misztrál fesztivál, nagymaros
Visegrád felé azon gondolkodtam a buszon, hogy te jó ég, minek megyek én oda? Vikivel kb. 12 éves korunk óta nem láttuk egymást, a fellépőket nem ismerem, kényelmetlen és képtelen lesz az egész helyzet.
aztán odaért a vihar. azt mondták, az a komp ment át utoljára, amin én voltam, nekem rendesen halálfélelmem volt, tombolt a szél, óriásiak voltak a hullámok és feketék a felhők. Viki meg várt a túloldalon.
amikor beértünk a kultúrházba, leszakadt az ég, az áram folyamatosan elment, úgy álltak be a zenészek (szitkozódtak is a hangosítók, hogy nem jó a gépeknek a folyamatos újraindulás). és a Hollóének nagyon jó volt. ahogy megszólalt a nyenyere, rögtön éreztem, hogy ez azért nem lesz rossz, aztán felhangzott a kecskeduda, hegedű, dobok, gong. tudom, hogy ez az egész fikció, azok a hangszerek, amiket ők használtak, nem léteztek egy korban egy helyen, meg eleve én mást tanultam a 9-13. század zenéjéről. de szívesen táncra perdültem volna, csak sajnos tele volt az egész hely.
aztán Tomáš Kočko és zenekara, akiknek igencsak nagy elvárásoknak kellett megfelelniük, mert a Hollóéneket a közönség gyakorlatilag nem engedte le a színpadról. nekem ez a koncert nyújtotta a legnagyobb élményt. eszembe jutott Bartók, az ő elmélete a környező népekről és a zenéjükről, hirtelen világbékét akartam és az államhatárok eltörlését. minden rossz felülről jön. elképesztő zenét csináltak a csehek, minden benne volt, aminek benne kell lennie.
aztán Bognár Szilvia, nagyon szép hangja van, de az előző kettő után lapos volt. ezt egyébként szinkronizálták jelnyelvvel, én inkább azt figyeltem, mint a színpadot, érdekesebb volt.
aztán már meg akartam fagyni, kaptam egy lábszármelegítőt a szandálom és a rövidnacim közé (létfontosságú volt, nem érdekelt, hogy néz ki), szóval vacsora után az eső ellenére lelkesen vetettük bele magunkat a nagymarosi éjszakba. jó, volt citromos sörünk is (annak 2%-os az alkoholtartalma, elképesztő).
szóval Misztrál. olyan sámándobja volt a pasinak, hogy ihajj, a Lacibácsi készítette. nem tehetek róla, ha megszólal a sámándob, az nekem akkor is misztikus-szakrális élmény, ha nem akarom, egyszerűen olyan frekvenciája. (vannak ilyenek, BÉ tanárnő hangjának például olyan a frekvenciája, amitől minden óra 35. és 40. perce között nem tudtam koncentrálni.) pedig félek a sámándobtól, hogy valami szörnyűség történik, ha nem rendesen használják. (amikor a Tűzmadár Táltosdobkör dobjait bárki megfogdoshatta az Aranytízben, megszólalt a tűzjelző, az szerintem intő jel volt.) de nem történt szörnyűség. a Misztrál is elég jó volt, Szabó Lőrinc, Radnóti és Janus Pannonius verseket énekeltek, ment közben a jelnyelves szinkron, az is érdekes volt.
aztán maradtunk egy kicsit táncházon. csúszott a szandálom talpa, ezért mezítláb, lép-lép-tititá, lép-lép-tititá. de azért ezt is megunja az ember. meg egyébként is hajnali fél kettő volt már.
a Tolcsvay Béla végét még meghallgattuk, de bóbiskoltunk már elfele. fél háromtól alvás.
valahogy minden évben eltévedek egy olyan helyre, ahova megfelelő viselet a gyönyörű hímzett blúzom...
egyébként feltöltődtem mindenféle energiával, kipihentem magam, írtam verset. verseket. bár tulajdonképpen egyedül voltam végig (hat év után azért nehezen találja meg az ember a hangot egy gyerekkori barátnővel, még akkor is, ha bizonyos dolgokban egyetértettünk, ilyen például az, hogy nem baj, hogy a Hollóének dudása levette az ingét), ez az egyedüllét hasznos volt. a népzenéért pedig még mindig rajongok.
aztán odaért a vihar. azt mondták, az a komp ment át utoljára, amin én voltam, nekem rendesen halálfélelmem volt, tombolt a szél, óriásiak voltak a hullámok és feketék a felhők. Viki meg várt a túloldalon.
amikor beértünk a kultúrházba, leszakadt az ég, az áram folyamatosan elment, úgy álltak be a zenészek (szitkozódtak is a hangosítók, hogy nem jó a gépeknek a folyamatos újraindulás). és a Hollóének nagyon jó volt. ahogy megszólalt a nyenyere, rögtön éreztem, hogy ez azért nem lesz rossz, aztán felhangzott a kecskeduda, hegedű, dobok, gong. tudom, hogy ez az egész fikció, azok a hangszerek, amiket ők használtak, nem léteztek egy korban egy helyen, meg eleve én mást tanultam a 9-13. század zenéjéről. de szívesen táncra perdültem volna, csak sajnos tele volt az egész hely.
aztán Tomáš Kočko és zenekara, akiknek igencsak nagy elvárásoknak kellett megfelelniük, mert a Hollóéneket a közönség gyakorlatilag nem engedte le a színpadról. nekem ez a koncert nyújtotta a legnagyobb élményt. eszembe jutott Bartók, az ő elmélete a környező népekről és a zenéjükről, hirtelen világbékét akartam és az államhatárok eltörlését. minden rossz felülről jön. elképesztő zenét csináltak a csehek, minden benne volt, aminek benne kell lennie.
aztán Bognár Szilvia, nagyon szép hangja van, de az előző kettő után lapos volt. ezt egyébként szinkronizálták jelnyelvvel, én inkább azt figyeltem, mint a színpadot, érdekesebb volt.
aztán már meg akartam fagyni, kaptam egy lábszármelegítőt a szandálom és a rövidnacim közé (létfontosságú volt, nem érdekelt, hogy néz ki), szóval vacsora után az eső ellenére lelkesen vetettük bele magunkat a nagymarosi éjszakba. jó, volt citromos sörünk is (annak 2%-os az alkoholtartalma, elképesztő).
szóval Misztrál. olyan sámándobja volt a pasinak, hogy ihajj, a Lacibácsi készítette. nem tehetek róla, ha megszólal a sámándob, az nekem akkor is misztikus-szakrális élmény, ha nem akarom, egyszerűen olyan frekvenciája. (vannak ilyenek, BÉ tanárnő hangjának például olyan a frekvenciája, amitől minden óra 35. és 40. perce között nem tudtam koncentrálni.) pedig félek a sámándobtól, hogy valami szörnyűség történik, ha nem rendesen használják. (amikor a Tűzmadár Táltosdobkör dobjait bárki megfogdoshatta az Aranytízben, megszólalt a tűzjelző, az szerintem intő jel volt.) de nem történt szörnyűség. a Misztrál is elég jó volt, Szabó Lőrinc, Radnóti és Janus Pannonius verseket énekeltek, ment közben a jelnyelves szinkron, az is érdekes volt.
aztán maradtunk egy kicsit táncházon. csúszott a szandálom talpa, ezért mezítláb, lép-lép-tititá, lép-lép-tititá. de azért ezt is megunja az ember. meg egyébként is hajnali fél kettő volt már.
a Tolcsvay Béla végét még meghallgattuk, de bóbiskoltunk már elfele. fél háromtól alvás.
valahogy minden évben eltévedek egy olyan helyre, ahova megfelelő viselet a gyönyörű hímzett blúzom...
egyébként feltöltődtem mindenféle energiával, kipihentem magam, írtam verset. verseket. bár tulajdonképpen egyedül voltam végig (hat év után azért nehezen találja meg az ember a hangot egy gyerekkori barátnővel, még akkor is, ha bizonyos dolgokban egyetértettünk, ilyen például az, hogy nem baj, hogy a Hollóének dudása levette az ingét), ez az egyedüllét hasznos volt. a népzenéért pedig még mindig rajongok.
Megjegyzések