2009. május 31.

gondolatok az Esti Kornél koncertjén

keresem Az Igazságot, a helyem a világban. elképesztően nehéz a sokmilliárdból egynek lenni.
elképesztően nehéz azt hinni, hogy a sokmilliárdból ez az egy, éppen ez az egy, aki én vagyok, egyáltalán nem számít, csinálhat, mondhat bármit, erőlködhet akárhogy, akkor is csak egy lesz a sokmilliárdból.
elképesztően nehéz azt hinni, hogy akármit is csinál ez az egy a sokmilliárdból, akkor is valaki marad, aki számít, aki fontos, mert a sokmilliárd éppen ilyen egyekből áll össze, mint amilyen egy én vagyok.

én mindig a gyengék pártján álltam, a kicsik, elesettek és elhagyottak pártján, azok pártján, akiket kinevetnek, kicsúfolnak, már elsőben is a gyengék pártján álltam, én voltam, aki nem nevetett együtt a többiekkel, aki nem csatlakozott azokhoz, akik csúfolták a gyengéket és elesetteket. pedig ha csatlakozik az ember, többé ő sem lesz gyenge és elesett és kicsi, hanem erős lesz és nagy, mert vele van a tömeg.
szeretnék mindig a gyengék pártján állni, de a másik oldalhoz tartozni sokkal könnyebb. szörnnyé válni könnyű, nem lenni szörnnyé, az a nehéz. Békés Pál olyan jól meg tudja mondani ezeket a dolgokat.

azt hiszem, hogy ha mondjuk 50 évvel korábban születek, akkor én lettem volna a leglelkesebb kisdobos, úttörő, kiszes.

szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak, dehát nincs is társadalom, nincs semmi. a világ szét van töredezve, az ember el van idegenedve, magányos. ez száz éve még új volt, most már lejárt lemez. most milyen a világ?

-

ilyen még nem is volt velem, mint ma éjjel. mert az álmokat meg a valóságot mindig külön tudtam választani. ha rosszat álmodok, mindig van valóság, ahova vissza lehet térni. sosem értettem azt, hogy a bútorok megelevednek, szörnyek a szobában, az ágy alatt - velem ilyen sosem volt, a valóságban valóságos dolgoktól félek (hogy rám esik egy repülő, hogy valami megesz belülről, hogy kiszúrom a szemem a kólásüveggel, ilyesmi), az álmaimban meg szörnyektől.
és ma éjjel átjöttek a szörnyek a valóságba. akárhányszor felriadtam, a Borca felülről lelógó takarója, a Bíborka játéktartó kosara, a szék, az asztal mind-mind ijesztő valaminek tűntek, amik meg akarnak támadni. borzasztó volt. (annyira féltem éjjel, hogy fél ötkor kimentem macskát simogatni. pedig akkor már világos volt, de így is alig tudtam visszaaludni.)
kell kezdeni valamit az álmaimmal, egyre szörnyűbbek.

pafe 2009

kicsit utálom, hogy ilyen papírtigris voltam. mert úgy indultam el, hogy tudtam, hogy hideg lesz. mondjuk készültem is rá, két pulcsi, kabát(szerűség), hosszúnaci, zárt cipő, vastag harisnya, vastag sál, esőkabát.

na de erre nem lehetett felkészülni.

péntek

úgy kezdődött, hogy lementem szépen egyedül. és az első, akivel a fesztiválon találkoztam, bizony osztálytárs volt. ami persze nem baj, csak úgy meg tudnak lepődni, hogy én, ilyen helyen. igen, én ilyen helyen, már tavaly is voltam. jé.
aztán naivan azt gondoltam, hogy na, akkor én most felverem a sátrat, de sajnos el volt törve az egyik létfontosságú rúd. meg az eső is esett, meg a szél is fújt. egyébként átnéztük itthon, hogy megvan-e minden, de erre nem figyeltünk. egyébként is most láttam először, elég pici, csak papíron kétszemélyes.
szerencsére jött két lány, akik segítettek felverni. (kicsit csálé lett, a törött rúd miatt, de azért egész csini.)
akkor olvastam egy kicsit az üvöltő szeleket, de csak bent a sátorban, mert odakint elképesztően hideg volt. akkor megjöttek a barátnőék, és esőben-szélben felvertük az ő sátrukat is. tulajdonképpen szerencse, hogy egyvalaki nem jött el a hideg miatt, mert az én sátramba nem fért volna be két ember.

aztán nem tudom. volt Testi Egyenleg a sátorban, ugrálós. aztán EDDA, értem én, hogy ezt miért szeretik ennyire, hogy testvéreim meg drága véreim, meg mondja, hogy most egységbe tömörülünk, most IGEN, most megtesszük, nem is tudom, közösséget ad kötöttségek nélkül. senki sem fogja számon kérni az eddarajongókon, hogy mit is tesznek meg. szóval ezt azért elég hamar meguntuk, akkor átmentünk Esti Kornélra, az nekem eléggé tetszett. közben azt hittem, hogy a Macsek hazament a hideg miatt, de aztán pár órával később kiderült, hogy mégsem.

fél 11 körül szerencsére megérkeztek az alterfiúék, akkor minden egy kicsit jobbra fordult. természetesen nem az alterfiú nagyon jó meleg és puha és meleg és kényelmes és meleg pulcsijának, hanem magának az alterfiúnak köszönhetően.
ezt követően korszakalkotó felfedezést tettünk az alterfiú partnerválasztási szokásairól, de nem árulom el, mert még valaki lecsap rá.

aztán Depresszió (ahol az énekes pogóra buzdította a népet, aztán azt üvöltötte, hogy ÖLJ, ÖLJ, ÖLJ), értem én, hogy ez egy rockfesztivál, meg ez volt a legrockosabb nap, de ez most sok(k) volt. Mistery Gang, én nagyon szeretem, rajtam kívül mindenki más utálta. én is kicsit még jobban éreztem volna magam, ha tudok kivel táncolni, viszont ott egyáltalán nem fáztam, a sátor bemelegedett, én is bemelegedtem. jó volt, na. oké, nem a magvas szövegei miatt szeretem. utána átmentünk PASOra ugrálni még egy kicsit, az is jó mindig.

már erőteljesen elmúlt hajnali fél három, amikor végülis fogmosás után (amikor találkoztam Maccsal, és megállapítottam, hogy jé, nem ment haza) elmentünk Hangmásra. úgy kell elképzelni a koncertet, hogy egy pasi őrjöng a színpadon, és szemmel láthatóan nagyon zavarja a közönség. engem meg ő zavart, ezért a visszára már nem maradtunk ott.

aztán alvás. én végül valahogy az alterfiú sátrába keveredtem be, de így is elég hideg volt. a hálózsákomra az van írva, hogy 12 fokig jó, 3 fok volt éjjel.

szombat

elég nyafi voltam reggel (na jó, késő délelőtt), mert egészen addig reménykedtem abban, hogy csak kisüt egy kicsit a nap, és akkor végre boldog leszek és elégedett. de nem sütött, meg barátnőék is hazamentek a hajnali busszal. aztán amikor elkezdett szakadni az eső, aztán borsószemnyi jégdarabok estek az égből, mi pedig Évivel először egy eresz alá menekültünk, aztán idegen (és elég rendes) rockerfiúk sátortetője alá, akkor már egészen biztos voltam abban, hogy nekem ennyi volt a fesztiválozás.

(és még a tiszacipőm is beázott, ráadásul nem is kicsit, mert van egy óriási lyuk a sarkán, ahol csak úgy simán bejött a víz a lábamhoz. elég durva, hogy csak egy évet bírt ki.)

szóval gyáva nyuszi voltam, megijedtem egy kis esőtől és hidegtől. este hatkor már apánál szárítgattam magam kalászon, rendes volt, berakta a woodstockos filmet, ahol szakadt az eső, és mondta, hogy "látod, ők bezzeg nem mentek haza, nem féltek az esőtől".

2009. május 28.

a tavalyi pafe ugye elképesztően jó volt, én meg csak azért olvastam vissza azt a bejegyzést, hogy eszembe jusson, mit kell még elrakni. és eszembe is jutott. (zseblámpa, toll, füzet, könyv, bicska, ventolin, magyartételek.)
elképesztően brutálisan hideg lesz, főleg éjszaka.
és azt hiszem, magasra raktam a lécet a tavalyival. akkor a barátságok százszázalékosak voltak és örökké tartottak. most pedig a világon minden bizonytalan. elképesztően szabad voltam, annyira szabad, mint azelőtt és azóta soha. itthon hagytam a görcseimet. most óvatosan begöngyöltem minden gondombajom a törülközőbe, nehogy véletlenül megsérüljön és összetörjön valamelyik.
áh, félek a holnaptól, ez van, ezen nincs mit szépíteni.

(ráadásul az alterfiú is jön, de nem együtt megyünk, hanem mindenki a maga barátaival. ez ráadásul az én őrült ötletem.)

ui.
mármint nem félreérteni: nem az a bajom, hogy nem idén nem feküdhetek be csak úgy egy fiú sátrába.

inkább -, bár ki tudja

lefekvés előtt még megbeszéltük dsarosival, hogy nem akarunk felnőni, mert a felnőttek olyan... felsőbbrendűek. de ezt nyilván elmondták a felnőttek is 19 évesen. és jó lett volna, ha én is higgadt és nyugodt tudok maradni, és átgondolom, amit leírok. (de aminek ki kellett jönnie belőlem, annak a nagy részét úgyis dsarosi kapta, vagy Zsuzsi priviben.) vagy esetleg jobban leírom. vagy nem tudom.
nem szoktam vitatkozni, nehéz. (pedig a vitás tételt pl. tök jól tudom, el kellene kezdeni a gyakorlatban is használni.)
meg erről, hogy mindenki a könnyűdrogokon lovagol (borzalmas szóvicc, bocsánat, le is szoktam róla) nincs is határozott véleményem, illetve végülis van, de nem itt, nem most. most talán alvás.

2009. május 27.

nem olyan egyszerű ez a bringadolog, mint hittem. hogy az alterfiú majd elviszi szerelőhöz, a szerelő majd megcsinálja, én meg majd megyek vele. mert az alterfiú elvitte szerelőhöz, a szerelő meg visszadobta. aztán megnéztem az interneten is, azt írják a bringás fórumok, hogy szputnyikot kevesen javítanak, macerás. tényleg nem szabványbringa, a nagyanyámnak például külön kulcskészlete van hozzá. csak miliméteres eltérések vannak a szovjet szabvány és a csepel kulcskészlete között, de ez épp elég arra, hogy ne legyen kompatibilis.
mondjuk június hatodikáig csak átutazóban leszek a nagyvárosban - így is komoly lelkifurdalásom van a PaFe miatt, hogy megengedhetem-e magamnak, de ma kidolgoztam az összes maradék nyelvtant, meg még irodalmat is szeretnék, szóval úgy döntöttem, hogy igen.
imádom a nyári vihart. (de már ideérhetne rendesen, legalább egy órája dörög és villámlik, azóta nyüszítenek a kutyák az utcában.)

2009. május 26.

-, - és +

mire elővettem a harsonát, lefeküdt az öcsém aludni, és nem tudtam meggyőzni, hogy ne már, gyakorolnék.
szóval a dolgok szerencsétlen együttállása (és önnön lustaságom) miatt nem vizsgázom. nem érzem olyannak az idei (főleg a 2. félévi) teljesítményemet, hogy levizsgázhassak.
meg most egyébként is nyüfi van, hányinger, szédülök, görcsöl a pocakom, jajjmeghalok. csokit akarok enni, rengeteget, szerintem csak az használ.

viszont jött tegnap postán (a gimibe) Magyar Napló, van benne versem (sárváros), szóval boldogság van, híres lettem. most annak lenne itt a helye, hogy kiknek köszönhetem, hogy eljutottam ide. konkrétan ezt a verset Cusinak, akinek abban is nagy szerepe van, hogy egyáltalán írok. elképesztően régi történet, régi vers ez már.
Naplóból viszont kettőt is kaptam, nekem egy is elég. a másikat gondoltam, hogy beviszem a gimibe, de ha valakinek van jobb ötlete, szóljon.
kaptam most levelet egy lánytól, akiről a nevén kívül az égvilágon semmit se tudtam eddig.
olyan boldog lettem, hogy most már tényleg elkezdek gyakorolni a harsonavizsgámra.
nem nézek minden nap látogatói statisztikát, így ez meglepett.

a hetedikes meg ma a vasútállomáson előkapott egy fényképezőgépet, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül lekapott. hogy emlék. hiszipiszi, majd zsarolhat vele. sajnos nem vagyok kellőképpen felkészülve az ilyen helyzetekre (mondjuk kivehettem volna a kezéből és törölhettem volna). furcsa ez a kislány.

2009. május 25.

+ és -

esztergom, esztergom, esztergom.
el vagyok már szokva én attól, hogy 3 és fél óra alvás után 12 órán át folyamatosan a legeslegjobbat hozzam, de a fakt is fontos dolog, meg a kapcsolatépítés/teremtés/ápolás/javítgatás/csiszolgatás is, a megfelelő bizonyos barátok által aláhúzandó. ma már nem beszélgetek többet.

a 3 és fél óra alvásról meg annyit, hogy valamiért azt hiszem, hogy nem tudom a dolgokat, mert például ma a füstmilán is egész jól ott volt a fejemben, de nem tudtam, hogy ott van, csak akkor derült ki, amikor már kijöttek a számon a mondatok. de így nem tudhatom, hogy mit tudok, és mit nem.

hazafelé meg 3 minikutya támadt rám a töksötétben a kiserdőben, ugattak meg futottak meg ugráltak meg minden, atyavilág, pánik, én is futni kezdek, pláne, hogy az egyik az, amelyik a múltkor megharapott, de most nincs vastag farmer, csak vékony harisnya van, de aztán rájövök, hogy futásban ők lennének a nyerők, és akkor megállok, ordítok, toporzékolok és dobbantok, hogy takarodjatokhaza, és a farkukat behúzva elsunnyogtak ezek a földszintes kis fenevadak. pánik, pánik, pánik. dehát nem is a járdán megyek, hogy ne higgyék, hogy a házra fáj a fogam, hanem kint az út külső szélén, a falu és a semmi határán. fák, világvége, tücskök.
mindig félek, hogy legközelebb nagyobbak jönnek.
a szigeti veszedelemről csupán három eltérő keletkezési időpontom van. a Berkes Erzsébet 45/46 telét írja a 44 híres eposzban, a google (azaz a nép) is ezt mondja, a szóbelis könyvben 46/47 tele van (Séra Gergő, de szerinte 1566 és az 1640-es évek közepe között közel 150 év telt el), nekem meg eléggé az tűnik hitelesnek, amit Kovács Sándor Iván ír több helyen is, hogy 47/48, ő végülis ezzel foglalkozik egész életében, csak jól tudja. (az órai vázlatomban meg 41/42 van, de azt én írtam le, gyakran írok le hülyeséget, szóval az nem számít.) boldoggá tesz, hogy hajnali 3 óra 9 perckor, több liternyi kávé után ez életem problémája.
egyszer elolvasom, becsszó.

2009. május 24.

kihasználtam még egy kicsit a meleget, kiültem a napra a nyelvtantételekkel meg a kakaómmal (úgyis lebarnulok idén nyáron, figyeljétek meg, csokilány leszek augusztusra). a Nyuszi egészen addig békésen hallgatta a hivatalos szövegek szókincsét, amíg észre nem vette a kakaómat. akkor sajnos választás elé kényszerültem: kakaó vagy macska.
a tételeket választottam.
az miért van, hogy nem tudom annyiszor meghallgatni ezt, hogy ne szoruljon össze a gyomrom és ne futkosson a hátamon a hideg?
hiányzik az énekkar. semmi nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor húsz, negyven, nyolcvan, többezer diák énekli együtt, hogy forravilág.
(oké, biztos van az egyetemen is kórus, de csak profiknak, nem lelkes amatőröknek.)
nyár van, nyár. ha nincs szél, akkor tollas, ha szél van, akkor unicikli. az egykerekű egyre jobban megy mindkettőnknek. (ez azt jelenti, hogy már nem zakózunk óriásiakat, meg métereket meg tudunk tenni kapaszkodás nélkül.)

2009. május 23.

csak a kifogásokat keresem. igazából az a baj, hogy néha eszembe jut, milyen jó lenne kipróbálni, milyen, ha az embernek van pénze, amit arra költ, amire akar. mert csak az mondhatja hitelesen, hogy a pénz nem boldogít, aki kipróbálta, hogy tényleg nem. mert én most nem hiszem el, hogy nem lesz attól kicsit kiegyensúlyozottabb az ember, hogy nem kell minden forintot megszámolni, beosztani és félretenni.
(szeretném látni a tengert, ennyi az egész.)

ezt most csak azért, mert lehet sorrendet módosítani.
most az jutott eszembe, hogy bejegyzéscímként kellene pluszokat meg minuszokat írnom, hogy kiderüljön, igaza van-e a bejónak.
meg hogy könnyen válogathasson az, akit csak a plusz érdekel.

meg az is eszembe jutott, hogy a Nyuszi igazából rút kiskacsa, mert valahogy csúnya kiscicából csodaszép macska lett. aki már akkor dorombol, ha meglát. ebből azt a következtetést vonom le,hogy a dorombolás az alapállapota.

ez most plusz. mert pizza és fagyi esztergomban. szép az a város, csak üres.
kénytelen vagyok megállapítani, hogy az irodalmat már most elképesztően unom. hogy öt év múlva mi lesz, azt el sem merem képzelni, hogy esetleg negyven évig évente el kellene mondanom Arany János életrajzát, az a világon a legszörnyűbb dolognak tűnik.

a nyelvtan az más, a nyelvtan az oké, szóval például lehetnék nyelvész, de a nyelvészek néha kicsit furának tűnnek. ami viszont megint nem baj, mert aki fura, az érdekes is.

az lenne a jó, ha nem csak szeretném a nyelveket, hanem kicsit szorgalmasabb is lennék, és nem felejtenék el franciául is úgy, mint németül (na jó, máris elfelejtettem, pedig még meg sem érkezett a nyelvvizsga-bizonyítványom), és mondjuk csinálnék jövőre emeltet, és nyelv lenne a második szakom. nyelvet tanítani bizonyára sokkal izgalmasabb.
meg meg kéne tanulni angolul, mert úgy tűnik, hogy az eltén (bocs, ELTE-n) angolon érdekesebb tanárok tanítanak. lusta vagyok, az a baj.

(de a legérdekesebb a magyar mint idegen nyelv.)

2009. május 22.

most rájöttem, hogy a nyárban azt szeretem, hogy lehet karkötőt hordani (télen zavar a pulcsi, kabát alatt). szóval augusztus végéig újra villa a kézen, szuper.
azt mondta a bejó, hogy "vazzeg felvágom az ereimet a nagy magyar világfájdalomtól ami a blogból árad", ezért most inkább nem írok fogalmazást. bár összességében pozitív, kivételesen egészen elégedett vagyok a mai teljesítményemmel. ráadásul még nutella is van.
aludni kéne már most,
mert lebontják a várost.
ja és ráadásul zavar a frufrum (van időpontom fodrászhoz, jeee), ezért elcsatoltam, aztán elcsatoltam megint és megint és megint, és csak arra emlékszem, hogy elcsatoltam, de arra nem, hogy mikor vettem ki belőle a csatot, és ma 5 darab hajcsatot hagytam el a lakás különböző pontjain, az az utolsó ilyen, ami most a hajamban van. szerintem most kimegyek és befújom extra erős hajlakkal, azt nem hagyom el.

2009. május 21.

ez egy pocsék nap, pocsékpocsékpocsék. a könyököm fáj, a kenőcs, amit rákentem, égeti a bőrömet, akkor gondoltam, hogy ilyen tényleg nincs, hogy ilyen szerencsétlen legyek, ezért inkább többszörös erővel kezdtem magam utálni, hogy itt szenvedek a könyökömmel, amikor harsonaórán kellene lennem (28-án záróvizsga, vagy mi, de nagyon valószínűtlen, hogy levizsgázok), de a harsona sajnos olyan dolog, hogy huzogatni kell azt a csövet, és ahhoz elengedhetetlen, hogy az ember tudja mozgatni a könyökét úgy, hogy ne fájjon. előzmény: régen néha beakadt, aztán egyre gyakrabban akadt be, aztán minden nap beakadt, nem tudom mi, szóval ami be tud akadni az ember könyökében, és akkor ki szoktam tudni akasztani, vagy ha nem, akkor kiakadt egy idő után magától, most is kiakadt, de fájva maradt. nyüfi.

meg azért is pocsék, mert pár napja tönkrement a mérleg, mármint amivel én szoktam ellenőrizni, hogy pontosan ugyanannyi kiló vagyok-e, mint amennyi szoktam lenni, és ez végülis nem lenne tragédia, mert az ember elvan mérleg nélkül is, és jól tudom, hogy például hűtőre most klasszisokkal nagyobb szükségünk lenne (de az egy kicsit még működik azért), de a deákferibácsi évek óta minden gyógytesin elmondta, hogy évente egy kiló az tíz év alatt tíz kiló, és belehalnak az ízületek, most pedig még fiatalok, de akkor öregek lesznek, és nem fogják bírni, az én ízületeim meg köszönik szépen, így is kritikán aluliak, és a feribácsi mindig olyan jól tudta illusztrálni, hogy nőnek össze a csigolyák meg kopnak tropára a térdek, hogy pánikszerűen félek attól, hogy hízok akár egy grammot is, mert mit tudom én, tíz nap alatt tíz gramm. oké, ha nem eszem többet, mint szoktam, meg ugyanannyit mozgok, mint szoktam, akkor át lehet vészelni a mérlegtelen időszakot, de fogalmam sincs, mennyit eszem és mennyit mozgok általában. tehát most tulajdonképpen takarékos üzemmódra állítottam magam, biztos, ami biztos. érettségi alatt különösen remek. ja igen, ezért is utálom magam, sokkal jobb lenne, ha kevesebbet foglalkoznék a testemmel, és mondjuk úgy csinálnék, mint a főszereplő csaj a Fellélegzésben, akinek valamiért nem jegyeztem meg a nevét, pedig ma olvastam ki.
tudom, a világ másik felén éhen halnak.

meg tulajdonképpen meleg van, még most is, fáj tőle a fejem. a kávétól pedig túlpörgök, hisztissé válok (sokat ittam ma). a hiszti milyenségét jól példázza, hogy erchegyia nem kapta meg, amit írtam neki talkon, ezért dühömben kinyomtam a gépet és elmentem kirakósozni. ezer darabos, nyugtat. komoly, próbáljátok ki.

és hiába nem szúrom el az időt, és tanulok, valahova mégis eltűnt ez a nap, és van még egy csomó tétel, meg regényrészletet is kell írni, direkt felkeltem reggel korán, hogy megírjam, mert reggel sokkal jobban megy, de nincs ötletem, kész, vége, fogalmam sincs, mi történjen aznap Berkével. és még ma éjjel ki kell találnom.

és ha nem leszek kész a tételekkel, nem mehetek PaFéra. pedig úgy érzem, nem sok mindenre van most szükségem azon kívül, hogy ugráljak egy nagyot quimbyre. aztán tanulnék tovább, becsszó.
csak gyűlnek a piszkozatolt bejegyzések, de nincs kedvem őszintének lenni. félek a véleményektől. meg hogy mi lesz, ha megtudják, milyen vagyok igazából.

a nagy dolgokat vedd könnyedén

töröltem css-ből a teljes headert, és még úgy sem hagyta, hogy egyáltalán ne legyen fejléc. ezért van, csak láthatatlan. a fejléckép pedig nem is fejléckép. egyre minimálabb lesz a dizájn, kíváncsi vagyok, meddig dizájn a dizájn, meddig blog a blog, tapogatom a műfaj határait, a személyiség és a nyelv és a kifejezésmód teljes redukciója, ez már igazán posztmodern.
megártott a tandori, alvás.

az élet nagy dolgai

az a baj, hogy nyár. a nyár pedig azt jelenti, hogy a tavaszcsigasatöbbi nagyon nem aktuális. de sajnos én ezt a dizájnt fejlécképestül, blogcímestül nagyon szeretem.

egyébként ma kidolgoztam négy tételt, és beállt tőle a könyököm, mert hogy nem nyújtottam ki közben. sajnos nyelvtant, mert a nyelvtant sokkal-sokkal-sokkal jobban szeretem. le kéne szoknom a fokozásnak erről a formájáról.

2009. május 20.

a Kicsinek holnap szolfézsvizsgája lesz, ezért leültem vele szolmizálni.
tapasztalat: kínai szöveget tanultatnék meg fejből azzal a nővel, aki 7-8 éveseket úgy tanít, hogy nem magyarázza el a megismerni a kanászt szövegét. tényleg, a gyerek csak a kanász, az ékes, a bocskor és a tarisznyaszíj szavakat nem értette belőle, meg azt, hogy mi az, hogy elöl fűzött. (a maradék két szó a dalban: megismerni, járásáról.)

a természet csodái (vigyázat, FÉLELMETES)

csak erős idegzetűeknek. tényleg.

az állatkertben megtudtam, hogy létezik olyan gomba, amelyik elkapja a hangyát, a rabszolgájává teszi, aztán kinő belőle és megeszi. volt róla fénykép is, ahogy a halott hangyából kinő az ártatlannak látszó, aprócska kalapos gomba.

(meg hónapokkal ezelőtt véletlenül láttam a youtube-on egy kukacot, amelyik a csigát eszi meg BELÜLRŐL, de ne nézze meg senki, én is nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon megbántam.)

ezért van az, hogy már az égvilágon mindentől félek. (nem folyamatosan, vannak félelemrohamaim. most félelemrohamom van. most ülök, reszketek, és arra gondolok, milyen undorító a valóság. átlagosan hetente szeretnék éhen halni, mert a táplálkozás is undorító, mint a testiség minden formája, de ez szerencsére elég hamar elmúlik.)
vannak A napok meg B napok, az A napokon rendes vagyok, felkelek reggel, tanulok, írom a regényt, hogy hamar kész legyünk, tisztában vagyok azzal, hogy éjjel aludni kell, a B napokon pedig előfordulhat, hogy "csak még egy mondatot" felkiáltással háború és háborút olvasok mondjuk háromig, aztán alszom mondjuk... sokáig.

ha csak A napok lennének, jobban érezném magam.
hajnali egy óra tíz perckor rájöttem, hogy engem igenis érdekelnek a társadalmi problémák, mert valami nagyon nem okés. nem, most már nem nyugodt szívvel fekszem le aludni, hanem világmegváltó gondolataim lesznek. remélem.

2009. május 19.

ha ugyanúgy nem találkozhatok az alterfiúval 5-6 napig, mint eddig, akkor mi a jó abban, hogy nem kell suliba járni?

egyébként ma azért nem írtam semmit, mert nem történt semmi. nem tudok mit kezdeni az ilyen napokkal. csak azért, hogy ne érezzem magam úgy, mint aki pizsamában kuksol egész nap a laptopja és a tételei között, nagyon-nagyon rövid szoknyában mentem harsonaórára (persze egyrészt a vastag, fekete harisnya ápol és eltakar, másrészt a normális szoknya térdig ér, ami ennél rövidebb, az már mini).
cserébe a reggeli elalvásért ma egész nap munka volt, van, lesz. sok csoki, sok ásványvíz, sok irodalom. félek, hogy magyarszakon megutálom, már most unom, hogy babits-aranyjános-józsefattila, pedig szeretem is. de most tudom azzal hajtani magam, hogy ha elég ügyes vagyok és mindent megtanulok, olvashatom végre a krasznahorkait, az lesz a jutalom.

2009. május 18.

ami pozitív: értékeltem, hogy ma a vonaton a mozdonyvezető bemondta a hangszóróba, hogy állunk még öt percet és hogy miért állunk, értékeltem, hogy bemondta hogy rossz a lépcső és "tessék vigyázni és nagyot lépni", értékeltem, hogy a kalauz mosolyogva jött és nyitotta ki nekem a bezárt ablakot (aztán máshol is), ha már légkondi nem volt.

ami negatív: halkan, kulturáltan beszélgetett mellettem két 15 év körüli srác a vonaton, fociról, gólokról, melegről, és amikor leszálltak, abszolút ok nélkül elkezdte őket jó hangosan szidni a velem szemben ülő nő, hogy végre eltakarodtak, mekkora bunkó suttyók voltak. csak lestem, hogy ennek meg mi baja.

ami inkább vicces: várt a hatodikon egy pasi a liftre, aztán odaálltam én is, kicsit később pedig még egy pasi, és akkor az a pasi, aki elsőnek ott állt, és hívta a liftet, körbenézett, leszaladt egy szintet, megállította a liftet ott, az ötödiken, és lement vele a földszintre. na, ilyenkor mi van? (igen, tényleg ilyen lassan ér fel a lift a hatodikra.)
körülbelül feleannyit aludtam, mint amennyi egy oroszlán átlagos napi alvásszükséglete (20-21 óra), és még így is nagyon álmos vagyok. pedig most nem vagánykodtam, hogy hajnali három, meg ilyesmi, hanem már 11 körül (ki akartam dolgozni a kosztolányis tételt, de valahogy a cím felírása után tollal, papírral a kezemben elaludtam) elkezdtem aludni. aztán felkeltett az alterfiú, felraktam a regényrészletet a netre, 11:50 volt körülbelül, hányingerem volt és szédültem, de olvasott nekem mesét. valószínűbbnek tűnne, hogy két mondat között aludtam el újra, de nem lenne igaz, mert háború és háború, szóval talán a 37. mondat közepe táján, akkor egykor megint felkeltett az alterfiú, hogy a kanapéról igazán átmehetnék az ágyba, meg biztos nem kényelmes a farmer, aztán ötkor felébredtem megint, arra, hogy süt a nap és megindult a forgalom a Baross utcán, aztán hatkor sajnos csörgött egy ébresztő, de az nem az enyém volt, mert az hétre volt beállítva, aztán legközelebb kilenckor voltam kénytelen konstatálni, hogy ezt bizony benéztem. bánatomban aludtam még egy órát, és az alterfiú alig tudott felkelteni tízkor.

2009. május 17.

egy szegény biciklista panaszai

azért ma reggel a kálvinon, amikor beijedtem attól, hogy az én sávomban az útra egy oda- meg egy visszafelé mutató nyíl van festve, és akkor ez most mit jelent, és csak ezért lekanyarodtam jobbra a deák felé, mondván, hogy az a biztos (nem arra akartam menni ugyan, de így is jó volt), akkor eszembe jutott, hogy újra át kellene gondolnom ezt a biciklis dolgot. de végül senki sem csapott el, pedig nagyon bénáztam, megérdemeltem volna. sőt, az úton mindenki rendes volt, kikiabáltak nekem a kocsikból meg minden, de nem gonoszul, csak akkor kezdett el velem ordítani egy járókelő, amikor kimentem a járdára, hogy a helyére püföljem a nyerget. (nem húztam meg elég szorosan a csavarokat, nagyobb bukkanóknál átvált függőlegesbe, úgy meg nem tudok ráülni.)
aztán végülis ma 17 kilométert tekertünk az alterfiúval, meg még voltunk állatkertben is, ahol ugye rengeteget kell sétálni, ha az ember mindent látni akar, a pálmaháztól az elefántokig. azért az andrássyn mondjuk durva, hogy megy a bicikliút, és egyszer csak macskakő lesz helyette. visszafelé kiderült, hogy kiküldik a bicikliseket az út szélére, van tábla, hogy az ott bicikliút (útburkolati jel semmi), de ezt odafelé nem jelezték sehol, csak álltunk, hogy namostmivan. ilyenkor kicsit hiányzik az otthoni kétteleszkópos bringám, nem vagyok ahhoz szokva, hogy ilyen rázósak a padkák, kátyúk. meg a mozgáshoz sem vagyok hozzászokva. meg ahhoz sem, hogy a sarkamtól a térdemig csupa seb vagyok. (meg ahhoz sem, hogy csupa olaj és sár a farmerem, bekapta a lánc meg minden, de kénytelen vagyok így menni holnap faktra.)

de összességében sokkal jobb, mint a buszon nyomorogni.
most viszont az alterfiú fürdik, tehát végre én is hozzájuthatok a laptopomhoz. én inkább mást mesélnék el a napból. (amúgyis az én napom volt, ő már csak egy lecsupaszított változatát kapta meg a szigeten este.)

mert kell a bicikli, mert nagyon zavart már, hogy úgy mentünk valahova, hogy én mondjuk busszal vagy villamossal, az alterfiú meg tekert. meg egészséges. meg környezetbarát. meg a tömegközlekedés _nagyon_ sok embert jelent, én pedig csak bizonyos számú embert tudok elviselni egy nap a környezetemben, ha véletlenül ennél többel kell találkoznom, akkor pánikolok és hisztizek. (komoly, ma is hisztiztem, csak mert végig kellett menni a margit hídon a járdán, és elképesztő tömeg volt, és úgy éreztem, hogy összenyomnak.)

és a nagyinál a telken elképesztően sok bicikli van. (itt írnék a rutinról meg a helyekről, de szívesen és sokat írok a rutinról meg a helyekről, biztos unalmas már. mert az emberek nem érdekelnek, ijesztőek és sokan vannak, de a helyek azok jó dolgok, útvonalak, térképek, házak, utcák, tűzfalak, esőbeállók, erdők, nyomós kutak és békalencsés árkok, imádom.) nekem pont a szputnyik kellett, mert aranyszínű és versenybringa. és csodaszép. (és mert már használtam, és az se árt.) jó, kellett rajta ügyködni, például hiányzott a bal pedál (sajnos maradt egy kis játéka), szét volt menve a nyereg és nem igazán volt rajta fék, de szinte minden problémát megoldottunk. a többi a szerelőé, így legalább be tudtam hozni a városba.
és akkor jött a lényeg: a festés (az apró szépséghibák korrigálása). mert a nagyinak van aranyszínű festéke. (neki ne lenne? abban az elképesztően kicsi kamrában volt hat felnőtt és három gyerekbicikli, pótnyergek, pótpedálok, pótkerekek és pótsárhányók, lúdtalpbetétek, szerszámkészletek, fogas, hifi-torony, madártoll, meg minden, ami szükséges és ami szükségtelen.) azt mondta, sírkőfesték. azt is, hogy a levéltárban kapta (ott dolgozott), azt mondták, mérgező, vízzel kell higítani, és ezzel szokták restaurálni az iniciálékat. (a levéltár elképesztően titokzatos hely, máig sem tudom, mi történik ott. kiskoromban azt képzeltem, hogy minden levelet, amit valaki felad, elküldenek oda, lemásolnak és megőriznek. egy kicsit félek a postától.)
és perceken belül minden csupa aranypor lett, én is tetőtől talpig, mindent belepett a mérgező sírkőfesték. csak a rozsdafoltokat nem fogta be. de egyáltalán nem.

és ma annyi benyomás és pillanat és gondolat, annyira hosszú és mozgalmas és fárasztó nap volt, sokat gyalogoltam, bicikliztem, hogy kiürüljön a fejem, hogy megteljen, nem tudom. túl hosszú már ez a bejegyzés így is. el kellene választanom a lényegeset a lényegtelentől.

2009. május 16.

mivel én mosogattam, az alterfiúnak kellett bejegyzést (fogalmazást) írnia helyettem. apróbb tárgyi tévedéseket tartalmaz ugyan, de azért a lényeg benne van. nem, erre nyilván nem szokunk rá.
a bicaj meg szuperklassz, aranyszínű meg minden. (fénykép majd lesz.)
az hagyján, hogy a telken nagyanyám átpakoltatja velem az egyik székről a másikra a bicikliszereléshez előkerített szerszámokat ("ha esetleg jönne valaki vendégségbe, arra székre fog leülni") majd a másik székről átpakoltatja egy harmadikra ("azon a széken akarok ülni majd ebédnél"), de azt már túlzásnak éreztem, hogy az olajos kezemet sem moshattam meg a kerti csapnál ("fizetni kell érte"). szerencsére a kerékpárjavítás sikere fölött érzett öröm végül feledtette a nagyanyám elviselhetetlensége miatt érzett dühöt, és a nap további részét vidáman töltöttem el vadiúj negyvenéves Szputnyik versenybiciklim nyergében. 
a bringának egyelőre nincsen féke, de ha igazán érzi az ember a forgalmat, és eggyé válik a járművel, akkor erre nincs is szükség. sajnos  én még nem váltam eggyé vele, ezért főleg a járdán ijesztgettük a szombati ebéddől eltunyult, figyelmetlen gyalogosokat az alterfiúval. végül mentünk egy kört a Margitszigeten. a nap sütött, a madarak csiripeltek. minden jó, csak sok köcsög volt.

nagyanyám egyébként a második számú székre akart leülni ebédhez, de kihúztam alóla.

még egy kis művészet

aztán hogy kipihenjük a jól végzett munka fáradalmait, megint színház. Hermész 13.olyan élményt kaptam, ami szavakkal nem kifejezhető, ésszel fel nem fogható és nem értelmezhető.
az a baj, hogy nincs darab, performanszok egymásutánja van.
formabontó. mármint néha a színpad - nézőtér formáját is megbontja. például megszünteti. vagy például a rendező két jelenet között előjön, el karja magyarázni, mit fogunk látni, de úgy sem érteni.
voltak benne jó ötletek, jó képi megjelenítések, meg az egész elképesztően hangulatos, mégis csak annak tudom ajánlani, aki szeret meztelen nőket nézegetni a színpadon. nekem ez már túl modern volt.
ma eldöntöttem, hogy muszáj felírnom magamnak, mit eszem és mikor (csak az extrémet blogolom ki nyilván). mielőtt rászokom erre: reggel müzli, 11 körül fagyi, kettő körül fagyi, négykor piramis szelet (nagyon csokis-krémes süti) és egy kávé, fél nyolckor egy fél vega hamburger a villamoson. és jajj, inni is annyit ittam, amennyi a müzli mellett a tej (de az legalább 3 deci) meg a kávé. (nem tehetek róla, nem vagyok szomjas.)
talán ha írom folyamatosan, szembesülök azzal, mennyire elképesztően egészségtelenül élek (már csak az alvásidőket kell melléírni).

2009. május 15.

megint szabóervin.
először megpróbáltam regényt írni. akkor két pocsék mondat után abbahagytam. akkor szereztem tandorit meg szigeti veszedelmet. akkor a tandorit két mondat után abbahagytam.
akkor arra gondoltam, hogy meleg van és nincs levegő, lemegyek a szabadpolcosba, ott a legelviselhetőbb a hőmérséklet. akkor bekuporodtam egy fotelbe a szigeti veszedelemmel, és megpróbáltam magam meggyőzni arról, hogy el kell olvasnom az érettségihez. szerencsére nem ciki elaludni a könyvtárban, minden második asztalnál alszik valaki. az első ének végéig nem jutottam el. (szerintem nem ismerek olyan embert, aki azt végig bírta olvasni.)
akkor lementem kávézni.
aztán szereztem a gyerekkönyvtárból "rövidítettet" (44 eposz röviden című remekmű), meg Kovács Sándor Iván elemzést, meg még csomó mindent, és (az apróbb eltérésekkel, pl. keletkezési év, cím) nem törődve egészen jó tételt állítottam belőle össze. tényleg, mintha olvastam volna. (vannak benne nevek, meg cselekmény, meg minden.)
(ez így nem lesz frankó, 1 tétel/nap. hajjaj.)

2009. május 14.

mindenféle állatokkal álmodtam, akik megeszik egymást meg engem. (a legdurvább a gekkó, aki pici volt és aranyos, de víz hatására óriásira duzzadt, mint azok a játékok.)
és minden sarokból hörcsögök meg gekkók meg macskák másztak elő. kicsik és csupaszok. pfujj.
soha nem értettem, hogy mire jó ez az egész, miért csinálom, miért jó nekem az, ha a napjaim száz százalékig beosztva, minden percem betáblázva, csak pontosan, szépen, ugyanúgy. és aztán ebben a tanévben eltűnt. zeneórára, zenekarra, énekelni csak járogattam, ha volt időm, a felkeléseket, lefekvéseket, délutáni alvásokat variáltam, tanultam-nem tanultam. és nem értettem, hogy mi hiányzik. mert nem a zene (az is, de még mennyire), hanem valami más.
az a valami más a rutin. az, ami egyformává teszi a heteket, feloszt, rendszerez, egyhangúvá, unalmassá tesz, de mégis ebben a rutinban van benne a boldogság, hogy igen, már megint, de még mindig és örökké. a nap mindig így fog sütni. a járdán mindig itt lesz ez a gödör, én mindig átlépem. ez a nő mindig itt fog állni a buszmegállóban, és ha nem áll itt, akkor hiányzik. és az apró eltérések öröme, ha valaki véletlenül más busszal meg haza, ha a két napi rutin véletlenül találkozik.

szóval ez az, amire most szükségem lenne.
hazafelé állt kint egy néni az esőben és locsolta a virágjait.
Tündinénivel álmodtam. meg az osztályommal. ki érti ezt.
ma egyébként kifizetem a félárú sziget (nemottalvós) hetijegyem, de csak akkor hiszem el, hogy elmehetek, ha a kezemben van a jegy. VOLTra szívesebben mennék ugyan (Franz Ferdinand, Révész Sándor), de ugyanannyiért sokkal kevesebb nap igazán nem éri meg. (meg jó nekem ez a hazamenős dolog, akkor nem vagyok már hulla a harmadik napon.)

2009. május 13.

kezdem érezni, hogy az elmúlt harminchat órából alig kettőt töltöttem alvással.
szentimentális. utolsó ötös (alá) bioszdolgozatom eltettem emlékbe. kell - nem kell - kelleni fog. emlék - kacat. már rég túl kellene lennem ezen.
az a baj ezzel a röviddel, hogy állandó fodrászhozjárást igényel. pedig azt épp annyira utálom, mint a fogorvost. (ha bátor lennék, le merném nyírni magamnak, de nem vagyok bátor.)

egyébként tudom, hogy ez itt reklám, de most nagyon örülök annak, hogy végre kész a sarka (elkopott, ragasztani kellett) a dr. Batz topánomnak (amit egy hirtelen ötlettől vezérelve vettünk meg). nem is tudom, mit csinálok, ha egyszer tönkremegy. (de sosem fog tönkremenni, mert már négy éve hordom, és még csak a sarka kopott el, azt meg lehet pótolni.)

Nyuszi ül a...

íme az én tündéri feminista kandúrmacskám, aki a maga eszközeivel száll harcba a nem megfelelő háztartási feladatmegosztás leküzdéséért.
íme az én tündéri famulusmacskám, aki tudja, hogy boszorkányok között jó mindenre előre felkészülni.


azon szoktam gondolkodni, hogy a macskának akkor teszek-e jót, ha a csúnya, gonosz, veszélyes és vad kóbor kandúrokat kizavarom az udvarról, mielőtt megtépnék az én édes, aranyos, picike kis Nyuszimat, vagy akkor, ha engedem szépen szocializálódni, védje meg magát, ha tudja, mert ez egy igen-igen kemény világ.
priorizálni kell. kicsúszik az idő. becsszó nem akarom.
nem, most nem is kell kávé, mert most olvastam a Rozinál, hogy ellopták a Club Era hegedűsének, a Bakai Mártonnak a varázshangszerét az egomi vonaton. ezzel a hírrel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. ki lop hegedűt???
akkora marha vagyok, hogy eszméletlen, meg is érdemlem, hogy itt kukorékoljak fél négykor. kell nekem éjszaka egyedül detektívthrillert olvasni, vagy mi ennek a műfaja. ja, nekem, aki egy Leslie L. Lawrence könyvtől (Kéz a sziklán) hetekig nem tudott aludni, mert attól félt, hogy jönnek a neandervölgyi boszorkányok vagy mik, és megölik. (de akkor még kicsi voltam, meg minden.) és behisztizik a hitchcocktól (Londoni randevú), hogy ez eszméletlenül félelmetes, nem nézi meg. pedig az így utólag visszagondolva elég jó volt.
most meg csak úgy mertem kimenni pisilni, hogy mindenféle ajtókat támasztottam ki, hogy egy pillanatra se legyek félhomályban, és mindig az ajtót résnyire kinyitva tapogattam ki a villanykapcsolót, aminek totál nincs semmi értelme, mert eléggé szívrohamot kapnék, ha valaki a sötétben elkapná a kezem.

de nem baj, úgyis meg kell írnom egy regényrészletet. (és úgyis délig aludtam. persze ez lesz egész nyáron, csak még furcsa.) most kell valami csoki, kávé, nem tudom.

2009. május 12.

amúgy azt álmodtam, hogy elfelejtettem kitölteni a magyar emelten a feladatsort, és nulla pontos lett, és hiába magyaráztam, hogy én ezt tudom, csak valamiért nem írtam oda semmit. de ilyen ugye nem fordulhat elő.

876

ez az ennyiedik (publikált) bejegyzés. szeretem az ilyen kerek számokat, mint a 876. már rég vártam egy ilyen szép számra, hogy elsüthessem én is azt a gyönyörű szófelhőt, amit paniadam csinált a századikra. ő egyébként azóta sem írt semmit, lusta. A képre kell kattintani, akkor megnő és szép lesz, a szavai májusi szavak. akartam még statisztikát vagy kulcsszavakat, de minek az ilyet túlragozni.
Wordle: Untitled

9

hónap, jémár. ennyi idő alatt gyereket lehet szülni. jó.
ugyanazokat a köröket. egyszer, tízszer, százszor, négy órán át, tíz éven át. a hold vörös, a levegő langyos, az illatok fullasztóak. szentimentális. utálom. ezt a blogot is utálom. jó lenne őszintének lenni. nem tudom, most őszinte vagyok-e, ha azt mondom, hogy utálom. bizonyára nem vagyok. nézzétek, itt vagyok, kirakatélet. mint egy bohóc, aki akkor is nevet, ha sír, mert ez kell a közönségnek. utálom. utálom. utálom. rég írtam le, tetszik. gyakorlom. pedig a művészet meg őszinte. ki érti ezt. ezeket a pózokat.
felnőttnek lenni bonyolult.
négy és fél hónap pedig hosszú idő.

2009. május 11.

a jó hír, hogy bárhol, bármilyen körülmények között el tudok aludni. (és nem kell hozzá különösebben fáradtnak se lennem.) a rossz hír, hogy bárhol, bármilyen körülmények között el tudok aludni. (és nem kell hozzá különösebben fáradtnak se lennem.)

amúgy átható fűrészporszag van a szobámban, és nem a szalmamaciból jön. meg amúgy nem tudok érdekes dolgokról írni, csak az időjárásról és az alvási szokásaimról. mire kíváncsi a napi átlag 129 látogató? 
hajnali ötkor megvolt az "atyavilág, elaludtam, nem mentem be faktra" jelenet. nem hittem el, hogy hajnali öt óra van. sütött a nap, az ég kék volt, a forgalom óriási (a zaj miatt rossz nyitott ablaknál aludni). és most már örökké ez lesz, hogy egész nap borzasztóan világos van, és alig látom a monitort. 

(aztán meg volt egy ehhez hasonló jelenet a vonaton, de nekünk bemondták, hogy a vonat előreláthatólag sokat fog állni vörösváron, bocsi.)
nem tudok betelni vele. hogy virágzik az akác meg a lóhere, esnek a fehér szöszök az égből és tele van illattal a levegő. oké, elvagyok én budapesten is, de ez csak itt az igazi, ott olyan mű az egész.

2009. május 10.

a buszmegállóban jutott az eszembe a noti kábele. akksival két órán át bírná. én meg nem sokkal tovább nélküle. szóval maradtam, de nem is bánom. ezeket az apró köröket szeretem, azt szeretem, ha végigér: ha otthon - magyarfakt - alterfiú - magyarfakt - otthon.
meg azt is szeretem, hogy a hetedikről csak az ég látszik, az meg kék. de ha néha bemerészkedünk a kerületbe, akkor az olyan valóságos.

2009. május 9.

Orczy-kert, pingpong, rövidnaci, póló, kút, szabadság. nyár. szerelem. nyolcker. kiskacsák a tavon, erdőillat, szigetecske a panelrengetegben. mint egy zöld ketrec, ahova néha beengedik a városlakókat, nesztek, sétáljatok, tollasozzatok, feküdjetek fűbe. közhelyes, jajj. az egész annyira elképesztően közhelyes volt, és mégis annyira jó, annyira boldog lettem tőle, feltöltődtem és elfáradtam.
most furcsa, egyrészt az a furcsa, hogy nincs iskola, én osztom be az időmet. másrészt az a furcsa, hogy mivel van munkám, az alterfiúnak is van, nincs az a nagy állandó együttlevés és szabadság, mint amire számítottam.
bár már a sajtófeszten is túl sok ember volt, ezért szenvedtem (pár hete előjött a migrénes fejfájásom, úgy néz ki, egy évig volt hatásos a gyógyszeres kúra, kábé a doktornő is ezt mondta), azért még hazajöttem az alterfiúhoz egy picit (egy órát) dolgozni, aztán elmentünk kultúrát szívni magunkba.
Artus darab, ennyire még nem féltem színdarab előtt (múltkor paniadammal úgy belesodródtunk az eseményekbe, nem volt időnk megijedni a kortárs művészettől), itt viszont előre tudtam, hogy nagyon modern és nagyon alternatív lesz. ráadásul egy lepukkant gyárépületben. ahhoz képest, hogy végig vártam, hogy valami egészen szörnyen borzasztó fog történni (például valaki meztelen lesz vagy meghal), szuper volt. csak félig vetkőztek le, és csak majdnem haltak meg. és ha nem ahhoz képest vesszük, hanem önmagában, még úgy is élveztem és tetszett. csak végig úgy éreztem, hogy valami elképesztően intim dolgot zavarunk meg, mintha belesnénk mások életébe.
aztán még mindig nem volt elég a kultúrából, ezért átmentünk a gödörbe, ami a művészetnek egészen más szelete. sokan voltak, ezért borzasztó volt. pedig maga a zene nem is lett volna olyan rossz. haza bicikli, gyalog, vékony pulcsi, vékony sál. nyár van, nyár.

2009. május 8.

sajtófeszt

oké, tény, hogy kicsit el vagyok keseredve, és igazságtalannak tartom. nyüff. szerintem a maga kategóriájában a szigmédia igenis a legkirályabb portál, na most az, hogy ilyen rúzsa magdi hivatalos oldalak meg újpest fanklubbok nyernek, az meg szerintem megint más. nyüffögés off.
amúgy paniadam a második legjobb diákújságíró az országban, a legjobb meg a martin, ki más.

2009. május 7.

két mondat között elaludtam úgy, hogy csak arra ébredtem, milyen elképesztően kényelmetlenül fekszem. (jó, persze nem az asztalra borulva. így jár, aki hason fekve dolgozik.) tényleg nem vagyok túl érdekes, még magamat sem tudom lekötni és ébren tartani.
(ezért most inkább alszom tovább.)
mostanra igazán elfáradtam. de persze szabad, mert reggel felkeltem korán, megírtam egy regényrészletet (rossz lett). aztán elmentem magyarfaktra tandorizni (jó volt). aztán felültem a vonatra, feljöttem a nagyvárosba, és három perc után utáltam az egészet (mert nekem jöttek és rámentek biciklivel a sarkamra és ezért leesett a cipőm, és kiabáltak velem, miért van itt ilyen tömeg?). aztán fotóztunk a szereplőkkel meg Aterral a regényhez, az már megint jó volt, kellett hozzá tér, meg galamb, meg bank, meg hajléktalanok, meg szereplők, meg fényképész (aki most nem is fényképész volt, hanem Ater) meg én. nem gondoltam, hogy egyszer oda fogok menni beszélgetni, pedig most mégis, és az is jó volt. aztán voltam az ELTÉn, szép. aztán odaadtam az alterfiúnak a szülinapi ajándékát. aztán most megint írok egy regényrészletet, szépen keretbe foglalja a napomat. azért remélem, hogy jobb lesz.
a mai napom mérlege: írtam egy közepesen jó töri érettségit meg egy közepesen rossz verset. a versekkel az a baj, hogy sárváron csak azt jegyeztem meg, hogy a jó költő tud húzni. hét sorról indultam, maradt három. jó már, vagy húzzak még?
sárvár óta semmit se írtam. (írtam, csak rosszat.) mondjuk előre mondták, hogy nyugi, ez lesz.

pedig hajjaj. nem baj, felkelek reggel korán. 

2009. május 6.

gondolom, ez valami végzős betegség lehet.
hogy nem tudom, mi van, nincs semmi. számtalan dolgom lenne, még sincs semmi. (egyszerűbb erre fogni, mint a szimpla lustaságra.) fejem fáj, nyafi vagyok, a holnap húzós lesz. mondta apa is a telefonba, hogy jó, ügyes voltam, most már tessék szépen élvezni az életet. köszi a jó tanácsot.
most úgy néz ki, mégis megvárom, amíg a rend megcsinálja magát. már az elköltözésre készülök lélekben, meg ilyesmi. fizikailag is kéne, de az azért még pár hónap.
meg van a sok kedves emlék fűz ide, meg hogy megszakad, és persze hogy jó, hogy már vége, hét év épp elég arra, hogy az ember megunja a gimit, meg már ugye jajjmileszjövőre, de azért tényleg. nem is értem, mit nyafogok, még be kell járni faktra, félszabadság, szörnyű. most akkor mi van.
szerintem minden csak azon múlik, mennyire türelmes az ember. őszintén hiszem, hogy ha vártam volna még egy kicsit, a rend megcsinálta volna magát, mert nem lehet, hogy ne idegesítse, hogy ilyen kupis. de én untam meg hamarabb.

meg még az is van, hogy utálom, hogy elhervadnak a virágok, mert eliramlik az élet meg minden, de a művirágot is utálom, mert az meg az idő megcsúfolása, hogy "bibibí, én mindig szép maradok". hát nem, egy pillanatig sem szép. akkor már inkább a hervadó virágok. olyan méltóságteljesek úgyis.
tegnap 177 látogatásom, pontosan 100 önálló látogatóm volt, rekord mindkettő. izé, köszi. úgy látom, érzékeny pontokat érintettem, akkor jönnek és kommentelnek ilyen sokan.

ma meg szilvásgombócot ettem ebédre, és most elégetem összetépem felrakom a padlásra az összes tankönyvem, kivéve a törit meg a magyart. és talán zenekarra is megyek, de csak ha behozom a regényírós lemaradásom. (jajj.)

de inkább dokkot olvasok, mert pl. ez a vers jó.
Horváth László Imre
Első vers a boldogokról

Boldogok a jelentéktelenek
mert az ő bűnük senkit sem érdekel
boldogok akik hazudnak
mert ők válogathattak
boldogok a gyengék
ők tudják, erősek nincsenek
boldogok az ördögök, velük
törődnek az istenek
boldogok a fürdőzők
ebben a sivatagban
boldogok a csillagok ha kihúzzák
közönyösen a nappal világosodó peremén
boldogok az elátkozottak
ők már révbe értek:
boldog vagyok elhiszem
néha hogy boldog leszek.

2009. május 5.

most azon kezdem el bőgni, hogy az öcsém pont akkor találta ki, hogy 45 percet akar tölteni a fürdőszobában, amikor én már kikapcsoltam a gépet, és el akartam menni zuhanyozni (10 perc), illetve persze, hogy nem ezen, hanem van a görcs a gyomromban, de nem is a törin, hanem máson, de azért jó lenne, ha holnap nem úgy mennék el érettségizni, hogy idegi roncs vagyok, ráadásul kialvatlan is, de egyikre se látok túl sok esélyt. sokkal jobb lenne, ha kicsit kevesebbet bőgnék és többet aludnék, ezt így a jövőre nézve tervezem.

matek

most, hogy túl vagyok végre a matekon, és megnyugodva megnéztem a megoldásokat (a 16-os b részét nem csináltam meg, a 45 percesnél pedig egyet rontottam), leírhatom, hogy ez az eredmény csak és kizárólag Posch tanárnőnek köszönhető, meg annak, hogy nem felejtettem el mindent, amit tőle tanultam, mert az idei matekórák színvonala nem érte el a minimum szintet sem. ovis korom óta tanárnak készülök, és a legszűkebb családomban most épp három tanár van, ezért szinte sosem kifogásoltam a tanáraim munkáját, mert mindig arra gondoltam, hogy én sem csinálnám jobban. de szerintem MZs tanárnő a gólyatábor kezdetétől az utolsó óra utolsó percéig mind emberileg, mind tanárilag úgy "teljesített", hogy nem értem, mit keres iskolában, diákok között. egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy a tanári diploma kiadását nem kötik pszichológiai vizsgálathoz. 
tudom, vélemény. aki sok évig kettes-hármas-négyes volt, és most ötös, az lehet, hogy másképp gondolja.

még egy kicsi nyavalygás.
igen, nagyon elszúrtam a magyar emeltet. magyar emeltre menjenek csak a zsenik. hiába néztem meg a válaszokat, nem is értem: a korszerű (korszerűnek vélt) nietzscheiánus emberkép vállalása, meg az önkitárulkozó költészet helyett az „álruhás”, álarcos, illetve perszónaköltészet igénylése. ilyenkor mi van?

na, hogy ne csak nyavalygás legyen. mivel a matek jól sikerült, jutalmul akartam venni egy gombóc fagyit, kettő lett belőle. (majdnem négy, mert annyinak értette a fagyisnéni, de még időben szóltam.) a nap süt, a madarak csiripelnek, holnap töri, amit atlasszal talán megírok jóra, aztán boldogság és öröm és szabadság és szerelem és ilyesmi. gondoltam, hogy ha már a matek ilyen jó, bőgök még egy kicsit a magyar miatt, de nem vitt rá a lélek, most tényleg felszabadult vagyok végre, alig vannak már görcsök a gyomromban.

a fagyiról meg a csokiról még annyit, hogy vizsgaidőszakban mindig fogyok, oké, hogy a nagy tanulások alatt táblaszám eszem a csokit, de akkor mást semmit (mert eltelek a csokival). szóval nekem a gombóc artúr-féle fogyókúra nagyon bejön.

2009. május 4.

délután arra ébredtem, hogy egy óriási vöröshangya mászik befele a számon. a jó hír az, hogy úgy tűnik, nem eszek meg bogarakat, mert felébredek rá. a rossz hír, hogy nem merek elaludni. (pedig ez odakint volt, a szobám szerintem nincs tele óriási vöröshangyákkal.)
ma délután belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy egészen határozottan világoskék színű a bőröm. na, ilyenkor mi van?
kiscsillagot hallgatok, marcipánt eszek (tudom, ikes, nem érdekel), útikönyvet olvasok. sosem olvastam útikönyvet, de ez eléggé tetszik. úgy döntöttem, hogy a matek előtt csak pihenni vagyok hajlandó, aztán majd lesz valahogy. úgysem számít a felvételibe, csak az önérzetembe.

magyar emelt

megkérdeztem tatabányán a buszvégen az információs pultnál a nőt, hogy hányra ér nyergesre a 12:25-ös busz, és azt a választ kaptam, hogy "mi van, nem jártál még nyergesen?"
és én akkor elkezdtem bőgni, ami sajnos nálam megszokott reakció minden vizsga után, de tényleg minden vizsga után, egészen függetlenül attól, hogy hogy sikerült, és bőgtem, és vártam, hogy legyen vége és jöjjön a boldog és felszabadító megkönnyebbülés, de az nem jött, mert akárhányszor jött volna, eszembe jutott, hogy atyavilág, holnap matek. 

2009. május 3.

napi életbölcsesség

"semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart"
/Quimby/
ha most úgy írnám le a dolgokat, ahogy átéltem, akkor azt írnám, hogy megtámadott minket egy óriási és félelmetes kígyó.
ha úgy írnám le, ahogy történt, azt írnám, hogy találkoztunk egy különösen nagy és szép siklóval.
reggel kilenckor az volt az első gondolatom, hogy 24 óra múlva túl leszek a teszten.

2009. május 2.

valaki írjon nekem levelet.
úgy érzem, hogy elképesztően magányos vagyok. ez persze nem igaz.
tanulni, tanulni, tanulni, hajrá.
aki még egyszer azt mondja, hogy az érettségi nem nagy szám, azzal megetetem a szóbelis tandori kötetet.
egyébként kértem az öcsémtől sakktáblát, és amikor mondtam, hogy verselemzéshez kell, nem hitte el. én is alig.

...a vén diák...

akkor volt a legrosszabb, amikor a hetedikeseknél jártunk, és rám vigyorgott a hetedikes kis barátnőm, aki még akkor is odakiabál nekem, hogy köszönjön, ha ő épp testnevelés órán van, én meg megyek hazafelé (milyen szörnyen rosszak ezek a hetedikesek, borzasztó! de mi is ilyenek voltunk...), és akkor azon gondolkoztam, hogy vajon emlékezni fog-e rám hét év múlva, aztán azon, hogy én emlékszem-e valakire hét évvel ezelőttről (nem), aztán azon, hogy ifjú és depresszív éveimben minden ballagáskor arra gondoltam, hogy nem fogok hiányozni az égvilágon senkinek, erre meg pedig igen, még levelet is kaptam, hogy tényleg, meg virágokat, és ráadásul nekem is hányan fognak hiányozni. szörnyű. meg jó is, nagyon várom már az egyetemet.

egyébként viszont úgy tűnt, nem csak én kuncogom végig az egészet, a ballagás egyáltalán nem volt megható. szerencsére.

2009. május 1.

2009 május

23. Margaret Atwood: Fellélegzés
Na, ettől nem vagyok úgy elájulva, mint a szolgálólánytól. Nem, nem tetszett.

24. Krasznahorkai László: Háború és háború
25. Lisa Gardner: Hide
26. Hegedüs Géza: A költői mesterség...
27. Emily Bronte: Üvöltő szelek
Ez azért eléggé tetszett, sokkal rosszabbra számítottam. Csöpögősebbre, romantikusabbra.