ma kibicikliztem az apukámékhoz (aztán még eveztünk is, úgyhogy holnap csupa csupa izomlázam lesz mindenhol), és meg kellett állapítanom, hogy nekem vannak a legszebb és legokosabb húgaim a világon. (mintha évek óta nem láttam volna őket, egyszerre megnőttek. néha nagyon szomorú vagyok, amiért kimaradok a családom életéből.) viszont a legkisebb öcsémmel még hadilábon állunk egymással, például azt mondta, amikor meglátott, hogy "ronda vagy", és hát a kétévesek még őszinték. meg is állapítottam sajnos, hogy a Nana sokkal elbűvölőbb, okosabb és aranyosabb, mint ez a kis nyafigép. azt hiszem, hiányoznak.
hogy milyennek találom Budapestet Zürich, Bern, Luzern és Bázel után? tegnap még nem találtam semmilyennek, arra gondoltam, hogy az ember a szülővárosát, otthonát nem találhatja semmilyennek. nem lehet objektíven nézni. tegnap csak belélegeztem, beengedtem a pórusaimon, elmerültem benne, mintha uszoda lenne, tenger, tiszta vízű folyó, mintha rockkoncert lenne, zöld mező és madártej. ma viszont egyszerre büdössé vált és meleggé, forgalmassá, veszélyessé, idegenné és riasztóvá. és nem is csak a város, hiszen az még megbocsátható. az emberek is benne.
(Bázel traumstadt marad, kiábrándulhatatlanul. jelenleg Budapesten kívül az az egyetlen hely, ahol élni tudnék.)
Megjegyzések