nagyon félek attól, hogy megfulladok. nem folyamatosan persze, hanem csak néha eszembe jut - olyankor megtapogatom a táskámban a ventolint, és megnyugszom. ez az egész valahol normális, bár évek óta nem fulladtam be olyan durván, hogy kórház, de azért a lélegeztetőgép tehetett rám igen mély benyomást.
és tegnap éjjel megint kezdődött. befulladtam attól a gondolattól, hogy nem akarok befulladni. az asztma pánikbetegség, tudom. hallgattam a párnán dobogni a szívem, és eszembe jutott, hogy ha harmincat dobban, én meghalok. nem szokott ilyen az eszembe jutni. de most eszembe jutott. és harminc után nem vettem levegőt. ez néha előfordul, hogy elfelejtem, kicsit olyan vagyok, mint a szőke nő a viccben, kéne valami a fülemre, hogy mindig tudjam, hogy be-ki, mint ahogy járásnál sem árt, hogy bal-jobb, nem szeretem az ilyen monoton dolgokat, meg a szabályosságot, nekem senki ne mondja meg, hogy most levegőt kell vennem, én döntöm el, nem érdekelnek a természeti törvények, ha akarom, repülni is tudok, mit nekem a gravitáció.
szóval nem vettem. mert látni akartam magam kívülről, hirtelen végtelenül kíváncsi lettem arra, hogy ha most meghalok, akkor feláll-e a szellemlelkem, és látja-e az ágyban valahogy tovább alvó zsófit.
aztán elmúlt ez az egész. légszomj. szipogatom a levegőt, nincs elég, meg fogok fulladni. halálfélelem, vissza nem alvás. reggeli fogmosás után nem mertem visszajönni a szobámba, mert mi van, ha nem vettem észre, és mégis meghaltam. és mondjuk itt fekszem az ágyamon. akkor tuti meghalok szívrohamban.

annyira jó lenne szépet álmodni, olyan régen félek az éjszakáktól.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

vásárlás

Kovács András Ferenc: Pro Domo