Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: március, 2010
úgy érzem magam egész nap, mintha a szívemet valaki beleszorította volna Siobhan Dowd könyvének lapjai közé, a szememet meg mintha kipeckelték volna (mint a Clockwork Orange-ban), és arra lennék kényszerítve, hogy újra és újra végigfuttassam magamban a tegnap esti film minden pillanatát. de most felpattanok a bringámra és eltekerek színházba, útközben pedig kidobom az első szelektívbe a világfájdalomra való hajlamomat. (remélem, hogy a megerősödött környezetvédelmi lelkesedésem anélkül is kitart, hogy tízpercenként sajgó lélekkel gondolnék a leendő unokáimra. komolyan nem felemelő.)
ezentúl mindig a lelki szemeim (szemem?) elé idézem a Maslow-piramist, ha fel szeretnék borulni (pszichésen), lehet, hogy mégiscsak van benne valami. például boldoggá tett volna (fogyasztói! társadalom!) a fincsire tervezett kakaó-kifli jellegű reggeli, ha nem borítom végig a kakaót a hűtőn, az ágyamon, a padlón és saját magamon. (nem egyszerre, hanem szépen fokozatosan. még van belőle, szóval még a masnit is leönthetem vele.) ráadásul még tudatosabban vásároltam, mint szoktam, és nem találtam olyan csokit, amit Magyarországon gyártottak. Svájcban egyébként nagyon umweltbewusst élnek, mire kimegyek (amennyiben ki), teljes életmódváltás kell. kezdeti lépéseként tegnap megettem valami szendvicset, amin olyan krém volt, amiben egészen biztosan volt legalább két, de inkább három olyan zöldség, amit semmiképp nem eszek meg.
néha szeretnék olyan józan, megfontolt (és mértékletes és kitartó és nagy önuralommal rendelkező) lenni, mint Julien. máshogy kellene ezt csinálni.

egyébként szuperszuper nap volt, jött Kiss Jenő professzor úr előadást tartani a dialektikáról, eddig persze azt hittem, hogy a dialektológiát utálom, de ő úgy tud beszélni bármiről, hogy azonnal lelkesedni kezdek érte. ráadásul úgy néz ki a tablóképén, hogy hűhahűha. (jól.) meg most nálunk van a koliban az elte környezetvédelmi kiállítása, és kiszámoltuk az ÖKO-lábnyomom, aztán még este megnéztük A hülyeség kora c. filmet, je suis choquée.
most napokig csak a klímaváltozásról és Zrínyi szerelmi életéről fogok tudni beszélni.
annyira szörnyen rosszak vagyunk, mondta időnként valamelyikünk, ahogy feküdtünk a fűben a Nemzeti előtt, és süttettük a pocakunk meg a nyakunk, mellettünk éppen feltúrták a körutat, por volt és zaj, de annyira tavasz, hogy valahogy lehetetlen volt visszamenni a sötét és levegőtlen és unalmas egyetemre. (nem, természetesen nagyon szeretünk mind magyarszakosok lenni. komolyan.) télen könnyű volt bejárni az órákra, az egyetemen legalább meleg volt, de mi lesz most. jaj nekünk.
most azért szeretem olvasni a Vörös és feketét, mert hirtelen mintha a második, józanabb énemmé vált volna Stendhal, aki állandóan odateszi a fitymáló és becsmérlő és cinikus megjegyzéseit minden gondolatom, szavam és cselekedetem mellé. ilyeneket mond, hogy ha nem lennél ilyen korlátolt, akkor...
(mert ha most nem lenne ilyen szimpatikus az a mérhetetlen rosszindulat és felsőbbrendűség, ahogy Stendhal a szereplőit kezeli, akkor nem is tudom, mit élveznék ebben a regényben. mintha mostanában nem fogna meg úgy a 19. század, mint korábban.)
olyanok vagyunk, mint két Szókratész egy Platón-dialógusban, mondtam Mirinek, amikor már a lámpaoszlopok meg a biciklikerekek sem voltak teljességgel létezők körülöttünk. a Nemzeti lépcsőjén olvastunk előtte, ahol sütött a nap, de nekem mindenképpen csoki kellett. tolni a biciklit annyira végtelenül esetlen és kiszolgáltatott.
annyira tele van minden élettel, hogy bűn bárhol máshol lenni, mint odakint, ahol udvarolnak egymásnak a galambok (illetve a fiúgalambok udvarolnak a lánygalamboknak, a lánygalambokat meg nagyon bosszantják a fiúgalambok, ahogy elnézem), ahol nőnek a mindenfélék az avar alól. haza kellene menni, ahol minden olyan illatos és dorombolnak a macskák. engednem kell az életnek, hogy egyszerű legyen.
alapvetően ez a véleményem az életről:

?
meg az emberekről meg a saját életemről is, meg a dolgokról, amik történnek, meg amúgy mindenről. nincs is bennem semmi más, csak egy bazinagy kérdőjel. köszi.
felhívott az apukám, hogy menjek ki hozzá a Margit-szigetre, az ő biciklijén nem olyan laza a lánc, mint az enyémen. akkor még délután volt, felszabadult voltam és vidám, mert hasalhattam a fűben, és úgy tanulgathattam az angolt, de aztán egyszerre a Szerájban ültem, és mondogattam, hogy nem mehetek a Gödörbe, ha ezt itt nem eszem meg, de nem tudtam enni (fáj a gyomrom, mert éhgyomorra szoktam kávézni, de nem tudok enni, mert fáj a gyomrom a kávétól, szokásos probléma), akkor mát dühös voltam magamra, hogy ez az én szabályom, a saját szabályomat nem szeghetem meg. a Gödörben borzalmas volt, ilyen szörnyű felolvasáson még nem voltam. (szerencsére a moderátorral ellentétben Háy mindent megtett az eredményes beszélgetésért, benne továbbra sem kellett csalódni.) aztán utána minden egyre szörnyűbb és szörnyűbb lett, bezártam magam véletlenül a magyar műhelybe, és nem találtam a kulcsot, ami a zsebemben volt, de valahogy nem éreztem, hogy ott van, és szét akartam tépni a könyveket, meg zúgn…
fel vagyok pörögve, mint valami búgócsiga (talán nem kellene ennyi kávét meg fekete teát inni), az előbb kínomban már mosogattam is, tök jó volt, de sajnos nem nyugtatott meg eléggé. elképesztően kikészít, hogy egy napon kell referálnom és ZH-t írnom, nem is emlékszem már, hogy bírtam a gimiben, hogy egy nap két témazáró meg még röpdolik és felelések. a mai németórán csak azt az egy szót tanultam, hogy Nervenzusammenbruch, de ez legalább tetszik. (és a pulcsim is megvan, amiről azt hittem, hogy egészen elvesztettem, csak meg kellett volna várnom a visszakérésével a jó fej portásbácsit.)
elepedek egy kis koffeinért, gondoltam, meg hogy milyen jó szó az eleped, kár, hogy senki sem használja, még én sem, de nem vette be a kólaautomata az ötszázast, a kávéautomata a kétszázast, és rá kellett szánnom magam, hogy megkérjek valakit, váltson nekem pénzt. és akkor jobbra fordultam, hogy megszólítsam azt a  szimpatikus fiatalembert, aki a másik automatánál állt, és hát a GbZ volt (akivel valahogy sosem szoktunk találkozni), ha ő nincs, tuti elalszom dialektológián. (jaj.)

(a reggelek viszont jók szoktak lenni, mert mindig visszaelőzöm azokat a bringásokat, akik eltekernek mellettem, amíg állok a pirosnál. nem értem, hogy gondolhatják, hogy rájuk nem vonatkozik. a futárokat mondjuk nem tudnám visszaelőzni, de szerencsére a futárok is rendesen megállnak a lámpánál.)

(azért ez a Kassák vers, ez mindenesetre nagyon ott van.)
azt akartam beírni a címsorba, hogy elearning.elte.hu, ehelyett azt írtam, hogy eleve elrendeltetés. feleségem kezében megolvadnak a gyerekek, írja Kassák, a tudatom egészen bezárkózik előtte, vérengző állataival a moziigazgató elvonult a horizonton. nem tudom, tetszik-e. a régens és a vonzat viszonya. napi sok bögre tea, ma odakint hagytam a bringán a bukót és elázott, a kávéautomata rám öntött egy fél pohár kávét, unalmas órán ne olvassunk korrektúrázzunk szórakoztató könyvet, feltűnő a kuncogás.
mondanám, hogy összekavarodtak a szerepek, de talán nem is voltak sosem nem összekavarodva.
csudicsudicsudijó ez a nap is. ibolyák nőnek a kolikertben az avar alól, lehet odakint tanulni, reggel dedikáltattam a vándorló palotámat a fordítóval, aztán szorgos voltam, mint a méhecskék meg a hangyák meg a kollégisták, este pedig fagyiztunk erchegyiával, aztán mentünk a Csendesbe Bang!-ezni, ami az egyik legeslegjobb dolog, ami történhet az emberrel tanulás után és tanulás előtt.
olyan meleg van, hogy ráizzad az ember fejére a bukó, ki gondolta volna ezt mondjuk múlt hétvégén.
a ma vásárolt ikeás konzervnyitó eddig elképzelhetetlen távlatokat nyitott meg előttem az étkezésem terén, most például fel tudtam bontani vele a vegetáriánius löncshúskonzervemet, és miután leküzdtem ellenérzéseimet a löncshússal szemben (amit ugyanis sosem ettem meg, mert mindenféle undorító dolgot darálnak bele, ez meg hiába van szójából, pont olyan a külleme meg az illata), főztem belőle szószt a tésztámra, és bár nagyon szörnyen néz ki, egészen ehető. lehet, hogy edényeket is kellett volna vennem. (nem.)
ez a nap egy csudajó levéllel indult, amit igazából azóta sem hiszek el, hogy igaz, ez az egész olyan távoli. aztán pedig elmentem az ikeába, de megbeszéltem magammal, hogy nem veszek semmi feleslegeset, csak ruhaszárító kell és sajtreszelő, meg esetleg áfonyalekvár. ezt persze a konyhai részleg tájékán revideálni kellett, mert mindenféle dobozok meg bögrék meg evőeszközök meg lábasok meg vágódeszkák meg asztali futók. akkor elképzeltem magam, amint a különböző tarka meg csillogó meg különleges alakú mütyüröket használom is, és gyorsan visszaraktam a mindenféle holmik felét, mert sajnos nincs szükségem rájuk. ez egészen addig működött, amíg nem találtam mókusos meg rénszarvasos meg sünis meg macis meg rókás meg csigabiguszos sütiformákat. aztán a végén még fagyiztam is, mert tavasz van, most tanulhatok egész délután szófajtanalaktant, amiért a fogyasztási társadalom által belémtáplált birtoklási vágy erősebb volt a józan észnél. (nem, igazából azért kell tanulnom, mert jövő héten zh.)
tudom, hogy ezzel van tele a teljes blogvilág, hogy milyen csodálatos, hogy ma 22 fokot jelzett a gellért szálló előtti nagy tábla, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a duna fölött sétálva lényegtelenné válnak a problémák (legalább egy időre), aztán bicikliztem a városban pusztán a biciklizés öröméért, a napért meg a szélért meg a kipufogószagért, aztán lifttel mentem fel az OSzK-ba, kezdem megszeretni (tényleg). ma még beszélgetni is ráérek.
---amikor igazából én is ugyanazt akarom.
ma reggel találkoztam az anyukámmal meg a középső öcsémmel ebben az elképesztően nagy városban, és mondtam, hogy lásd, ez az én birodalmam, és gyorsan vittem őket egyetemre meg könyvesboltba meg csokiboltba, és még úgy sem késtem el angolról.
aztán délután a kolikertben megtaláltam a repülőt, amivel tavaszt akartunk varázsolni múlt héten, már nincs rá szükség, jippie. a fűben ülve-hasalva tanulni, már mióta erre vár mindenki.

kis madárhatározó

ami károg, és sok van belőle a koliban, a kéményen és a tetőkön is, az a varjú. a gimiben az udvaron baglyok voltak, itt igazi bagoly nincs, csak kőbaglyok az Eötvös Kollégium felirat mellett. a bagoly hangzóhiányos változatú névszótő, a sárgarigó pedig nem is rigó, hanem veréb, ezért írjuk egybe, míg a fekete rigót külön. amit Németországban láttam először, az a szarka, a hollóról csak azt tudom, hogy van valami afférja a rókával meg a sajttal. a fecske meg a kacsa meg a lúd, a lúdtól mondjuk félek, amikor kicsi voltam, megkergetett egy gúnár. gőgös. gedeon. zöld fuszulyka, mérges pulyka? japán kakasok és koreai zenélő szobrok. nagyon fáj a fejem.
most tényleg az az egyik legnagyobb problémám, hogy nem értem, miért nem ütközik az eternalista endurantizmus a Leibniz-törvénnyel. reggel Balatont énekeltem a villamos felé menet. tavasz tavasz. ami történik, az mind titok.
ma megtaláltam a legízléstelenebb borítójú nyelvészkönyvet, vastaps a tervezőnek. (mondjuk gyorsan rágugliztam, tud csinálni szépet is. akkor inkább a kiadónak? a megrendelőnek? hol a felelős?) (most pedig elolvasom belőle a szükséges tanulmányt, aztán Goriot apót vagy Vörös és feketét, még nem döntöttem el, melyikkel kezdjem. egészen úgy érzem magam, mint középiskolás koromban. amikor a Vörös és feketét vettük, a rajzteremben volt az osztály, ZM mindig beült középre. nem gondoltam akkor, hogy azok stabil idők, ezek meg bizonytalanok, de mindkettőnek megvan a varázsa vagy mije.)
ma láttam rendőrmotorokat a Kálvinon, pont olyanok voltak, mint amilyen az öcséimnek van otthon játékból, nagyon menő. előtte volt egy órám, amin országvárosoztunk a jobbomon ülő lánnyal, amíg a tőlem kettővel balra ülő fiú óriási falloszokat rajzolt a füzetébe, tehát rendkívül érdekfeszítő volt. nagyon szeretek az ország legjobb egyetemének legjobb karára (HVG) járni. most már ideje lenne eldöntenem, elhiszem-e, hogy Zrínyi öngyilkosságra kényszerítette (tehát voltaképpen megölte) a feleségét. meg Macsekkal is találkoztam, aki elvitt egy mesebeli boltba, ahol olcsó a marcipán, szuperszuper ez a napsütéses, tavaszi nap. (és izomlázam sincs a tegnapi kirándulás miatt, nem is gondoltam volna, hogy nem lesz, de azért mégsem bicikliztem ma, mert amikor elcsúsztam, meghúzódott egy picit a bokám. de az is lehet, hogy csak simán kényelmessé tesz, ha van bérletem.)

gyermekvasút nyomában

ma azt mondták a gimis barátaim, hogy ne bölcsészkedjek ennyit, hanem írjam le a dolgokat, amik történnek velem, mert az sokkal menőbb, mint a nyafogás, ezért elmesélem, hogy ma elmentünk kirándulni erchegyiával, Sisszyvel és paniadammal, mintmárnéhányszor (három link), csudijó volt, a kis-hárshegyen például megint felmentem a csigacsavart kilátóra, amiről ugye nem merek lejönni (olyan vagyok, mint a kismacskák, felfele bárhova, lefele necces), és nyüszítve kapaszkodtam a lécekbe. meg minden csupa-csupa-csupa sár volt, de elesni nem olyan ciki, így legalább sikíthattam közben, szokás szerint, paniadam meg kinevethetett, szokás szerint. az a nagy helyzet, hogy egyre lassabban teljesítjük ezt a túrát, nem is értem, mi van velünk.
most minden bizsergős, sáros és cukros teás.

Alice 3D (Tim Burton)

[SPOILER! A hajtás után a történet végkifejlete is olvasható.] (Sajnos nem tudok és nem is akarok filmkritikát írni, ezek csak benyomások.)

a legkisebb öcsém lenénizett, jó lenne kicsit gyakrabban látni. [ez a mondat a családi cenzúra áldozatául esett.]
nagyon aktív napom volt egyébként, rizikóztunk négy kistesómmal (és próbáltuk távol tartani a táblától az ötödiket meg a kutyát), nagyon abszurd volt, B., ha valaki megtámad, szórd le csillámporral! Odaadom Közép-Európát azért a rózsaszín csapért!, kiszedtük a varratokat egy macska hasából, sütöttünk tortát meg palacsintát meg rakott krumplit, megvarrtam a nadrágom, megmentettem a cipőm, mielőtt belepisilt volna a kutyus, aztán a végén még elvittem a B-t moziba, mert szülinapos, és hát ott plázameleg volt és ilyesmi. hazafelé elaludtam a metrón a keletitől a Battyhány térig, aztán a villamoson is bóbiskoltam, hátmivanitt. család.
hiába elavult (?) Freud, mégis az ő keze van a szememben az ujjaimon, amikor jegyzetelek órán, és szobrász helyett fodrászt írok, [Ricoeur] csinált egy skálát helyett pedig na mit. kávét.

Dogville

Voltunk ma színházban, hát mondjuk nézzétek meg.
azt kívántuk, hogy legyen tavasz végre igazán, bejött. a süti, ha rossz is, az összetartozást jelképezheti, vagy az alma, vagy nem is tudom. ma volt húsmentes menü az A épület menzáján, nagy tapsot nekik. tele vagyok félelemmel, dehát amíg aludni tudok, igazából oda se neki.
oké, vesztettem, veszek bérletet. a világ dolgairól egyébként csak a nyelvészhonlapon keresztül értesülök. (eszemmegállmivanitt. a kárpát-medencében. európában. a föld nevű bolygón. mondanám, hogy költöznék, minél messzebb, lehetőleg egy másik naprendszerbe, de azt már a kisiskolásokba is belenevelik, hogy semmi értelme.) röptettünk ma repülőt valami sokkal-sokkal menőbb helyen, mint a filozófiai intézet nagyelőadója, ráírtuk a megszabadulandó dolgokat is. de nem történt semmi.
nem vagyok az a kifejezetten ideális szobatárs ezzel a napi többször alszom három és fél órát életritmussal (és még mennyi mindenről nem is beszélve), de legalább igyekszem halkan kiosonni reggel hatkor (mit lökök le, mit verek fel, mittudomén), az ajtó nyikorog.lementem bérletet venni, ha így már szakad a hó, de pontosan annyi elég is volt a villamosokból (és rajtuk a párás tömegből), amennyit láttam ma reggel, úgyhogy nem vettem. végülis hét éven át minden reggel buszoztam a gimibe, igazán volt időm megutálni. szürreális ez az egész dolog odakint, de legalább szép, a móriczon a fahuszárokat meg a koli elé láncolt bicikliket már egészen belepte, intenzívek és nyomasztóak az álmaim, a felhők nem engedik elszállni őket reggel.
várakozni. bölcsészdolog. (?)
tegnap három hét után újra világosság lett a szobában (ez nem a collegista lányok életképtelenségét bizonyítja, csak azt, hogy annyira elmerült mindenki a tudományban, hogy egy ilyen apróság, hogy teljesen sötét van a szobában, nem zavart különösképpen senkit), így megtaláltam a kesztyűm, a sálam, az életkedvem. éljenek az energiatakarékos villanykörték.
óh, azok a finom, hazai ízek, és az alagsori kávéautomatára gondoltam a collegiumban.
mi ez a nyafogás, néhány hete még mínusz tizenrengeteg sokban kerekeztem fel-alá a városban, és nem volt rajtam számottevően több ruha. azért a rénszarvasos sapi - napszemcsi kombó ütős reggelente, dehát úgy ragyog a híd fölött a nap. ragyogjon is. a múzeumkertben ebédeltünk, műhuszárok meg igazik közt. és már zöld a fű.(mindig jó, ha segítőkész collegisták jönnek szembe.)
(igen, kezdem érezni, hogy a számos réteg szűrőm egyre inkább csak az időjárás langyos témakörét engedi át, ilyen lesz hamarosan a blogom. mondjuk ő már öt éve írja, überelhetetlen.)
mondjuk a filozófiai intézet nagyelőadójának utolsó sorából papírrepülőt röptetni előre (valami magvas és ütős üzenettel), az volna jó, csak hát ehhez gyávák vagyunk. van, amihez nem. talán ehhez sem.(miért volna jó. csak. sok minden jó volna. talán jó volna többet rossznak lenni.)
két órát aludtam, sokat és hangosan nevetek és butaságokat beszélek. kávé kávé kávé.
a legrosszabb jelek szerint két sapkát, két sálat és két pár kesztyűt hagytam el télen (még reménykedek, hogy valami csak otthon van), azt akarom, hogy azonnal tűnjön el a hó a háztetőkről. abrakadabra, csiribúcsiribá, igen, csak úgy egyszerűen zummbele.
(elég, ha az illetőnek égszínkék pizsamája és szalmasárga haja van, mondja a kedvenc hangom, Rudolf Péter. a könyvben fekete, mit számít. néhány napja azt álmodtam, hogy a kétbalkezesben van a válasz a nagy kérdéseimre. remélem, nem ez az: "Szedd az irhádat, és menekülj! Itt nincs mese. Se varázslat. Se csoda. Se semmi. (...) Ne késlekedj. Ha maradsz, megesz a penész, elemészt az unalom. Menekülj, amíg nem késő.")
néha alapvetően tényleg nem bánnám, ha az alvásciklusom legalább köszönőviszonyban lenne a normálissal.
nem, igazából az a baj, hogy csak azt tudok mondani.
igazi egyetemista lettem, mindig minden zsebemben van elég apró egy kávéra.
egy kapu csukva volt, ami az emlékeimben mindig nyitva, egy lépcső bedeszkázva, ami az emlékeimben mindig szabadon, és máris mosolyoghattam, hogy akkor most ugye eltévedtem, mindig szerettem volna ott, éppen ott eltévedni, de egy igazi budai lány ezt nem engedheti meg magának, aztán kerülni kellett, a szél belelökött a történetbe, mondjuk legyek sokszáz évvel korábban, legyek ostrom és kendős, vékony kabátos lány, és az jó hírért névért legyek vitéz és kötéltáncos, és készítsek vacsorát a hazatérőknek. utána hazafelé pedig annyira gyönyörű volt, hogy kacagtam az örömtől, és futottam, és énekeltem, hogy roskadásig ékszeres az égbolt, itthon vagyok. arra mentem haza, amerre a leginkább szeretek.
ki vagyok én, hogy megmondhassam, hogy a japán aogu 'legyez, tüzet szít' és a magyar evez szavak között az égvilágon semmi kapcsolat sincs. (szerintem.) nagyon szórakoztató cáfolatokat olvasok egyébként, de nekem sajnos órán a rokonságot vallók érveit kellene vázolnom.
gyönyörűen felkeltem nyolckor, kinyitottam az ablakot, beszélgettem a szobatársammal, elkezdtem felöltözni, aztán kimaradt három óra, és tizenegykor ébredtem arra, hogy már valahol máshol kellene lennem. jaj. péntek diszlájk.
kezdhetném például úgy, hogy vannak olyan dolgok az életben, dehát ez annyira nyilvánvaló, ezt mindenki látja, hogy olyan dolgok vannak. a többi szavam meg elfogyott. sosem tudom, hogy mit fognak rajtam furcsának találni.
tesztelgetem, hogy hány automatás kávét lehet meginni éhgyomorra (másfelet), beleéneklek a szélbe, hendekaszillabuszt skandálok a könyvtárban (ahol összefutottam Nappal, jippie). nyilván van cél, nyilván.
mintha egyszerre átszakadt volna valami gát a fejemben, hirtelen kapcsolatokat találtam az általam tanult négy indoeurópai nyelv között, ez hetek óta folyamatos örömforrás a számomra. aztán már ilyeneken gondolkodom, hogy a német nem használ ennyi vonatkozói mellékmondatot, mint amennyit én használnék (nyilván a francia hatására, mert a francia használ), ezt máshogy kellene megoldani, boldogság. (a németóra eleve boldogság, csupa meglepetés az élet. lehet, hogy ha nem lett volna ez a nyelvtanulás ennyire borzasztóan kötelező mindig, most meg mernék szólalni idegen nyelven; de az is lehet persze, hogy nem.)
olyan meggondolatlanul szaladnak ki a számon dolgok, olyan könnyen megbántok másokat. olyan csudijó, hogy tele lett a város biciklisekkel, és a jóképű bringásfiúk hangos halihóval köszönnek már messziről. olyan hideg ez a szél, olyan erős ez a napfény. olyan.
a nyelvész az nem normális ember, tíz perc szegmentálás után már komolyan gondolkodnom kellett, hogy a hajóik az kié és mennyi van belőle. deklinálni mindent és minden nyelven.
időnyerő volna jó.
tele vagyok lelkesedéssel, energiával és tettvággyal, még akkor is, ha ez este tíz után leginkább az arcomra kiülő undor és míszség (micsoda szó) formájában realizálódik. huszonnégy óra semmire sem elég, huszonnégy órát nem lehet végigpörögni. kávé. most meg kell hajtani, és mindennek sikerülnie kell. (addig kell dolgozni, amíg hiszekmagamban-időszakom van, utána süppedés lesz és sírógörcsök valamelyik üres folyosón, persze ilyen nem szokott lenni, ez csak hiperbola.) bár a nagy kérdés (mihez kezdjek az életemmel) még tisztázatlan, de legalább vannak terveim, ha középtávúak is. (a rövidtávú kb. tíz perc, a hosszútávú az egyetem után, minden más köztes.)
csak a butus biciklim ne dobná le ilyen váratlan pillanatokban a láncot. nem tudom, lehet-e bringával bukdácsolni, de én pont úgy érzem olyankor magam. napszemüveg a por ellen, tavasz, lájk.
hát könnyelmű voltam, előfordul az ilyen, bukósisak nélkül és a vékonyabb sálammal, tavasz van, ilyenkor lehet könnyelmű az ég is, ilyen záport, hát belegondolt ebbe, aztán az este is könnyelmű, kiscipőben és szoknyában leszaladni a boltba, és könnyelműen megállni csillagot nézni (a csillagok is bizonyára könnyelműek), igent mondani valami átgondolatlanra, március van.

(lejöttem a műhelybe tanulni, így fél év után valahogy rájöttem, hogy van ilyen, de sajnos van a polcon egy Cortázar: Nagyítás, szóval akárhányszor újraolvashatom a gladiátoros novellát. jaj nekem, elkárhozom.)