a boldogság

az valami olyan dolog, amihez nekem igazán nem sok kell. mondjuk egy néhány órás boldogságrohamhoz elég szokott lenni egy bögre forró kakaó és telihold vagy újhold, vagy csillag, vagy virág, vagy napsütés. tehát igazán nem sok. de olyan, hogy napokon át egyfolytában és folyamatosan nem csak hogy jó közérzetem legyen, hanem még paniadam is megkérdezi, hogy mit vigyorgok (erre természetesen muszáj mindig kitalálni valami kézzelfogható okot), olyan nem szokott lenni. most van. na nem mintha minden sikerülne, mert semmi sem sikerül, szinte mindenbe belesülök, aminek nekikezdek, kudarc-kudarc-kudarc, de...
persze ráfogom a tavaszra, a háromnaponkénti levelezésre (írt :) ), arra, hogy most már magam előtt sem tagadhatom, hogy folyamatosan a fiúkkal lógok (akár akarják, akár nem, pedig én sosem mentem oda, ahova nem hívtak...), és állítom, hogy minden rendben van velem. ami így oké is lenne, mert tényleg pörgök meg lebegek és nagyon jó, de...
azt hittem, arról már azért tényleg leszoktam, hogy nem merek megszólalni magyaron...

azon gondolkoztam egyébként, hogy vajon mindenki azonosítja magát egy kicsit az egérlyuk lakójával, vagy csak én érzem ennyire úgy, hogy ez végülis tulajdonképpen rólam szól, legalábbis arról mindenképp, aki voltam, mielőtt az lettem, aki vagyok. és ma még csak egy vendég volt és nincs kedvem se takarítani, se tanulni, ezért hülyeségeken gondolkozok...