a mai igen kevés éber órámból igen sokat töltöttem ennek a blognak a csinosabbra pofozásával, kb addig, amíg Gergő azt nem mondta, hogy reménytelen, mert ez ie alatt meg más monitoron mindenképp hülyén fog kinézni, mert a html nem tud olyat, amit én akarok. én mondhatom, hogy a html buta és az ie buta és a más monitorok is buták, de az nem oldja meg azt a problémát, hogy tényleg hülyén néz ott ki, pedig nálam nagyon szép és még olvasható is.
szóval el is kezdtem csinálni egy másikat, de az meg feketefehér, biztos azért, mert szomorú vagyok emiatt, de feketefehér meg ne legyen már, az olyan depis meg nem is illik hozzám.
inkább elmesélem, hogy amíg kicsi voltam, nagyon kicsi lakásunk volt még fent a hegyen, egy szobában laktunk öten (apa meg anya meg az öcséim) és nem tarthattam kutyát meg macskát meg lovat meg majmot, valamilyen különös, gyerekkori énem által el nem fogadható ok miatt. én akkor befőttesüveggel kimentem a nagyrétre, meg néha a kisrétre is, arról ráadásul biztosan csak mi tudtunk, mert az olyan titkos rét volt, és szedtem bele csigákat. sokat. raktam be nekik lapulevelet meg füvet is, és ők voltak a háziállataim. néha locsoltam a füvet nekik, hogy vizet is kapjanak. aztán egyik este véletlenül nem raktam rá az átlyuggatott fedőt a dobozra, és a csigák mind megszöktek. még hónapokig találtunk a lakás különböző pontjain eltévedt csigabigákat, vagy csak egy-egy árulkodó, csillogó nyomot.
arra is emlékszem, az már kispesten volt biztosan, nagyobb lehettem, már talán nyolc éves is, hogy versenyeztettem az összeszedett csigákat. hogy melyik ér hamarabb a lapulevélig. az is lehet, hogy ezt az igen izgalmas és gyors lefolyású játékot az öcséimmel játszottam, vagy a Renivel, aki a piros házaknál lakott és szép, szőke haja volt.
talán valahol itt kezdődött.
szóval el is kezdtem csinálni egy másikat, de az meg feketefehér, biztos azért, mert szomorú vagyok emiatt, de feketefehér meg ne legyen már, az olyan depis meg nem is illik hozzám.
inkább elmesélem, hogy amíg kicsi voltam, nagyon kicsi lakásunk volt még fent a hegyen, egy szobában laktunk öten (apa meg anya meg az öcséim) és nem tarthattam kutyát meg macskát meg lovat meg majmot, valamilyen különös, gyerekkori énem által el nem fogadható ok miatt. én akkor befőttesüveggel kimentem a nagyrétre, meg néha a kisrétre is, arról ráadásul biztosan csak mi tudtunk, mert az olyan titkos rét volt, és szedtem bele csigákat. sokat. raktam be nekik lapulevelet meg füvet is, és ők voltak a háziállataim. néha locsoltam a füvet nekik, hogy vizet is kapjanak. aztán egyik este véletlenül nem raktam rá az átlyuggatott fedőt a dobozra, és a csigák mind megszöktek. még hónapokig találtunk a lakás különböző pontjain eltévedt csigabigákat, vagy csak egy-egy árulkodó, csillogó nyomot.
arra is emlékszem, az már kispesten volt biztosan, nagyobb lehettem, már talán nyolc éves is, hogy versenyeztettem az összeszedett csigákat. hogy melyik ér hamarabb a lapulevélig. az is lehet, hogy ezt az igen izgalmas és gyors lefolyású játékot az öcséimmel játszottam, vagy a Renivel, aki a piros házaknál lakott és szép, szőke haja volt.
talán valahol itt kezdődött.
Megjegyzések
Mi is egy nagy szobában aludtunk négyen, a szolgálati lakásban, és először egy szép csupasz (nem szőrös) zöld hernyót szedtem össze háziállatnak, és minden ilyedős néniek megmutattam, de az hamar megszökött. Aztán csigákat gyűjtöttem a kertünkből (amit hamar ledózeroltak és a Penny Market fantasztikus építmény rittyentették a helyébe) egy sakkosdobozba. Volt hatalmas csiga, meg egészen kicsi csiga, meg ikercsigák, picikék. Meg volt egy lepke is, de ő nem élt sokáig. Sok zöldséget, legfőképp pitypangleveleket adtam nekik, aztán a legkisebb csiga kiszökött a szellőzőlyukon. Akkor elkeseredtem, és szabadjára engedtem az összeset. Ha nincs legkisebb, már nem kell a többi se :P