tizenkilenc

semmit sem érzek.

nincsenek nagyszabású tervek, célok, álmok sincsenek, mert az álmok nem szoktak valóra válni. az álom tilos, mert fáj, ha mégsem. az életem ijesztően szép, boldog és egyszerű, apró, titkos, mosolyogtató reményekkel, reális jövőképpel. tizenkilenc, mindjárt húsz, elte, magyarszak, tanítok majd valahol, lesz vagy négy gyerekem, lakásom, férjem, kocsim, sokat fogok dolgozni, hogy az én gyerekeimnek majd mindenük meglegyen, amire nekünk nem futotta. és ennyi. és vége.

nagyon szerettem tizennyolc éves lenni. bár azt hittem, hogy na most végre, most megtalálom önmagam. az, hogy már kérdések sincsenek, az azt jelenti, hogy sikerült? vagy azt, hogy mindig másoknak akartam megfelelni, és eldöntöttem, hogy nem, csak magamnak szabad, de én elfelejtettem, mit akarok. mert el sem tudom képzelni, hogy lehetne máshogy is. még mindig nem tudom, hogy tényleg életcél, vagy nem más, mint kamaszkori lázadásom maradéka az apám ellen.

holnap.

ez a zene meg egy kis balanescu, gyönyörű.