délután eszembe jutott, hogy ha mindenféle nagyszabású programterveim vannak hétvégére, akkor nem ártana bejáratni előtte a szandált, mert vannak kellemetlen emlékeim mindenféle eseményekről, ahol úgy vettem részt, hogy dőlt a vér a lábamból. (pl. a tavalyi első randi az alterfiúval, amikor kitartóan sétáltam vele egy csomót, majd diszkréten közöltem, hogy nem vagyok hajlandó továbbmenni. addigra már a cipőmön kívül is véres volt.) ezért ma egész nap a vadiúj szandimban mászkáltam itthon, csúszik a talpa nagyon a konyhakövön, de csodagyönyörű.
aztán amikor estefelé tizenötödjére is újraindult a gépem (pedig már felraktam rá az ubuntut, hűtöttem járólapra rakva és megpróbáltam szétszedni), akkor felvettem egy széldzsekit, és elmentem biciklizni. a természetes félelmem úgy öt perc után ért utól, addig olyan gyorsan tekertem, mint még sose. kis faluban szabad. rájöttem, hogy a környező utcákat úgy ismerem, hogy a sötétben automatikusan kerülgetem a gödröket. felesleges vagánykodás persze nem volt, max egy kicsi, első-hátsó lámpa nyilván ég, világos fölső, világos bicikli. a kutyáktól féltem, az ufóktól és az autóktól, az autóktól a legjobban. a falun kívüli, töksötét földútra simán rá mertem menni, a főútra viszont nem, inkább zötykölődik a murván.
kitisztult a fejem, gondolkodtam is, de már elfelejtettem, min. talán azon, hogy miért vagyok ilyen sodródós, és hogy erre az-e a megoldás, hogy kétségbeesetten próbálok valamit az irányításom alá vonni. ha már az életemet nem tudom.
aztán amikor estefelé tizenötödjére is újraindult a gépem (pedig már felraktam rá az ubuntut, hűtöttem járólapra rakva és megpróbáltam szétszedni), akkor felvettem egy széldzsekit, és elmentem biciklizni. a természetes félelmem úgy öt perc után ért utól, addig olyan gyorsan tekertem, mint még sose. kis faluban szabad. rájöttem, hogy a környező utcákat úgy ismerem, hogy a sötétben automatikusan kerülgetem a gödröket. felesleges vagánykodás persze nem volt, max egy kicsi, első-hátsó lámpa nyilván ég, világos fölső, világos bicikli. a kutyáktól féltem, az ufóktól és az autóktól, az autóktól a legjobban. a falun kívüli, töksötét földútra simán rá mertem menni, a főútra viszont nem, inkább zötykölődik a murván.
kitisztult a fejem, gondolkodtam is, de már elfelejtettem, min. talán azon, hogy miért vagyok ilyen sodródós, és hogy erre az-e a megoldás, hogy kétségbeesetten próbálok valamit az irányításom alá vonni. ha már az életemet nem tudom.
Megjegyzések