jajj, január...

szerintem hatalmas érettségről tettem tanúbizonyságot azzal, hogy ma egyáltalán nem fakadtam sírva. majdnem igen, de mégsem. ha így folytatom, lassan elmondhatom magamról, hogy igen, megcsináltam, magasabb az érzelmi intelligenciám, mint egy ötévesnek.

pedig ez egy rossz nap és még vége sincs. azért a tanárúrtól rendes, hogy megtalálta az elveszettnek hitt szekrénykulcsomat, a nyomdában is rendesek voltak, hogy nem szedték le a fejemet, sőt, még pénzt is adtak kölcsön, anyu is rendes volt, hogy bejött értem, miután egy órát vártam rá, sőt, igazából ma mindenki rendes volt, csak én voltam ügyetlen és feledékeny, meg a körülmények jöttek ki nagyon rosszul. na jó, nem nagyon, de rosszul. és a Kicsihugi pedig úgyis meg fog gyógyulni, persze hogy meg fog, csak ne utalják be az ügyeletről a kórházba, mert annak semmi értelme... milyen gyerekosztály az, ahonnan esténként haza kell hozni a kölköt?

az ember mellesleg azt hinné, hogy az újságcsinálás az valami nyugis dolog. csudát... persze én is túlstresszelem, mint mindent, de ezen kívül is akadnak azért problémák... mindenesetre a januári SzIGMa gyönyörű lett kívül-belül. ugyan a végső igazgatói jóváhagyás elmaradt, de hát előfordul az ilyesmi...

még szerencse, hogy a dán királyfim egész nap velem volt, a megállóban, a buszon, meg egy piliscsabai padon... rájöttem, hogy nagyon tetszik a Hamlet, szeretem olvasni, ennyire nem kellett volna félni tőle... olyan, mintha mesét olvasna az ember...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

vásárlás

Kovács András Ferenc: Pro Domo