supercalifragilisticexpialidocious

szeretem, ha a tanárúr mesél... látszik rajta, hogy nagyon szereti, amit csinál... meg sokat is tud, nagyon sokat, és olyankor úgy szégyellem magam, mert olyan jó tanáraink vannak, és ha mégsem jogra megyek, akkor tanárnak... és én biztos nem fogok így mesélni... nem lehet ennyi mindenben tájékozottnak lenni! Ha épp egy kicsit nem arra figyelek, amit mond, hanem rácsodálkozok magára a tényre, hogy a váltóáramot vesszük, akkor nagyon furcsa, hogy valaki mindenhez ért... persze van tanmenet, tudom, és azt tartják jó tanárnak, aki követi. Pedig szerintem sokkal fontosabb, hogy a második ipari forradalom kapcsán megértsem, amit évekkel ezelőtt kémián nem sikerült. Ha ő mondja a törit, akkor mese az egész, igaz mese, nagyon igaz mese...

Mindig így képzelte, hogy ilyen időben fog meghalni. Ilyen idő nem is létezik. Vagy ha mégis, az kizárja, hogy létezzen bármi más rajta kívül... Tele lesz vele a világ, az utcák, az ablakok, a szemek, a lelkek... Füstszagú, ködös, nyirkos, jeges. Jégcsapokkal és villogó neonokkal. A jégcsapok talán az égről lógnak le.
Egyedül volt. Ő és a világ. Ő és a jég, ő és a január. Csak azt sajnálja, hogy most nem látszanak a csillagok... pedig szeretné még egyszer, még utoljára...

Ilyen időben meg kell halni. Ilyen időben csak meghalni lehet, minden este egy kicsit. Aztán majd a gyertya életre csókol... hosszú még az út hazáig...


Ennél jobb videót nem találtam, de úgyis csak az a lényeg, hogy milyen szép ez a dal és milyen szépen énekel Dick Van Dyke...

(hamarosan úgyis lesz blográdió gyönyörű zenékkel, majd valaki úgyis segít nekem... ugye?)
Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

játékajánló - Secret Hitler

-