak, mert ők mindig csókolóznak, a gyerekek nevetnek, aztán a fiú meg a lány alszik megint, esetleg sétálnak, moziba mennek, megnézik a Die Wellét, megtanítják keresztszemezni a Kicsit, nyomdáznak az ikrekkel, akik kétszer is itt aludtak, a hétvégék már csak ilyen alvósak, mindenki fáradt, nem akarom, hogy ilyen alvósak legyenek, de ezzel nem lehet mit csinálni. a vasárnapok pedig még mindig szörnyűek, bárcsak ne lennének vasárnapok, a vasárnap nem is hétvége, hétvégén az ember azt csinál, amit akar, a vasárnap elválós-tanulós.
ma három fiú fog itt aludni, halmozzuk az élvezeteket, a Kicsivel kettő, velem egy, már csak anyu mellé kellene valaki. nálunk egyébként mindig úgy volt, hogy bárki bármikor itt aludhat, nekem nagyon furcsa, hogy valahol nem engedik meg. ha van elég hely, miért ne.

gólyaavató

több, mint 10 óra a suliban, brrr. egyébként nagyon jó volt, a világ második legjobb blogján biztos írnak majd róla, belinkelem majd.
reggel héttől este ötig folyamatosan bent voltam a suliban, szeretek bent lenni, de ez azért kicsit sok volt. jó, nem folyamatosan, egy kicsit nem, amíg átmentünk a cukiba sütiért Gergővel meg Lacibácsival. reggel énekkar volt, a második emeleten jöttem rá, hogy még mindig dúdolom az ave mariát, hónapok óta nem dúdoltam semmit énekkarról kijövet, most úgy benne maradt a fülemben. nagyon jó próba volt a mai, sok ilyet még, hangulatilag is, technikailag is. aztán infó oktv, inkább hajjaj, de nem ártott megpróbálni, mennyit felejtettem az érettségi óta. Frau B. rendes volt, hazahozott, nem áztam meg, Milvát hallgattunk, sötét volt, köd, sokan voltunk a kocsiban, szeretem az esőt, a ködöt és a sötétet. most szerintem alszom egy kicsit, aztán érzékeny és fájdalmas búcsút veszek azoktól a könyvektől, amiket el szerettem volna olvasni, mondjuk úgy az elkövetkezendő két hónapban... (azért a Boris Viant még persze befejezem, reméltem, hogy nem fog tetszeni, de mégis, csak meg kellett szokni a
délután három környékén megnyitottam egy excel adatbázist. hogy szigorú órabeosztást abba bele. percre pontosan. azóta csináltam igazán sok mindent, de semmi olyat, aminek igazán köze lenne az irodalomhoz vagy a nyelvtanhoz vagy a franciához. olyat igen, aminek kicsit van, de olyat, ami tényleg, olyat nem. de most már mindjárt megcsinálom az órabeosztásom... holnap infó OKTV, szerintem minden órára bemegyek, mert énekkarra kéne, meg magyarfaktra és franciára is, a kettő között meg mit csinálnék. úgysem készültem igazán.
mondta Mészi, hogy gratulál, én meg csak néztem, hogy jó, de mihez, és mondta, hogy a nyelvtan, én meg mondtam, hogy kizárt, meg nekem még nem is mondta senki. de mondta Mészi, hogy de bizony, második forduló. azt hiszem, először nagyon megörültem neki, aztán rájöttem, hogy kell írnom 30 oldalt " Naplóváltozatok a klasszicizmustól napjainkig " témában, azután már csak szimplán örültem, és még most is örülök, ki hitte volna, hű. most dicsekedtem.
még hogy szép álmokat... mikor álmodtam utoljára egyáltalán elfogadhatót? amiből nem úgy ébredtem, hogy hú, és nem nyomasztott napokon át?
buta, buta, buta, buta, meg még lusta-lusta-lusta-lusta is, meg figyelmetlen, felelőtlen, megbízhatatlan, nem kitartó, de nem ám, meg önfegyelmetlen, meg tehetségtelen, meg befolyásolható, meg semmihez sem értő, semmit sem akaró, semmihez sem kezdő, nem is megy magyarszakra, egyetemre sem, buta, buta, buta, buta.
bejött reggel nyolckor a kétszázkettesbe, és mondta, hogy Lackfi János vagyok, én meg mondtam, hogy hűha. meg a Gergőnek, hogy na látod, ez a pasi írta azt a klassz cicás verset . jött mondani, hogy gyertek gyerekek a pázmányra, mert járhattok kreatív írás szemináriumra. azt is mondta (de nem magától, kérdeztem), hogy persze, szerkesztőképzés is van a pázmányon, de az egyetemen kívül is, pesten, utánanézni ( nagyon drága ), hozott prévert-t, meg svéd gyermekvers-típusú verset is (ki gondolta volna gyerekként, hogy azok ilyen híresek), meg weöres sándort, kreatív írtunk, kreatív hallgattunk, hallgattuk. meglepetés volt, jó meglepetés így kedd reggelre, sok ilyen kedd reggel kéne, mondjuk jöhetne még az eltéről a Nádasdy, annak is örülnék.
december, december, ki lehetett nyitni a csokis adventi naptár első ablakocskáját. finom. tegnap meg meggyújtottuk az első gyertyát a koszorún, legalább másfél percig együtt voltunk mind az öten a konyhában, furcsa volt és jó.
nagyon szeretem, hogy a hetediken vagyunk, laktam már a hetediken, de ott nem úgy volt, mint itt, itt a többi ház alacsony, ellátni egészen messze, látni az eget. amikor a lakótelepen laktunk, ott szemben egy másik tízemeletes volt, egy egész sor, egy egész lakótelepnyi ugyanolyan panel tízemeletes, mindnek lilára festve az alja, aztán a Dobó Katica utcától piros, aztán volt sárga is, azt hiszem, meg még sok szín... eleinte mindig eltévedtem, annyira egyformák voltak a házak meg az utcák, olvasni kellett a táblákat. éjjel, ha nem tudtam aludni, órákon át bámultam ki az ablakon, és számolgattam, hány család van még ébren szemben. a tanítónénim, (aki mindig sünikről meg pingpongról énekelt nekünk, meg néha azt is, hogy a bööörtööön ablakába ) azt mondta, hogy ő mindig úgy képzelte, hogy a panellakások olyanok, mint a gyufásdobozok, és bármikor jöhet egy óriás, aki belekukucskálhat az életükbe. azóta én is úgy képzelem, és sokáig nem tudtam aludni éjszakánként, meg akartam lesni az óriást
az egész napot végigaludtam, mindenféle túlzás vagy sarkítás nélkül, délben felébredtünk, picit ébren voltunk, aztán aludtunk tovább, mert mondtam az alterfiúnak, hogy nem kelek fel, aztán megnéztük az Ádám almáit, aztán aludtam tovább, aztán elmentünk a boltba és vettünk franciadrazsét meg lázcsillapítót, aztán aludtam tovább, aztán végre lement a lázam, és igazán éhes lettem. a háziorvos azt mondta, hogy lehet allergiától is, hogy ez a láz-hőemelkedés allergiás tünet, akkor viszont lehet a patkányoktól sajnos, azt soha senki nem méri, hogy patkányszőrre allergiás-e az ember, mert ugye nem sokan tartanak patkányt. pedig az Aranka, meg a Mici meg a Pötyi nagyon aranyosak. (persze csak annak, aki szeret mindenféle tollas meg nyálkás bőrű állatot. meg még a bogarakat is.)

héttulajdonság játék

Achotól kaptam a felkérést a játékra, melynek szabályai: 1. Linkeld be azt az embert a blogodba, akitől a körkérdést kaptad. 2. Ossz meg magadról hét dolgot, akár különleges, akár hétköznapi. 3. Válassz ki 7 embert, nevezd meg és linkeld be őket a blogodba. 4. Egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukon, hogy ők a kiválasztottak. 1. A kávét csak mézzel iszom meg, és semmi mással, ha mégis rakok hozzá tejet, akkor hajlamos vagyok mindenfélét beleaprítani, háztartási keksz, kenyér, ilyesmi. 2. Szeretném, ha olyan hajam lenne, mint a kék hajú tündérnek a Pinokkióban. 3. Hétféle hangszeren tanultam játszani zeneiskolában. Igazából egyen sem tudok. 4. Hiszek abban, hogy a békákból királyfiak lesznek, annak ellenére, hogy még sosem sikerült a varázslat. 5. Bárhol, bármikor és bármilyen körülmények között el tudok aludni percek alatt, kivéve a saját ágyamban éjszaka. 6. A hirtelen harag nálam percekig tart, de a hatása igen viharos.  7. Betegesen félek attól, hogy kiszúrom a saját szemem.
egyszerre eltűnt minden, ami eddig azt mondta, hogy kelj fel, menj be, tanuld meg, írd meg, olvasd el, csináld meg, mondd így, mosolyogj, ilyesmi, nem tudom, mikor tűnt el, meg hogy tűnt el, egyszerre csak nincs. én akarom csinálni, ülök a könyv fölött, fogom a tollat, ott a füzet, de nem történik semmi. én el akarok menni, de akkor jön a fejfájás, hőemelkedés, nyilván pszichés, borzasztó. szóval most ez van így, meg olyan is, hogy romlott a tüdőm, nem tudom, hozitígy miért, ezért csak úgy szipogatom a levegőt egész nap, azt hiszem, hogy elfogy, pszichés. most itt az alterfiúnál, biztos feltöltődök csupa pozitívval, és össze fogok szedődni, meg még alszom is.
álltam a buszmegállóban, és azt figyeltem, hogy melyik kocsiban ki ül, és hogy illik-e az autójához, sokáig jó játék, aztán a rendszámokat, a rendszámok mindig lekötnek, rendszer, logika, ráadásul mindegyikből csak egyetlenegy létezik, ilyen nincs is, nem is léteznek, a világ sem létezik, az létezik, amit látok, aki felszáll a buszra, csak addig létezik, amíg előttem van, próbálom elképzelni, de nem tudom, hova megy haza, honnan jön, mit dolgozik, mit gondol, mi fáj neki, nem is megy sehova, nem jön sehonnan, nem dolgozik, nem gondol, nem létezik, nincs, én sem vagyok, mert magamat bizonyára csak én képzelem, de ez paradoxon, tehát nem létezem, és ha a nemlétező önmagam kilép egy nemlétező autó elé, nyilván nem történik semmi, nem látjátok, mennyire valószínűtlen világban élünk? mindig félek attól, hogy a hátam mögött összeomlik a világ, régebben gyakran pillantottam hátra, hogy megvan-e még, persze sebesen, hátha rajtakapom a Semmit, amint falja fel az utat, a házakat, a kóbor kutyáka
múlnak a gyermekévek, nincs visszaút, vagy ilyesmi, most már biztos és fix, január 22, nem vagyok én normális, napi egy óra francia minden áldott nap, másképp nem lehet, évek lemaradását kell behozni, persze akkor sincs semmi baj, ha nem sikerül, tényleg, kinek kell az az öt pont, pláne magyarszakra, nehogy már öt ponton múljon, nem is kell a nyelvvizsga, ha nem beszélem rendesen a nyelvet, milyen jogon, a nyelvvizsgaközpontos pasi emlékezett rám, a nevemre, az arcomra, mondta, hogy németes vagyok, ugye, a német nagyon jó lett, a francia nem lesz, de nem baj, csak 60% kell, annyit simán, persze, csont nélkül, muszáj ezt elhinni, évek óta nem volt olyan, hogy valami ne sikerült volna, nem is tudom, mit csinálnék egy kudarccal, hova tenném, nem tudom, mit csinálnék, ha megbuknék, ajjaj, nem vagyok én normális, egészen biztos, nem kell nekem a vizsgadrukk, nagyon nem, dehogynem, nagyon kell, rosszul kezelem, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.
miközben azon zsörtölődök, hogy a Bardo szerint mennyire iszonyú frázisos egy versen belül a kéz a szív és a szem, ráadásul még a hó is, és közben itt a hetedik ecloga, ahol az utolsó versszakban halmozottan van élet meg halál meg álom meg csók, mégsem mondja senki Radnótira, hogy milyen elképesztően frázisos és rossz költő, nem is lenne igaza annak, aki ezt mondaná, de akkor nekem se mondja, pláne ne Bardo, aki mostanában olyan furcsa verseket ír, szóval eközben repes a kis szívem a boldogságtól, most még modoros is voltam, borzasztó, mert hogy még a dokk néhánnyal ezelőtti leállása előtt küldtem be oda verset, és mostanra az egyiket a komoly szerkibrigád maradandónak ítélte, persze azt, amire számítottam, bizony, lehet sikerélményt elérni, ha az ember a legjobb versét mutogatja fűnek-fának, de a lényeg, hogy ott van, végülis a dokk a legnagyobb kortárs amatőrirodalmi gyűjtemény, innen már csak egy lépés a világhír. (már csak meg kéne tanulni kevésbé frázisos és sokal egyedibb verse
Tizenkilenc éves koromban a tiszta ártatlanság volt számomra a nagy vízválasztó. A világot ugyanis nem katolikusokra és protestánsokra, nem republikánusokra és demokratákra, nem négerekre és fehérekre, de még csak nem is férfiakra és nőkre osztottam, hanem olyanokra, akik lefeküdtek már valakivel, és akik nem... Ki tudja, mit olvasok most?
régen volt olyan az eltén, hogy szerkesztőképzés, ma már nincs, vagy csak nagyon eldugták. pedig sajnos nem kapkodnak csak úgy a közepesen tehetséges szerkesztőkért, ugye, pláne, ha valaki angolul sem tud, meg még fordítani sem, azt azért jó lenne megtanulni, úgy beszélni legalább egy nyelvet, mondjuk németül, mert francia könyvek nem igazán vannak a könyvpiacon valamiért, tényleg, ez jó lenne, de nem hiszem, hogy csak fordításból meg szerkesztésből meg lehet élni, ezt majd meg kell kérdezni, de biztosan nem, talán csak a sztárszerkesztők meg a sztárfordítók élnek meg belőle, ezt az ember biztos amellett csinálja, hogy magyart tanít valahol, vagy magánórákat ad nyelvből, de nyelvet akkor sem tanítanék, ha ez lenne az utolsó lehetőség, brrr, matekot szívesen, na de nyelvet? én? mi lenne, ha kicsit kevesebbet töprengenék ezen, mert az élet úgyis úgy alakul, ahogy akar? miért félek mindig attól, hogy egyszercsak jön egy nagy lehetőség, amikor majd jól megtalálnám önmagam, és pont azt csin

Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban, veréb mászkál lent a hóban. Veréb! Elment az eszed? A hóesés betemet. Nem is ugrálsz, araszolsz, hóesésben vacakolsz. Fölfújtad a tolladat, ázott pamutgombolyag. Mi kell neked? Fatető! Fatető! Deszka madáretető. Igazából a Szabó Lőrinc Esik a hót akartam, de azt már ellőttem itt.
azt hiszem, úgy teszek a legjobban, ha hallgatok a doktorbácsira és leszokom a lázmérésről. azért holnap reggel labor, vérvétel, brr.
most már mindörökre fél hét marad, nekem ne mondjátok, hogy nem, amikor igen, amikor egészen addig fél hét van, amíg nem méltóztatom kidugni a lábujjam a dunyha alól, egészen addig fél hét van, amíg én úgy akarom, az ilyen félheteket a végtelenségig lehet húzni, szerintem egy-egy ilyen félhét akár évekig is eltarthat, ezek a félhetek már csak ilyenek. szóval tisztelt bíróság, az úgy volt, hogy én tényleg vigyáztam magamra, felöltöztem mindig nagyon rendesen, nem vettem szoknyát meg vékony cipőt, viszont vettem sapkát meg sálat, az, hogy kimentem az utcára, nem jelent semmit, nem voltam kint sokat a hideg, csípős levegőn, nehogy esetleg megfázzak, csak kicsit voltam kint mindig, ameddig elmentünk innen oda meg onnan ide, de azt is a legtöbbször békávén. szóval amikor még pesten az alterfiú azt mondta, hogy szerinte lázas vagyok, akkor szomorú lettem, mert nem akartam, de tudtam, hogy igaza van, hazafele a vonaton már azzal játszottam, hogymindenki arcára ráképzeltem a lázrózsákat, igen
martin: hol vonultál te? maf: a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen megnyitóján martin: aha... és erre elráncigáltad a pasidat? maf: nem ő ráncigált el engem martin: váó ebből házasság lesz
most itthon újra, az egész életem nem más, mint egy ingázás bp meg tát között, amikor kicsi voltam, akkor le a nagyszülőkhöz, igen, ide, aztán fel apához mindig, egész nyarakat ott, most fel az alterfiúhoz, aztán ha nagy leszek, akkor én fogom a gyerekeimet lehozni a nagyanyjukhoz ide, persze igazából nem így van a le meg a fel, hanem fordítva, csak nekem így, mert én ott kezdtem, és kicsit mindig az az otthon, de ez is otthon, szerencsére mindenhol jó, máshol is jó, utazni is jó, de nem is erről akartam, hanem hogy hó van, igazán, tényleg, én egész télen tudok neki örülni, akkor is, ha hajnali kettő van, és a parkoló autók tetejéről kaparjuk le, és azzal dobáljuk egymást, kesztyűnk nincs, fázunk, beesik a kabát ujjába, kipirosodunk, az orr, a fülek, jó, utána minden átfagyott kéz zsebre, az enyémet is az övébe, úgy sokkal jobb, meg akkor is jó a hó, ha a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen keretében fejenként egy nagy, piros néma tanút kell átvinni a merlin színháztól a markó béla
havazott ma, nem sokat, picit, ezért én szoknyát akarok felvenni és vékony kabátot, imádom, ha csíp a fagy, a szeles, párás hideget nem, de a fagyot igen, ha kipirosodik az ember orra meg füle. egyébként a fene a hőérzékelésem, ma éjjel bezzeg nem fáztam (csak a lábam, három pár zokni volt rajtam), itthon meg felvettem még két pulcsit, és úgy aludtam, pedig tényleg nincs itt hideg. (szerettem volna, ha megmarad, drukkoltam nagyon, az első hóval meg kell mosakodni, akkor lesz szép az ember. a hócsata is jó, csak ne rakják be a jeget a kabát alá a fiúk, az szemétség.)

olvasás éjszakája

tényleg csak az bosszant, hogy az utolsó fél órában bealudtam. annyira nem vigasztal, hogy hiába kérdeztem bárkit, mi lett a vége, csak zavart csönd fogadott. pedig azelőtt egy órával még akartam menni olvasni, el is döntöttem, hogy ha Ádám abbahagyja, akkor megyek én, úgy legalább biztosan nem alszom el. mert nem akartam elaludni, mert jó volt a regény, bár nagyon kellett rá figyelni, hogy az ember rendesen követni tudja. az alterfiú azt mondta, amikor hazahozott és itt aludtunk tovább, hogy igazán szürreális élmény volt. igaza van... a szél döngeti az ablakot, az eső kopog, lilahagyma- és forróteaillat, matracokon hálózsákok, kispárnák, 34-40 bóbiskoló, kócos fej, valaki horkol, a Mesepadon mindig más ül, olvas. hangoskönyv live.
ez így nem jó, ennek máshogy kellene lennie... nekem már rég nem kellene itt lennem, dolgoznom kellene, egyetemre járni, kolesz, albi, saját lakás, férj, gyerekek, magánélet, ilyesmi... 19 éves vagyok, mit keresek még itthon... kosztüm, nyelvvizsga, jogsi, 150.000 forint minimum kéne így most, jó, persze jogsi meg nyelvvizsga nem lesz, amíg meg nem keresem rá a pénzt, úgy is volt, hogy fogok dolgozni, de soha nem jön össze semmi, úgy általában nem szokott összejönni semmi, (jó, persze, valami néha igen, a nyelvvizsga ára például már meg is van, klasszul olvasószerkesztettem, de azért vigyázni kell rá)... el kéne menni éjszakásnak valahova, más is meg tudja csinálni suli mellett, vagy hétvégére, csak a kocsmába ne kelljen visszamennem... annyira rosszul érzem magam mindig, hogy szép cipő kell, magassarkú, még sosem volt, blúzt varratni, akkor már a szoknyát is, én szép leszek, de a tesóknak akkor kevesebb jut sokkal, nincs jogom elvenni tőlük, hogy én kapok, ők meg még annyit se, mint

Weöres Sándor: Ó ne vidd el

Ó, ne vidd el két szemeddel a napsugarat, Ne menj, várj még, mert e tájék sötétben marad, Ág nem himbál, fecske nem száll, béres nem arat, Ó, ne vidd el két szemeddel a napsugarat! Ez persze úgy igazi, hogy a Kaláka énekli, képzeljétek ide.
szóval még sötét volt, amikor elindultam, hideg és sötét, a kalauz is álmosan mosolygott, és megkérdezte, hogy milyen megálló is volt az előbb, meg hogy milyen jön, ez a kalauz minden reggel ilyen álmos, és minden reggel mosolyog, én meg minden reggel mondom Márknak, hogy úgy szeretem ezt a mosolygós kalauzt reggelente, én is mosolyogni kezdek tőle. és amikor hazajöttem, akkor már sötét volt, nem szeretem az ilyen hosszú napokat, hogy gyógytesi a balassában, eleve rossz, hogy a balassában, meg nem lehet 5. óra után menni, pedig csak annyi van ma, hanem csak kettőtől, de az a lyukas egy óra most különösen jól jött, elmehettem ebédelni a fiúkkal meg Lacibácsival, (bár tesi előtt nem javasolt enni), ezért így legalább nem voltam éhes, és aludhattam hazafelé a tébányain, majdnem tátújtelepig, csoda, hogy felébredtem, de mindig felébredek. a forró cikóriakávé illatát viszont szeretem, meg azt is, hogy rá lehet tapasztani az átfagyott ujjakat a bögre oldalára. (Ma végre meleg volt az iskoláb

2008 november

68. Sylvia Plath: Az üvegbura Csak hát én éppen hogy nem tartottam a kezemben semmit, még önmagamat sem. (...) Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de - valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén. Ez a könyv arról szól, hogy hogyan keresi a 18 éves Esther Greenwood önmagát, hogyan nem találja, hogy veszti el a reményét a világban, a társadalomban, hogyan lesz majdnem öngyilkos, és hogyan gyógyul meg végül. Ha ugyan meggyógyul. Könyvajánló itt . 67. Vercors: Farkascsapda 66. Vámos Miklós: Sánta kutya Élt 1910-től 2008-ig, átélt két világháborút, három férjet, fia is lett, barátai, volt börtönben, kórházban, dolgozott, tanult, szeretett, szenvedett, élt a könyv főszereplője, Solti Éva. Azaz Vuca, Évike, Füles, Piroskáné, Óti néni, s még számtalan név, mind ő, s míg változik ő maga, s változik körülötte
ma már megint hidegek voltak a radiátorok a gimiben. botrány. tudom én, hogy gazdasági válság, meg kell a pénz rádióra meg nyaktagra , meg ez az épület sokkal nagyobb, mint a régi volt, több pénz befűteni, a folyosókon is sötét van, hogy ne pazaroljuk az áramot, na de mégse legyen ilyen nagyon hideg, ez borzasztó. tegnap a saját fülemmel hallottam, hogy a dökelnök lement az igazgatóiba szólni, hogy hozzá járnak panaszkodni a diákok, hogy megfagyni a suliban, szuper, hatodik órára már kicsit be is melegedett, oda lehetett bújni a radiátorokhoz. na de így. mínuszok vannak, na.
A bennem élő leendő nyelvész halkan jegyzi meg, hogy az MTA tervezi a Magyar Helyesírás Szabályainak 12-ik kiadását. Ami jó. Viszont most nem úgy tűnik, hogy ez igazán reformos lesz, meg hogy a mostaninál használhatóbb lenne a szabályzat. Aki azt szeretné, hogy a helyesírás a mostaninál kicsit logikusabb, és ne csak szerkesztők és magyartanárok számára elérhető dolog legyen, aláírhat egy petíciót itt .
a mai különös ingerlékenységem nemes egyszerűséggel arra fogtam, hogy nem adhattam vért, most sem, pedig akartam nagyon, mert múlt héten nagy adag antibiotikum, egyébként is 37,5-öt mutat a hőmérő, betegen nem lehet, a múltkor sem adhattam, amikor az iskolában volt, akkor is volt valami bajom. nem éri, meg akarok gyógyulni nagyon, hogy adhassak vért, és nagyon hasznos tagja legyek a társadalomnak. persze nyilván makkegészséges vagyok, csak kicsit magasabb a testhőmérsékletem a normálisnál, ez nem baj, csak több pulcsi kell, meg melegebb a szobában.

harsona

tudom, hogy eddig nagyon el voltam kényeztetve, de nagyon-nagyon, olyan tanáraim voltak, hogy ihajj, tudom, hogy neki ez nem munkaköri kötelessége, hanem tényleg csak az előző tanáraim voltak nagyon rendesek, direkt mindig utolsónak raktak, hogy hazafelé menet útba essek nekik, de azért mégis bosszant egy kicsit, hogy azt mondja, hogy tudja, hogy messze lakom a zenesulitól, tényleg, de sajnos nem tehet egy másfél perces kitérőt a jó meleg és gyors kocsijával ha pestre megy, hogy kirakjon az utca végén, inkább gyalogoljak húsz percet a falu szélén a sötét miatt bukdácsolva a földutakon a hidegben a dögnehéz harsonámmal. pedig egyébként rendes embernek tűnik. most például azt mondta, hogy tanszaki, én mondtam, hogy ki van zárva, ő mondta, hogy de, máris sokan kérdezik, hogy a Zsófi mit fog játszani, meg kíváncsiak, én mondtam, hogy hát tessék nekik azt mondani, hogy a Zsófi nem játszik jól, ezért nem megy tanszakira, erre azt mondta, hogy ez nem megoldás, be kell bizonyítanom, hogy igaz
Ez meg olyan szép és olyan szomorú. Cherbourg-i esernyők. (A vége, izé, vigyázat, spoiler.)
én tudom, hogy az emberek nagyrésze egyedül alszik, nem öleli meg senki, de azért rossz ilyenkor, hogy csak a maci van, meg lapszélre firkált szívecskék, füzetbe sorok közé szórakozottan körmölt szabólőrinc, meg a karkötőd, amit nem veszek le még éjjelre sem, pedig szúr is, ez olyan női butaság, tudod, hogy szeretem mindig, ha van nálam egy pici belőled.
odafent pestországban egyszercsak felbukkant két toronyház között az Orion, ott volt az építkezős palánk fölött, mutattam is az alterfiúnak, hogy nézd, nézd, Orion, pedig ott nem látszanak a csillagok, mert pestország olyan világ, hogy fény van, házak vannak, emberek és kutyák és patkányok is, de csillagok nincsenek. pedig az Orion megvéd, van neki fegyvere a kezében, szeretem, ha látom, hogy fent van az égen. idehaza egészen más az ég, itt sokkal sötétebb, egyszerre csak rászakad az emberre, hogy ott van, tele csillaggal, az Orion sincs meg, csak a kisgöncöl, itt elvész az ember a világban, itt sokkal magányosabb és hidegebb mindig, pedig itt vannak csillagok, mind hunyorgatnak, én nagy vagyok, te meg egészen kicsi, ezt hunyorogják, és tényleg egészen kicsi leszek tőlük, és sokkal inkább egyedül, mint odafent pestországban.
szóval koncert volt hattól, emlékkoncert, mert a Francibácsi meghalt, ő mellettem ült tenoron, stimmkollégák voltunk, mondta mindig, hogy Zsófika, majd te veszed át a stimmet, ha én már nem leszek, fújjál Zsófika rendesen, és akkor bele sem tudtam igazán gondolni, kicsi voltam még, mi az, hogy majd a Francibácsi nem lesz. és akkor egyszercsak nem volt. és én átmentem pozanra, mert pozanon nem volt senki, egyedül járok próbára, a többiek mind művészek , hogy nekik nem kell a próba. ma a koncerten hét harsonás fújta a pozan expresst, úgy szólt, hogy ihajj, de még milyen jól, be is mondták, hogy szólót játszik ..., ..., ... és én . és szomorú volt, megható, égtek a gyertyák, és játszottuk a mercit a végén. nem is értem, úgy húzódtam, hogy én el nem megyek, már nagyon rég nem voltam próbán, picit fáj is levegőt venni néha, pedig a köptetőt is szedtem rendesen, én nem megyek, mondjuk tanulok addig. vagy alszom, és akkor talán megint lemegy 37 alá a lázmérő, mint pénteken, meg szombat dé
igazán nem gondoltam volna, hogy én azt mondom, hogy jó, sajtosbanán sajnosbatár, de azért a vacsi meg a koncert között hadd aludjak fél órát, mert egy picit még fáj a torkom. egyébként a koncert a tandemben volt, amiről csak azt tudtam, hogy bloggerkávézó, azt nem, hogy azért, mert ki vannak rakva mindenféle odajáró bloggerek blogjainak főoldalai a falra. még olyat is találtam, amit szoktam néha olvasni. a sajnosbatárról meg azt kell tudni, hogy szentendrei zenekar, és igazából először erchegyia vitt el nyáron, amikor már nem akartam apáéknál, és akkor mondta, hogy jön velem kiscsillagra, ha én vele batárra, és haza az utolsó hévvel, és a batáron ott volt az alterfiú, akkor láttam másodjára, szóval akár ez a koncert a köztünk régesrég bimbózó romantikát eleveníthette volna fel, ha, de nem elevenítette, mert nem olyan. előtte meg olyat csináltunk, hogy budavári labirintus, mert én mindig akartam, de eddig senki nem vitt el, de most igen, és felfedeztük, és bejártuk, és eszembe jutott
mi sem példázza jobban, mekkora erkölcsi mélységbe süllyedtem mostanában, hogy ma hosszú percekig töprengtem a tükör előtt azon, mit is kezdjek a hajammal, majd, dönteni nem tudván, elöször kivasaltam, aztán begöndörítettem, mindezt a legnagyobb lelki nyugalommal, mintha természetes lenne, vagy ilyesmi. aztán még mindig nem tudtam eldönteni, mindenhogy egyformán tetszettem magamnak. de már nem is érdekel.
egyre inkább körvonalazódik bennem az, hogy az én gyerekeimnek olyan szobájuk lesz, mint erchegyiának, persze csak akkor, ha öröklik tőlem, hogy gyakorlatilag bármit felrakok a falra, amit valahogy fel lehet, szöggel, gombostűvel, gyurmaragasztóval, tényleg mindent, ami felrakható, és minden le is esik, havonta egyszer mindent újra kell rakni, és ha olyan szuper falam lenne, mint erchegyiának, akkor mennyivel egyszerűbb lenne, ráadásul azt meszelni sem kell. még nem is vagyok szülő, de máris a gyermekeimre tukmálnám teljesületlen vágyaimat. majd veszek nekik babakonyhát, meg járósbabát, meg modellvasutat meg túrórudit, és nem fogok velük vidékre költözni. biztos majd én is velük javíttatnám ki saját hibáimat. biztos ők sem hagyják majd.
nem is igazán akarom még elhinni, megmértem többször is, hogy tényleg igaz-e, de valóban, ez hír ám a javából, ma reggel (ehem, fél 11-kor) csak 36,7-ig tűntek el a zöld pöttyök a nyelv alá dugós lázmérőről. ennek úgy megörültem, hogy azóta is pörgök és repkedek, le sem lehet lőni, kihámozom magam meg a szobám az egy hetes beteges punnyadásból, ilyesmi. szellőztetés, repüljenek ki a bacilusok, ha tehetném, biztosan még meszelnék is, mától új életet kezdünk, hőemelkedés-mentes életet, nincs több hidegrázás és fejfájás, éljen a sumamed . szóval hatott az a brutál erős antibiotikum, amiből hat szem elég arra, hogy az ember meggyógyuljon. (anyu szerint még nem vagyok egészséges, csak jobbulok, ki van zárva, hogy ma kidugjam az orrom itthonról, legyek olyan szíves és pihenjek még, mert ha nem, figyeljem meg, hogy estére elmúlik a jóllétem és újra beteg leszek, szóval ma még sehova, hanem szedem a köptetőt (teljesen felesleges, nem köhögök) és eszem kanállal a mézet. jó.)

te mit tennél

annyira furcsa és jó érzés, hogy én mondok valamit, a Bardo meg azt mondja, hogy oké, te vagy a nyelvész (ami persze nem igaz, csak leszek), így csináljuk, így lesz, még akkor is, ha azt mondom, hogy ebben nem vagyok biztos, csak a nyelvérzékem szerint van így. (ami korántsem tévedhetetlen.) lesz megint FÉL, lesz benne három versem, a Gépsárkányhoz kaptam rajzot, amit direkt nekem, az én saját versemhez rajzoltak, szóval már ennek is örülhetek, nem csak annak, hogy megjelenik a nevem nyomtatásban, jippie. mindig örülök neki, mindig újabb, gyerekes örömmel. egyébként dsarosi kérdezett olyat a blogján , hogy mit csinálnék, ha tudnám, hogy már csak három nap van hátra az életemből. sokat gondolkoztam rajta. szerintem gyorsan írnék egy könyvet, és leírnám benne, hogy mit hogyan, okulásul az elkövetkezendő generációknak. (tudom, hogy három nap alatt nem lehet megírni egy könyvet. de talán ha az ember nagyon akarja, akkor igen.) egyébként az is lehet, hogy dühömben öngyilkos lennék. vagy még

1/4 év

3 hónap 13.1428571 hét 92 nap 2 208 óra 132 480 perc 7 948 800 másodperc. <3
én igazán nem tudom, mit álmodhattam, de amikor felébredtem, nagyon rémülten konstatáltam, hogy csak két szemem van, nekem kell még egy, amivel látok oktamarinban (mint a Pratchett-ben a varázslók), mert így nem elég színes a világ. akkor rájöttem, hogy az biztos azért kapcsolt ki, mert ez a kettő nyitva van, ezért inkább aludtam tovább, és azt álmodtam, hogy elmentem a BMF-re nyílt napra, de nem figyelt rám senki, mert hülye gólyaavatós játék volt, hogy lovagruhában kell egymást verni, ezért nagyon eltévedtem, mert beszálltam valami liftbe, aminek nem volt ajtaja, és néha játékból kilóbált a város fölé. igazál lépcsőn akartam menni, de a lépcső nem folytatódott rendesen, néha repülni kellett volna egy kicsit hozzá, most viszont nem tudtam. és nagyon féltem, és eltökéltem, hogy sosem megyek a BMF-re, de aztán megtaláltam a Gergőt, aki szintén a BMF-re akart menni álmomban, és mondta, hogy erchegyiá már vár, nem kellett volna lifttel jönnöm, azt még az infósok sem használják, annyira ro
nem is olyan rég szépen felébredtem, bevettem a két bogyót, amit a doktorbácsi felírt ( ilyenkor kell jönni? mit csináltál három hétig? ), a világoskék-sötétkéket, meg a fehér-zöldet, csináltam forró teát, raktam bele mézet, kaptam köptetőt, hogy köhögjek, persze lehet, hogy jó, mert már egy ideje sípolt a levegő, de nem köhögtem tőle. de én jobban szeretem, ha sípol, mintha köhögök. ráadásul kiírt egész hétre, ezért most alszom tovább.
nem tudom eldönteni, hogy a józan eszemre hallgassak, amelyik azt mondja, hogy hülye vagy lányom, menj már el orvoshoz holnap, a hőemelkedés hagyján, de a fejed is nagyon fáj, vagy arra a kis manóra, aki ugrál, hogy le fogsz maradni, nem fogod tudni pótolni, nem vesznek fel az egyetemre, csúnyákat mondanak a hátad mögött az osztálytársaid, egyébként is lógós vagy. annyira félek attól, hogy a doktorbácsi csak azt mondaná, hogy hát, ezzel együtt kell élni.
nem, nem vagyok elégedett magammal. nem is gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz, és ezért majd így haragudhatok magamra. és elképzelem, hogy ül otthon ZM, és javítja, és mondja közben, hogy ejnye-bejnye, ezt igazán tudhatná . (persze ilyet nem mond, mond majd mást.) de igazán nem érdekel annyira, mert gébézés volt az ég (kék és narancssárga), és olyanok voltak rajta a lilászöld felhők, mintha tarka homokot fújt volna üveglapra a szél.
nagy naivan azt gondoltam, hogy ma mindenfélét fogok tanulni, főleg irodalmat persze, de azért a faktos dogát mindenképp bemegyek megírni a hatodik órába, nem lóghatom el azt egy ilyen hülyeség miatt, mint az irodalom OKTV. amire készültem, persze, valamennyit, néztem át mindenfélét, de nyilván nem eleget, mert vannak dolgok, amiket nem lehet átnézni. az irodalom megoldhatatlan, már nem is értem, miért megyek el, a nyelvtan jó volt, az nagyon tetszett, szerettem rá készülni, meg megoldani is szerettem, mert megcsinálható lett volna, ha nem nézek el bizonyos dolgokat és megértem a hetedik feladatot, de az irodalom nem ilyen, annyira felesleges dolgokat kérdeznek. egyébként is fáj a fejem, pedig kisebb-nagyobb megszakításokkal átaludtam a délelőttöt, mert szeretném, ha a hőmérő így néhány hét után végre egyszer 37,2-nél kevesebbet mutatna, nem mutat, de szerencsére 37,8-nál többet se. lehet, hogy nekem ilyen magas a normális, de nem lehet, mert akkor nem fájna így a fejem. (jó lenne, ha
Kedves Anya és Apa! Bocsánat, hogy megszülettünk. Többé nem fordul elő. Bónis, Barnabás, Zsófi
kezünk egymásra vándorol és este van és jajj, komor a fal, a kósza gyertyafény de mondd, mitől is félek én miért mondom, hogy ne, eressz, miért inkább a múlt, s a lesz miért merül ködbe, s burka miért olyan érdes, durva, miért nem tiszta, ragyogó, mibe merülni lenne jó s nem így, paplan alól lesve várni titkos, halk neszekre, jelre talán, sugallatra, fényességre, nagy szavakra, pedig tudom, a csoda ott, beléd-belém lerakatott, kibontani, összerakni, vetkőztetni, betakarni, s elaludni akkor szépen, összebújva, békességben. ötszázadik bejegyzés. bizony. majdnem egy év alatt.

Nógrádi Gábor

Aztán a semmi jön, mi volt, csak jól takarva, mint koponyát borít a gyermek bájos arca. Elfödte a remény – valami lett a semmi, hisz élsz, ha van kivel kefélni, enni, lenni. S ha hinni van hited, egy Isten vagy egy álom, a férgekig kitart. Nekem az sincs. Sajnálom.
olyan volt hazajönni, mintha valami ott ragadt volna belőlem. úgy kellett magam apró részenként kihámozni a lakásból meg az öleléséből. mert holnap úgyis OKTV, nyugodtan aludhatnék ott most is, de az meg milyen dolog már. persze ott is tudok tanulni, de csak irodalmat vagy nyelvtant, amit lehet együtt, bármi más ellen a szervezetem hevesen tiltakozik. olyan szép volt a szünet, meg ez a hét is, hogy mindig és folyamatosan együtt, de most már nem lesz így nagyon sokáig, megint lopni kell azokat a heti egyszer pár órákat egymásnak. és annyira ijesztő budapest, hogy csak úgy megvernek embereket az utcán, meg szivatják a hajléktalanokat a részeg fiatalok éjszaka, meg ilyesmi, annyira jó utána hazajönni ide, ahol minden kis gödröt ismerek a járdán, és tudom, hogy kit jobb kikerülni, ha szembe jön.

a csíkos pizsamás fiú

könnyed esti szórakozásnak szántuk a mozit. nyilván. persze azt is nyilván tudtuk, hogy mire ülünk be. holokausztos, egy német és egy zsidó kisfiú barátságáról szól. végigbőgtem. ezt a filmet mindenkinek meg kellene nézni. (tényleg, javasolni fogom a filmklubba, bizony Gergő.) aztán pesti éjszaka. ébresztő, ilyen a világ. nem lehet úgy élni, hogy nem is hiszem el, ilyen nincs is.
azt utálom, hogy ő kitalálja, hogy kettőre menjünk fel, mert kettőkor lesz családi ebéd, lehetne máskor is, de ő azt akarja, hogy kettőkor legyen. mi viszont kettőre nem tudunk odaérni, mi sajnos vidékiek vagyunk, ő sosem volt vidéki, el sem tudja képzelni, hogy az igen szűkös tömegközlekedési lehetőségek semmilyen kombinációja nem teszi ezt lehetővé, és akkor mondom a telefonba, hogy felérhettünk volna végülis tizenkettő húszra, de ahhoz 10 előtt kellett volna indulnunk itthonról, azt meg nem akartuk, különbenis mit csináltunk volna mi kettőig és hol, ezért sajnos csak háromra érünk fel pestre, nem tehetünk róla, nincs más a két busz között. vonat se. busz-vonat se. és akkor már mondja, hogy jól van, látom, akkor így álltok hozzá, engem nem érdekel, nem kaptok ebédet, a tartásdíjat sem fogom fizetni az anyádnak, ha magyarszakra mész, akkor gyertek fel ötre, ne is gyertek fel , ha így álltok hozzá és akkor én már ordítok, hogy nézzél már meg egy rohadt menetrendet, ha nem hiszed el ne
Kép
ezt a képet már régesrég óta fel szeretném tölteni ide, mert mindig szerettem volna, hogy legyen fent közös kép az alterfiúról meg rólam, és ez így olyan, hogy nem buktatom le (tehát nem teszem ki a népszerűséggel járó konfliktusoknak). Macs fényképezte, nagyon köszönjük neki :) (a képen a harmadik a Kicsi, nagyon durcog, azért nem fogja a kezünket).
a rózsák igazából sosem halnak meg...

nyelvtan OKTV

már azt tudom, hogy akármilyen is lett (úgy érzem, hogy nem rossz, bár egy feladatot kihagytam, mert nem értettem meg), érdemes volt tanulni még tegnap este is a teázóban, mert így kapásból rá tudtam vágni, hogy mi a morfológiai érdekessége annak, hogy megnagyobbíthatná . most viszont megyek mindenféle butasággal játszani, és azt kérdezgetem, hogy ment-e nyelvészek által a világ elébb .
kicsit sem zsúfolt ám a nap, csütörtök. holnap oktv. nyelvtan. jó lesz nekem, hajjaj, egyedül az egész iskolából, senki más, csak én. és ezért most bp. illetve persze nem ezért, hanem azért, mert Alexandra Pódium, Vámos Miklós beszélgetett Gyulabátyóval, este héttől, mindenképpen ott kellett lenni, ráadásul ott volt Bogas is, meg Sebi, meg Lupa, meg Ajtony. majd a tévében is leadják. és jó is volt. aztán az irodalom után a nyelvtannak szenteltük az estét, teaházba mentünk a Magyar Grammatikával hármasban. abszolút kedvenc részem a szakirodalom, pl. Lengyel Klára: Töprengés a birtokos névmásokról c. tanulmánya. tényleg. egyébként nincs olyan, hogy birtokos névmás, a személyes névmásnak van birtokos esete, írja a Grammatika. két oldallal később pedig ennek éppen az ellenkezőjét. szóval bármit írok, tudok mire hivatkozni. most már bármit tudunk elemezni, a lépcsőházban is a feliratot, hogy "a szeméttárolóba történő betörést bejelentettük", ami egyébkéntis hülyeség, mert a történ
Maf: szia apa, biológiából genetikát veszünk, és az a házi feladat, hogy minden közeli rokonnak meg kell mondani a szeme színét, hogy felpödörhető-e a nyelve széle, és hogy hátrahajlítható-e a hüvelykujja. Apa: és nekem ehhez mi közöm? Maf: te vagy az apám. Apa: ja, tényleg, kék. Maf: a kicsiknek barna, ugye? Apa: nekik mi közük? ja, van... barna... Maf: és a hüvelykujjad? Apa: na jóvan, hagyjad békén a hüvelykujjamat, túltárgyaltuk, ez egy hülye feladat, szia. így írjon leckét az ember.
Fáj a fejem.
legalább ötödik napja 37,5-öt mutat a hőmérő. más bajom nincs, kicsi torokfájás, kicsi köhögcsélés. hideg ráz. suliban nagyon hideg van, itthon nincs, de azért a legjobb a konvektor mellett vagy a dunyha alatt, vagy a konvektor mellett és a dunyha alatt. na de mégse mutasson ennyit, ez nekem nem jó, az se jó, ha ráz a hideg. ebből holnap doktorbácsi lesz, hátha mond okosat, hogy miért.
strepsilsízű, vastagzoknis, dunyha alatti meleg délutáni alvások... délután mindig rosszat álmodik az ember, nem lehet másképp akkor sem, ha megcsilingeltetem az álomfogót az ágy fölött ... nehezebb is felkelni utána, az ember mellkasát nyomja belülről az a rossz érzés, a fej is belefájdul. nyomasztó. nagyon nyomasztó, egyre nyomasztóbb. minden éjjel álmodok, minden éjjel ilyet. egyre kevesebbet alszom, hátha el tudom kerülni azt, hogy pont a REM-szakaszban ébredjek fel. egész nap álmos vagyok, szétesett, nyűgös, félálomban, de akkor sem fekszem le időben, hogyisne, hogy majd egész éjjel ilyenek történjenek. ez igazán nem hiányzik. (tudom, hogy nem lenne szabad az álmoknak hatással lenniük a mindennapi életre, de igen nehéz kivonni magunkat a bűvkörükből...) egyébként megvan a negyedik harsonaidőpontom, nutellát eszem kiskanállal és várom a csütörtököt .
egyszerűen sajnáltam a pénzt meg az időt, hogy csak úgy, csak azért a blúzanyagért (amit nagy nehezen sikerült megszavaznunk) bebumlizzak a városba. olyat nem lehet, hogy csak azért. akkor, ha már bent vagyunk, be lehet ugrani (bátran) az Órásbácsihoz anyával. meg lehet keresni karácsonyi ajándékot az alterfiúnak (nem lehet elég korán elkezdeni), találtam is, de a Bejó lebeszélt róla. (nem, nem beszélt le, egyszerűen nem engedte, hogy megvegyem.) aztán úgy döntöttem, hogy belépek a komoly, felnőtt világba, lesz nekem is bankkártyám. mert nem állapot, hogy az ember csak úgy itthon tartja a pénzét, pláne, ha az rendesen, munkával keresett pénz. grimaszoltam a biztonsági kameráknak, mindnek, ne bámuljanak. pfujj. egyébként ma olyan is volt, hogy gborz + Maf : Csókolom! Lacibácsi : Sziasztok, szerelmesek! meg a Tisza-jelek is egymás mellett érzik a legjobban magukat, főleg matekórán.
nem akarok iskolába menni. nem. nem. nem. nem akarok. nagyon lusta voltam szünetben, még mindig nem tudok sem franciául, sem angolul, sem latinul, és már a németet is elfelejtettem, nem tudom a felvilágosodást, a francia forradalmat és a forradalmak korát (viszont a Horthy-korszakot meg a második világháborút igen), az idegrendszert, az irodalmat (az egészet), a névmásokat (mondatot elemezni viszont igen, akár Pratchett többszörösen összetett mondatait is), még nem olvastam el az Iszonyt (de szerencsére nem holnapra kell), nem tudok harsonázni, gitározni sem, nem lettünk kész a mókussárkányossal, nincs meg a nagy, rózsaszín mappám a mindenféle jegyzeteimmel, és ráadásul elfogyott a kakaó a dobozból. (de van másik.) nem mondom, hogy rövid volt a szünet, mert nem lenne igaz. nem mondom, hogy helytelen volt az időbeosztásom, mert igenis helyesnek érzem, hogy annyi időt töltöttem az alterfiúval, amennyit csak lehetett. és mert helyesnek érzem, bűntudatom sem lesz. nem. pici sem. tényleg.
most kicsit ez úgysem érdekel senkit meg kinek mi köze hozzá érzés lett rajtam úrrá. ezt az szokta előhozni, ha anyu mondja, hogy olvasta, mert tudom, hogy olvassa, de legalább ne mondaná, vagy ha apa azt mondja, hogy figyelj lányom, ne akarj az írásból megélni , mintha ilyen bármikor is eszembe jutott volna, vagy ha egyáltalán terveznék írni valamit. igen, blogot, jó. meg ugye az is van, hogy mi egész szünetben végig ketten, mert úgy jó az élet, hogy ketten, még akkor is, ha ketten is kell mondjuk nyelvtant vagy irodalmat vagy angolt tanulni. és arról lehet írni, hogy ketten. és most, hogy megint egyedül, meg egyedül már tegnap is egész nap , erről most olyan írni, mintha nem írnék semmiről. ezért lehet, hogy nem írok majd semmiről, hogy ne legyen üres. de persze most itt volt egy picit, épp csak annyit, hogy itt legyen.
azt még el sem meséltem, hogy mostanában gyakran álmodom, hogy djp üldöz, mindig futva, és nem tudok elrepülni előle. mindig el szoktam tudni repülni az üldözőim elől. meg olyat is szoktam gyakran álmodni, amiben a Lacibácsi van benne és Beaune, például olyat, hogy Lacibácsi kakaóórát tartott a laborban, de igazából nem kakaóóra volt, csak azt mondtuk, igazából erchegyiának kellett segíteni, hogy csináljunk próbatűzriadót. de azt nem lehet ugye mondani, hogy próbatűzriadót csinálunk, mert az meglepetés mindig. közben az osztályom sielt a sportcsarnokban, Beaune és AEA tartották a sielésórát franciául, de nem tudtam ott lenni, mert a Lacibácsinál voltam, mondta is a tanárnő, hogy mindig ellógok franciáról, pedig nem is francia volt, hanem sielés. én meg mondtam, hogy hogy lógnék, pláne nyelvvizsga előtt. aztán le kellett mennem a metróba, mert tűzriadó volt az iskolában, de ott baleset volt, ezért le volt zárva, ezért inkább vonattal akartam hazamenni, de a vonatoknál ott volt djp, és
a te írod a beadandót a laptopodon, én meg szépen tanulom melletted a törit -terv csúfos kudarcba fulladt. persze nem az akaraterőnk vagy a lelkesedésünk hiányának okán, hanem a Kicsi jött közbe, akinek minden Ki(s)számolós feladatot egyesével el kellett mondani, meg megírni a szótárkártyákat, meg megtanulni vele a szavakat, meg ilyesmi. szóval most hazament, így legalább ő tud nyugiban tanulni. meg persze én is mindjárt azonnal.
Kép
Bó, Bar, Apu, Bíbesz, Maf, Besi, Borca. nehéz olyan képet csinálni, amin mindenki nyugton ül.
nem nagyon van annál romantikusabb, mint sötétben, esőben eltévedni kecskeméten. feltekerjük az emerkettőt, ha kispál szól, én mondom a táblákat, hogy balra ötös út, jobbra szeged, előre cegléd, arra meg az autópálya, de nem, mégsem. azért valahogy hazajutottunk. előtte nem sokkal láttunk olyan házat, ami igazából nem látszott, csak a természet, ami visszahódította magának, meg őzikéket, meg nyuszit, meg fácánt, meg holt tiszát, meg békát, meg biciklisbácsit, meg lapos szivárványt, meg kiserdőt, meg kutyákat, meg nádast. szeretek ott. a ház százötven éves, a falai vastagok, a tető nádból, a bútorok mind nagyok, nehezek és fából vannak, mindennek neve van, és mindig olyan csönd van, hogy csak suttogva merek beszélni. olyan, mintha ott egészen máshogy menne az idő, mint itt. aztán persze kalászon is voltam, majdnem két teljes órát. persze a lányok remélték, hogy ott alszom, de nem, akkor sem, ha nálam van a fogkefém. kérdezik, hogy miért, azt mondom, hogy mert a barátommal szeretnék alud