vásárlás

álltam a buszmegállóban, és azt figyeltem, hogy melyik kocsiban ki ül, és hogy illik-e az autójához, sokáig jó játék, aztán a rendszámokat, a rendszámok mindig lekötnek, rendszer, logika, ráadásul mindegyikből csak egyetlenegy létezik, ilyen nincs is, nem is léteznek, a világ sem létezik, az létezik, amit látok, aki felszáll a buszra, csak addig létezik, amíg előttem van, próbálom elképzelni, de nem tudom, hova megy haza, honnan jön, mit dolgozik, mit gondol, mi fáj neki, nem is megy sehova, nem jön sehonnan, nem dolgozik, nem gondol, nem létezik, nincs, én sem vagyok, mert magamat bizonyára csak én képzelem, de ez paradoxon, tehát nem létezem, és ha a nemlétező önmagam kilép egy nemlétező autó elé, nyilván nem történik semmi, nem látjátok, mennyire valószínűtlen világban élünk? mindig félek attól, hogy a hátam mögött összeomlik a világ, régebben gyakran pillantottam hátra, hogy megvan-e még, persze sebesen, hátha rajtakapom a Semmit, amint falja fel az utat, a házakat, a kóbor kutyákat, a lucskos tetőket, a villanypóznákat, a Semminek hatalmas fogai vannak, tűhegyesek, és egy hatalmas szeme, a szembogarában pedig ott a Minden, egészen összesűrítve. minden ugyanaz. szerintem a Semmi fél, mert ha becsukom a szemem, elfogy a világ, csak ő marad, megeszi önmagát is, aztán a szeméből újrateremtődik az egész, és lesz megint minden, meg lesz Semmi is, nem, nincs kisfiú, nincs mesekönyv, nincs elefántcsonttorony.
és akkor nagyon kezdtem félni, mert mi van, ha tényleg nem létezem, és akkor már dorog és tokod között jártunk, ott leláncolt sárkánykígyó van az út mellett, a sárkánykígyótól is félek, mindentől félek, de akkor megláttam a hegyeket, és rájöttem, hogy a hegyeket nem tudja megenni a Semmi, a hegyeknek illatuk van, ízük, hangjuk, színük, a hegyek vannak, meg voltak is meg lesznek, pedig nincs is múlt vagy jövő, csak most van, de a hegyek mégis, amíg itt a Gete, alvó, tunya medve, addig nincs baj.

nincs baj.