Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: augusztus, 2010
jó látni a blogstatisztikámban, mennyi különleges országban jártak nyáron a barátaim és ismerőseim.
holnap reggel fél hétkor fel kell keltenem a húgomat, és elindítani iskolába. már a gondolatától is legalább annyira rosszul vagyok, mintha nekem kellene menni. mégis: ahogy ma, egy újabb, kacatokkal teli papírdoboz mélyén találtam egy matekdolgozatot, valahogy hiányérzetem támadt. másfél éve még képes voltam leírni azt a szót, hogy számonkérés. ráadásul fontosnak is gondoltam.
ezt kellene leginkább megtanulni, hogy az ember ne tartsa fontosnak a dolgokat. meg magát.
hogy lehet jelen időben írni egy könyvet? (lehet, hogy van erre pozitív példa is, szóval kíváncsian várom az ötleteket.)
a húgomnak úgy volt fonva a haja, mint a lányoknak a Matulában, így megnéztük az Abigélt. (sokszor leállítva, magyarázatokkal, két napig tartott.) most láttam először úgy, hogy a történelmi részét is értettem (a hatosztályos gimi miatt nekem a 20. századi töri kimaradt nyolcadikban, ezért elég későn ismerkedtem meg vele), de ez a film mindig egyre jobban tetszik. csodálatos.
milyen kár a jegyzetekért. (a kéziratokat csíkokra, majd kockákra tépem. ami db-s, azt is. külön kupac, aminek az egyik oldalára még lehet írni, külön kupac a fényes papír, a karton és az újság. jövőre semmit sem fogok leírni, ez tarthatatlan – a papírra írt jegyzeteket voltaképpen még vizsgára készüléskor sem nagyon használom, csak az marad meg, amit rögtön gépelek. igyekszem olyan lassan haladni, hogy a tizenkét éves kori kütyüimre már ne legyen időm.)
Bb szerint nem azért nem fér be a forint (szemben a frankkal meg az euróval) az új pénztárcám papírpénztartójába, mert a magyarok a forint értéktelenségét kívánják kompenzálni a méretével, hanem azért, mert Svájcban vettem, és minden ország a maga pénzére méretezi a pénztárcáit.
egyébként úgy emlékszem, valamivel több, mint egy éve nem töltöttem itthon ennyi időt (mert amint felvettek az egyetemre, elmentem gólyatáborokba, beköltöztem a koliba, onnan pedig még karácsonykor is csak három napra jöttem haza, aztán amikor véget ért a tanév, azonnal elutaztam Svájcba). most viszont a koli még nincs nyitva. így úgy döntöttm, itt az ideje kipakolni a lányszobámat (és beleköltöztetni a húgom), de amint elkezdtem, el is múlt a lelkesedésem. azért mégiscsak nagyon szerettem itt lakni. (meg egyébként is, hova rakjam a könyveim és a télikabátom?) nem tudom, mennyire elfogadható vágy húszévesen egy saját lakás. (milyen öreg vagyok.)
igényli az ősz, hogy némiképp ráhangolódjak. túl sok a felhő az égen – nem engedi elrepülni a gondolatokat, a terveket. ugyanaz, ami nyáron még végtelennek tűnt és lehetségesnek, most csak ugyanolyan korlát, mint bármi más. nincsenek prioritási listák, nincs semmi. a felhők alatt nem lehet.
néha szembesülök egy-egy állandósult szókapcsolat eredeti jelentésével (mármint belegondolok, hogy mit jelent, ha szó szerint vesszük), és az mindig olyan aha-élmény. tegnap például a napirendre tér fölötte volt ilyen.
annyira nem akartam azt, hogy hazajövök Európa egyik leggazdagabb országából, és itt minden csúnya, régi, piszkos, büdös, elhanyagolt és igénytelen. és minden második mondatomat azzal kezdem, hogy bezzeg bázelben. valahogy mégis ez van, de hamarosan elmúlik. (pedig egyébként nem is, csak most más a viszonyítási alapom.)

viszont ahogy elolvasgattam a választási rendszert, sajnos nem tudok átjelentkezni szavazni. pedig tényleg nem érdekel, hogy itt Táton A. apukája vagy G. nagybátyja lesz-e a polgármester. (mondjuk nem csak az fordult meg a fejemben, hogy a XIX. kerületbe, ahol tulajdonképpen és gyakorlatilag lakom, hanem az is, hogy Esztergomba, csak hogy egyetlen egyszer némi elégtételt érezhessek, amikor leadom MT ellen a voksot. még jó, hogy a választási rendszer véd az ilyen galádok ellen, mint én.)
ha fájó szívvel is, de töröltem az igoogle főoldalamról a bázeli időjárást. néha az ember olyan nehezen veszi rá magát egyetlen kattintásra.
félelmetes, hogy mennyire nem érzem magam otthon. azt hiszem, normális esetben ugródeszka lehetne, vagy fa tetejére épített menedék, de igazából mocsár. beleülni és dagonyázni. egyszer tényleg rendet fogok rakni itt is. (mikor kell az embernek kidobálnia a kamaszszobájából a kamaszdolgait?)
kevés dolog idegesít fel annyira, mint amikor valaki mellettem szinkronosan néz filmet. jujj.
amikor elindult a vonatom a nyugatiból, úgy éreztem, mintha a fogamat húznák ki, minek nekem máris elmenni Budapestről. nem akarok, pfujj. aztán itthon valahogy mégis olyan jó lett. itt minden elmondhatatlanul más.
R: kéne nektek egy hobbi.
M: van, nem látod?(politika helyett maradjon mindenki annál, amihez ért. én például a denevérekkel vagyok.)
ma kibicikliztem az apukámékhoz (aztán még eveztünk is, úgyhogy holnap csupa csupa izomlázam lesz mindenhol), és meg kellett állapítanom, hogy nekem vannak a legszebb és legokosabb húgaim a világon. (mintha évek óta nem láttam volna őket, egyszerre megnőttek. néha nagyon szomorú vagyok, amiért kimaradok a családom életéből.) viszont a legkisebb öcsémmel még hadilábon állunk egymással, például azt mondta, amikor meglátott, hogy "ronda vagy", és hát a kétévesek még őszinték. meg is állapítottam sajnos, hogy a Nana sokkal elbűvölőbb, okosabb és aranyosabb, mint ez a kis nyafigép. azt hiszem, hiányoznak.
hogy milyennek találom Budapestet Zürich, Bern, Luzern és Bázel után? tegnap még nem találtam semmilyennek, arra gondoltam, hogy az ember a szülővárosát, otthonát nem találhatja semmilyennek. nem lehet objektíven nézni. tegnap csak belélegeztem, beengedtem a pórusaimon, elmerültem benne, mintha uszoda lenne, tenger, tiszta vízű folyó, mintha rockkoncert lenne, zöld mező és madárt…
nem is az a legfurább, hogy itthon vagyok, vagy hogy nem vagyok már ott (vagy hogy magyarul kell beszélni, vagy hogy egyáltalán beszélni kell), hanem hogy nagyon rendes a portás, aki pedig tavaly mindig kiabált velem. (meg egyszer majdnem megdobott egy projektorral, meg ilyenek.) biztos ő is tudja, hogy új év, új élet. (nem.) egyébként felvételit koordinálni leginkább fejfájós (meg szuperjó is), de holnap már igazán semmi dolgom nem lesz, és kialhatom magam.
sich verabschieden von + még valami. ami talán csak az együttélésből következik, talán valahonnan máshonnan jön. mindenesetre jó itthon lenni újra.
így pakolás közben tulajdonképpen kicsit kezdem irigyelni azokat az embereket, akik külföldön nem könyveket, hanem ruhákat vesznek. (na jó, vettem ruhát is.)
abba viszont gyomorösszerántós belegondolni, hogy valószínűleg sosem látom őket többé. sokat gondolkodom, hogy megérte-e, valószínűleg igen, de holnap (igazából óra szerint már ma), a hazaúton lesz időm kitalálni. elvileg vasárnap délután érkezünk a Délibe, a biciklim, a gurulós bőröndöm meg én, és nagyon fáradtak leszünk. vagy legalábbis én biztosan, mert a bicikli meg a bőrönd sajnos nem száll át magától sehol. háztól házig kb. 19 és fél órát fogok utazni, egy csomó vonaton, csak menjen rendben minden.
a hegyek leginkább jó minőségű sajtra emlékeztetnek.

(ti hallottatok már Székely Jánosról? bázeli antikváriumban magyar névre akadni, Szerb Antal mellett közvetlenül.)
a harmadik lóherét már nem téptem le, legyen másnak is szerencséje. (bár lehet, hogy az én szerencsém csak újabb és újabb lóherék találásában nyilvánul meg.)
nagyon hiányzik már, hogy újra Zsófinak hívjanak.
ez a blog nem jó, azért nem jó, mert most én nem vagyok jó. ha le kellene rajzolnom, hogy milyennek látom magam, nem tudnám, és nem csak azért, mert a kézügyességem megakadt valami ötéveskori szinten. mindenesetre most azt látom, hogy a csigablog egészen szétesett, én nem szeretek itt lenni, így nem várhatom el, hogy más viszont szeressen. azt hiszem, tiszta lappal kezdek hamarosan valahol máshol. amikor legalább azzal tisztába jöttem, milyen szeretnék lenni (mások előtt, meg magam előtt), szólok róla, hogy aki akar, megtaláljon.
miután teljes beleéléssel, hosszú és aprólékos munkával elefántot gyurmáztam a kétévesnek, aki erre boldogan kiáltott fel, hogy helikopter, megnyugodtam, hogy igen, a kézügyességem még a régi. (utána csináltam még egyet, amire azt mondta, hogy Schlange. mégiscsak lehet valami abban a kis hercegben. hosszan kiáltozta, hogy lange schlange, lange schlange. arról meg ne is beszéljünk, hogy dinoszaurusznak nézte a zsiráfot, de ez talán csak azért lehet, mert dinót egyszerűen gyakrabban lát.)
egyébként olyan idő van, hogy begyújtottunk, körbeültük az asztalt, és fokhagymás – cseresznyepálinkás fondüt ettünk. előtte viszont, amíg még nem volt ilyen idő, felpumpáltam Mona kerekeit, és mentem vele egy kört. szuper! mondjuk azt, ami a fékkaron van, és nem a bandázs, legszívesebben lekapargatnám róla, mert sajnos a körömpörköltre emlékeztet, és ezért nem akarom megfogni. ha sok pénzem lesz, ilyet veszek rá, nem tudom, titeket mennyire hoz lázba egy csodálatos, fehér bandázs és fékkargumi, de enge…
ma vettem egy biciklit harminc frankért (mondjuk harmincöt frank lesz hazavinni, de még így is nagyon olcsó) azoknak a dolgoknak a boltjában, amik már rég nem kellenek senkinek. csodálatos olasz járgány, a mérete pedig pont tökéletes. a színe lehetne szebb is, de igazából egy biciklinek a színe a leglényegtelenebb. Monának neveztem el. (leginkább egy svéd gyerekvers miatt.)  bicikliszerelés közben rendszerint a nagymamámra gondolok.
(meg mászós képek is vannak még, amiken én vagyok, ma hozta át Kristof, aki egyébként úgy mászott, mint egy pók. ez a bizonyíték azoknak, akik kételkedtek abban, hogy valóban ott voltam, meg minden.)
ma elmentünk megnézni a Goetheanumot (tervezte: Rudolf Steiner), ami kívülről úgy néz ki, mint egy elrontott teknősbéka, belülről pedig úgy, mintha valami óvoda lenne óriások gyerekeinek. a vezetés egy ideig érdekes volt (pláne, hogy egy olasz pasi vezette, aki kb. olyan szinten beszélt németül, mint én, szóval mindent értettem), aztán amikor Svájc legnagyobb színháztermében leültünk egy kicsit, meleg volt, sötét, minden ablaknak más színe volt (az egyikre repülő csigák voltak festve, komolyan), és a vezetőnk túl sok álmosító dolgot halmozott be egy mondatba (lélek, szellem, antropozófia, mikrokozmosz, makrokozmosz, egyensúly, ellentétek stb), akkor valahogy aludtam tíz percet Svájc legnagyobb színháztermének egyik kényelmes székében. azt hiszem, készülök az egyetemre. egyébként azt leszámítva, hogy egy idő után zavart, hogy minden fal rózsaszín, és minden ajtó máshogy néz ki (egészen amorfak voltak), az, hogy Freie Hochschule für Geisteswissenschaft, az elég jól hangzik.
mostanában valahogy leginkább azt kérdezik az emberek, hogy mikor megyek már haza, és én nem unok meg rá válaszolni. borzasztóan hiányzik, hogy a mindennapi életben magyarul beszélhessek, ez az idegennyelvi keret szűk, mint egy ketrec. nem férnek el benne a gondolataim.

(meg a családom és a barátaim is hiányoznak. meg a biciklim, a csigáim és a kroki papucsom. és a könyvtár.)
na jó, az előző bejegyzésben mintha kicsit hangsúlyos lenne ez a háromnyelvű Beckett, amit úgy olvasok, hogy addig olvasom egy nyelven, amíg értem, és ha nem értek valamit, egyszerűen oszlopot váltok, és ott olvasom tovább. nem tudom, hogy szabályos-e valamit egyszerre három nyelven olvasni, mármint ez hogyan hat a befogadásra, de már megint kezd hangsúlyossá válni a Beckett, pedig igazából azt akartam írni, hogy vettem magamnak egy pénztárcát, amin szivárványszínű szívecskék vannak, és hogy mekkora lépés ez az életemben, hogy lecseréltem a régit, ami sajnos szinte használhatatlanul kényelmetlen, nem is szép, viszont az anyukám varrta az apukámnak még elképesztően régen, szóval érzelmileg kötődtem hozzá.
amit viszont nem vettem, és sajnos nem is tudok venni, pedig szerettem volna ajándékba vinni, az a luxemburgerli, amit még mindig a világ egyik legérdekesebb és legmenőbb édességének tartok (és szerintem a legdrágábbak között van), viszont csak két napig áll el, és úgy is csak hűtősze…
ma bementem Bázelbe, és elkezdtem ajándékokat vásárolni a három öcsémnek, a három húgomnak, a szüleimnek és a barátaimnak, de miután másfél órát eltöltöttem egy könyvesboltban, ami akkora, mint az Alexandra a Westendnél, és még mindig csak magamnak vettem egy háromnyelvű (német-francia-angol) Beckettet, majdnem egészen feladtam. (ráadásul minden lehetséges ponton izomlázam van.)
bár tegnap éjfélkor ért véget a film a zullwilli Open Air Kinoban (nagyon klassz egy rengetegszáz éves várromban mozizni, bár kicsit fáztam már a végére), előtte pedig egész nap borzasztóan giccses keresztelőn voltunk (levegőbe röppenő fehér galambokkal, pavilonokkal és hosszú ruhákkal), ma reggel hatkor indultunk a Braunwaldba, hogy mindenféle hegycsúcsokat hódítsunk meg.
bennem persze soha nem volt semmilyen vágy arra, hogy hegycsúcsokat hódítsak meg, pláne nem úgy, hogy egy függőleges sziklafalon kell hozzá felkapaszkodni (különösen, hogy falmászói karrierem nem valami fényes, és a sziklamászói sem kecsegtetett nagyobb sikerekkel), de ezt az ajánlatot nem mertem visszautasítani. egyébként is azt mondták, hogy csak a Leitereggig megyünk, és könnyű lesz.
könnyű nem, viszont szuperjó volt, és még az életben nem féltem ennyire. fényképet sajnos keveset csináltam, mert minden végtagom kellett a kapaszkodáshoz, ráadásul szinte végig szakadt az eső, amikor pedig nem szakadt, akkor is köd vo…
eddig még sosem kellett 2300 méteres magasságban (ami a valóságban egy 150 méteres szakadékot jelentett alattunk), három karabinerrel a függőleges sziklafalhoz rögzítve, a szakadó esőben belebújós esőkabátot húznom át a bukósisakomon úgy, hogy közben ömlik a vér az egyik ujjamból.
amint ezt feldolgoztam, jelentkezem.
ez egy tehenes nap. kezdetnek délelőtt felmásztunk a hegyre, mondjuk én nem hittem el, hogy a turistaúthoz valóban két elektromos kerítés alatt és a tehenek között vezet az út, de tényleg. el lehetett látni egészen Németországig. délután pedig elmentem Saloméval és Letiziával (aki az egyik szomszéd kislány) a bottmingeni kukoricalabirintusba, ami egyrészt szuper volt és óriási, másrészt tele volt pakolva apró játszóterekkel, harmadrészt rengetegen voltak, és mindig olyan jó volt szembejövőkkel találkozni, szóval le is kötött minket majdnem két órára. (van ilyen egyébként Magyarországon is.) utána megnéztük az egész Bauernhofot kecskéstül, szamarastul, a gyerekek etettek teheneket, felmásztak a szénaboglyára. az idill akkor látszott megtörni, amikor Salome üvölteni kezdett, hogy mama anrufen, mama anrufen. az történt, hogy levette a cipőjét, lerakta a szénaboglya mellé, és egyszerre nem volt sehol. Salome annyira ordított (ich will, dass es mama weiss – hidd el, hogy ha cipő nélkül visz…
Sofie, ez a törülköző mindig ilyen rózsaszín volt? (mosás után. igazából meg lettem dicsérve, mert olyan szép egyszínű lett.)

egy nap, három ország (hosszú!)

annyira örültem annak, hogy újra van működőképes bicikli alattam, hogy reggel akkora túrára indultam a járgánnyal, amit random módon Márknak kereszteltem, amekkorára még Magyarországon sem szoktam. körülbelül délig egyszerűen csodálatos volt, minden bicikliút kitáblázva (elég határozottan az Eurovelo 6-ot választottam, mert a neve alapján tuti átmegy a határon, és valóban), mondjuk így két hónap kihagyás után egy kicsit tört a nyereg, a kormány pedig nagyon feltörte a kezem, mert hülye bigyók vannak rajta, de minden második bokornál megálltam fényképezni, annyira nagyszerű volt minden. és ráadásul rengeteg fekete szedret ettem. (a fekete szeder a kedvenc nyári gyümölcsöm, ráadásul eszperente is, úgyhogy külön jó. mondjuk szerencsére mindig az a kedvenc gyümölcsöm, ami éppen érik.)
aztán rájöttem, hogy otthon hagytam a pénztárcám, és már majdnem harminc kilométert bicikliztem, szóval kár lenne visszafordulni. aztán rájöttem, hogy van nálam harminc euró (a vésztartalék az útlevél mellet…
ma megkerültem egy hegyet, amire nem lehet felmenni, kolompoló bocikat fényképeztem a fűben hasalva, megpróbáltam elképzelni magam öt év múlva, sütöttem szilvás pitét, bicikliztem és azt hiszem, odahaza más illata van az erdőnek.
szeretnék valami olyat is írni, amitől mosolyog az ember, és megmelegszik belül (mert én igazából az olyan blogokat szeretem leginkább olvasni), de csak a gyerekek svájcinémet aranyköpéseit tudnám elsütni, az meg bizonyára nem érdekel senkit.
ma a változatosság kedvéért esik, hideg van, délelőtt meszeltem, elfogyott a mindenféle titkos helyre rakott csokim, röstlit kellett sütnöm (ami a legdurvább kaja, ami csak létezik, le kell reszelni hozzá egy csomó krumplit, benyomkodni őket a serpenyő aljára, aztán a forró serpenyőn egy tányérral megfordítani, és még csak nem is finom), úgyhogy amikor ezek után a nagyobbik kislány a hátamon ülve (egyébként puszta szeretetből) meg akart fojtani egy övvel, a kisebbik pedig mozgathatós fejű duplóállatokkal dobált, közben pedig hangosan üvöltöttek mindketten, akkor véletlenül elkiabáltam magam, hogy Csönd legyen!, a család pedig azóta is azt találgatja, milyen durva dolgot mondhattam ezen a különös nyelven. (egyébként csak a kisebbiknek szoktam magyarul énekelni, de neki is csak azért, mert németül csak azt tudom, hogy Die Sonne scheint ins Land hinein, meg hogy Guten Morgen, Sonnenschein, meg most már azt is, hogy Alli mini Äntli schwümmed ufem See.)

viszont rájöttem, hogy nagyon szeret…
meszelni nemcsak azért jó, mert az ember buksija egészen kikapcsolhat közben, vagy éppen egészen be, az attól függ, hogy Csajkovszkij megy-e közben vagy valami remek német hangoskönyv, hanem azért is, mert ha a bölcsészdiplomámmal esetleg mégsem lesz állásom, tarthatok majd feminista önképzőkört nőknek, mondjuk Csináld magad: a lakásfelújítás címen.
egyébként a nyár gyümölcse az áfonya, szaga az esőillat, érzése az egyedüllét. három hét múlva már otthon leszek, furi belegondolni.

kérdezték, mi a legnagyobb különbség Svájc és Magyarország között. nem tudom.
aztán bementünk a baziliszkusz városába, Basileába ünnepelni, mert ma van a svájci augusztushúsz, és óriási fesztivál volt, mindenki énekelt és táncolt és svájci zászlót lengetett. volt koncert is a Rajnán, meg tűzijáték, pont az előtt a ház előtt, amelyikben vendégségben voltunk. még sosem néztem ilyen közelről! (egyébként csodálatos volt, egészen a huszonötödik percig úgy gondoltam, hogy ez egy lélektanilag nagyon jól összerakott tűzijáték, utána úgy, hogy egy lélektanilag nagyon jól összerakott, de hosszú tűzijáték.)