2009. március 31.

nincs para, láttam már tűt egy párszor. a vérvétel nem is fáj. csak egy picit, amíg belédszúrják. meg utána, ha nem találják meg elsőre a vénát, és nekem gyakran nem találják meg. nincs para, na.
amióta betöltöttem a tizennyolcat, el akarok menni vért adni, de mindig lebetegedtem előtte. most végre nem. nincs para, na. a véradás tök menő dolog, ilyen társadalmi célú. nekem arra a vérre nincs szükségem, másnak meg igen. aki csak azért nem megy, mert fél a tűtől, az szégyelje szépen magát.
bár lehet, hogy holnapig még én is befalsulok.
nem mondhatok semmit, mert léthazugságban élek, énekli a Lovasi, kispáldalszövegekből most nagyon a topon vagyok. például ha nem veszek tudomást arról, hogy olvasók léteznek, akkor az hazugság önmagammal szemben.
néha muszáj tudomásul venni, hogy a blogolás azzal jár, hogy olvassák az embert. ha megnézem a statisztikát, és mutatja, hogy 143 látogatás, akkor pislogok, meg virul a fejem, hogy jémilyensok, de mindig elfelejtem odaképzelni a számok mögé az embert.
minden racionális érv amellett szól, hogy hagyjam a csudába a törit, egy sima közepes érettségit (tesztet) meg tudok írni 90% fölé a mostani tudásommal, az esszét gyakoroljuk emelten, a szóbeli tételekre meg lesz még egy hónapom az írásbeli után, hagyjanak, majd kidolgozom akkor, egy szóbelim lesz itt a gimiben.
a racionalitás azt mondja, hogy oké cica, elő a magyarkönyvvel, és ismételni.

egyszerűen fizikailag képtelen vagyok arra, hogy ne csináljak meg mindent, ami másnapra fel van adva, még ha belerokkanok is, és már karikákat látok a betűk helyett. mert mondjuk mi van, ha SP pont engem hív ki holnap, és nem tudok megszólalni se a királyi jövedelmekről. mi lenne, semmi, az ötösöm eléggé fixnek tűnik. szépen szuggerálom magamba. akkor miért tanulok 5 órán keresztül törit, és még sehol se, és még a magyarral, meg a franciával, ami igazán fontos lenne, szintén sehol se. komoly gondok vannak a prioritásaimmal. fáj a fejem. túl sok krémtúrót eszem. kekszeset, meg joghurtosat.

2009. március 30.

eszméletlenül csúcsszuperkirály, tűnjenek csak a kudarcok, múljon a rosszkedv, szűnjön a szorítás a gyomorban.

megyek sárvárra!
a könyvek elejét szeretem a legjobban. azt az időt, ami ahhoz kell, hogy megtaláljuk a világot, és benne a helyünket. az alternatív jelen a legnehezebb, az alternatív jelenben kell a legtöbb idő ahhoz, hogy elhelyezze magát az ember. hogy ne az legyen, hogy mivaaan?, hanem az, hogy ez az egész teljesen természetes.
azt hiszem, ezért tetszik a hősöm tere. hetven oldal kellett ahhoz, hogy szépen, kényelmesen elfészkelődjek a galambok között.
átvette a szerepét a napló. ez van. a napló őszinte, őszinte lehet. ez nem lehet őszinte, ez már nem olyan, hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. itt nem mindenki van, hanem ő meg ő meg ő.
a napló mindig akkor kell, amikor érzelmi válság van. fogom, leírom, elmúlik. leírom, nem fáj. leírom, átgondolom, vége. leírom, átgondolom, leírom, átgondolom, leírom, leírom, kihúzom, leírom, bőgök, leírom, vége.
most jónak kellene lennie, mert nincs többé titok.

2009. március 29.

Vannak ilyen dolgok, például igazgatói pályázatok, például Új Pedagógiai Szemle, cikk itt. Szerintem ez hülyeség, az iskola életéhez a fenntartónak semmi köze, az oktatás pedig nem piac, akár tetszik, akár nem. Nekem ez a cikk egy sértődött és elkényelmesedett exvezető írásának tűnik, ez van, akár tetszik, akár nem. 

2009. március 28.

végtelenül kimerült vagyok. így elfogytak a dolgok, amik pörgettek, most fel kell tölteni az elemet, hogy elég legyen májusig, ez van. akkor majd klasszul kikapcsolok. tizenegyig aludtam ma, boldogság, aztán délután is, aztán most rendet fogok rakni, hátha megtalálom a másodikos törikönyvem, amiből mindenféle tételeket kell kidolgozni, meg témaköröket megtanulni, vááá. meg szerdára kell a klikkelős könyv, amivel napokig nem voltam hajlandó foglalkozni, meg ugye regényt is kell írni, többet írok, mint olvasok.
ráadásul a végén megtapsolták a filmet, ez valami fura francia szokás lehet, minek tapsolni a moziban?
Francia Intézet. a franciaszakosoknak mind rövid hajuk van, a két nyelvvizsgáztató nőnek is rövid haja volt, meg a francia intézetben is olyan a lányoknak.
végülis csak egy filmet bírtunk, a Formidable-ot, nagyon-nagyon jó volt, és értettem egész jól,ezért nagyon boldog voltam, hogy jé, tudom követni, pedig franciául volt, angol felirattal, hogy az alterfiú is értse. meseszerű volt, de aranyos. aztán viszont elkezdődött a diamont 13, és az első 10 percben legalább 7 halott volt, és nagyon gyorsan beszéltek, és nagyon érthetetlenül, és egyikőnk se értett semmit, meg véres is volt, ezért leléptünk és ettünk palacsintát.

és kicsit pocsék lett ez a bejegyzés, de végülis fél kettő van.

2009. március 27.

ma végülis elmentem a hallgatási szövegértésre a BMEre, mert sajnos nem történt semmi, ami ezt megakadályzta volna, utána elmentem meghallgatni az alterfiú meg egy lány előadását (aki egyébként istvános volt, ez már csak egy ilyen blog, ez alapján sorolom csoportokba életem szereplőit, hogy istvánosok voltak-e vagy sem, az alterfiúról is ezt írtam legeslegelőször, amikor még nem is volt alterfiú) a Károlyin a családon belüli erőszakról meg a társadalmi nemekről (gender). szóval most már nagyon okos vagyok. csak kicsit zavar, hogy így zsibbad két napja a bal lábam, meg a fejem is nagyon fáj, pedig elég sokat aludtam. és holnap pingpongozunk, ha nem fúj a szél, és aztán hamar hazamegyek, hogy tudjak tanulni törit. azt az apróságot pedig, hogy nekem holnap suliban kéne lennem, egyszerűen elfelejtem. tudom, hogy a kimerült vagyok, ezért nincs kedvem bemenni nem érv, de így holnap addig alszom, ameddig akarok.

2009. március 26.

azt álmodtam, hogy mentünk autóval a Kolindán, és ki voltak rakva az útra gyerekek, és nem tudtunk megállni, és meghaltak, és aztán mászkáltak a plafonon, mint a trainspottingban, és ezért jött egy csomó ember és mind karóba húzták és felgyújtották magukat, és repkedtek a denevéresernyők, és mindenféle furcsa dolgokat csináltunk, és nem tudtuk, hogy miért, és nem voltak színek.

2009. március 25.

már a komolyt is könyvmolynak olvasom. az alterfiú mondta is rögtön, hogy máris kialakult a céghez való lojalitás.
ez végülis nem volt egy rossz nap, sőt, mert már eleve jó volt az eleje, hogy mentem be énekkar után a Laborba, és mondtam, hogy duli-duli-duj, és a Lacibácsi meg tudta énekelni tovább. amúgy furi ezeknél a bárdos műveknél, van az andandóri, a dujdujduli, (meg a danadana), semmit se lehet úgy hívni, ahogy.
aztán kaptam egy ötöst töriből, meg kettőt matekból, tök jó arány.
aztán felszálltam a vonatra, és befejeztem az állatos matekos szerkesztőst, de lehet, hogy át kéne néznem még egyszer, ez is jó.
aztán feljöttem a városba, akkor ott várt a vonatnál az alterfiú, aztán megnéztem a leveleim a westendben, akkor örültem, mert kaptam szerződést, amit nem értek tisztán, mert hivatalos nyelven van, de akkor is, bibibí, van szerződésem, és bele van írva, hogy benne lesz a nevem a könyvben, bibibí.
aztán felhívott anyu, hogy kaptam levelet miskolcról, ami azért jó, mert elfelejtettem, hogy oda is pályáztam, lehet menni eredményhirdetésre, de ez persze még nem jelent semmit.
aztán ott voltam a fotózáson, nyolcan voltunk, volt két Zsófi, egy Szofi, meg két Dani, ez végülis egész tűrhető, így van esélyem megjegyezni a neveket.
aztán az elhúzódott és hosszú lett, ezért nem tudtam menni a francia beszélgetésre, ami viszont határozottan és igazán nem jó, meg az sem, hogy elfogyott a sinistra a szabóervinben, ezért muszáj leszek itt a gépen befejezni.
az viszont jó, hogy utána vásároltunk, és most már készül a vacsi. és eszméletlenül iszonyúan nagyon-nagyon-nagyon-nagyon álmos vagyok.

2009. március 24.

"Más költő örül a szomorúságnak - ötlött fel akkor Berzsiánban -, rittyent egy édes-bús költeményt, és nagy boldogan elszavalja. - De rögtön le is torkollta magát: - Én nem más költő vagyok, én Berzsián vagyok!" És büszkén körülnézett, hogy ilyen nagyszerű dolgokat tud kitalálni. Na de mire a büszkeség, ha nem tudja okát adni a szomorúságnak! El is párolgott nyomban a büszkesége. Fölordított:
- Hé! Mitől szomorú egy valamirevaló költő?
Ordíthatott, ahogy akart. Nem felelt neki senki. Már-már olyan szomorú lett, mint egy elázott zászló, de akkor megvillant a szeme:
- Világos - mondta -, egy valamirevaló költő az emberek miatt szomorú!
dömdödödöm.
na, pont úgy lesz, ahogy.
holnap négytől fotózás pesten valahol, tehát suliba táskával, laptoppal, váltásbugyival megyek, aztán vonat, akkor tudom olvasni a sinistrát, vagy még az állatos matekos szerk, ha nem leszek kész ma (de kész kéne lenni), hattól francia nyelvű beszélgetés, máris izgulok, ezért franciát tanultam egész délután, de a bútorokon kívül nem ártana ilyen társalgási fordulatokat is bevágnom, hogy mittudomén, ich denke, meg meiner meinung nach. izé, je pense. aztán csütörtök kora reggel pestről becélozom a sulit, minden bizonnyal kipihent leszek, aztán még aznap este vissza, aztán pénteken a szóbeli fele, aztán szombaton meg szerintem nem megyek be, mert addigra már tényleg használhatatlan leszek, végülis anyu igazolhat egy napot, azt szerintem éppen ilyen nyelvvizsga utáni szombatokra találták ki. és akkor ráadásul el tudunk menni péntek este-éjszaka a francia intézetbe érdekes francia filmeket nézni. ki van ez találva rendesen.

németeseknek

Bb: a konditerem az a Konditorei?

2009. március 23.

dobrin

Sinistra körzet. Itt egyszerűen az égvilágon semmi nincs. Egyszerűen nyomasztó. Egyszerűen BodorÁdám.

Nagyobb térképre váltás

ez csak plüss

most találtam meg a képet, el is felejtettem itt megmutatni (legalábbis azt hiszem, ha mégis mutattam már, akkor szóljatok, akkor leveszem). ezt varrtam az alterfiúnak karácsonyra. de már szülinapjára nem tudok mit kitalálni, a patkányos hűtőmágnest meg a patkányos nyakláncot már ellőttem, lehet még esetleg patkányos póló, vagy patkányfüles sapka, vagy patkányos kép a falra.


kellene ilyen ébresztőtabletta, olyan, mint az altató, csak épp az ellentéte. mert a kávétól már rosszul vagyok. olyat akartam csinálni délután, amilyet a Feribácsival csináltunk pénteken a tesi végén, hogy relax, ő mondta, hogy képzeld el, hogy egy tengerparton vagy, és lassan jön a dagály, és képzeld tovább a történetet, és 99%, hogy négyünk közül csak én képzeltem azt, hogy jön a víz és megfulladok. de aztán képzeltem inkább a számba búvárpipát. és azt mondta a Feribácsi, hogy vizsgaidőszakban öt perc ilyen relax két óra alvással ér fel (amire én kiszámoltam, hogy a 4 órás éjszakáimat lecserélhetném 10 perc relaxra).
szóval ilyet akartam ma délután, az eredménye annyi, hogy nagyon kényelmetlen pózban és nagyon zaklatottan aludtam, mert mindig fel akartam kelteni magam, és a tengerre gondolni, amit még nem is láttam, úgy meg elég nehéz.
attól félek, addig nem lesz jóidő, amíg a sulihonlapon hullik a hó.

2009. március 22.

időbeosztás

ha szerdán lesz a fotózás (amikor le lesznek fényképezve a szuperklassz regény szereplői megint, de nem tudom, hogy szuperklassz-e, mert nem mondja senki, hogy milyen, pedig ha rossz, azt is mondhatná, aki esetleg véletlenül olvassa, mert akkor változtatunk, vagy ilyesmi), akkor mondjuk suli után felmegyek pestre, akkor elmegyek, és elmondom, hogy hogy fotózzanak (jajj), és aztán
a) hazajövök a későesti vonattal
b) ottmaradok a nagyvárosban, és elmegyek a szentkirályi utcába, ahol ilyen francia nyelvű asztaltársaságos beszélgetés lesz, ahol minden bizonnyal ülnék, mint a kuka, de jót tenne a szóbelim előtt. akkor kora hajnalok hajnalán jönnék le pestről, épp úgy, hogy második órára beérjek, mert nem tudnék olyan korán felkelni, hogy még akkor franciára is.
csütörtök este felmegyek budapestre, ott alszom, pénteken elmegyek, és meghallgatom a magnózóst a bme-n, és sikerül, ahogy sikerül, aztán este hazajövök, és szombaton elmegyek iskolába. (és minden bizonnyal szeretnék majd felmenni utána pestre, de szerintem a józan eszem győzni fog a vad szerelem felett).

az élet nagy kérdései ezek.
ja, hogy minden jó legyen, hőemelkedésem van, és szétrobban a fejem, pedig nem is éreztem magam betegnek addig, amíg hazafelé a vonaton bele nem aludtam a sinistrába (igen, bekapcsolt notival az ölemben), aztán meg felébredtem arra, hogy ráz a hideg, és megittam fél óra alatt fél liter cappyt, ami általában a napi folyadékbevitelem 100%-a. innen lehet tudni mindig, hogy tényleg lázas vagyok/leszek, hogy szomjas vagyok (nem csak iszom, pontosan rögzített időpontokban, mert inni szoktak az emberek).

deviszont van marcipános csokim, meg megnéztük a kacsákat meg az őzikéket a margitszigeten, meg voltam az aranytízben is, meg pingpongozni, de fújt a szél. és sütött a nap.
kérdezik, hogy minden rendben van-e, én meg mondom, hogy eléggé nem, de az, hogy miért, az elég sok tényezőből áll össze. van benne magánélet (szerelem - barátság - család), munkadolog, meg nyilván suli is, meg az újra meg újra kiújuló önértékelési problémáim, a nemvagyokjósemmire-érzés, az, hogy nem sikerül megfelelni iksznek, ipszilonnak és zének, ha megfeszülök, akkor se sikerül, vagy az, hogy pé meg kú meg er bízik bennem, és nekik meg csalódást fogok okozni, pedig nem akarok, de mindig újra és újra és újra csalódást okozok, ezért jobban is szeretem, ha nem hiszi azt senki, hogy én bármire is képes vagyok.
egyébként meg az is zavar, hogy azt hiszem, hogy nem hiszek már senkiben és semmiben, csak abban, hogy az ember csinálja szépen a dolgát, ahogy és amennyire tudja, aztán majdcsak lesz valahogy.

2009. március 21.

fordítások

ja igen, csak azért, mert amikor kiplörköltem, hogy milyen eszméletlenül híres barátom van, nem voltam egyértelmű, és abból meg pletyka lesz, az meg szörnyű, szóval nem az alterfiú fordította a twilightot. ő azt a könyvet fordította, amiben leírják, hogy készült film belőle, és benne van a neve, hogy fordította az alterfiú. meg most, amíg én lankadatlan lelkesedéssel szerkesztem a nyomozós matekosat, azt fordítja, amiben leírják, hogy milyen abszurdul jóképű a főszereplő.
na, nem jutottunk be a gödörbe, mert álltak a biztonságiak az ajtónál, és mondták, hogy nem mehet be senki, mert annyira iszonyúan nagyon teljesen tele van. de a Mészi éppen akkor jött ki, és azt mondta, hogy jó bent. hát ez van.
hazafelé meg sétáltunk, lomtalanítás van pesten, én összeszedtem a A boldog házasság titkai című zsebkönyvet, meg egy nyolcvanhármas német Burdát, mert ugyanis még mindig célom, hogy megtanuljam kezelni a varrógépet, és olyan ruhákat hordjak, amik jól néznek ki.

2009. március 20.

hát én ma szépen, szakaszosan, a megcsinálandó feladatok között végigbőgtem a délutánt, és közben ismételgettem, hogy akkoriskészleszek, akkoriskészleszek, akkoris, és végül nem, pedig mindent tettem, amit lehetett.

pedig még a holnapi napom se tudom betájolni, hogy mikor hova, mert mondtam a Mészinek, hogy nem megyek vele a Francia Intézetbe a fotózás miatt, csak este a Gödörbe, hogy kiugráljam a feszültséget magamból, de lehet, hogy nem lesz fotózás se, de nem tudom, hogy lesz-e, csak azt tudom, hogy csak két és fél szöveget írtam meg a három helyett, hogy végigbőgtem a szerkesztőst, és makacsul hajtogattam, hogy márpedig én ezt a könyvet szét fogom tépni. persze nem tettem.

és most az ágyam meg a kispárnám annyira nagyon azt mondják, hogy menjek már aludni, de tanulni ma még nem sikerült semmit, viszont ebben a pillanatban, a mondat közepén eszembe jutott, hogy nem lesz első órám, ezért ki tudom dolgozni a suliban a systéme scolaire-t, nem kell fennmaradni miatta még csomót, úgyhogy most mégis szép a világ.

meg azért is szép, mert végrevégrevégre nem kell bemenni a városba, a büdös meg hideg meg koszos tornaterembe, hanem pénteken az ötödik órában gyógytesi a gimi saját konditermében. végre egyszer valami, ami a vidékieknek jó, így az utolsó másfél hónapra is köszi.

és most annyit írtam meg szerkesztettem, hogy nem tudom, tudok-e értelmes mondatokban, helyesen írni, és ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor egyáltalán nem is érdekel. ez most így ötvennyolcasnak válasz, hogy egyszerűen annyit foglalkozom nyelvhelyességgel és helyesírással, hogy olyan közegben, ahol nem előírás a hej-hej-hej-helyes beszéd, ott direkt és szándékosan és készakarva figyelmen kívül hagyom a szabályokat, ha úgy látom jónak. egyébként sincs hibás beszéd, mert nem tételezhejük fel valakiről, hogy helytelenül használja az anyanyelvét, jó ütőkártya ilyenkor a Nádasdy.

2009. március 19.

azt gyerekként sosem értettem, hogy mi az, hogy két egytestvér (Ménrót fia).
tüsszentett egy nagyot az öreg néni a buszon. aztán azt mondta, hogy nem hiszem el, ennyi idősen nem lehetek megfázva! aztán még azt is, hogy öt gyereke és tizenhárom unokája van. jó szám.

én meg ma reggel becsszó be akartam menni énekkarra, de amikor 01:55-kor aludni mentem, akkor nem fél hatra állítottam be a telefonom, hanem 01:55-re. kicsit úgy érzem, jobb volt ez így.
egy csigahéjban ellaknám...

2009. március 18.

Reggel tavasz volt. Napraforgós tavasz. Csukott szemmel napraforgók. A reggelek egyébként jók, a tavasz miatt, a csend miatt, meg a vonatozás miatt is, ami már nagyon közös vonatozás, mert ma nem hárman ültünk, hanem négyen. meg az éneklés miatt, hogy olyat éneklünk, meg annyiszor, hogy még este is dúdolom. (estére-te-te-te...) tudott azért valamit ez a Bárdos. (első népdalrapszódia.)

Délután meg hóvihar volt. Nem érdekel. Amiről nem veszek tudomást, az nincs.

2009. március 17.

mondtam, hogy lyukas a kerekem, de már évek óta, de nincs fiú, aki megszerelje, és akkor kérdezte a Lacibácsi, hogy na jó, de miért nem szerelem meg én. és akkor azt akartam mondani, hogy dehát lányok nem is tudnak gumit javítani, de aztán nem mondtam, mert rájöttem, hogy miért ne tudnának, semmi olyan nem kell a gumicseréhez, ami ne lenne a lányoknak is.
és akkor rájöttem, hogy ez a baj mostanában, hogy én, aki régen teljesen önálló voltam, mert tudtam, hogy csak magamra és senki másra, most elkényelmesedtem, mert tudom, hogy bármi gáz van, mindig van, aki segít. és nincs már az, hogy mindig mindent én akarjak megoldani, mert nem muszáj, mert mindig van segítség. és akkor lassan elhiszem, hogy nem is tudnám megoldani, ahelyett, hogy az eszembe juttatnám inkább azt, amit régen mindig tudtam: ha az ember eléggé akarja, bármire képes. az akaratot persze nyilván nem úgy értem, hogy ül és néz és akar, hanem tesz és csinál és hajt és akar.

2009. március 16.

végülis ha futni nem is, de sétálni kimentem, miután sikeresen teljesítettem a napi 10 oldal szerkit. vagy negyven percet, közben nyújtottam, lazítottam. és közben fülessel beszélgettem az alterfiúval, ilyenkor olyan furcsa az ember, csak megy és beszél magában.
szép volt az idő és hideg. tavasztavasztavasz, gyeremár.
meg kell tanulnom angolul. most azonnal. durva, hogy felváltva három embertől kérek segítséget a szerkesztősben, csak hogy meg ne unjon senki. úgy néz ki, csak eredeti szöveggel tudok dolgozni, de az meg nem frankó, mert angol. azért egy csomó mindent egyébként így is megértek, olyankor mindig úgy örülök.
mosoly és boldogság. ma reggel a 11,7 km-s távot az itthon meg a suli között három (3!) darab busszal kellett megtenni. mert a miénk, ami innen elmegy a suliig, csak úgy kimaradt. akkor szólt a rövidutas sofőrje, hogy menjünk el vele a faluig, mert a mienk nem fog jönni, akkor a faluban vártunk egy csomót, aztán elmentünk a pestivel, aztán dorogon is vártunk egy csomót az elővárosira. késtünk is majdnem negyed órát. köszi, volán, így nem lesz sose uncsi az élet.
úgy éreztem a hatodik óra után, hogy ha még egyszer fel kell mennem a lépcsőn, az már tuti nem fog menni. mindenesetre ezt nem szabad így hagyni, este el kéne menni futni, vagy legalább sétálni. vagy bringa. de úgy fáj, hogy hajjaj. de megérte.

2009. március 15.

ráadásul esett az eső végig és bőrig áztunk. és annyira sárosak lettünk, mint egy csapat kismalac. nekem még a táskám is meg a kabátom is. és én voltam az egyetlen, aki elvágódott. (jó, pániádám faátugrós produkcióján kívül, de az direkt volt olyan.)
és akarok menni legközelebb is, nem csak az éjszakaira, hanem addig is, mert élvezem, ahogy bizsereg a lábszáram, meg a talpam, meg hogy termoszból isszuk a forró teát. meg azt is élvezem, ha nincsenek sokan (most sokan voltak, ezért kicsit idegesebb voltam az erdőben megszokott normálisnál, meg mi is sokan voltunk, ezért is). meg az is jó, hogy van levegő, jó.

és most írok midnenféle leckéket, meg kidolgozok egy töritételt és megtanulom. végülis még csak fél tíz van.
ma elmentünk az erdőbe sétálni (gyermekvasút, 20 km). jó sokan: volt az Évi, aki blogol, a Józsi, aki varázsló, a pániádám, akivel kibékültünk, az erchegyiá meg a Sisszy, meg persze az alterfiú meg én. vittünk teát meg bodzaszörpöt táskában, meg többnapos problémákat belül. és végülis azért jó volt. pláne, hogy nem regisztráltunk és nem fizettünk nevezési díjat, mert a célban gulyáslevest adnak, mi meg nem eszünk húst, én mégis kaptam kitűzőt, mert ugye a jó kapcsolatok.

aztán hazafelé a moszkváról a kálváriatérig (ami jó esetben egy villamos+egy busz) úgy jutottunk el, hogy felszálltunk a négyesre a moszkván, aztán tíz perc múlva leszállítottak üzemzavar miatt, aztán negyedóra múlva felszálltunk a négyesre a szénatéren, aztán a blahán leszállítottak, mert valaki rosszul lett a rákóczin, aztán felszálltunk egy buszra, elmentünk az asztóriáig, aztán felszálltunk még egyre, elmentünk a kálvinig, aztán felszálltunk még egyre, és az hazavitt. mindezt úgy, hogy előtte gyalogoltunk húsz kilométert.

2009. március 14.

az a baj, hogy rajtam rosszul jön ki ez a lázadás. és így meghasonlok önmagammal, és olyankor mindig kiabálok.
mert például tudom, hogy turiban venni ruhát klassz dolog, tökjó dolgokat lehet találni, egyébként se kell a kizsákmányoló nagyvállalatok pénzét növelni, meg a divat amúgyis baromság. ezért, ha most turiban vennék ruhát, saját döntés lenne. de iksz évig nem volt pénzünk arra, hogy újonnan vegyünk ruhákat, talán a tizenkettedik szülinapomra kaptam először ruhát, végülis így visszaemlékezve elég csúnya volt, de nagyon örültem neki. akkor kényszer volt. és a kényszerek ellen az ember úgy lázad, hogy soha többé, nekem sok pénzem lesz, vagy legalábbis nem kevés, és nem úgy fogom bámulni a kirakatokat, hogy be se megyek, mert semmit nem engedhetek meg magamnak.
mert például a nagymamám nem használ hűtőt, mert fogyasztja az áramot. van neki, de nincs bedugva. és a dolgokat sem szabad akkor megenni, amikor megvette, hanem máskor. tudom, milyen íze van az avas vajnak. meg hogy milyen a túrórudi, ha romlott. (pocsék.) meg milyen levagdosni a penészt a sajt széléről. és gyűlöltem ezt az egészet. és azt is gyűlöltem, hogy gesztenyét rakott a bablevesbe és az árokparton szedtük kézzel a csalánt, amiből teát főzött. és most annak ellenére, hogy tudom, hogy az embernek kutya baja sem lesz, ha levágja a penészt a sajt széléről, vagy lekapargatja a lekvár tetejéről, nem vagyok hajlandó megenni. és semmi furcsa dolgot, mert emlékszem, milyen borzasztó volt a gesztenyés bableves.
szóval most az a részem, aki szeretné elfelejteni az előző 18 évet úgy, ahogy van, és semmit se csinálni, ami arra emlékezteti, hülyének nézi azt a részemet, aki szerint a tegnap lejárt joghurt még simán jó, meg úgyis csak a turiban találok olyan nacit, amilyen kéne. nem megoldás a szegény gyerekkorra sznobsággal (nekem csak a tiszacipő jó) válaszolni, tudom. pláne, hogy nem is engedhetem meg magamnak.
szóval ez van.
voltunk akkor a bútorboltban, ahol minden olyan, mintha igazi, rendes lakások lennének, de rengeteg, és nekem túl sok volt az inger egyszerre. meg ráeszméltem, hogy jajj, egyszer nekem is lakásom lesz, és bútorokat kell majd vennem, és minden úgy lesz, ahogy én akarom, én fogom eldönteni, mi milyen színű legyen, meg milyen legyen az asztal meg a szék meg a konyhabútor, hogy képeket kell majd venni meg tükröket, hogy rajtam fog múlni, hogy szép lesz-e, és ettől megijedtem. én a saját szobámat gyűlölöm, úgy van berendezve, ahogy anyu akarta, (illetve persze úgy, ahogy lehetett, örökölt-ajándékba kapott használt bútorokból) . anyu mindig áttologatja a bútoraimat, ha neki úgy tetszik, a heverőmet igazából az öcsém kapta, de valamiért kicserélték azt, meg az én ágyamat, pedig én nem akartam, az íróasztalom apáé volt, és nagyon kényelmetlen, mert jobbkezes, és szeretnék balkezeset (attól függ, hogy a fiókrész melyik oldalon van, elfér-e írni az ember keze), legjobban meg a szekrényemet utálom, jajj. és nem dönthetem el, hogy mit eszek, csak hosszas harcok árán.
és annyira félek attól, hogy ha egyszer végre leléphetek innen és szabad leszek, akkor majd nem fogok tudni választani, mert sosem választhattam.
meg még az is érdekes volt, hogy az egeres szobában ott lakik a Józsi, aki tud varázsolni, és varázsolt nekünk. persze én így nem vagyok a varázsláshoz jó közönség, mert mindig meg akarom fejteni, de ha meg sikerül, akkor szomorú leszek.
számomra azért egyértelműen az volt az este fénypontja, amikor elmutogattam azt, hogy "a betörő, aki Spinózát olvasott", és még ki is találták. amúgy meg azért nyafogok ugyan, hogy az estét egy csomó ijesztő feministával kellett töltenem, akik ráadásul furcsa dolgokat esznek (ha egyszerre egy furcsa dologgal találkozom, azt megkóstolom, persze, de a narancsos lencsék világában beindul bennem a védekező mechanizmus, és csak sajtos bagettet eszem uborkával), de azért valószínűleg csak az a baj, hogy nagyon kicsinek érzem magam ennyi felnőtt ember között egyedül, és hogy ez még inkább így legyen, valaki mindig szóvá is teszi.

ebben a lakásban amúgy az a legérdekesebb (ZM ne olvassa tovább, mert pici, szőrös rágcsálók vannak a mondat második felében) hogy az egyik szobában két patkány lakik ketrecben, a másikban meg egy csomó egér a falban, a lambéria mögött. és néha zörögnek meg előbújnak.

2009. március 13.

ma röpke egy órát töltöttem a munkaügyiben. egyébként nagyon szép szerencsére, meg asztalok is vannak, kipakoltam a töricuccom és kijegyzeteltem az első leckét mezopotámiáig. és akkor mondták, hogy két napom így is érvénytelen. hehe. mondnanám, hogy soha többé nem dolgozok úgy, hogy feketén, de ez épp nem olyan dolog, amit az ember így magának el tud dönteni. jön a munkaadó, és ő találja ki, hogy szeretné.
arra viszont azért igyekszem figyelni, hogy ne vágjanak úgy át soha többet, mint a kocsmában.
akkor sem tudok egy nap 15 oldalnál többet megcsinálni. nem megy. mert jönnek vissza ugyanazok a szavak, kifejezések, ahogy azt írja, hogy felesett, amikor ilyen szó egyszerűen nincs is. és akkor már dühből megy, amíg megy. és ráadásul nem tudtuk visszavinni a kiskönyvem, holnap suli. nem holnap. ma. ami nem baj végülis, de csak pénteket hagyok ki viszonylag nyugodt szívvel.

2009. március 12.

mielőtt kegyetlenül kiirtottam volna a szerkesztősből a könyörgömöket, megnéztem, mit ír erről a Nádasdy. kénytelen vagyok engedni A Nyelvészetnek.
ráadásul így is hatalmas önuralomra van szükségem, hogy ne javítsam a minket meg a bennünket hibás használatát, mert a kettő közti, a mai beszélt nyelvben már nem élő különbséget csak azok tudják, akik olvasták a Grammatikában. és mivel a különbség már nem él, ezért nincs is. sajnos. (de titkos tervem, hogy újra felélesztem, és ehhez a szerkesztősöket használom fel, boszorkányos kacaj.)
egyébként ez a legeslegeslegfontosabb dolog, gyerekeknek szóló könyveket olvszerkeszteni, akkor alakul ki a nyelvhasználatuk, és ha valamit rosszul írok, hibásan tanulják meg, jajj.

7

hónap. tiszta vicces.
azt mondták, hogy törvénytelen. hogy a minimum a 400 forintos közteherjegy, és az 1800 forintos bér. na nem mintha kaptam volna annyit. szóval nem olyan van benne, hanem csak kétszázas, de akkor minek van kétszázas, ha négyszáz a minimum? tehát ez így adócsalás, bajba kerül a munkáltató is, meg én is. vigyük vissza, írja át.
azt mondtam, hogy huhh. akkor kimentem, felhívtam anyát, aki felhívta a főnököt, aztán felhívott engem megint. és vissza kell vinni a kék könyvet a kocsmába, és kitölteni rendesen, aztán holnap megint visszamenni a munkaügyibe.
egy darab kis kék könyv leadása két napomba kerül. áááh. klassz lenne, ha mondjuk a munkaügyi igazolná a hiányzásaimat.
bánatomban vettem egy tarka sálat, meg egy szuperklassz könyvet a Bb szülinapjára, de azt még nem írom ide, csak ha megkapta.

2009. március 11.

a legjobb tervet is áthúzhatja valami. ma a valamit Tominak hívták. és így a délutáni szundi meg a zenekar helyett almaturmixot gyártottam nagyüzemben, és olvastam és matekoztam és szövegértéseztem és németeztem és verset tanultam az elsőssel meg a másodikossal. és amikor az egyik éppen nem tanult, bevontam az almaturmix-készítésbe, a duplájára növelve a munkafolyamatok számát, csak hogy tudjon olyat is csinálni, amihez nem kell vágni. aztán még játék is, meg vacsi, meg aztán még hazavinni.

hazafelé meg futottam, mert jól esett. nem csak lelkileg kell készülni a vasárnapra. (ha erchegyia megint olyan tempót diktál, mint a múltkor, lelököm a jános-hegyi kilátóról, vegye fenyegetésnek. csak még odáig is fel kell jutni valahogy.)
egyébként olyan érzelmi válságban vagyok, hogy újra kell a napló, mert néha a blog nem elég. és éppen azért, mert már képes vagyok mindent őszintén leírni magamnak, elemezni, felboncolni, oldani a görcsöket, lazítani a vállat, bogozni a csomókat, tudom, hogy most már mindjárt jó lesz minden megint.
mert hogy akarom, hogy jó legyen.
és az a kis izé, ami már hosszú ideje nem működött bennem, és nem mondta, hogy kelj fel, szorítsd össze a fogad és csináld, most bekapcsolt megint, és írom a teendőlistákat, ráadásul használom is, villog a naptár, zenekar, harsona, énekkar, jajj a nyelvvizsga, pörgős hétvégék, hosszú hétköznapok. sosem szabad megállni.

és tegnap sokkal több látogatásom volt, mint a szokásos... csak lesek, hogy mi van itt, hmm, izé, köszi olvasók.

és most alvás még zenekar előtt, mert holnap nem lesz fakt, ezért nem megyek be suliba arra a két órámra, ami lenne, hanem elmegyek a munkaügyibe végre. szuper, ki fognak dobni a kis kék könyvemmel együtt, amit két hónapja kellett volna leadni.

2009. március 10.

reklám

Az átlagosan napi 104 látogatómnak szeretném elmesélni, hogy most írok. Ilyen izét, regényt. Ma reggel például az első óra előtt a törifüzetembe írtam az első fejezet negyedik szövegdobozának hatodik bejegyzését. (Egyébként eddig volt jó, amíg nem esett szét a mappám, a füzeteim túl gyorsan fogynak.) A regényt a Böszörményi Gyulával írom, aki híres és író, és mindig átírja, amit én írok, de azért néha nem, most már akadnak olyan mondataim is, amik nem csupa pirosak a korrektúrától. Én írom a csajokat, ő meg a fiúkat. Tudom, hogy ezt már sokszor meséltem, de még sosem ilyen konkrétan. Most is csak azért így, mert annyira zavar, hogy csináljuk és tökjó (szerintünk), de semmi visszajelzés. 

Akinek ezzel az igen élménydús és lelkesítő reklámmal felkeltettem az érdeklődését, az klikk ide.

a nagycsaládról

azok mondják, hogy fogy a magyar, akik maguk nem akarnak gyereket vállalni, vagy csak egyet, mert egy gyerekkel már reprodukálták önmagukat, miért pont ők szüljenek, szüljön más, nekik karrier kell. na persze, két gyerek kell ahhoz, hogy stagnáljon a népesség.
ugyanezek azt kérdik, hogy miért csinálnak sok gyereket, ha eltartani nem tudják, meg egyébként is, biztos csak a családi pótlék miatt, lusták, menjenek inkább dolgozni. nem látják, hogy mennyit számít a családi háttér. mi heten vagyunk, mint a gonoszok, és ezért meg sem fordul a fejemben, hogy majd háromnál kevesebb gyerekem legyen. egykének lenni totál uncsi lehet. néha persze irigylem a szép, tiszta, rendes, csöndes lakásokat, de igazából általában sokkal jobb többen lenni, mint kevesen.

most például az van, hogy lemondtuk a tévét, mert mindenki mindig meggárgyult tőle, és most minden nap bejön a Kicsi, hogy találjam ki, hogy mit csináljon, én pedig kénytelen vagyok bevetni minden kreativitásom. de igazából jó.
most azt tanultuk töriből, hogy nő a házasságon kívül született gyerekek száma, a házasságok száma meg csökken, jajjdeborzasztó. azt mondjuk nem teszi hozzá a könyv, hogy jajjdeborzasztó, mert igyekszik nem véleményt nyilvánítani, de azért süt belőle. ez miért tényező ma? az élettársi kapcsolat hivatalosan elismert, miért kell azt nézni, hogy házasságból született a gyerek vagy nem?
na ja, mi is házasságon kívüliek vagyunk, még a pap sem keresztelt meg.

2009. március 9.

kellemest meg a hasznost

avagy szórakoztató ismeretszerzés az iskolában.

a gergő azt mondta, hogy ezt biztos nem merem kiblogolni. pedig nem csináltunk semmi rosszat, elvetendőt vagy gyerekeset, csak a hangszálaink használata nélkül, pusztán nyelvvel, szájpadlással, ujjakkal próbáltuk a levegőt magas frekvencián megrezegtetni, és így sipító hangot, úgynevezett füttyöt kiadni. a gyakorlati foglalkozás egyelőre félsikerrel végződött: az öklendezés és harákolás már a kurzus minden résztvevőjének jól megy.

meg ma azt is megtanultam, hogy ha a Gyurinak is kell laptop, akkor simán lehet fénymásolni, még a kép is látszik. úgy-ahogy. fénymásoltunk egyet nekem is, csak otthagytam.

meg azt is tudom már, amit régen is tudtam, de néha elfelejtem, hogy negyvenöt perc vigyor meg nevetés meg móka meg kacagás jót tud tenni az ember közérzetének.

2009. március 8.

nyafiblog

igen, nem érdekel az olvasók igénye. nyafiblog lesz. elegem-van-magamból-blog.
azért, mert középszerű vagyok. átlagos. tudom, hogy elég sokan szenvednek még ebben a betegségben. kevés tehetséges ember van. kevés zseni. kevés, akire azt mondhatják, ebben vagy abban kiváló. és kapok én mindenhova, de sehova se vagyok elég jó. jó, de nem eléggé. nem éri el azt a szintet, amit. nem elég, nem elég, nem elég. ha sokat dolgozok, ha megfeszülök sem elég. nem elég jók a versek, nem elég jó a regény sem, az OKTV sem, a nyelvvizsga is éppenhogy, olvasott, művelt, de nem eléggé, sok mindent csinál, de más még többet, másnak jobban megy, jobban osztja be az idejét, más mellől nem fogynak el a barátai, más nem hisztis, más nem rendetlen, nem csúnya, más nem pattog azon, mennyire középszerű.

ez így mindig előjön rajtam, ha sok okos, tehetséges, ügyes, kedves, szép és népszerű emberrel vagyok együtt.
én hülye, igazán megtanulhatnám már, hogy vonaton NEM beszélgetünk, és ha mégis, akkor utána NEM valós msn-címet adunk meg. de amúgy aranyos volt, csak ne tartott volna kiselőadást az üzletéről. és ne akart volna beszervezni.
és a vonat a délibe ért be. és át kellett sétálni a moszkvára a narancssárga riasztásban, éjjel fél egykor. még jó, hogy nem voltam egyedül, meg utána az éjszakain sem, csak nem tudom, kivel voltam, majd megkérdezek valakit. aztán elmentünk az alterfiúval meg a barátaival a Filterbe.

és ott volt egy pasi, aki mindig elvitt táncolni, pedig én nem akartam. és aztán amikor mondtam az alterfiúnak, hogy ne engedje el a kezem, egyiket sem, mert rögtön megfogja valaki hátulról és elrángat, és táncol velem meg puszilgat, akkor mondta, hogy ezt így nem lehet, meg kell tudnom védeni magam. könnyű ezt mondani. és akkor átöleltem az alterfiút, akkor az a pasi elkezdte cirógatni a kezem, amivel átöleltem. akkor már persze megmondta neki az alterfiú, hogy hagyjonbékén.
olyan miért nincs, hogy nők zaklatnak férfiakat az éjszakai szórakozóhelyeken, és a barátnőjük védi meg őket?

FÉL-est a Műhelyben

na, a vége csak az lett, hogy ott ültem a színpadon a Pintér Bence meg a Mihályi Réka között, akik jó verseket írnak, és beledadogtam a mikrofonba. előtte vettem egy pulcsit a plázában, mert nagyon olcsó volt, meg jól is néz ki, meg ittam egy fehércsokis forrócsokit. az már a Műhelyben volt, ami egyébként az Ady Endre utcában van, ezt most itt Évinek mondtam, mert kérdezte. a Műhely egyébként jó, mert sok finom forrócsoki van, viszont a pincében eszméletlenül büdös volt. és dohos is. és ezért fulladtam, és puffantani kellett, és nagyon büszke vagyok magamra, hogy hordom magammal rendesen a táskámban a ventolint. először beszélt egyébként a Martin a Barnával a fiatalok érvényesülési lehetőségeiről, aztán a Barna a Lackfival. kezdem bánni, hogy nem adtam be a Pázmányra. csak ezért. ő nagyon jó ember lehet, látszik rajta. aztán a végén együtt próbáltuk levadászni a kabátaink a fogas legaljáról.

aztán utána még volt valami koncert, de inkább kivitt a Barna engem két sárvárossal az utolsó pesti vonathoz, amit csak úgy rázott a szél, nagyon félelmetes volt.

és képek is vannak, mert a Martin fotózott. itt. én vagyok az, akin vadiúj csíkos pulcsi van.

2009. március 6.

úgy szeretem ezt az esős tavaszt, a tavaszszagú esőst, a nagypocsolyást. ha majd sütni fog a nap, az sem lesz éppen rossz, de azért ez az igazi.
ma 12:05-kor esztergomban a munkaügyi ajtaja előtt döbbenten kellett tudomásul vennem, hogy pénteken csak délig van. minden más napon fél kettőig. remek. tehát azért, hogy én le tudjam adni a kis kék alkalmi munkavállalós könyvemet, amit január 15-ig kellett volna egyébként, muszáj kivennem egy napot a suliból, mondjuk jövő héten. legalább egy délután lehetne négyig, mint minden más hivatal...

egyébként van az a film, amiről a gergő azt mondta nekem, hogy soha, semmilyen körülmények között ne nézzem meg, erre meg ma behozta órára. hát köszi, élmény volt. soha többet.

2009. március 5.

kérdezték este, hogy szomorú vagyok-e még, és mondtam, hogy nem. mert benyomtam egy doboz macskanyelvet. teljesen egyedül. meg időm sincs szomorkodni, munka van. meg ez van, mindent megtettem, ennyire volt elég.
és akkor most úgyis van más, amiért lehet küzdeni. csak egyáltalán nincs kedvem hozzá.

Kispál: Mialatt az ég


Mialatt az ég épp' nagyon kék volt
És a tavon egy vitorlást a szél éppen odébb tolt
És pont nem haragudott senkire épp' senki
Már gyanús volt, hogy most fog majd minden tönkremenni
Nem sikerült. Ez van.

a negatívról

na, most plágium jön. "irigyli a tavalyi énem az idei problémáit", mondta GbZ. és rám is igaz. el sem tudtam volna képzelni tavaly, hogy most majd lesz szerkesztős munkám, írhatok regényt az internetre a Gyulabátyóval (tessék olvasni mindenkinek, mert jó), meg azt lesem, hogy ott a nevem a literán, meg Macseké is egyébként.
szóval, mivel jött, hogy nyafi, meg negatív, meg semmisejó, mondom én, hogy jó minden, még a jónál is jobb, csak nagyon elfáradok tőle.

2009. március 4.

most nagyon boldog és elégedett vagyok, mert NEM ittam kávét és NEM aludtam délután és NEM töltöttem el az időt felesleges számítógépes játékokkal, hanem dolgoztam. mint a kisangyal.
most úgy látom, hogy van esély arra, hogy olyan életet éljek, mint mások: nappal ébren, éjszaka ágyban. persze igazából ezt nem is akarom.
most arra gondoltam, hogy akkor se tanítanék, ha muszáj lenne, kizárt, mert kezdődik az alterfiú tanítási gyakorlata, hogy így órákat látogat, és máris elriaszt. meg különbenis mindig megverik a tanárokat.

most videót nézek, a tanárnőről. nem csak énekkarról hiányzik. és mégiscsak kéne tanítani, mert végülis mégis ezt szeretném. és olyannak kellene majd lenni, akire így emlékeznek.
utálom, hogy ilyen lassan gyógyulok. ma az ötödik és a hatodik óra között olyan köhögőrohamom volt, hogy puffantottam is ventolinnal. éjszaka is kell, máshogy nem tudok aludni. pedig akartam ma már zenekarra menni, igazából már hétfőn is akartam, de nekem sincs elég levegőm, a hangszernek így biztos nem jut.
pedig már mindent megteszek a gyógyulás érdekében, annak ellenére, hogy a háziorvos szerint a köhögésből nem lehet meggyógyulni, meg az állandó gyógyszer is felesleges.

(a dohányosokat meg épp ezért nem értem. hogy kapnak levegőt simán, meg minden, erre tönkreteszik a tüdejüket. odaadom az enyémet, elrontani az is jó. kérek helyette másikat.)

...úszni tanul

Egyébként az árral szembe. Mert az árral sodródni könnyű. Szembe úszni, az a nehéz.
Locspocsot Nyolcszázhetvenkettő tanította meg úszni. Nyolcszázhetvenkettő Locspocs barátja. Locspocs nemesi kétéltű, vagyis tengeri szörny. Van uszonya, meg bátorsága. Egy palotában lakik egy elvarázsolt szigeten, ami csak kedden és pénteken látható, ezért rajta sincs a térképen. A többi napon Ludvig bácsi őrzi a szigetet: ha hajót lát, füstöt fúj az orrából, így burkolja ködbe.
Ha nagy leszek, odaköltözök. Hideg időben én viszem majd Ludvig bácsinak a forró kakaót, hogy el ne duguljon az orra.

2009. március 3.

a lucia is mindig kirakja a blogjára, ha nem boldogul a fordítással. én meg most a szerkesztéshez nem vagyok elég kreatív. úgyhogy a közönség segítségét kérem.

milyen társaság jut eszetekbe arról, hogy I-Klub?

(motivációként: a legeslegeslegjobb variáció benne lesz egy igazi könyvben.)
aki úgy talál rám, hogy menj tanárnak, az mire gondol? és aki úgy, hogy alvás helyett inkább írok neked? és aki azt kérdezi, hogy miért ügyesek a pázmányos diákok?

egyébként ez a 712. bejegyzés, szép, kerek szám, ennek örömére kukkantottam bele a statisztikába.
ma például felkeltem fél hatkor, és bementem énekkarra, és nem volt. viszont egészen világos van már reggel hatkor is, madárcsicsergős világos. és mondta a fülembe a Lovasi, hogy az én szívem rántotthús, de azon a bunda magány. és mondtam a Márknak, hogy csináljon újságot. és írtam törit és magyart, és olvastam Alternatívát. és az igazgatóiban is voltam, mert már régen és hiányzott.

és reggel az volt a jó, hogy volt levegő, tiszta és tavaszi és zöld.

ilyen egyszerű és szép és hétköznapi az élet.

2009. március 2.

na, ilyen is rég volt itt. azt mondják, hogy az nem baj, ha semmi értelme sincs.
hóbasüppedős tavasz még
fák alól épp csak kukucska
felhőszeplős fruska égbolt
csizmát váltja strandpapucsra

sarkáról rügyek potyognak
cipzárjába fecske tévedt
ő kacag sugárt a napnak
márciusra friss szerelmet

2009. március 1.

hogy az miért van, hogy nem vagyok hajlandó gondolkozni. hogy ha vitatéma van, pl olyan, hogy haladó vagy maradó, hogy globalizáció vagy nacionalizmus, hogy értékek vagy pusztulás, akkor befogom a fülem. nem vitázok. nem vagyok hajlandó gondolkodni. élem az életem, egyik napról a másikra, nem kellenek eszmék, tervek, célok, nincsenek álmok és nincsenek vágyak, kívánságok. mert hogy mi teszi az embert emberré. és mi nem. mert megvannak azok a biztos pontok, amikhez eddig mindig tartottam magam, karók leszúrva, ez van, erre kell menni, akkor nincs hiba. de ha azt mondják a karókra, hogy nem karók, akkor nem tudom, merre kell menni. akkor becsukom a szemem, és megyek az orrom után. nem akarom, hogy más vezessen.
tudom, hogy nagyon sokszor reklámozom az e-regényt, hogy nem győzöm felhívni rá a figyelmet, de megmondta Noémi is, hogy el kell tudnod adnod magad, ezért most én igenis reklámozom. mert hogy jó, és mivel jó, ezért jó lenne, ha minél többen olvasnák. mert felkerült az első bejegyzés ide. úgy került fel, hogy álltam az árpádhídnál, a világoszöld válltáskám meg a sötétzöld notitáskám keresztben a vállaimon, ráadásul nyitva, a kezemben a működő noti, a számban meg a buszjegy. az első bejegyzést egyébként pont én írtam. de van benne olyan is, amit nem.

egyébként ma voltunk nézni Szását a színházban, pantomimes volt. még sosem láttam pantomimet. az első felvonás nagyon jó volt, a másodikból igazából nem sokat értettünk, de tökjó volt, ahogy ott mozognak az emberek a színpadon.

és egyébként tök igazságtalan, hogy ilyen borzasztóan rosszul érzem magam már megint, hogy a fejemet belülről nyomják kifelé, és ki akarják nyomni a szemeimet a helyükről. mert kellemesen lábadozós volt a hétvége, nem volt felesleges vagánykodás, vad esti tivornya, nem mentünk bulizni, nem csavarogtunk éjszaka, nappal sem mentünk be az erdőbe (pedig gondoltam rá), egyáltalán nem terheltem túl magam, szóval pukkadjon meg a betegség.

2009 március

10. Bodor Ádám: A Sinistra körzet
11. Lem: Kiberiáda
12. - matekos állatos -
13. - matekos detektíves
14. Denise Vega: Klikk ide!
15. John Boyne: A csíkos pizsamás fiú