Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2011
nem szoktam évértékelőt írni, úgyhogy most se. milyen évértékelőt írnék, amikor még van 31 teljesítendő kreditem* stb. az iskolásoknak az év szeptembertől júniusig tart. ha megpróbálok nem tanévben gondolkodni, akkor azt kell megállapítanom, hogy idén nagyon sok hibát vétettem, nagyon sokat dolgoztam, nagyon szétesett a magánéletem (család stb.), összességében mégis úgy érzem, hogy hasznos év volt. ennyi tapasztalatot. az akaraterőmet már megacéloztam, kb. olyan, mint egy tank (kivéve, ha a felkelésről vagy a túrórudiról van szó), már csak a szívemet kell megacélozni, és akkor én leszek a terminátor. (ez nem cél, hanem riasztó lehetőség.)

*jelenleg a vizsgáim a legkisebb bajom, de ez az egyetlen, amiről írhatok. úgyhogy azért írok olyan keveset, mert amiről írhatok, nem érdekel, ami meg foglalkoztat (munka, család stb.), az tabu. most amúgy az Angyali üdvözletet kellene néznem blogolás helyett, de annyira nyomasztó, hogy reggel óta nézem, és nem haladok vele. (pedig még tetszik is, h…
a cica jellemzően a párnámon szokott elaludni, és ha én is lefekszem, komolyan meg kell küzdenünk azért, melyikünké legyen (egyelőre én szoktam nyerni), de ma a Szerzők és szerkesztőkön aludt el, úgyhogy nem tudom ellenőrizni, jól hivatkoztam-e meg nem jelent tanulmányra. nem hiszem, hogy szolidarít, inkább csak zavarja a fény, és így akar rávenni az alvásra. a dög.
(alfejezetek Zsófi és a macska izgalmas életéből.)
ma átsétáltam a nagynénémhez ebédelni, Laura út, Béla király útja, Cinege utca, tehát Kútvölgy, és a tizenkettedik kerületre gondoltam, meg hogy mit jelent itt élni, ennyire kívül, meg hogy hogy lehetséges egy tízpercnyi séta alatt ennyi hajléktalankunyhót, romos bérházat, elhagyatott szállót, "víkendházat" és politikusvillát látni. hogy férhet meg ilyen békésen itt minden. (mert békés.) amúgy küzdünk az elkanászodott macskával és a hideggel. radiátoron száradó takarók. (az is furcsa, hogy most táskát kell vennem, és az elvárásaim nyilván irreálisak ilyen téren, úgyhogy az elmúlt hetekben elég sok órát töltöttem táskaboltokban, és minden táskaboltban, a kínaitól kezdve a bőrtáska-boltokig teljesen ugyanolyan táskákat árulnak. úgyhogy amíg eleinte be sem mentem úgy mentem be, hogy fujj, nem ilyet, most már igazodott az ízlésem az aktuális divathoz, és megpróbálok ezeken a kereteken belül mozogni. vagy nem. mindenesetre ijesztő.)
aztán elvittem a traktorom laptopom doktorbácsihoz, ahol egy ideig játszottak vele, meg csodálkoztak rajta, hogy hogy lehet ilyen nagyon hangos, aztán azt mondták, hogy sajnos ők MSI-t nem tudnak cserélni, és senki sem tud, csak az Albacomp szerviz. úgyhogy peregnek a dollárjelek a szemem előtt. az Albacomp persze nincs nyitva a két ünnep között, úgyhogy vizsgaidőszakban kell megválnom akár napokra is a gépemtől. már a gondolattól is rosszul érzem magam. (és annyira bánatos voltam, amiért feleslegesen utaztam egy órát a kedvenc szervizemig és egyet vissza, hogy kipróbáltam a burgerben a vegawhoppert. eléggé borzalmas volt, nem tudtam megenni, nem ajánlom senkinek. akkor már inkább a mekis sajtburger hús nélkül.)
tegnap nagyis-apás karácsony volt, úgyhogy bár jó volt otthon, vissza kellett jönni Budapestre. a nagyis karácsony egyik legkínosabb része az volt, amikor a húgaim, akiknek megígértem, hogy nálam aludhatnak, a vacsora elején bejelentették, hogy nem esznek semmit, mert majd nálam kapnak finom zacskóslevest. és tényleg nem ettek. a karácsony másik legkínosabb részét meg nem mesélem el. a vacsora amúgy szuper volt, mert itt voltak a kanadai vegetáriánus rokonaink, úgyhogy már nem egyedül különcködtem, hanem csinált a nagyi nekünk rakott karfiolt.
aztán nálam aludtak a húgaim, amiből nem sokat érzékeltem, mert előző éjszaka nem aludtam, a nagyinál meg kávé nem volt, pezsgő viszont igen, a pezsgőtől meg amúgy is elalszom, így meg főleg, úgyhogy a kötelező cluedo-catan-abalone végigjátszása után beraktam szépen a neveletlen hercegnőt, és megmondtam nekik, hogy keltsenek fel, ha vége van. (mondjuk akkor persze már este volt.) egyébként arra jöttünk haza, hogy a három napra egyedül hagyott* …
Kép
olyat akartam, ami nem volt még. boldog karácsonyt minden hűséges és véletlenül idetévedő olvasómnak! karácsonyi ajándékul visszakapcsolom a kommentelést.
hazajöttem. itt is van egy cica, sokkal whiskasabb, mint a miénk, de sokkal harapósabb is. (és ugyanolyan hülye neve van.) szeretnék írni, de ha dolgozom, és leírom, hogy szerintem, és az igazából a szerző szerint, akkor egy kicsit át szoktam lényegülni a szerzővé, és ez bizonytalanná tesz. kellene valami külön önsegítő kör olvasószerkesztőknek, ahol meggyőzik egymást meg magukat, hogy egyébként léteznek.

(csak vicceltem, amúgy tudom, hogy létezek, és ez jó, és itthon is jó. boldog karácsonyt minden egyéb létezőnek!)
nem tudom eldönteni, hogy az, hogy 12-14 óra lett az alvásigényem, az még az elmúlt hét utóhatása (tehát hogy kimerült vagyok, mint a nemduracell nyuszi), vagy már a téli depresszió. (nyilván sosincs téli depresszióm, hogyan is lehetne, annyira örülök a hónak, hogy egy szál papucsban vittem le a szemetet, nyilván hanyatt vágódtam a metlakin, ez még annyiszor fog előfordulni velem idén, hogy animgifet lehetne belőle csinálni.) amúgy az elmúlt három napban találkoztam egy csomó PT-s mókussal meg tanárral, általában csak véletlenül, de mindenképp elég jó volt, várom, hogy újra nyár legyen végre. a PT függőséget okoz, ez van. (ma egyébként borzasztóan hülyeségeket beszéltem, ez van.)
annyira jó, hogy végeztem decemberre a vizsgáimmal, és annyira jó, hogy már a tárgyaim harmada megvan, és annyira jó, hogy 12 órát aludtam. próbálok még keresni más jó dolgokat is, van még kb. a macska, a hóesés, meg a valószínűleg jól eltalált ajándékok. pontosan tudom, hogy más dolgok a fontosak, de nem tudom, hogy jutok el hozzájuk.
van az, hogy az első hóban meg kell mosakodni, hogy szép legyél még egy évig. úgyhogy azt hiszem, hogy nekem az orrom még egy évig nagyon szép lesz, viszont mintha ez a hó évre hidegebb lenne.
ma találkoztam egy kanadai rokonommal, akivel még sose. most már karácsony lesz, most már mindennek ellenére minden rendben lesz. minden egész eltörött, kivéve az indexem. nem is kérek semmit karácsonyra, csak ezt. meg ezt.
csak úgy gondoltam, hogy elmondom, hogy éppen leesik az ELSŐ IGAZI HÓ! (amúgy életem egyik legdurvább hetén leszek túl hétfőn. kábé ötödikén kezdődött, múlt csütörtökön volt a mélypont, azóta csak fölfelé ível, és egyértelműen ma este volt a legeslegjobb. ha ez kérdés volna: igen, megéri.)
amúgy itt lakunk a város tetején, és a szoba is keleti fekvésű, úgyhogy korán keltem, itt az arany.
az a baj ezzel a vizsgaidőszakkal, hogy a Maslow-piramisnak mindennap csak az 5. szintjéig jutok fel. (bár tegnap vettem egy fülhallgatót, és most már szerintem a 6., az esztétikai élmény is meglesz.) bár így belegondolva lehet, hogy a blog az tulajdonképpen a 7. szintnek számít.
a macska egyébként annyiban változtatta meg az életünket, hogy ha reggel, öltözködés közben leverjük a lámpaburát (rizsporos, tehát ez kb. minden 2. nap megtörténik), akkor nem lehet csak úgy otthagyni rohanás közben, hogy á, majd ha hazajövök, visszarakom, mert nem akarjuk kipróbálni, mennyire örülne a cica egy ennyire szuper, nagy labdának.
itt valami nem stimmel. biztos vagyok benne, hogy megérdemlem az időnyerőt, szükségem van az időnyerőre, és abban is biztos vagyok, hogy az időnyerő létezik, de akkor miért nem nyújtja már át HL Dumbledore? (tegnap este megpróbáltam az alvásdeprimációról részletes adatokat gyűjteni, hogy kiderítsem, hány óránál tartok, de nem sikerült. mondjuk, ha tudnám, hogy hány óra alvásra lenne szükségem, akkor kiszámolhatnám.)
ez a nap elég szuper, pl. kaptam három ötöst, ami nem annyira számít, de azért jó látni, ahogy fogynak el az üres helyek az indexből (10/64). meg rájöttünk, hogy a macskánk nem valami tökéletes lény, mondjuk ufó, hanem szörnyen rossz, és az akváriumból iszik. (hiába imádjuk, ez olyan dolog, amit egyszerűen nem lehet neki megengedni. amúgy le van fedve az akvárium, csak bedugja a nyelvét egy kis résen, és lefetyel. igen, kap külön vizet, de az nem kell neki. biztos ki akarja lefetyelni a guppikat.)
meg igazából ma jöttünk rá, hogy milyen csodálatos ez a világ, csak megkívánjuk az aranygaluskát este negyed tizenegykor, és háromnegyed óra múlva már be is csöngetnek vele. ez elég hedonisztikusnak tűnik, még számomra is, és még annak tükrében is, hogy valahogy motiválnom kellett magam arra, hogy ezt az éjszakát is tanulással töltsem.
lehet, hogy nem is vámpír vagyok, hanem Kékszakállú. napszemüveg nélkül utcára se. (és ennek a kis vakarcsnak is akkor van játékideje, amikor mi alszunk, mindig szerettem volna arra ébredni, hogy valaki kedvesen, csak játékból arcon karmol, levadássza a hajam, végigharapja a lábujjaim takarón keresztül stb.)
cicaretorika.
a napom igazából nem volt rossz, csak amikor hazaértem, akkor jöttem rá, hogy nem nagyon tudok másról beszélni, mint hogy milyen vicces dolgok történtek velem az OSZK-liftben meg a várliftben, meg hogy ott milyen pocsék a kávé, meg hogy ötkor bezárt a büfé, és utána éheztem még kilencig, meg hogy mennyire nyomasztó, ahogy szombat este fél kilenckor bemondják, hogy "A könyvtár bezár. Fejezzék be a munkát, és menjenek haza." a hülye nyelvtöri meg még mindig nincs egészen kész.
Kép
ja, megfordult a fejemben, hogy esetleg azt gondoljátok, hogy a cicát csak kitaláltam, hogy végre én is részese lehessek annak a cselekménynek, amit úgy hívnak, hogy csevegés, és amiben kifejezetten rossz vagyok, úgyhogy lefényképeztem Zsenit, és meg is mutatom.

ma megírtuk a nyelvtöri ZH-t, utána elmentünk Maccsal ebédelni, utána felszálltam a metróra, és aludtam, a villamosra, és aludtam, és a fogasra is, ahol aludtam, de voltam annyira éber, hogy nem felejtettem el leszállni, mint tegnap, viszont otthagytam a táskámat, és az erdőből szaladtam vissza. még szerencsére bent állt. aztán hazajöttem, ruhástul-cicástul bedőltem az ágyba, és aludtam, aztán hazajött a lakótársam meg az öccse, akkor legalább 5 percig ébren voltam, és átköltöztem a kanapéra, hogy megnézzük a Narniát, aminek az első öt perce után elaludtam. most felébredtem, és pillanatokon belül újra elalszom tele vagyok életerővel. nem nagyon tudom elképzelni, hogy valami mást is csináljak, mint az alvás.
szuper, hogy van egy cicánk, mert ha nem akarok magamról beszélni, akkor beszélhetek róla. úgyhogy a legmeghatározóbb dolog, ami tegnap történt velem, az az volt, hogy Genette végre felfedezte magának az alomtálat, és megtanulta használni. többé nem kell kivinnünk sétálni az erdőbe. szuper cica, szuper nap.
csak azért nem lesz komoly baj abból, hogy kb. 10 percenként elalszom a TESZ-re vagy a Középkori leveleinkre borulva, mert allergiás vagyok a régi könyvekre, úgyhogy nem annyira tudok rajtuk aludni. mivel ez a kettő (ha unalmas dologgal kell foglalkoznom, elalszom, és ha régi könyvekkel kell foglalkoznom, tüsszögni kezdek, viszket a szemem stb.) gyakorlatilag kiüti egymást, teljesen használhatatlan vagyok, csak ülök szépen a FéSZEK-ben és bámulom a monitort.
az sem dob fel, hogy tudom, hogy az első magyar összetett szó a birſagnop volt, azaz az ítéletnap.
amikor az egyetemre jöttünk, az évfolyamból még többen gondolták, hogy szívesen maradnának az egyetemen. PhD, tanársegédség, és ami még jön: egyetemi tanárnak lenni menő. ha most kerül szóba, mindenki kínosan mosolyog: az egyetemi tanárokat még csak ki sem fizetik. ("amíg a gyerekek szeretnek, addig maradok ingyen is, szeretem ezt csinálni.")
utálom a nyelvtörténetet. minden kis porcikám utálja. a cicánk is utálja. a halaink is utálják. a növényeink is utálják. a cinkék is utálják a teraszon. szerintem a lakótársam is utálja. tulajdonképpen a tanárainkon kívül nem ismerek senkit, aki ne utálná.

most viszont megfogom az utálatot, repülőt hajtogatok belőle és eldobom, mert amíg ennyire utálom, nem haladok vele.

hmmm, szeretem a nyelvtörténetet. a cicánk is szereti stb.
ma négy órára egyedül kellett hagynunk a cicát, és gyakorlatilag rettegve rohantunk haza, hogy mit tett tönkre. semmit. pontosan ugyanabban a pózban aludt az ágyamon, mint négy órával korábban. mivel egész nap aludt, meg nem is nagyon evett, természetesen borzasztóan megijedtünk, hogy a cicának valami szörnyű betegsége van, vagy depressziós, amiért hazahoztuk, és nem rohangászhat az erdőben, vagy nem szereti a tasakos viszkaszt, vagy tele van gyilkos parazitákkal, amiket nem vettünk észre, viszont velünk alszik, úgyhogy ki kellene deríteni, hogy egészséges-e, tehát beraktuk egy táskába, és pánikszerűen irány a legközelebbi állatorvos.
az állatorvos megállapította, hogy a cicánk makkegészséges, és egy átlagos kismacskának bizony ennyi az alvásideje. ha hozzávesszük, hogy a cica nagyon okos, nagyon jólnevelt, nagyon cuki, szobatiszta és nagyon szép, akkor az a végkövetkeztetés, hogy valakinek eléggé hiányozhat. (kiplakátoltuk, persze, de azért nagyon bánnám, ha valaki telefonálna, hogy…
az csodálatos érzés, amikor már közel az összes csoporttársadnak átküldted a féléves jegyzeteid, majd a ZH előtti éjszaka te is megnyitod a dokumentumot, hogy ismerkedj vele egy kicsit, és azzal kell szembesülnöd, hogy bizonyos órákon egyszerűen németül jegyzeteltél. vagy ha nem is végig, de a lábjegyzetek németül vannak. utólag fogalmam sincs, hogy történhetett, kicsit olyan, mint amikor elsőben a fonetikavizsga környékén mindig IPA-ban jegyzeteltem, meg IPA-ban írtam naplót is.
amúgy most van egy igazi cica a lakásunkban. igazi igazi.
a dühöt miért világgá. az előző bejegyzésből maradjon csak az, hogy 64/2, a többi meg minden bizonnyal megoldódik majd.
első ötös az ETR-ben, már csak 62 teljesítendő kreditem van. ez sajnos most nem sokat javít a kedvemen. ma már kétszer bezártam magam a fürdőszobába, és mindkétszer direkt. sokkal jobban szeretem, ha az iskola miatt vagyok ideges, mint ha nem, arról legalább lehet beszélni. most azt mantrázom, hogy nem számít és egész éjszaka szívek szállodáját nézek, hátha attól jobb lesz.
nem akarok ennyire hinni a szavak erejében. textista vagyok.
készülök a félév (eddigi) legdurvább hetére. tegnap 8 óra OSZK (amúgy elég izgalmas volt, kipróbáltam a mikrofilmnézegetőt is), utána koncert, valahogy túl kell élni. ideszoktak a cinkék. ma reggel rájöttem, hogy attól csupa véraláfutás a vádlim, ahogy mindig berúgom a papucsot az ágy alá, és megpróbálom előkotorni. ebből lehetne levonni következtetéseket az egész életemre nézve (nézvést? ezt mondjuk még?), de inkább nem teszem.
olyan az oszk, mint egy ugrálóvár. (a laptopomnak meg olyan hangja van, mint egy traktornak, egy határozott ütéssel szoktam elhallgattatni.) unatkozhatnék is, de most az álom mája a fátyol.
szép ez, de már szeretném végre látni a dolgokat.
"a vizsgaidőszak? hát, két szakom van, azért van, hogy megterhelő legyen."
remélem, hogy ez nem freudi, hanem nyelvbotlás, ugyanis nagyon csúnya következményei lennének, ha esetleg meggyőzném magam, hogy ez így van.
homo incertus. néha megijedek: évek óta pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni az életemben, mégsem arrafelé haladok. illetve igen, de lassan, kitérőkkel. úri luxusnak tűnik időnként - most is - ez a szociológia: "csak azért tanulom, mert érdekel" dolognak, olyan "úgysem tudok ezzel elhelyezkedni, nem igazán lehet, de hátha jól jön" dolognak. félek, hogy szétdarabolom magam, nem tudok eléggé egy dologra koncentrálni. ha elkap az anómia (Durkheim!), a libriben szoktam kikötni, és összeállítom azoknak a kiadóknak a toplistáját, amelyeknél majd dolgozni szeretnék, ettől újra céltudatossá szoktam válni. most ez sem nyugtatott meg egészen, tehát vettem egy cipőt. (ijesztő ez a statisztika, ahogy egyre többet tanulunk belőle, egyre bonyolultabb kiértékelni egy eredménytáblázatot, és egyre valószínűtlenebb, hogy olyan eredményt kapok, ami nekem tetszik. [ez mondjuk nem tragikus, inkább örülök neki, hogy már akaratomon kívül se csalok a statisztika készítésekor, mert is…
jelzem, hogy itt vagyok, gondolataim is vannak, történik is velem mindenféle, csak most kicsit nincs időm, mert amikor nem iskolában vagyok, akkor tanulok, ha nem tanulok, akkor dolgozok, ha nem dolgozok, akkor olvasok, ha nem olvasok, akkor pedig a körmömet reszelem liftezek az OSZK-ban, mert az a 2. legmenőbb lift a városban. (a legmenőbb a páternoszter.) amúgy, hogy ez ne tűnjön panaszkodásnak, elárulom, hogy megtaláltam a legnagyobb (legvastagabb, legszélesebb, leghosszabb) könyvet a könyvtárban, és abból írom a nyelvtöri beadandóm. fél kézzel el sem bírom, és faximile 16. századi szövegek vannak benne, nagyon menő. nem mondom, hogy nincsenek időnként problémáim, de igazából inkább jó decembert mindenkinek.
ma elmentem cipőt venni, de a télicipő-vásárlás mindig felébreszti bennem borzalmas gimnazista éveim nyomasztó emlékét (amikor pl. megdobáltak hógolyóval, mert nekem volt a legcsúnyább kabátom az egész iskolában, a csúnya férfibakancsomról nem is beszélve), és azóta hiába érzem úgy, hogy nem én vagyok a legrosszabbul öltözött lány az egyetemen (aki szerint mégis, ne itt cáfoljon meg, köszi), ha téli cipőt kell vásárolnom, mégis újra görcsbe rándul a gyomrom, hogy jóég, mi lesz itt, ez nekem nem megy, akármilyen cipőt vagy csizmát veszek, mindenképp nevetségessé válok. telente úgy érzem, nem tudok úgy felöltözni, hogy ne váljak nevetségessé. pedig az egyetemen ki sem tudnak közösíteni, mert nincs is közösség. (meg kinevetni sem szoktak, meg semmi. az emberek csak simán rendesek egymással, még akkor is, ha utálják egymást. ha a gimim is olyan lett volna, mint az egyetem, biztos sokkal kevesebb komplexusom lenne.)
de az is lehet, hogy csak kicsit elfáradtam, talán nem kellett volna szom…
ma túléltem egy egyébként előre látható kimenetelű informatikai válságot (kimenetel: ubuntu), de nem ez volt a fontos, hanem hogy megvolt az első hó, pedig nem is esett, el is olvadt, pedig nem is esett, megvágtam az ujjam a jégkristályokkal a fogasnál. pedig nem is esett. (sokáig azt gondoltam, hogy nálunk azért nem esik még a hó, amikor pedig máshol már igen, mert mi benne vagyunk a felhőben, de ma elment a felhő, és kétcentis hóban mentem iskolába. pedig nem is esett.
hogyan éghetett annyira belém a felénk köznyelvi szó, a metlaki, amit otthon nem mondtunk, nem is ismertem (vö. ne mászkálj mezítláb a hideg kövön, ne mászkálj mezítláb a csúszós kövön, mosd fel a járólapot), baráti társaságban minek kerülne elő (bár élesen emlékszem arra, hogy kitől tanultam és mikor a szót), olvasmányaimban nem találkozom vele, hogy ma reggel, amikor szinte kirepültem a házból, mert annyira csúszott a kő, bizony a metlakit használtam egy meglehetősen szalonképtelen kifejezésben. milyen tudatalatti kattanhat be ilyenkor.
a napom apró örömei rovatban osztanám meg veletek, hogy találtam a szuper Krisztina téri CBA-ban olyan melegszendvicskrémet, amiben nincs semmi olyan, amit nem eszek meg! (pl. hús.) mivel évek óta keresek ilyet, most egyszerűen elvarázsoltak, megvan a 2. kedvenc ábécém a városban.
ha nagy leszek, szeretnék az OSZK-ban dolgozni (milyen érzés lehet beavatottként járkálni azokon a folyosókon!). ja, és ha nagy leszek, sosem indulok el itthonról lemerült telefonnal.
drukkoljatok, hogy azok a kismadarak, akik már hetek óta ugrálnak a teraszon, és azt csipegik, hogy éhesek vagyunk, hozz nekünk szotyit, rászokjanak az etetőre, amit kiraktam nekik. (ha nem szoknának ide, szomorú lennék, amiért félnek tőlünk.)
egyébként itt már iszonyúan hideg van, sötét, köd, a fák nagyon fehérek, az utak csúszósak, minden elhagyatott, kihalt és magányos, borzasztóan könnyű rástresszelni a dolgokra.
egyszerűen az a törvény, amely lehetővé teszi egy önkormányzatnak, hogy ne fizessék ki pl. a villanyszámlát, az egy rossz törvény. (mi az, hogy erről egyáltalán lehetséges szavazni?) soha nem gondoltam volna, hogy egyszer  az esztergomi éhező gyerekeknek fognak a sajtóban pénzt gyűjteni.
néha olyan buta az ember, főleg, ha emberi kapcsolatokról van szó, főleg én.
napok óta tele vagyok energiával, szerintem azért van, mert elkezdtem multivitamint szedni. vagy mert átálltam a kávéról a fekete teára. vagy mert zúzmara van és köd és nagyon hideg, és már nagyon várom a mikulást. vagy mert már csak 3 hét van a szorgalmi időszakból, én viszont nem nagyon voltam szorgalmas. vagy mert muszáj letennem az asztalra valamit, különben nem vehetek magamnak jutalmul szép, téli cipőt. úgyhogy viszont ennek örömére csinálom szépen a dolgom, van elég. amúgy sajnos nem havazott. mindennap felfedezek valami hasonlóságot az én életem és Rory Gilmore élete között, nyilván ezért jó ez a sorozat.
annak a csomó embernek üzenem, akik úgy találtak rám, hogy megkérdezték a google-től, mi a különbség a kanna és a kancsó között, hogy én sem tudtam, de gyorsan megnéztem nekik az értelmezőben, ne távozzanak csalódottan.
kancsó: Ivóvíz, bor stb. tartására való nagyobb, füles, csőrös edény.
kanna: 1. Folyadéknak, kül. víznek a tartására való hengeres, bő nyakú (füles) edény. 2. Kifolyócsővel ellátott nagyobb ilyen edény, pl. öntözőkanna. 3. Tejeskanna. 4. Kávé, tea stb. felszolgálására való kisebb, csőrös, öblös edény. 5. Hordozható (fém)tartály.
következtetés: ami nagy és csőre van, az kancsó, ami nagy és nincs csőre, vagy kicsi és van csőre, az kanna. (és ha a kancsóba kávét öntünk, akkor kannává válik.) a nagyot meg a kicsit mindenkinek a fantáziájára bízom.

amúgy borzasztóan csalódott leszek, ha nem havazik ma éjszaka, ugyanis havaznifog érzésem van (= nem tudok aludni, és próbálom mindenfélével betömködni a teraszajtó rossz szigetelését, hogy pizsamában is ácsoroghassak ott, és bámul…
ma kellett valamihez a tavalyi academic writing szemináriumra készített kamu (+ 10 év + sok nem létező tudás) önéletrajzom, és kiderült, hogy tavaly ilyenkor még azt írtam kamulakcímként, ha kellett valahova, ahol most lakom. (ez az első lakcím, amit valaha is tudtam fejből.) remélem, hogy a kitalált, szupermenő önéletrajz többi pontja is ilyen szépen valóra válik majd.

(most persze nem merem kitörölni, és átírni valami másra. mondjuk, igazából szeretnék egy villát a Rózsadombon. szeretek itt lakni, na.)
a biztonság kedvéért beírtam a karácsonyt is a naptáramba, el ne felejtsem. ebben a világban már bármi megtörténhet.
(tegnap borzasztóan izgultam, hogy lehetséges, hogy itt, a hegyen nincs légoltalmi sziréna, és így nem fogjuk hallani, ha jönnek az ufók. kiderült, hogy amúgy van, de annyit mászkáltam egész nap, hogy valahogy minden riasztásról lemaradtam, úgyhogy nem tudom, hogy búg. remélhetőleg a következő gyakorlatig kell várnom, hogy hallhassam.)
levest főztem! ehető levest! előttem nincs akadály, bármire képes vagyok, bármit le tudok győzni! jeee! csak tudnám, minek raktam bele kakukkfüvet.
nem vigasztal, hogy (egy rövid felmérésem alapján) más egyetemista lányok sem tudnak rántást készíteni, viszont tudják, hol lehet legolcsóbban ebédelni a kerületben. ha esetleg mégis sikerülne ez a leves, annak ellenére, hogy már az első pontnál elrontottam, és a hozzávalók kb. fele nincs itthon, az maga lenne a csoda. (eddig azzal védekezhettem, hogy sütni legalább tudok, de múlt héten egy sütit is elrontottam. mindegy, megettük, legközelebb jó lesz.) ha magasabb lenne a házban a társadalmi tőkém, kérhetnék a szomszédtól pirospaprikát.

update
nem gondoltam volna, de sikerült, pedig vegetáriánus pecsenyezsírt használtam a rántáshoz!
igazából én is kicsit furcsának érzem a gondolatot, de ebben a lakásban nagyon gyakran gondolok arra, hogy hmmm, szeretném, hogy ha majd innen elköltözöm, már olyan stabil életem legyen, hogy a helyemre beköltöző tesómnak vehessek egy igazi tűzhelyet / megcsináltathassam a betört fürdőszobaablakot / bevezessem a konyhába a vizet / etc. etc. etc.* tervek, család, ilyesmi.

*tehát mire mondjuk a legkisebb öcsém fog itt lakni (tehát ca. 18 év múlva), lehet is kezdeni megint már a kád is le lesz cserélve.
mintha most sokkal több bátorságra lenne szükségem, mint amúgy az életemben általában. nincs semmi nagy, csak a sok kicsi összeadódik, úgyhogy ez a gondolat eleve butaság.
nem elég, hogy a város legszebb helyén lakunk, még radioaktív sugárzásunk is van, bibibí. (de ha nem hazudtak, amikor tavaly ellátogattunk a KFKI-ba, akkor ez ránk akkor sem lenne komolyabban veszélyes, ha felrobbanna, annyira kevés urán van Csillebércen. kicsit ez támasztja alá az is, hogy simán bemehettünk az erőműbe mindenféle védőruha nélkül. sajnos.)
a hegyre már megérkezett a tél, az autók szélvédője befagyott, a lehullott levelek csillognak, a lépcső pedig iszonyúan csúszik. (a hegyen sok fokkal hidegebb van, mint a városban, cserébe a lakásban minden erőfeszítésünk ellenére 23 fok, hiába csavargatjuk a radiátort, reménytelen.)
ha van barátságos tömegközlekedési eszköz, akkor a fogas az (ahol megkérdezi a vezető, hogy elég meleg van-e), ha van barátságtalan, akkor a jeges úton, ködben az Istenhegyin lekanyargó huszonegyes busz. (de csak mert most nagyon veszélyes ott, ma láttam egy balesetet is. kedves hegylakók hegyvidékiek, menjetek inkább fogassal.)
már az egyetemen is mostam fogat, már az egyetem is olyan, mintha otthon lennék. nem.
két héten belül már másodjára kakilt le galamb, ez azt jelenti, hogy szuperszerencsés leszek. mondjuk már így is nagyon szerencsés vagyok, úgyhogy nem is igazán tudom, mi jöhet még.
szerkesztői minoron időről időre megkérdőjelezem a kiadói szerkesztő (olvasószerkesztő, szöveggondozó etc.) mint feladatkör létjogosultságát, hiszen csupa olyan dolgot tanulunk, amely egyrészt már egy értelmesebb gimnazista számára sem jelent újdonságot, másrészt amelynek az elméleti háttere egy könyv elolvasásával elsajátítható, harmadrészt amely teljesen haszontalan. (ne általánosítsak: előző félévben volt 1-2 jó órám.) non scholae, sed vitae discimus. cserébe szerintem dacból az egész évfolyam nádasdyánus lesz. (vagy legalábbis antibalázsgézaista.)

egyébként: mindig ugyanazokat a hibákat.
tegnap úgy tűnt, hogy a világon mindenkinek németországi egyetemes táskája van (de erre vonatkozólag nem csinálok felmérést), ezért ma nagyon boldog voltam, amikor végre sikerült feladni a pályázatot. (kicsit alábbhagyott a boldogságom, amikor a postán közölték, hogy egész nap ilyen pakkokat adnak fel. állítólag májusban lesz csak eredmény, addig még reménykedhetek.)
egyébként reggel 9 óra 10 perckor keltem fel, és 9 óra 19-kor indult a fogasom. csodálatos rajt egy sikeres naphoz.
á, még nem vagyok álmos, csak bebújok egy picit az ágyba, mert fázik a lábam.
(a bukás kezdete.)
hétfő. a velem szemben ülő fiúnak kilátszik a csupasz bokája, 90 percen keresztül nem is tudok mással foglalkozni. hajóorr. trükkök a nap túlélésére. meg a holnap túlélésére is. (mézeslinzer.) ma az értelmetlenséggel küzdöttem (alulmaradtam), viszont megkaptam azt a szakdolgozatot, amelynek elolvasására három éve vágyok. a mai nap talán a bosszú mindenért a Félév Legunalmasabb és Leginkább Energiaigényes Házi Feladatával (egyelőre!), és a "fordítsd le az egész indexed, az első féléves eredményeidet is, amikor borzalmas jegyeket kaptál olyan tanároktól, akiknek azóta is félsz a szemébe nézni" projekttel. van egy terem, ahol minden alkalommal máshogy vannak a padok, úgyhogy minden hétfő reggel szeptemberegy, a "ki mellé üljek" gyomorbamarkoló bizonytalansága. holnap este minden jobb lesz.
annyi dolgom van, hogy nem is tudom, hol kezdjem (furcsa, hogy szeptember óta ilyen még nem volt, de most kezdenek összetorlódni a dolgok), úgyhogy ma már újraszigeteltem a bejárati ajtót (!), mostam, teregettem, porszívóztam, mosogattam, portalanítottam, rendet raktam az íróasztalomon (!!!) és kitaláltam, mit fogok főzni. persze Az öngyilkosság című könyvből meg csak alig pár oldalt olvastam el. na, majd most, hogy már tisztaság van. inkább lemosom az ajtókat meg az ablakokat meg a tükröket is.
korcsolya és forraltbor, már olyan, mintha itt lenne a tél. készítettem egy kérdőívet, szeretném, ha kitöltenétek, az egyik szuper órámra kell. (kivételesen nem ironikus a szuper.) katt. köszi.
egész nap statisztikát tanultam, mint a kisangyal. ZH!
ma az angoltanárom ráébresztett, hogy a francia még mindig benne él minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban. (utóbbiban inkább.) jövő hétig kell eldöntenem, szeretnék-e nyelvvizsgázni. (vajon a vágyak és a lehetőségek hogyan hatnak egymásra?)
ne gyábokorj három lábon.
egyszerre pont olyan volt a hőmérséklet, a fény, a szél iránya és a zajok, hogy megalkotta azt, ami valószínűleg az én madeleine-em. de nem igazi madeleine, ugyanis nem emlékeztet semmire. csak egy érzés. egész nap kerestem rá a legmegfelelőbb kifejezést, és végül sajnos arra jutottam, hogy megszakad a szívem. nem tehetek róla, ez passzol.

(ez pedig még jobban passzol.)
az ETR-azonosítómmal próbáltam ma belépni a Bookline honlapjára. nyekk.
miután statisztikáról szerencsésen megmenekültem (életemben először használnom kellett a képletszerkesztőt a wordben!), háromnegyed órát töltöttem összezárva egy idegen amerikai fiúval (Zárt helyek igézete), a beszélgetés elég kudarcos volt (mert nem beszélek angolul), de kimondhattam angolul a kindlit. erre várok már mióta. (és ez, úgy néz ki, rendszeres lesz, legalábbis a nyelvvizsgámig biztosan. és még németül sem tudott, nem volt kerülőút.)
a Bizottság-kiállítással az az egyik baj, hogy nincs kiírva semmi (kivéve az utolsó teremben, és biztos nem rossz irányba mentünk), a másik baj meg az, hogy nem megy ki a fejemből, hogy Mit látsz, Laca? meg hogy ó-ó-ó, a milarepaverzió. egyébként amíg el nem mentünk, sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetséges egy zenekarból kiállítást csinálni, vagy ha nem is a zenekarból, az életérzésből, voltaképpen mit keres a Bizottság a Műcsarnokban? de az a véleményem, hogy a lehető legtöbbet kihozták a dologból. (Balaton koncert is volt amúgy. azt hittem, csak a szüleim korosztálya lesz, de nem, a szüleim korosztálya meg a mi korosztályunk. közte meg egy nagy lyuk.)
csak kiesik az ember a munkából.
tegnap éjszaka az MNB-ben UV fénynél megállapítottuk, hogy a tízezresen (egomi látkép) a Bazilika kupolája nem igazán hasonlít az igazira.
egy ideje azzal játszom, hogy mindent megnevezek a fejemben, amit látok, hátha így pontosabb lesz a befogadás, vagy jobban fogok a dolgokra emlékezni, vagy megváltozik a világnézetem, mindegy. szerintem biciklizés közben ne próbáljátok ki.
na, de mit főzzek nektek, kérdeztem a húgaimtól, akik nálam akartak aludni (!), mivel ünnep volt, csak zacskós leves és lekvár van itthon, bármit megveszek, amit csak szeretnétek. de hiába minden rábeszélés és trükk (éhesen menni a boltba), a húgaim fantáziájában sem bízhatok étkezés terén, csak vajas kenyeret kértek.
a gépemen pedig csak az eredetileg is magyar nyelvű filmek vannak meg magyarul, tehát gyerekkategóriában (so-so) csak az Abigél. nem tudom, mi van abban a filmben, de valahogy a nagyobbik húgomat is teljesen megfogta, amikor neki mutattam, meg most a másik kettőt is, pedig biztos nem értenek belőle sokat még a magyarázattal együtt sem.
egész nap gyönyörű német városokról nézegettem képeket. persze olyan nehéz eldönteni, hogy hova szeretnék menni, amikor bárhova szívesen mennék. most már csak össze kell rakni egy profi pályázatot. (aztán végül úgysem a szép városok határozzák meg a sorrendet, hanem az időpont.) csak nehogy nagyon beleéljem magam.
gondoltam, rendet rakok kicsit a googledocsban (teljesen reménytelen), megtaláltam azt az esküszöveget, amit a gimis gólyaavatóra írtam a kicsiknek (2008! mindig elfelejtem, hogy már akkor is létezett internet.), benne van mindenfrusztrációm, ami hét gimis év alatt ért, tökéletes esettanulmány lehetne. hipotézisemet rövid idézettel is alátámasztanám:
Fogadom, hogy az elkövetkezendő pár órában, és ezt követően az egész hátralevő életemben a végzősök hű szolgája leszek, akkor is, ha az élet úgy hozza, hogy én leszek a főnökük, akkor is, ha én vagyok jobb röplabdában, vagy bármi másból, veszíteni őket sosem engedem. röplabda!!!
tegnap megpróbáltam elpasszolni a színházjegyem, csak hogy otthon maradhassak még egy picit, de szerencsére nem sikerült, ezért egy érdekes (de nem biztos, hogy jó) darabot láttam a nemzetiben. (Szent Johanna, halálosan unalmas volt, nem ajánlom senkinek, de valószínű, hogy elolvasom a drámát, ha ráérek.) egyébként meg az ünnep teljesen életképtelenné tesz minket, lejárt a bérletem, a boltok a hegyen zárva, még jó, hogy legalább rendelni lehet.
még mindig fontosak a Gellért-hegyi éjszakák, csatangolni a gólyákkal, magyar bakát meg himnuszt énekelni. de még ma is kimerült vagyok a péntek miatt. (ezt azért kellett leírnom, mert a barátaim számon kérték rajtam tegnap, hogy nem is írtam róluk. e mögött a mondat mögött ott voltak.) hazajöttem, látszanak a búcsú (bucsu!) nyomai a víztorony előtti téren, rengeteget játszottam a testvéreimmel, de most már tényleg tanulni kell. (amikor itt laktam, nem éreztem ősszel a füstszagot, most viszont nagyon erős. ennyit a megszokásról.)
ha ilyen semmilyen hideg van, nagyon szeretném, ha nagyon szeretne valaki. de tudom, hogy igazából azt szeretném, ha én szeretnék végre valakit igazán. (mármint megint.) mondjuk mindkettő valahogy fájdalmas. (de ha engem szeretnek, és én nem szeretek eléggé, vagy eléggé, de máshogy, akkor az rosszabb, mint szeretni, de viszontszeretve nem lenni. állandó lelkifurdalás.)
tudom, hogy mit szeretnék az életemmel, de nem abba az irányba tartok, és nem is értem, ho…
attól félek, (a)hogy a dolgok ugyanolyanok maradnak.
a zsinagógába szoknyát kellett venni, tehát 20 órán át magassarkúban voltam, én, aki egyébként sosem. mivel hajnaltájt még a Gellért-hegyre is felmásztam, most nem nagyon tudok megmozdulni, de nem bánom. a tegnap elég különleges volt ahhoz, hogy cserébe ma ne tudjak járni. eleve különleges volt ez a terepgyakorlat, szinte mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velünk, és annyi izgalmas dolgot tanultunk. segített, hogy olyan dolgokat, amiket természetesnek és adottnak veszek, viszonylagossá tegyek (erre egyébként is törekszem, de most egészen új dolgokat kellett átgondolnom). tegnap már éjjel minden fiú fején a kipát kerestem.
(gondoltátok volna, hogy mennyire kaotikus egy sábeszünneplés?)
ha jó kulturális antropológus szeretnék lenni, tartanom kellett volna ezt a szombatot, hogy kipróbáljam, milyen, de azt úgy nem lehet, ha az ember nem készül fel rá előre. (még jó, hogy nem akarok kulturális antropológus lenni.)
ma megint terepgyakorlat, megint tüntetés. reggel a fogasról láttam felkelni a napot. (a viccek iszonyúak voltak, de a beszédek elég jók. a hangulat pedig szuper. talán  nem kellene, hogy így legyen, de az is fontos.)
elképesztően izgalmas napom volt: jártunk egy parókaszalonban, négy zsinagógában, ettünk kóser pizzát, nagyon érdekes emberekkel beszélgettünk nagyon izgalmas dolgokról, és egy idő után már rendes kérdéseket is fel mertünk tenni. (mármint olyan kérdéseket is, amik nem 100+ évvel ezelőtti dolgokra vonatkoztak. elvégre nem történészek vagy valláskutatók leszünk, hanem szociológusok.)
talán tényleg csak azért kell köveket rakni, mert a virágot a sivatagban elfújta volna a szél, de még így is szép. (soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer identitásmorzsa lesz, néhány hónapja, amióta tudom, csak  beraktam az "első információim a dédszüleimről" dobozba, de a személyiségem érintetlenül hagyta. ma valahogy kicsit mégis: már nem egy teljesen idegen nép története.)
a mai édesség árából meg tudtam volna venni négyet a sokkötetes Marx–Engels-összesből a svábhegyi ábécé előtt régi könyveket áruló néninél. (na jó, igazából azt csak azért nem vettem meg, mert semmi szükségem nincs rá már így sincs elég könyvespolcunk.)
annyira rácsodálkoztam a sárga levelekre (próbálok jobb szót keresni, mint a szőnyeg, de igazából nincs), mint ha tavaly, tavalyelőtt, azelőtt nem lett volna valószínűleg ugyanilyen. csak valahogy nem emlékszem. ugyanennyire sárga, ugyanennyire vörös. hogyan lehetnek ennyire élénkek a színek, amikor minden tompa a felhők miatt?
(holnap már én sem lehetek ilyen tompa, kezdődik a háromnapos terepgyakorlatunk, nagyon-nagyon izgalmas dolgokat fogunk csinálni, de van az a társadalomkutatós szabály, hogy folyamatban lévő kutatásról egy szót se, úgyhogy akkor sem merek róla írni, ha ez nem igazi kutatás, csak szemináriumi gyakorlat. az napi nyolc óra lesz most, három napig, de azért úgy szerveztük, hogy tüntetni el tudjunk menni.)
harmadik napja stabil köd van a hegyen. nem is tudok utcára menni lelkendezés nélkül, főleg hazafelé: tényleg nagyon giccses szép, olyan, mint egy woody allen-film. a látótávolság nem több három méternél, a fény pedig csodálatosan puha, narancssárga, és egészen szemcsés. és az avar! szívesen lefényképezném, mert tényleg gyönyörű, főként a fogas mellett, de sajnos semmilyen képet nézve nem lehet beszippantani azt a nedves, jéghideg levegőt. anélkül meg nem ér semmit az egész.
bár itthonról úgy tűnt, hogy a külvilágot megette egy felhő, és ez a vasárnap egyszerűen elmarad, mégis felvettem a legvastagabb pulcsim, és elmentem tüntetni. kicsit furcsának éreztem, hogy ennyire nehezen volt aktivizálható a tömeg (nem voltak közös éneklések, skandálások, mindenki csak úgy állt, beleértve persze minket is), bár úgy tűnt persze, hogy a rendezői szándék is ez (mindig megszólalt valaki a színpadon, amikor már lett volna valami ritmusuk a bekiabálásoknak), mégis kicsit szomorú volt. megint voltak egy csomóan esztergomos transzparensekkel, mindig megmelengeti a szívem az ilyesmi elszomorodom, hogy miért pont a mi városunk a rossz példa.
olyan hideg lett, hogy félek, hogy megfázik a könyvem.
megnéztük ma a Kertész Andrét, de nem mutathatom meg, hogy melyik kép tetszett a legjobban, mert túl giccses volna. néha szeretnék olyan helyen lakni, ahonnan háztetőket fényképezhetni.
hát, maga még mindig köhög, mondta a szombati iskolában a mellettem ülő bácsi úr, már hiányzott volna, ha nem. hiszen három hete. (de hiszen ha kutya bajom sincs.)

várom már, hogy csupaszok legyenek végre a fák. sokkal világosabb lesz hazafelé.
a baj vagy kívül van, vagy belül, de olyan nincs, hogy sehol se legyen.
ahogy a mosógépünk centrifugál, az ma olyan, hogy tökéletesen egyet tudok érteni vele. (felér egy rockkoncerten pogózással. hű, de rég használtam ezt a szót.)

kik ozuk? miü vogymuk.
ha pl. az a lecke, hogy egy Jókai-szöveghez kell magyarázó megjegyzéseket fűzni, akkor szembesül újra azzal az ember, hogy hogy tudott ez a Jókai ennyi okos dolgot összeírni internet nélkül. (meg mindenki más is.) annyi mindennek szinte lehetetlen utánajárni...
ma reggel berepült egy cinke a teraszajtón, de szerencsére kirepült magától néhány kör után. a cinke a telet jelenti. ma az egyik órám annyira rossz volt, hogy a tanár inkább abbahagyta hamarabb, hogy ne hagyja el  mindenki a termet, a másik órámon viszont annyira izgalmas filmet néztünk, hogy a végén mindenki megtapsolta. (mondjuk a TáTK-n a legrosszabb előadások végén is van taps, a BTK-n még akkor sem igazán, ha valaki zseniális előadó. hülye BTK.)
állítom össze a szakdolgozatomhoz a korpuszt, le kell ásnom hozzá az internet legmélyebb bugyraiba, és persze a "korábbi blogom itt" linkek labirintusába keveredtem. valahogy mintha egyik sem lenne az igazi. (ha tudtok valakiről, aki menő blogger*, de nem tüntette el az internetről az első szárnypróbálgatásait, borzasztóan örülnék neki**.)

*szubjektív, eredetileg csak goldenblogosokat akartam vizsgálni, mert úgy nem az én ízlésem határozza meg a korpusz összetételét, de végül persze nem.
**de máris találtam egyet!
holnapra újra kellett volna olvasni az Utas és holdvilágot, de egyszerűen nem mertem. az Utas és holdvilág annyira meghatározó könyve volt a kamaszkoromnak, (mint sokak kamaszkorának, gondolom), és akkora rajongással olvastam el újra és újra, és éltem át, és szerettem bele az összes szereplőbe, nemtől teljesen függetlenül, hogy nem akarom, hogy összetörjön. tudom, hogy ez gyávaság, hiszen ha igazán jó, most is szeretni fogom, ha pedig nem, akkor minek ringassam magam tévképzetekben, de azt hiszem, itt igazából nem a könyvről van szó, hanem arról, aki én voltam akkor.
avilágonmindencsakdöntéskérdése. (ez amúgy csak magamra vonatkoztatva érvényes, másokra más szabályok vonatkoznak.)
az egyetlen jó abban, hogy már megint megfáztam, hogy annyi vaníliás krémtúrót ehetek, amennyit csak akarok.
már megérte hazajönni, láthattam a húgom Preambulumát!
valahogy azt gondoltam, hogy a verziószám egy számítógépes fogalom, de nem, még az egyetemi képzésemnek is van (magyar v 01.06). amúgy hazajöttem, nő mellettem a papírzsepihalom. vidéken mindig sokkal hidegebb van. (meg a hegy tetején is, meg az egyetemen is. a Fészekben pedig túl meleg van. errekakaserrelúd.)
ma lifteztem a biciklimmel a Mamutban! ott pedig annyira rajongott mindenki Monáért, hogy egészen féltékeny lettem rá.

a világ pedig iciripiciri, de azt inkább el sem mesélem, hogy miért már megint.
tegnap este elment az áram, úgyhogy felhívtam erchegyiát, aki utoljára szerelte, de nem tudott távsegítséget adni (illetve tudott, de sajnos egy vezetéken sem látszottak égési nyomok), ezért zseblámpafénynél kellett megcsinálnom a leckém. (biztos, hogy különlegesen szerencsés lány vagyok, mivel tegnap pont hazavittem a biciklim. különben lámpám sem lett volna.) éjfél körül már nagyon fájt a szemem, ezért kimentem a folyosóra leckét írni, úgyhogy most kicsit izomlázam van (a folyosón mozgásérzékelős a lámpa, tehát az egyik kezemmel folyamatosan hadonásznom kellett). viszont szerencsére nem fognak meghalni a halaink, reggel feljött apukám, és megszerelte. (ha leég a lakás, mire hazaérünk, akkor ezt visszavonom.)
nincs szebb lap, mint a szakdolgozati címbejelentő. (egyelőre, mert a diploma azért majd szebb lesz.) nem akarok lezáratlan dolgokat, ennek ellenére mégis.
amikor beleírom valaki szülinapját a naptáramba, és be kell állítani, hogy ismétlés évente, vége: soha, az annyira megnyugtató.

(van egy olyan érzésem, hogy ezt már írtam legalább egyszer, mert viszonylag gyakran kerülnek szülinapok a naptáramba, és mindig ezt érzem, de nem találom.)
olyan, mint ha tulajdonképpen percről percre élnék. a szakdolgozatcím kitalálásának réme lebeg fölöttem. még csak október van, máris fagytak meg az utcán éjszaka, nem értem, hogyan lehet lehetséges a tél. az ég már idefent is rózsaszín. valahogy most nagyon félek, és nem is csak azért, mert kidobtam ma egy fél gombás melegszendvicset. (egy műanyag pohárdarabot és valami fasírtszerű izét találtam benne, de ételt kidobni mindenképp bűn.*)

*utólag már tudom, hogy gyermekkorom megkeserítője a legfölül olvasható Kiss Benedek-vers, amit valószínűleg Demjén énekelt fel a Gyermekbarátok által kiadott kazettára. a dalokat persze betéve tudom, de ezt sosem mertem énekelni.
tegnap délelőtt iskolában voltam, most úgy néz ki, így lesz ez szombatonként (véletlen), utána meg paniadammal találkoztam, mint évente hagyományosan egyszer. véletlenül voltunk színházban is, Kaisers TV (ejtsd: téfau), Ungarn (szuper volt! komolyan.), egyébként pedig meghódítottuk az egész várost.

most meg nem tudom, hogy mi van, hogy van internet, tudnék például tanulni.
ma járt itt az internetes bácsi, bekötötte a netet ("itt minden lakás ilyen pici?"), úgyhogy öröm van és boldogság, nem kellett lemenni a Moszkvára a Mekibe, hogy beadjam a beadandóm, mint az eddigi vasárnapokon. viszont nem is nagyon tudunk mit kezdeni a helyzettel, kimentünk inkább diót szedni. az ujjunk narancssárga lett, a körmünk fekete, amikor bejöttünk, zsebre kellett dugni, hogy úgy nézzünk ki, mint a felnőttek. apuék is itt voltak, megszereltük a redőnyt (felnőttek!), a kilincset meg az áramot nem.

(a többit visszamenőleg.)
anélkül is Jacopo Belbóval azonosítottam magam, hogy tudtam volna: ő is baritonkürthöz kényszerített trombitás, mint én voltam mindig. egy aranyszálat kifeszíteni a nap és a föld közé.
szeretem a Fészek olvasóit, a Fészek jólelkű és mindenre gondoló olvasóit. a Társadalomelmélet és társadalmi struktúra 1980-as kiadásának tartalomjegyzékébe valaki beleírta az osirises újrakiadás (2002) oldalszámait. (innen tudtam meg, hogy kár volt hazahoznom ezt a vékony, alig nyolcszáz oldalas könyvecskét, benne sincs, ami nekem kell.)
holdvilágoséjszakán.
ma kirúgok a hámból, gondoltam, ma tényleg kirúgok, úgyhogy úgy döntöttem, rendesen fogok ebédelni. (az is eszembe jutott, hogy egész nap otthon maradok, és lóbálom a lábamat, de az sajnos borzasztóan unalmas lett volna. meg az is, hogy veszek magamnak sütit, de sokkal többször eszek sütit, mint rendes ebédet, úgyhogy abban nem lett volna semmi pláne. amúgy reggel úgy nézett ki, hogy szülinapomra megjött az igazi ősz, és állítólag szombaton bekötik az internetet is. az élet szép.)

azon gondolkodtam, hogy képzeltem el mondjuk tíz évvel ezelőtt. azt mindig leírtam a naplómba, hogy milyen vagyok épp (minden szülinapon és minden új napló kezdetekor, külső és belső tulajdonságokat is részletezve, néha rajzzal is illusztrálva), de hogy milyen szeretnék lenni, azt bezzeg nem.
egy olyan könyvből kiselőadok jövő héten, ami Budapesten egyedül a Terézvárosi Gyermekkönyvtárban elérhető. voltak előítéleteim a gyerekkönyvtárakkal szemben, de amint beléptem, eltűntek: mindenhol boldog gyerekek rohangáltak a boldog anyukájukkal, és egy boldog kiscicát simogattak. (és a könyv is megvolt.)
folyamatosan úgy érzem, hogy az életem szerencsés véletlenek irányítják, és hogy sok beleszólásom nincs. nem lenne baj, csak jövő héten a racionális döntések elméletéből zéházunk. (most kétszer annyi idős vagyok, mint Harry Potter volt, amikor megkapta a roxforti behívót. még jó, hogy az életkor arányskála, különben ezt nem lehetne kiszámolni.)
tegnap nagyon meglepetésszerűen mentem színházba (felszabadult egy hely), és egészen a darab kezdetéig azt gondoltam, hogy a János vitézt játsszák. kicsit megnyugtatott, hogy a társaságban többen is ezt gondolták. igazából az Egyszer élünk, avagy a tenger... című darabot néztük meg, úgyhogy nem is tévedtem nagyot. mialatt néztem, nagyon tetszett, azóta már nem vagyok biztos abban, hogy valóban jó darab, de tény, hogy folyamatosan zakatol a fejemben. (és szívesen elolvasnám a könyvet is, amiből készült.)
ma meg megint eltévedtem a Lágymányoson, ugyanis megint elindultam lefelé egy véletlenszerű lépcsőn, és egyszer csak ott volt a Foucault-inga, és bizonyítja, hogy a föld forog, és mindörökké bizonyítani fogja. bizonyára számot kellene vetnem az életemmel.
haza akarok menni, de ha hazamegyek, el kell olvasnom egy könyvet a holnap reggeli prezentációmhoz. bölcsészprobléma. kabátelhagyós ősz van. nagyon várom már, hogy szép, színes legyen minden a hegyen, de látványosan nem színes még semmi.
még fiatal vagyok, fiatal vagyok, kiáltotta a néni, és átszaladt a villogó zöldön. Ciao, ciao, mondta egy néni a metrón, az olasz turisták a keblükre ölelték, egy megállón át beszélgettek, a néni mosolygott a Deákig. a gesztenyék már lehulltak, a dió viszont még zöld. ha egyszer végre lesz internetem, elmesélem, mennyiben változtatta meg az életmódom az, hogy nincs.
az utóbbi néhány napban rengeteg szórakoztató dolog történt velem, pl. bezártam magam a fürdőszobába éjjel, ahonnan úgy szabadultam ki, hogy egy késsel kellett kiakasztanom a zár nyelvét (ennek igazából örülni kell, mert ez azt jelenti, hogy ha lenne kilincsünk, akkor már be lehetne csukni a fürdőszobaajtót, kilincsünk pedig van, csak meg kell csinálnom), a TáTK helyett a PPK-ra mentem véletlenül órára, újra átcipeltük Matildot, a Büdös Hűtőt a lakáson (a terasz és a társasház folyosója között szokott közlekedni kb. heti rendszerességgel), elvittem Masnit szervízbe, és visszakaptam makkegészségesen (a szerelőbácsi még ott is megragasztotta, ahol eltörtem), megtudtam, mi az az akvizítor, megtanultam négy akkordot gitározni stb. egyébként viszont sajnos elkezdtem köhögni, és ez majdnem száz százalékig leköt. úgyhogy most annyira a lélegzésre koncentrálok, mint a szőke nő a viccben. vegetálok.
utána elindultam, hogy megvegyem az angolkönyvem (amiről a könyvesbolttúra kezdetén még csak annyit tudtam, hogy világoszöld, és két sorban arcok vannak a borítóján, majdnem kidobtak a könyvesboltból, amikor egyesével leszedtem a polcról az összes világoszöld angolkönyvet), hét könyvesbolt közül egyikben sem volt kapható (pedig idegennyelviekbe mentem, meg a többemeletes boltokba a Rákóczin), a végére pont úgy éreztem magam, mint egy félig megevett, aztán kiköpött gumimaci. még mindig úgy érzem. úgy emlékeztem, hogy a marlenka finomabb süti, de a fészek kávézójában semmi sem az igazi.