ki gondolná, hogy így tud fájni egy orr. csak úgy, magától.
nagyon magányos vagyok mostanában, de direkt csinálom, nem keresem tulajdonképpen senki társaságát, a beszélgetések fárasztanak, az emberek 95 százaléka idegesít. de azért mosolygok, nem az emberekkel van a baj, hanem velem.
ma azon gondolkodtam, csak álmodtam-e az énekkaros félálomban, vagy tényleg azt mondta, hogy szeret minket, jók leszünk. remélem, tényleg azt mondta. olyan régen szerette már valaki ezt a kórust, van annak lassan már egy éve is. sokkal könnyebb és sokkal jobb így.
meg azon gondolkoztam ma, hogy honnan tudja a macska, hogy itt lakik? csak kint volt az utcán, bejött velünk az udvarba, és azóta nem is nagyon megy a kerítésen kívülre. tudja, hogy nem bántjuk, hogy a kaja az övé, a kuckója az övé, a kert az ő vadászterülete (bogarakat szívesen eszik, szörnyű, ahogy ropog a foga között). de ki mondja meg neki, hogy a kerítésen túl már a szomszéd macska birodalma van, ne menjen át, mert megtépik? (jó, ezt pont a szomszéd macska. de egyébként?) ki mondja meg neki, hogy nyugodtan odajöhet hozzám, mert nem bántom?
Megjegyzések
úgy ahogy azt is, ha félnek tőlük és ha nem fogják őket biztos kézzel, akkor az már nem is igazi alárendelt -szerep?
grat sárvárhoz!:)
23:58 ---- vagy 0:02