Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2011
nem szoktam évértékelőt írni, úgyhogy most se. milyen évértékelőt írnék, amikor még van 31 teljesítendő kreditem* stb. az iskolásoknak az év szeptembertől júniusig tart. ha megpróbálok nem tanévben gondolkodni, akkor azt kell megállapítanom, hogy idén nagyon sok hibát vétettem, nagyon sokat dolgoztam, nagyon szétesett a magánéletem (család stb.), összességében mégis úgy érzem, hogy hasznos év volt. ennyi tapasztalatot. az akaraterőmet már megacéloztam, kb. olyan, mint egy tank (kivéve, ha a felkelésről vagy a túrórudiról van szó), már csak a szívemet kell megacélozni, és akkor én leszek a terminátor. (ez nem cél, hanem riasztó lehetőség.) *jelenleg a vizsgáim a legkisebb bajom, de ez az egyetlen, amiről írhatok. úgyhogy azért írok olyan keveset, mert amiről írhatok, nem érdekel, ami meg foglalkoztat (munka, család stb.), az tabu. most amúgy az Angyali üdvözletet kellene néznem blogolás helyett, de annyira nyomasztó, hogy reggel óta nézem, és nem haladok vele. (pedig még tetszik is,
a cica jellemzően a párnámon szokott elaludni, és ha én is lefekszem, komolyan meg kell küzdenünk azért, melyikünké legyen (egyelőre én szoktam nyerni), de ma a Szerzők és szerkesztők ön aludt el, úgyhogy nem tudom ellenőrizni, jól hivatkoztam-e meg nem jelent tanulmányra. nem hiszem, hogy szolidarít, inkább csak zavarja a fény, és így akar rávenni az alvásra. a dög. (alfejezetek Zsófi és a macska izgalmas életéből.)
ma átsétáltam a nagynénémhez ebédelni, Laura út, Béla király útja, Cinege utca, tehát Kútvölgy, és a tizenkettedik kerületre gondoltam, meg hogy mit jelent itt élni, ennyire kívül, meg hogy hogy lehetséges egy tízpercnyi séta alatt ennyi hajléktalankunyhót, romos bérházat, elhagyatott szállót, "víkendházat" és politikusvillát látni. hogy férhet meg ilyen békésen itt minden. (mert békés.) amúgy küzdünk az elkanászodott macskával és a hideggel. radiátoron száradó takarók. (az is furcsa, hogy most táskát kell vennem, és az elvárásaim nyilván irreálisak ilyen téren, úgyhogy az elmúlt hetekben elég sok órát töltöttem táskaboltokban, és minden táskaboltban, a kínaitól kezdve a bőrtáska-boltokig teljesen ugyanolyan táskákat árulnak. úgyhogy amíg eleinte be sem mentem úgy mentem be, hogy fujj, nem ilyet, most már igazodott az ízlésem az aktuális divathoz, és megpróbálok ezeken a kereteken belül mozogni. vagy nem. mindenesetre ijesztő.)
aztán elvittem a traktorom  laptopom doktorbácsihoz, ahol egy ideig játszottak vele, meg csodálkoztak rajta, hogy hogy lehet ilyen nagyon hangos, aztán azt mondták, hogy sajnos ők MSI-t nem tudnak cserélni, és senki sem tud, csak az Albacomp szerviz. úgyhogy peregnek a dollárjelek a szemem előtt. az Albacomp persze nincs nyitva a két ünnep között, úgyhogy vizsgaidőszakban  kell megválnom akár napokra is a gépemtől. már a gondolattól is rosszul érzem magam. (és annyira bánatos voltam, amiért feleslegesen utaztam egy órát a kedvenc szervizemig és egyet vissza, hogy kipróbáltam a burgerben a vegawhoppert. eléggé borzalmas volt, nem tudtam megenni, nem ajánlom senkinek. akkor már inkább a mekis sajtburger hús nélkül.)
tegnap nagyis-apás karácsony volt, úgyhogy bár jó volt otthon, vissza kellett jönni Budapestre. a nagyis karácsony egyik legkínosabb része az volt, amikor a húgaim, akiknek megígértem, hogy nálam aludhatnak, a vacsora elején bejelentették, hogy nem esznek semmit, mert majd nálam kapnak finom zacskóslevest.  és tényleg nem ettek. a karácsony másik legkínosabb részét meg nem mesélem el. a vacsora amúgy szuper volt, mert itt voltak a kanadai vegetáriánus rokonaink, úgyhogy már nem egyedül különcködtem, hanem csinált a nagyi nekünk rakott karfiolt. aztán nálam aludtak a húgaim, amiből nem sokat érzékeltem, mert előző éjszaka nem aludtam, a nagyinál meg kávé nem volt, pezsgő viszont igen, a pezsgőtől meg amúgy is elalszom, így meg főleg, úgyhogy a kötelező cluedo-catan-abalone végigjátszása után beraktam szépen a neveletlen hercegnőt, és megmondtam nekik, hogy keltsenek fel, ha vége van. (mondjuk akkor persze már este volt.) egyébként arra jöttünk haza, hogy a három napra egyedül hagyott*
Kép
olyat akartam, ami nem volt még. boldog karácsonyt minden hűséges és véletlenül idetévedő olvasómnak! karácsonyi ajándékul visszakapcsolom a kommentelést.
hazajöttem. itt is van egy cica, sokkal whiskasabb, mint a miénk, de sokkal harapósabb is. (és ugyanolyan hülye neve van.) szeretnék írni, de ha dolgozom, és leírom, hogy szerintem,  és az igazából a szerző szerint, akkor egy kicsit át szoktam lényegülni a szerzővé, és ez bizonytalanná tesz. kellene valami külön önsegítő kör olvasószerkesztőknek, ahol meggyőzik egymást meg magukat, hogy egyébként léteznek. (csak vicceltem, amúgy tudom, hogy létezek, és ez jó, és itthon is jó. boldog karácsonyt minden egyéb létezőnek!)
nem tudom eldönteni, hogy az, hogy 12-14 óra lett az alvásigényem, az még az elmúlt hét utóhatása (tehát hogy kimerült vagyok, mint a nemduracell nyuszi), vagy már a téli depresszió. (nyilván sosincs téli depresszióm, hogyan is lehetne, annyira örülök a hónak, hogy egy szál papucsban vittem le a szemetet, nyilván hanyatt vágódtam a metlakin, ez még annyiszor fog előfordulni velem idén, hogy animgifet lehetne belőle csinálni.) amúgy az elmúlt három napban találkoztam egy csomó PT-s mókussal meg tanárral, általában csak véletlenül, de mindenképp elég jó volt, várom, hogy újra nyár legyen végre. a PT függőséget okoz, ez van. (ma egyébként borzasztóan hülyeségeket beszéltem, ez van.)
annyira jó, hogy végeztem decemberre a vizsgáimmal, és annyira jó, hogy már a tárgyaim harmada megvan, és annyira jó, hogy 12 órát aludtam. próbálok még keresni más jó dolgokat is, van még kb. a macska, a hóesés, meg a valószínűleg jól eltalált ajándékok. pontosan tudom, hogy más dolgok a fontosak, de nem tudom, hogy jutok el hozzájuk.
van az, hogy az első hóban meg kell mosakodni, hogy szép legyél még egy évig. úgyhogy azt hiszem, hogy nekem az orrom még egy évig nagyon szép lesz, viszont mintha ez a hó évre hidegebb lenne.
ma találkoztam egy kanadai rokonommal, akivel még sose. most már karácsony lesz, most már mindennek ellenére minden rendben lesz. minden egész eltörött, kivéve az indexem. nem is kérek semmit karácsonyra, csak ezt. meg ezt .
csak úgy gondoltam, hogy elmondom, hogy éppen leesik az ELSŐ IGAZI HÓ! (amúgy életem egyik legdurvább hetén leszek túl hétfőn. kábé ötödikén kezdődött, múlt csütörtökön volt a mélypont, azóta csak fölfelé ível, és egyértelműen ma este volt a legeslegjobb. ha ez kérdés volna: igen, megéri.)
amúgy itt lakunk a város tetején, és a szoba is keleti fekvésű, úgyhogy korán keltem, itt az arany.
az a baj ezzel a vizsgaidőszakkal, hogy a Maslow-piramisnak mindennap csak az 5. szintjéig jutok fel. (bár tegnap vettem egy fülhallgatót, és most már szerintem a 6., az esztétikai élmény is meglesz.) bár így belegondolva lehet, hogy a blog az tulajdonképpen a 7. szintnek számít. a macska egyébként annyiban változtatta meg az életünket, hogy ha reggel, öltözködés közben leverjük a lámpaburát (rizsporos, tehát ez kb. minden 2. nap megtörténik), akkor nem lehet csak úgy otthagyni rohanás közben, hogy á, majd ha hazajövök, visszarakom, mert nem akarjuk kipróbálni, mennyire örülne a cica egy ennyire szuper, nagy labdának.
itt valami nem stimmel. biztos vagyok benne, hogy megérdemlem az időnyerőt, szükségem van az időnyerőre, és abban is biztos vagyok, hogy az időnyerő létezik, de akkor miért nem nyújtja már át HL Dumbledore? (tegnap este megpróbáltam az alvásdeprimációról részletes adatokat gyűjteni, hogy kiderítsem, hány óránál tartok, de nem sikerült. mondjuk, ha tudnám, hogy hány óra alvásra lenne szükségem, akkor kiszámolhatnám.)
ez a nap elég szuper, pl. kaptam három ötöst, ami nem annyira számít, de azért jó látni, ahogy fogynak el az üres helyek az indexből (10/64). meg rájöttünk, hogy a macskánk nem valami tökéletes lény, mondjuk ufó, hanem szörnyen rossz,  és az akváriumból iszik. (hiába imádjuk, ez olyan dolog, amit egyszerűen nem lehet neki megengedni. amúgy le van fedve az akvárium, csak bedugja a nyelvét egy kis résen, és lefetyel. igen, kap külön vizet, de az nem kell neki. biztos ki akarja lefetyelni a guppikat.) meg igazából ma jöttünk rá, hogy milyen csodálatos ez a világ, csak megkívánjuk az aranygaluskát este negyed tizenegykor, és háromnegyed óra múlva már be is csöngetnek vele. ez elég hedonisztikusnak tűnik, még számomra is, és még annak tükrében is, hogy valahogy motiválnom kellett magam arra, hogy ezt az éjszakát is tanulással töltsem.
lehet, hogy nem is vámpír vagyok, hanem Kékszakállú. napszemüveg nélkül utcára se. (és ennek a kis vakarcsnak is akkor van játékideje, amikor mi alszunk, mindig szerettem volna arra ébredni, hogy valaki kedvesen, csak játékból arcon karmol, levadássza a hajam, végigharapja a lábujjaim takarón keresztül stb.)
cicaretorika.
a napom igazából nem volt rossz,  csak amikor hazaértem, akkor jöttem rá, hogy nem nagyon tudok másról beszélni, mint hogy milyen vicces dolgok történtek velem az OSZK-liftben meg a várliftben, meg hogy ott milyen pocsék a kávé, meg hogy ötkor bezárt a büfé, és utána éheztem még kilencig, meg hogy mennyire nyomasztó, ahogy szombat este fél kilenckor bemondják, hogy "A könyvtár bezár. Fejezzék be a munkát, és menjenek haza." a hülye nyelvtöri meg még mindig nincs egészen kész.
Kép
ja, megfordult a fejemben, hogy esetleg azt gondoljátok, hogy a cicát csak kitaláltam, hogy végre én is részese lehessek annak a cselekménynek, amit úgy hívnak, hogy csevegés,  és amiben kifejezetten rossz vagyok, úgyhogy lefényképeztem Zsenit, és meg is mutatom.
ma megírtuk a nyelvtöri ZH-t, utána elmentünk Maccsal ebédelni, utána felszálltam a metróra, és aludtam, a villamosra, és aludtam, és a fogasra is, ahol aludtam, de voltam annyira éber, hogy nem felejtettem el leszállni, mint tegnap, viszont otthagytam a táskámat, és az erdőből szaladtam vissza. még szerencsére bent állt. aztán hazajöttem, ruhástul-cicástul bedőltem az ágyba, és aludtam, aztán hazajött a lakótársam meg az öccse, akkor legalább 5 percig ébren voltam, és átköltöztem a kanapéra, hogy megnézzük a Narniát, aminek az első öt perce után elaludtam. most felébredtem, és pillanatokon belül újra elalszom tele vagyok életerővel. nem nagyon tudom elképzelni, hogy valami mást is csináljak, mint az alvás.
szuper, hogy van egy cicánk, mert ha nem akarok magamról beszélni, akkor beszélhetek róla. úgyhogy a legmeghatározóbb dolog, ami tegnap történt velem, az az volt, hogy Genette végre felfedezte magának az alomtálat, és megtanulta használni. többé nem kell kivinnünk sétálni az erdőbe. szuper cica, szuper nap.
csak azért nem lesz komoly baj abból, hogy kb. 10 percenként elalszom a TESZ-re vagy a Középkori leveleinkre borulva, mert allergiás vagyok a régi könyvekre, úgyhogy nem annyira tudok rajtuk aludni. mivel ez a kettő (ha unalmas dologgal kell foglalkoznom, elalszom, és ha régi könyvekkel kell foglalkoznom, tüsszögni kezdek, viszket a szemem stb.) gyakorlatilag kiüti egymást, teljesen használhatatlan vagyok, csak ülök szépen a FéSZEK-ben és bámulom a monitort. az sem dob fel, hogy tudom, hogy az első magyar összetett szó a bir ſ agnop  volt, azaz az ítéletnap.
amikor az egyetemre jöttünk, az évfolyamból még többen gondolták, hogy szívesen maradnának az egyetemen. PhD, tanársegédség, és ami még jön: egyetemi tanárnak lenni menő. ha most kerül szóba, mindenki kínosan mosolyog: az egyetemi tanárokat még csak ki sem fizetik. ("amíg a gyerekek szeretnek, addig maradok ingyen is, szeretem ezt csinálni.")
utálom a nyelvtörténetet. minden kis porcikám utálja. a cicánk is utálja. a halaink is utálják. a növényeink is utálják. a cinkék is utálják a teraszon. szerintem a lakótársam is utálja. tulajdonképpen a tanárainkon kívül nem ismerek senkit, aki ne utálná. most viszont megfogom az utálatot, repülőt hajtogatok belőle és eldobom, mert amíg ennyire utálom, nem haladok vele. hmmm, szeretem a nyelvtörténetet. a cicánk is szereti stb.
ma négy órára egyedül kellett hagynunk a cicát, és gyakorlatilag rettegve rohantunk haza, hogy mit tett tönkre. semmit. pontosan ugyanabban a pózban aludt az ágyamon, mint négy órával korábban. mivel egész nap aludt, meg nem is nagyon evett, természetesen borzasztóan megijedtünk, hogy a cicának valami szörnyű betegsége van, vagy depressziós, amiért hazahoztuk, és nem rohangászhat az erdőben, vagy nem szereti a tasakos viszkaszt, vagy tele van gyilkos parazitákkal, amiket nem vettünk észre, viszont velünk alszik,  úgyhogy ki kellene deríteni, hogy egészséges-e, tehát beraktuk egy táskába, és pánikszerűen irány a legközelebbi állatorvos. az állatorvos megállapította, hogy a cicánk makkegészséges, és egy átlagos kismacskának bizony ennyi az alvásideje. ha hozzávesszük, hogy a cica nagyon okos, nagyon jólnevelt, nagyon cuki, szobatiszta és nagyon szép, akkor az a végkövetkeztetés, hogy valakinek eléggé hiányozhat. (kiplakátoltuk, persze, de azért nagyon bánnám, ha valaki telefonálna, hog
az csodálatos érzés, amikor már közel az összes csoporttársadnak átküldted a féléves jegyzeteid, majd a ZH előtti éjszaka te is megnyitod a dokumentumot, hogy ismerkedj vele egy kicsit, és azzal kell szembesülnöd, hogy bizonyos órákon egyszerűen németül  jegyzeteltél. vagy ha nem is végig, de a lábjegyzetek németül vannak. utólag fogalmam sincs, hogy történhetett, kicsit olyan, mint amikor elsőben a fonetikavizsga környékén mindig IPA-ban jegyzeteltem, meg IPA-ban írtam naplót is. amúgy most van egy igazi cica a lakásunkban. igazi igazi.
a dühöt miért világgá. az előző bejegyzésből maradjon csak az, hogy 64/2, a többi meg minden bizonnyal megoldódik majd.
első ötös az ETR-ben, már csak 62 teljesítendő kreditem van. ez sajnos most nem sokat javít a kedvemen. ma már kétszer bezártam magam a fürdőszobába, és mindkétszer direkt. sokkal jobban szeretem, ha az iskola miatt vagyok ideges, mint ha nem, arról legalább lehet beszélni. most azt mantrázom, hogy nem számít és egész éjszaka szívek szállodáját nézek, hátha attól jobb lesz .
nem akarok ennyire hinni a szavak erejében. textista vagyok.
készülök a félév (eddigi) legdurvább hetére. tegnap 8 óra OSZK (amúgy elég izgalmas volt, kipróbáltam a mikrofilmnézegetőt is), utána koncert, valahogy túl kell élni. ideszoktak a cinkék. ma reggel rájöttem, hogy attól csupa véraláfutás a vádlim, ahogy mindig berúgom a papucsot az ágy alá, és megpróbálom előkotorni. ebből lehetne levonni következtetéseket az egész életemre nézve (nézvést? ezt mondjuk még?), de inkább nem teszem.
olyan az oszk, mint egy ugrálóvár. (a laptopomnak meg olyan hangja van, mint egy traktornak, egy határozott ütéssel szoktam elhallgattatni.) unatkozhatnék is , de most az álom mája a fátyol . szép ez, de már szeretném végre látni a dolgokat.
"a vizsgaidőszak? hát, két szakom van,  azért van, hogy megterhelő legyen. " remélem, hogy ez nem freudi, hanem nyelvbotlás, ugyanis nagyon csúnya következményei lennének, ha esetleg meggyőzném magam, hogy ez így van.
homo incertus. néha megijedek: évek óta pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni az életemben, mégsem arrafelé haladok. illetve igen, de lassan, kitérőkkel. úri luxusnak tűnik időnként - most is - ez a szociológia: "csak azért tanulom, mert érdekel" dolognak, olyan "úgysem tudok ezzel elhelyezkedni, nem igazán lehet, de hátha jól jön" dolognak. félek, hogy szétdarabolom magam, nem tudok eléggé egy dologra koncentrálni. ha elkap az anómia (Durkheim!), a libriben szoktam kikötni, és összeállítom azoknak a kiadóknak a toplistáját, amelyeknél majd dolgozni szeretnék, ettől újra céltudatossá szoktam válni. most ez sem nyugtatott meg egészen, tehát vettem egy cipőt. (ijesztő ez a statisztika, ahogy egyre többet tanulunk belőle, egyre bonyolultabb kiértékelni egy eredménytáblázatot, és egyre valószínűtlenebb, hogy olyan eredményt kapok, ami nekem tetszik. [ez mondjuk nem tragikus, inkább örülök neki, hogy már akaratomon kívül se csalok a statisztika készítésekor, mert ism
jelzem, hogy itt vagyok, gondolataim is vannak, történik is velem mindenféle, csak most kicsit nincs időm, mert amikor nem iskolában vagyok, akkor tanulok, ha nem tanulok, akkor dolgozok, ha nem dolgozok, akkor olvasok, ha nem olvasok, akkor pedig a körmömet reszelem  liftezek az OSZK-ban, mert az a 2. legmenőbb lift a városban. (a legmenőbb a páternoszter.) amúgy, hogy ez ne tűnjön panaszkodásnak, elárulom, hogy megtaláltam a legnagyobb (legvastagabb, legszélesebb, leghosszabb) könyvet a könyvtárban, és abból írom a nyelvtöri beadandóm. fél kézzel el sem bírom, és faximile 16. századi szövegek vannak benne, nagyon menő. nem mondom, hogy nincsenek időnként problémáim, de igazából inkább jó decembert mindenkinek.
ma elmentem cipőt venni, de a télicipő-vásárlás mindig felébreszti bennem borzalmas gimnazista éveim nyomasztó emlékét (amikor pl. megdobáltak hógolyóval, mert nekem volt a legcsúnyább kabátom az egész iskolában, a csúnya férfibakancsomról nem is beszélve), és azóta hiába érzem úgy, hogy nem én vagyok a legrosszabbul öltözött lány az egyetemen (aki szerint mégis, ne itt cáfoljon meg, köszi), ha téli cipőt kell vásárolnom, mégis újra görcsbe rándul a gyomrom, hogy jóég, mi lesz itt, ez nekem nem megy, akármilyen cipőt vagy csizmát veszek, mindenképp nevetségessé válok. telente úgy érzem, nem tudok úgy felöltözni, hogy ne váljak nevetségessé. pedig az egyetemen ki sem tudnak közösíteni, mert nincs is közösség. (meg kinevetni sem szoktak, meg semmi. az emberek csak simán rendesek egymással, még akkor is, ha utálják egymást. ha a gimim is olyan lett volna, mint az egyetem, biztos sokkal kevesebb komplexusom lenne.) de az is lehet, hogy csak kicsit elfáradtam, talán nem kellett volna szom
ma túléltem egy egyébként előre látható kimenetelű informatikai válságot (kimenetel: ubuntu), de nem ez volt a fontos, hanem hogy megvolt az első hó, pedig nem is esett, el is olvadt, pedig nem is esett, megvágtam az ujjam a jégkristályokkal a fogasnál. pedig nem is esett. (sokáig azt gondoltam, hogy nálunk azért nem esik még a hó, amikor pedig máshol már igen, mert mi benne vagyunk a felhőben, de ma elment a felhő, és kétcentis hóban mentem iskolába. pedig nem is esett.
hogyan éghetett annyira belém a felénk köznyelvi szó, a metlaki,  amit otthon nem mondtunk, nem is ismertem (vö. ne mászkálj mezítláb a hideg kövön, ne mászkálj mezítláb a csúszós kövön, mosd fel a járólapot) , baráti társaságban minek kerülne elő (bár élesen emlékszem arra, hogy kitől tanultam és mikor a szót), olvasmányaimban nem találkozom vele, hogy ma reggel, amikor szinte kirepültem a házból, mert annyira csúszott a kő, bizony a metlakit használtam egy meglehetősen szalonképtelen kifejezésben. milyen tudatalatti kattanhat be ilyenkor.
a napom apró örömei rovatban osztanám meg veletek, hogy találtam a szuper Krisztina téri CBA-ban olyan melegszendvicskrémet, amiben nincs semmi olyan, amit nem eszek meg! (pl. hús.) mivel évek óta keresek ilyet, most egyszerűen elvarázsoltak, megvan a 2. kedvenc ábécém a városban.
ha nagy leszek, szeretnék az OSZK-ban dolgozni (milyen érzés lehet beavatottként járkálni azokon a folyosókon!). ja, és ha nagy leszek, sosem indulok el itthonról lemerült telefonnal.
drukkoljatok, hogy azok a kismadarak, akik már hetek óta ugrálnak a teraszon, és azt csipegik, hogy éhesek vagyunk, hozz nekünk szotyit, rászokjanak az etetőre, amit kiraktam nekik. (ha nem szoknának ide, szomorú lennék, amiért félnek tőlünk.) egyébként itt már iszonyúan hideg van, sötét, köd, a fák nagyon fehérek, az utak csúszósak, minden elhagyatott, kihalt és magányos, borzasztóan könnyű rástresszelni a dolgokra.
egyszerűen az a törvény, amely lehetővé teszi egy önkormányzatnak, hogy ne fizessék ki pl. a villanyszámlát, az egy rossz törvény. (mi az, hogy erről egyáltalán lehetséges szavazni?) soha nem gondoltam volna, hogy egyszer  az esztergomi éhező gyerekeknek fognak a sajtóban pénzt gyűjteni .
néha olyan buta az ember, főleg, ha emberi kapcsolatokról van szó, főleg én.
napok óta tele vagyok energiával, szerintem azért van, mert elkezdtem multivitamint szedni. vagy mert átálltam a kávéról a fekete teára. vagy mert zúzmara van és köd és nagyon hideg, és már nagyon várom a mikulást. vagy mert már csak 3 hét van a szorgalmi időszakból, én viszont nem nagyon voltam szorgalmas. vagy mert muszáj letennem az asztalra valamit, különben nem vehetek magamnak jutalmul szép, téli cipőt.  úgyhogy viszont ennek örömére csinálom szépen a dolgom, van elég. amúgy sajnos nem havazott. mindennap felfedezek valami hasonlóságot az én életem és Rory Gilmore élete között, nyilván ezért jó ez a sorozat.
annak a csomó embernek üzenem, akik úgy találtak rám, hogy megkérdezték a google-től, mi a különbség a kanna és a kancsó között, hogy én sem tudtam, de gyorsan megnéztem nekik az értelmezőben, ne távozzanak csalódottan. kancsó : Ivóvíz, bor stb. tartására való nagyobb, füles, csőrös edény. kanna : 1. Folyadéknak, kül. víznek a tartására való hengeres, bő nyakú (füles) edény. 2. Kifolyócsővel ellátott nagyobb ilyen edény, pl. öntözőkanna. 3. Tejeskanna. 4. Kávé, tea stb. felszolgálására való kisebb, csőrös, öblös edény. 5. Hordozható (fém)tartály. következtetés : ami nagy és csőre van, az kancsó, ami nagy és nincs csőre, vagy kicsi és van csőre, az kanna. (és ha a kancsóba kávét öntünk, akkor kannává válik.) a nagyot meg a kicsit mindenkinek a fantáziájára bízom. amúgy borzasztóan csalódott leszek, ha nem havazik ma éjszaka, ugyanis havaznifog  érzésem van (= nem tudok aludni, és próbálom mindenfélével betömködni a teraszajtó rossz szigetelését, hogy pizsamában is ácsoroghassak ot
ma kellett valamihez a tavalyi academic writing szemináriumra készített kamu (+ 10 év + sok nem létező tudás) önéletrajzom, és kiderült, hogy tavaly ilyenkor még azt írtam kamulakcímként, ha kellett valahova, ahol most lakom. (ez az első lakcím, amit valaha is tudtam fejből.) remélem, hogy a kitalált, szupermenő önéletrajz többi pontja is ilyen szépen valóra válik majd. (most persze nem merem kitörölni, és átírni valami másra. mondjuk, igazából szeretnék egy villát a Rózsadombon.  szeretek itt lakni, na.)
a biztonság kedvéért beírtam a karácsonyt is a naptáramba, el ne felejtsem. ebben a világban már bármi megtörténhet. (tegnap borzasztóan izgultam, hogy lehetséges, hogy itt, a hegyen nincs légoltalmi sziréna, és így nem fogjuk hallani, ha jönnek az ufók. kiderült, hogy amúgy van, de annyit mászkáltam egész nap, hogy valahogy minden riasztásról lemaradtam, úgyhogy nem tudom, hogy búg. remélhetőleg a következő gyakorlatig kell várnom, hogy hallhassam.)
levest főztem! ehető levest! előttem nincs akadály, bármire képes vagyok, bármit le tudok győzni! jeee! csak tudnám, minek raktam bele kakukkfüvet.
nem vigasztal, hogy (egy rövid felmérésem alapján) más egyetemista lányok sem tudnak rántást készíteni, viszont tudják, hol lehet legolcsóbban ebédelni a kerületben. ha esetleg mégis sikerülne ez a leves, annak ellenére, hogy már az első pontnál elrontottam, és a hozzávalók kb. fele nincs itthon, az maga lenne a csoda. (eddig azzal védekezhettem, hogy sütni legalább tudok, de múlt héten egy sütit is elrontottam. mindegy, megettük, legközelebb jó lesz.) ha magasabb lenne a házban a társadalmi tőkém, kérhetnék a szomszédtól pirospaprikát. update nem gondoltam volna, de sikerült, pedig vegetáriánus pecsenyezsírt használtam a rántáshoz!
igazából én is kicsit furcsának érzem a gondolatot, de ebben a lakásban nagyon gyakran gondolok arra, hogy hmmm, szeretném, hogy ha majd innen elköltözöm, már olyan stabil életem legyen, hogy a helyemre beköltöző tesómnak vehessek egy igazi tűzhelyet / megcsináltathassam a betört fürdőszobaablakot / bevezessem a konyhába a vizet / etc. etc. etc.*  tervek, család, ilyesmi. *tehát mire mondjuk a legkisebb öcsém fog itt lakni (tehát ca. 18 év múlva), lehet is kezdeni megint már a kád is le lesz cserélve.
mintha most sokkal több bátorságra lenne szükségem, mint amúgy az életemben általában. nincs semmi nagy, csak a sok kicsi összeadódik, úgyhogy ez a gondolat eleve butaság.
nem elég, hogy a város legszebb helyén lakunk, még radioaktív sugárzásunk is van, bibibí. (de ha nem hazudtak, amikor tavaly ellátogattunk a KFKI-ba, akkor ez ránk akkor sem lenne komolyabban veszélyes, ha felrobbanna, annyira kevés urán van Csillebércen. kicsit ez támasztja alá az is, hogy simán bemehettünk az erőműbe mindenféle védőruha nélkül. sajnos. )
a hegyre már megérkezett a tél, az autók szélvédője befagyott, a lehullott levelek csillognak, a lépcső pedig iszonyúan csúszik. (a hegyen sok fokkal hidegebb van, mint a városban, cserébe a lakásban minden erőfeszítésünk ellenére 23 fok, hiába csavargatjuk a radiátort, reménytelen.) ha van barátságos tömegközlekedési eszköz, akkor a fogas az (ahol megkérdezi a vezető, hogy elég meleg van-e), ha van barátságtalan, akkor a jeges úton, ködben az Istenhegyin lekanyargó huszonegyes busz. (de csak mert most nagyon veszélyes ott, ma láttam egy balesetet is. kedves hegylakók hegyvidékiek, menjetek inkább fogassal.) már az egyetemen is mostam fogat, már az egyetem is olyan, mintha otthon lennék. nem.
két héten belül már másodjára kakilt le galamb, ez azt jelenti, hogy szuperszerencsés leszek. mondjuk már így is nagyon szerencsés vagyok, úgyhogy nem is igazán tudom, mi jöhet még.
szerkesztői minoron időről időre megkérdőjelezem a kiadói szerkesztő (olvasószerkesztő, szöveggondozó etc.) mint feladatkör létjogosultságát, hiszen csupa olyan dolgot tanulunk, amely egyrészt már egy értelmesebb gimnazista számára sem jelent újdonságot, másrészt amelynek az elméleti háttere egy könyv elolvasásával elsajátítható, harmadrészt amely teljesen haszontalan. (ne általánosítsak: előző félévben volt 1-2 jó órám.)  non scholae, sed vitae discimus.  cserébe szerintem dacból az egész évfolyam nádasdyánus lesz. (vagy legalábbis antibalázsgézaista.) egyébként: mindig ugyanazokat a hibákat.
tegnap úgy tűnt, hogy a világon mindenkinek németországi egyetemes táskája van (de erre vonatkozólag nem csinálok felmérést), ezért ma nagyon boldog voltam, amikor végre sikerült feladni a pályázatot. (kicsit alábbhagyott a boldogságom, amikor a postán közölték, hogy egész nap ilyen pakkokat adnak fel. állítólag májusban lesz csak eredmény, addig még reménykedhetek.) egyébként reggel 9 óra 10 perckor keltem fel, és 9 óra 19-kor indult a fogasom. csodálatos rajt egy sikeres naphoz.
á, még nem vagyok álmos, csak bebújok egy picit az ágyba, mert fázik a lábam. (a bukás kezdete.)
hétfő. a velem szemben ülő fiúnak kilátszik a csupasz bokája, 90 percen keresztül nem is tudok mással foglalkozni. hajóorr. trükkök a nap túlélésére. meg a holnap túlélésére is. (mézeslinzer.) ma az értelmetlenséggel küzdöttem (alulmaradtam), viszont megkaptam azt a szakdolgozatot, amelynek elolvasására három éve vágyok. a mai nap talán a bosszú mindenért a Félév Legunalmasabb és Leginkább Energiaigényes Házi Feladatával (egyelőre!), és a "fordítsd le az egész indexed, az első féléves eredményeidet is, amikor borzalmas jegyeket kaptál olyan tanároktól, akiknek azóta is félsz a szemébe nézni" projekttel. van egy terem, ahol minden alkalommal máshogy vannak a padok, úgyhogy minden hétfő reggel szeptemberegy, a "ki mellé üljek" gyomorbamarkoló bizonytalansága. holnap este minden jobb lesz.
annyi dolgom van, hogy nem is tudom, hol kezdjem (furcsa, hogy szeptember óta ilyen még nem volt, de most kezdenek összetorlódni a dolgok), úgyhogy ma már újraszigeteltem a bejárati ajtót (!), mostam, teregettem, porszívóztam, mosogattam, portalanítottam, rendet raktam az íróasztalomon (!!!) és kitaláltam, mit fogok főzni. persze Az öngyilkosság  című könyvből meg csak alig pár oldalt olvastam el. na, majd most, hogy már tisztaság van. inkább lemosom az ajtókat meg az ablakokat meg a tükröket is.
korcsolya és forraltbor, már olyan, mintha itt lenne a tél. készítettem egy kérdőívet, szeretném, ha kitöltenétek, az egyik szuper órámra kell. (kivételesen nem ironikus a szuper.) katt . köszi.
egész nap statisztikát tanultam, mint a kisangyal. ZH!
ma az angoltanárom ráébresztett, hogy a francia még mindig benne él minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban. (utóbbiban inkább.) jövő hétig kell eldöntenem, szeretnék-e nyelvvizsgázni. (vajon a vágyak és a lehetőségek hogyan hatnak egymásra?)
ne gyábokorj három lábon.
egyszerre pont olyan volt a hőmérséklet, a fény, a szél iránya és a zajok, hogy megalkotta azt, ami valószínűleg az én madeleine-em. de nem igazi madeleine, ugyanis nem emlékeztet semmire. csak egy érzés. egész nap kerestem rá a legmegfelelőbb kifejezést, és végül sajnos arra jutottam, hogy megszakad a szívem. nem tehetek róla, ez passzol. ( ez pedig még jobban passzol.)
az ETR-azonosítómmal próbáltam ma belépni a Bookline honlapjára. nyekk.
miután statisztikáról szerencsésen megmenekültem (életemben először használnom kellett a képletszerkesztőt a wordben!), háromnegyed órát töltöttem összezárva egy idegen amerikai fiúval ( Zárt helyek igézete ), a beszélgetés elég kudarcos volt (mert nem beszélek angolul), de kimondhattam angolul a kindlit. erre várok már mióta. (és ez, úgy néz ki, rendszeres lesz, legalábbis a nyelvvizsgámig biztosan. és még németül sem tudott, nem volt kerülőút.)
a Bizottság-kiállítással az az egyik baj, hogy nincs kiírva semmi (kivéve az utolsó teremben, és biztos nem rossz irányba mentünk), a másik baj meg az, hogy nem megy ki a fejemből, hogy Mit látsz, Laca?  meg hogy ó-ó-ó, a milarepaverzió. egyébként amíg el nem mentünk, sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetséges egy zenekarból  kiállítást csinálni, vagy ha nem is a zenekarból, az életérzésből, voltaképpen mit keres a Bizottság a Műcsarnokban? de az a véleményem, hogy a lehető legtöbbet kihozták a dologból. (Balaton koncert is volt amúgy. azt hittem, csak a szüleim korosztálya lesz, de nem, a szüleim korosztálya meg a mi korosztályunk. közte meg egy nagy lyuk.)
csak kiesik az ember a munkából.
tegnap éjszaka az MNB-ben UV fénynél megállapítottuk, hogy a tízezresen ( egomi látkép ) a Bazilika kupolája nem igazán hasonlít az igazira.
egy ideje azzal játszom, hogy mindent megnevezek a fejemben, amit látok, hátha így pontosabb lesz a befogadás, vagy jobban fogok a dolgokra emlékezni, vagy megváltozik a világnézetem, mindegy. szerintem biciklizés közben ne próbáljátok ki.
na, de mit főzzek nektek, kérdeztem a húgaimtól, akik nálam akartak aludni (!), mivel ünnep volt, csak zacskós leves és lekvár van itthon, bármit megveszek, amit csak szeretnétek.  de hiába minden rábeszélés és trükk (éhesen menni a boltba), a húgaim fantáziájában sem bízhatok étkezés terén, csak vajas kenyeret kértek. a gépemen pedig csak az eredetileg is magyar nyelvű filmek vannak meg magyarul, tehát gyerekkategóriában (so-so) csak az Abigél. nem tudom, mi van abban a filmben, de valahogy a nagyobbik húgomat is teljesen megfogta, amikor neki mutattam, meg most a másik kettőt is, pedig biztos nem értenek belőle sokat még a magyarázattal együtt sem.
egész nap gyönyörű német városokról nézegettem képeket. persze olyan nehéz eldönteni, hogy hova szeretnék menni, amikor bárhova szívesen mennék. most már csak össze kell rakni egy profi pályázatot. (aztán végül úgysem a szép városok határozzák meg a sorrendet, hanem az időpont.) csak nehogy nagyon beleéljem magam.
gondoltam, rendet rakok kicsit a googledocsban (teljesen reménytelen), megtaláltam azt az esküszöveget, amit a gimis gólyaavatóra írtam a kicsiknek (2008! mindig elfelejtem, hogy már akkor is létezett internet.), benne van minden frusztrációm, ami hét gimis év alatt ért, tökéletes esettanulmány lehetne. hipotézisemet rövid idézettel is alátámasztanám: Fogadom, hogy az elkövetkezendő pár órában, és ezt követően az egész hátralevő életemben a végzősök hű szolgája leszek, akkor is, ha az élet úgy hozza, hogy én leszek a főnökük, akkor is, ha én vagyok jobb röplabdában, vagy bármi másból, veszíteni őket sosem engedem. röplabda!!!
tegnap megpróbáltam elpasszolni a színházjegyem, csak hogy otthon maradhassak még egy picit, de szerencsére nem sikerült, ezért egy érdekes (de nem biztos, hogy jó) darabot láttam a nemzetiben. (Szent Johanna, halálosan unalmas volt, nem ajánlom senkinek, de valószínű, hogy elolvasom a drámát, ha ráérek.) egyébként meg az ünnep teljesen életképtelenné tesz minket, lejárt a bérletem, a boltok a hegyen zárva, még jó, hogy legalább rendelni lehet. 
még mindig fontosak a Gellért-hegyi éjszakák, csatangolni a gólyákkal, magyar bakát meg himnuszt énekelni. de még ma is kimerült vagyok a péntek miatt. (ezt azért kellett leírnom, mert a barátaim számon kérték rajtam tegnap, hogy nem is írtam róluk. e mögött a mondat mögött ott voltak.) hazajöttem, látszanak a búcsú (bucsu!) nyomai a víztorony előtti téren, rengeteget játszottam a testvéreimmel, de most már tényleg tanulni kell. (amikor itt laktam, nem éreztem ősszel a füstszagot, most viszont nagyon erős. ennyit a megszokásról.) ha ilyen semmilyen hideg van, nagyon szeretném, ha nagyon szeretne valaki. de tudom, hogy igazából azt szeretném, ha én szeretnék végre valakit igazán. (mármint megint.) mondjuk mindkettő valahogy fájdalmas. (de ha engem szeretnek, és én nem szeretek eléggé, vagy eléggé, de máshogy, akkor az rosszabb, mint szeretni, de viszontszeretve nem lenni. állandó lelkifurdalás.) tudom, hogy mit szeretnék az életemmel, de nem abba az irányba tartok, és nem is értem, h
attól félek, (a)hogy a dolgok ugyanolyanok maradnak.
a zsinagógába szoknyát kellett venni, tehát 20 órán át magassarkúban voltam, én, aki egyébként sosem. mivel hajnaltájt még a Gellért-hegyre is felmásztam, most nem nagyon tudok megmozdulni, de nem bánom. a tegnap elég különleges volt ahhoz, hogy cserébe ma ne tudjak járni. eleve különleges volt ez a terepgyakorlat, szinte mindenki nagyon kedves és segítőkész volt velünk, és annyi izgalmas dolgot tanultunk. segített, hogy olyan dolgokat, amiket természetesnek és adottnak veszek, viszonylagossá tegyek (erre egyébként is törekszem, de most egészen új dolgokat kellett átgondolnom). tegnap már éjjel minden fiú fején a kipát kerestem. (gondoltátok volna, hogy mennyire kaotikus egy sábeszünneplés?) ha jó kulturális antropológus szeretnék lenni, tartanom kellett volna ezt a szombatot, hogy kipróbáljam, milyen, de azt úgy nem lehet, ha az ember nem készül fel rá előre. (még jó, hogy nem akarok kulturális antropológus lenni.)
ma megint terepgyakorlat, megint tüntetés. reggel a fogasról láttam felkelni a napot. (a viccek iszonyúak voltak, de a beszédek elég jók. a hangulat pedig szuper. talán  nem kellene, hogy így legyen, de az is fontos.)
elképesztően izgalmas napom volt: jártunk egy parókaszalonban, négy zsinagógában, ettünk kóser pizzát, nagyon érdekes emberekkel beszélgettünk nagyon izgalmas dolgokról, és egy idő után már rendes kérdéseket is fel mertünk tenni. (mármint olyan kérdéseket is, amik nem 100+ évvel ezelőtti dolgokra vonatkoztak. elvégre nem történészek vagy valláskutatók leszünk, hanem szociológusok.) talán tényleg csak azért kell köveket rakni, mert a virágot a sivatagban elfújta volna a szél, de még így is szép. (soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer identitásmorzsa lesz, néhány hónapja, amióta tudom, csak  beraktam az "első információim a dédszüleimről" dobozba, de a személyiségem érintetlenül hagyta. ma valahogy kicsit mégis: már nem egy teljesen idegen nép története.)
a mai édesség árából meg tudtam volna venni négyet a sokkötetes Marx–Engels-összesből a svábhegyi ábécé előtt régi könyveket áruló néninél. (na jó, igazából azt csak azért nem vettem meg, mert semmi szükségem nincs rá már így sincs elég könyvespolcunk.)
annyira rácsodálkoztam a sárga levelekre (próbálok jobb szót keresni, mint a szőnyeg, de igazából nincs), mint ha tavaly, tavalyelőtt, azelőtt nem lett volna valószínűleg ugyanilyen. csak valahogy nem emlékszem. ugyanennyire sárga, ugyanennyire vörös. hogyan lehetnek ennyire élénkek a színek, amikor minden tompa a felhők miatt? (holnap már én sem lehetek ilyen tompa, kezdődik a háromnapos terepgyakorlatunk, nagyon-nagyon izgalmas dolgokat fogunk csinálni, de van az a társadalomkutatós szabály, hogy folyamatban lévő kutatásról egy szót se, úgyhogy akkor sem merek róla írni, ha ez nem igazi kutatás, csak szemináriumi gyakorlat. az napi nyolc óra lesz most, három napig, de azért úgy szerveztük, hogy tüntetni el tudjunk menni.)
harmadik napja stabil köd van a hegyen. nem is tudok utcára menni lelkendezés nélkül, főleg hazafelé: tényleg nagyon giccses szép, olyan, mint egy woody allen-film. a látótávolság nem több három méternél, a fény pedig csodálatosan puha, narancssárga, és egészen szemcsés. és az avar! szívesen lefényképezném, mert tényleg gyönyörű, főként a fogas mellett, de sajnos semmilyen képet nézve nem lehet beszippantani azt a nedves, jéghideg levegőt. anélkül meg nem ér semmit az egész.
bár itthonról úgy tűnt , hogy a külvilágot megette egy felhő, és ez a vasárnap egyszerűen elmarad, mégis felvettem a legvastagabb pulcsim, és elmentem tüntetni. kicsit furcsának éreztem, hogy ennyire nehezen volt aktivizálható a tömeg (nem voltak közös éneklések, skandálások, mindenki csak úgy állt, beleértve persze minket is), bár úgy tűnt persze, hogy a rendezői szándék is ez (mindig megszólalt valaki a színpadon, amikor már lett volna valami ritmusuk a bekiabálásoknak), mégis kicsit szomorú volt. megint voltak egy csomóan esztergomos transzparensekkel, mindig megmelengeti a szívem az ilyesmi  elszomorodom, hogy miért pont a mi városunk a rossz példa. 
olyan hideg lett, hogy félek, hogy megfázik a könyvem.
megnéztük ma a Kertész Andrét, de nem mutathatom meg, hogy melyik kép tetszett a legjobban, mert túl giccses volna. néha szeretnék olyan helyen lakni, ahonnan háztetőket fényképezhetni.
hát, maga még mindig köhög, mondta a szombati iskolában a mellettem ülő bácsi úr, már hiányzott volna, ha nem. hiszen három hete. (de hiszen ha kutya bajom sincs.)
várom már, hogy csupaszok legyenek végre a fák. sokkal világosabb lesz hazafelé.
a baj vagy kívül van, vagy belül, de olyan nincs, hogy sehol se legyen.
ahogy a mosógépünk centrifugál, az ma olyan, hogy tökéletesen egyet tudok érteni vele. (felér egy rockkoncerten pogózással. hű, de rég használtam ezt a szót. ) kik ozuk? miü vogymuk.
ha pl. az a lecke, hogy egy Jókai-szöveghez kell magyarázó megjegyzéseket fűzni, akkor szembesül újra azzal az ember, hogy hogy tudott ez a Jókai ennyi okos dolgot összeírni internet nélkül. (meg mindenki más is.) annyi mindennek szinte lehetetlen utánajárni...
ma reggel berepült egy cinke a teraszajtón, de szerencsére kirepült magától néhány kör után. a cinke a telet jelenti. ma az egyik órám annyira rossz volt, hogy a tanár inkább abbahagyta hamarabb, hogy ne hagyja el  mindenki a termet, a másik órámon viszont annyira izgalmas filmet néztünk, hogy a végén mindenki megtapsolta. (mondjuk a TáTK-n a legrosszabb előadások végén is van taps, a BTK-n még akkor sem igazán, ha valaki zseniális előadó. hülye BTK.)
állítom össze a szakdolgozatomhoz a korpuszt, le kell ásnom hozzá az internet legmélyebb bugyraiba, és persze a "korábbi blogom itt"  linkek labirintusába keveredtem. valahogy mintha egyik sem lenne az igazi. (ha tudtok valakiről, aki menő blogger*, de nem tüntette el az internetről az első szárnypróbálgatásait, borzasztóan örülnék neki**.) *szubjektív, eredetileg csak goldenblogosokat akartam vizsgálni, mert úgy nem az én ízlésem határozza meg a korpusz összetételét, de végül persze nem. **de máris találtam egyet!
holnapra újra kellett volna olvasni az Utas és holdvilág ot, de egyszerűen nem mertem . az Utas és holdvilág annyira meghatározó könyve volt a kamaszkoromnak, (mint sokak kamaszkorának, gondolom), és akkora rajongással olvastam el újra és újra, és éltem át, és szerettem bele az összes szereplőbe, nemtől teljesen függetlenül, hogy nem akarom, hogy összetörjön. tudom, hogy ez gyávaság, hiszen ha igazán jó, most is szeretni fogom, ha pedig nem, akkor minek ringassam magam tévképzetekben, de azt hiszem, itt igazából nem a könyvről van szó, hanem arról, aki én voltam akkor.
avilágonmindencsakdöntéskérdése. (ez amúgy csak magamra vonatkoztatva érvényes, másokra más szabályok vonatkoznak.)
az egyetlen jó abban, hogy már megint megfáztam, hogy annyi vaníliás krémtúrót ehetek, amennyit csak akarok.  
már megérte hazajönni, láthattam a húgom Preambulumát !
valahogy azt gondoltam, hogy a verziószám egy számítógépes fogalom, de nem, még az egyetemi képzésemnek is van (magyar v 01.06). amúgy hazajöttem, nő mellettem a papírzsepihalom. vidéken mindig sokkal hidegebb van. (meg a hegy tetején is, meg az egyetemen is. a Fészekben pedig túl meleg van. errekakaserrelúd. )
ma lifteztem a biciklimmel a Mamutban! ott pedig annyira rajongott mindenki Monáért, hogy egészen féltékeny lettem rá. a világ pedig iciripiciri, de azt inkább el sem mesélem, hogy miért már megint.
tegnap este elment az áram, úgyhogy felhívtam erchegyiát, aki utoljára szerelte, de nem tudott távsegítséget adni (illetve tudott, de sajnos egy vezetéken sem látszottak égési nyomok), ezért zseblámpafénynél kellett megcsinálnom a leckém. (biztos, hogy különlegesen szerencsés lány vagyok, mivel tegnap pont hazavittem a biciklim. különben lámpám sem lett volna.) éjfél körül már nagyon fájt a szemem, ezért kimentem a folyosóra leckét írni, úgyhogy most kicsit izomlázam van (a folyosón mozgásérzékelős a lámpa, tehát az egyik kezemmel folyamatosan hadonásznom kellett). viszont szerencsére nem fognak meghalni a halaink, reggel feljött apukám, és megszerelte. (ha leég a lakás, mire hazaérünk, akkor ezt visszavonom.)
nincs szebb lap, mint a szakdolgozati címbejelentő. (egyelőre, mert a diploma azért majd szebb lesz.) nem akarok lezáratlan dolgokat, ennek ellenére mégis.
amikor beleírom valaki szülinapját a naptáramba, és be kell állítani, hogy ismétlés évente, vége: soha,  az annyira megnyugtató. (van egy olyan érzésem, hogy ezt már írtam legalább egyszer, mert viszonylag gyakran kerülnek szülinapok a naptáramba, és mindig ezt érzem, de nem találom.)
olyan, mint ha tulajdonképpen percről percre élnék. a szakdolgozatcím kitalálásának réme lebeg fölöttem. még csak október van, máris fagytak meg az utcán éjszaka, nem értem, hogyan lehet lehetséges a tél. az ég már idefent is rózsaszín. valahogy most nagyon félek, és nem is csak azért, mert kidobtam ma egy fél gombás melegszendvicset. (egy műanyag pohárdarabot és valami fasírtszerű izét találtam benne, de ételt kidobni mindenképp bűn.*) *utólag már tudom, hogy gyermekkorom megkeserítője a legfölül  olvasható Kiss Benedek-vers, amit valószínűleg Demjén énekelt fel a Gyermekbarátok által kiadott kazettára. a dalokat persze betéve tudom, de ezt sosem mertem énekelni.
tegnap délelőtt iskolában voltam, most úgy néz ki, így lesz ez szombatonként (véletlen), utána meg paniadammal találkoztam, mint évente hagyományosan egyszer. véletlenül voltunk színházban is, Kaisers TV (ejtsd: téfau), Ungarn  (szuper volt! komolyan.), egyébként pedig meghódítottuk az egész várost. most meg nem tudom, hogy mi van, hogy van internet, tudnék például tanulni.
ma járt itt az internetes bácsi, bekötötte a netet ("itt minden lakás ilyen pici?"), úgyhogy öröm van és boldogság, nem kellett lemenni a Moszkvára a Mekibe, hogy beadjam a beadandóm, mint az eddigi vasárnapokon. viszont nem is nagyon tudunk mit kezdeni a helyzettel, kimentünk inkább diót szedni. az ujjunk narancssárga lett, a körmünk fekete, amikor bejöttünk, zsebre kellett dugni, hogy úgy nézzünk ki, mint a felnőttek. apuék is itt voltak, megszereltük a redőnyt (felnőttek!), a kilincset meg az áramot nem. (a többit visszamenőleg.)
anélkül is Jacopo Belbóval azonosítottam magam, hogy tudtam volna: ő is baritonkürthöz kényszerített trombitás, mint én voltam mindig. egy aranyszálat kifeszíteni a nap és a föld közé.
szeretem a Fészek olvasóit, a Fészek jólelkű és mindenre gondoló olvasóit. a Társadalomelmélet és társadalmi struktúra 1980-as kiadásának tartalomjegyzékébe valaki beleírta az osirises újrakiadás (2002) oldalszámait. (innen tudtam meg, hogy kár volt hazahoznom ezt a vékony, alig nyolcszáz oldalas könyvecskét, benne sincs, ami nekem kell.) holdvilágoséjszakán.
ma kirúgok a hámból, gondoltam, ma tényleg kirúgok, úgyhogy úgy döntöttem, rendesen fogok ebédelni. (az is eszembe jutott, hogy egész nap otthon maradok, és lóbálom a lábamat, de az sajnos borzasztóan unalmas lett volna. meg az is, hogy veszek magamnak sütit, de sokkal többször eszek sütit, mint rendes ebédet, úgyhogy abban nem lett volna semmi pláne. amúgy reggel úgy nézett ki, hogy szülinapomra megjött az igazi ősz, és állítólag szombaton bekötik az internetet is. az élet szép.) azon gondolkodtam, hogy képzeltem el mondjuk tíz évvel ezelőtt. azt mindig leírtam a naplómba, hogy milyen vagyok épp (minden szülinapon és minden új napló kezdetekor, külső és belső tulajdonságokat is részletezve, néha rajzzal is illusztrálva), de hogy milyen szeretnék lenni, azt bezzeg nem.
egy olyan könyvből kiselőadok jövő héten, ami Budapesten egyedül a Terézvárosi Gyermekkönyvtárban elérhető. voltak előítéleteim a gyerekkönyvtárakkal szemben, de amint beléptem, eltűntek: mindenhol boldog gyerekek rohangáltak a boldog anyukájukkal, és egy boldog kiscicát simogattak. (és a könyv is megvolt.) folyamatosan úgy érzem, hogy az életem szerencsés véletlenek irányítják, és hogy sok beleszólásom nincs. nem lenne baj, csak jövő héten a racionális döntések elméletéből zéházunk. (most kétszer annyi idős vagyok, mint Harry Potter volt, amikor megkapta a roxforti behívót. még jó, hogy az életkor arányskála, különben ezt nem lehetne kiszámolni.)
tegnap nagyon meglepetésszerűen mentem színházba (felszabadult egy hely), és egészen a darab kezdetéig azt gondoltam, hogy a János vitézt játsszák. kicsit megnyugtatott, hogy a társaságban többen is ezt gondolták. igazából az Egyszer élünk, avagy a tenger...  című darabot néztük meg, úgyhogy nem is tévedtem nagyot. mialatt néztem, nagyon tetszett, azóta már nem vagyok biztos abban, hogy valóban jó darab, de tény, hogy folyamatosan zakatol a fejemben. (és szívesen elolvasnám a könyvet is, amiből készült.) ma meg megint eltévedtem a Lágymányoson, ugyanis megint elindultam lefelé egy véletlenszerű lépcsőn, és egyszer csak ott volt a Foucault-inga, és bizonyítja, hogy a föld forog, és mindörökké bizonyítani fogja. bizonyára számot kellene vetnem az életemmel.
haza akarok menni, de ha hazamegyek, el kell olvasnom egy könyvet a holnap reggeli prezentációmhoz. bölcsészprobléma. kabátelhagyós ősz van. nagyon várom már, hogy szép, színes legyen minden a hegyen, de látványosan nem színes még semmi.
még fiatal vagyok, fiatal vagyok, kiáltotta a néni, és átszaladt a villogó zöldön. Ciao, ciao, mondta egy néni a metrón, az olasz turisták a keblükre ölelték, egy megállón át beszélgettek, a néni mosolygott a Deákig. a gesztenyék már lehulltak, a dió viszont még zöld. ha egyszer végre lesz internetem, elmesélem, mennyiben változtatta meg az életmódom az, hogy nincs.
az utóbbi néhány napban rengeteg szórakoztató dolog történt velem, pl. bezártam magam a fürdőszobába éjjel, ahonnan úgy szabadultam ki, hogy egy késsel kellett kiakasztanom a zár nyelvét (ennek igazából örülni kell, mert ez azt jelenti, hogy ha lenne kilincsünk, akkor már be lehetne csukni a fürdőszobaajtót, kilincsünk pedig van, csak meg kell csinálnom), a TáTK helyett a PPK-ra mentem véletlenül órára, újra átcipeltük Matildot, a Büdös Hűtőt a lakáson (a terasz és a társasház folyosója között szokott közlekedni kb. heti rendszerességgel), elvittem Masnit szervízbe, és visszakaptam makkegészségesen (a szerelőbácsi még ott is megragasztotta, ahol eltörtem), megtudtam, mi az az akvizítor, megtanultam négy akkordot gitározni stb. egyébként viszont sajnos elkezdtem köhögni, és ez majdnem száz százalékig leköt. úgyhogy most annyira a lélegzésre koncentrálok, mint a szőke nő a viccben. vegetálok.
utána elindultam, hogy megvegyem az angolkönyvem (amiről a könyvesbolttúra kezdetén még csak annyit tudtam, hogy világoszöld, és két sorban arcok vannak a borítóján, majdnem kidobtak a könyvesboltból, amikor egyesével leszedtem a polcról az összes világoszöld angolkönyvet), hét könyvesbolt közül egyikben sem volt kapható (pedig idegennyelviekbe mentem, meg a többemeletes boltokba a Rákóczin), a végére pont úgy éreztem magam, mint egy félig megevett, aztán kiköpött gumimaci. még mindig úgy érzem. úgy emlékeztem, hogy a marlenka finomabb süti, de a fészek kávézójában semmi sem az igazi.
otthon - btk - tátk - btk - tátk - fszek - ec - otthon, így néz ki a napom (nem mindig, de most így alakult), ezt csak biciklivel érdemes csinálni, de megfáztam, úgy érzem magam, mint egy gumimaci, ami egy tál kefírben úszik, mint egy zöld gumimaci. annyira gumimacinak érzem magam, hogy meg kellett néznem a tükörben. tényleg gumimaci, látszik is. minden ragadós, puha, meleg, nyúlós, nem jó látni, hallani, levegőt venni se jó. azt reméltem, hogy ez mégis egy jó nap lesz, amíg fel nem hívtam az internetszolgáltatót. még minimum egy hét. nyüff. (pedig biztos a mekiben fáztam meg a légkonditól.)
már a stilisztikát is statisztikának olvasom. (hogy lesz belőlem társadalomtudós.)
nem bírtam ki internet nélkül, betegen egy hétvégét a hegyen, hazajöttem. (a családomnak ezt a részét még hosszú hajjal láttam utoljára. persze most se nagyon látom őket, csak ülök a gépnél, és tanulok.) két hét után egyébként az a tapasztalatom az egyetemről, hogy legjobban az ingázás fáraszt el, hogy mindenhova odaérjek, idegenkedem a szociológiás tárgyaimtól (a statisztikán kívül egyelőre minden annyira bölcsész), rettegek a vizsgaidőszaktól, de egyelőre sokkal jobban bírom a két szakot, mint reméltem. (mondjuk még nem nagyon kezdődött el a tanítás, így könnyű.) és, úgy tűnik, hogy még élni is akad időm. (csak nem hétfőtől csütörtökig napközben.)
hazafelé nagyon sokáig nem esett le, hogy mi ez az ijesztő tömeg az úton, aztán persze rájöttem, hogy pont ugyanarra van dolgom, mint a kritikus tömegnek. barátságos biciklisek. reggel kaptam kakaóscsigát az egyetemen, csak mert bringával mentem. nagyon szeretem, hogy újra ilyen korán sötétedik, ilyenkor a legjobb Budapesten lenni. este nyolckor. (azt hiszem, hogy ma azt tanultam, hogy ez genetika kérdése, hogy ezt ki szereti. én szeretném, ha egy kicsit hűvösebb lenne.)
most már kezd egy kicsit fájni a karom, mert a HÖK iroda előtt állok sorba, feltehetőleg még 4-5 órán keresztül, és fél kézzel fogom a laptopot, a másikkal gépelek, de azt mindenképp el akartam mondani, hogy mennyire jó volt a tegnapi eső: eddig csúszkáltunk a száraz tűleveleken, most viszont őszillat van az erdőben, minden puha és sejtelmes. és mindennek finom az illata. egyébként jó napok váltakoznak rossz napokkal, egészen úgy, mint a valóságban.
áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!
abban nem tudok változni, hogy ne mások által akarjam meglátni magam.
de igazából ezeken a dolgokon csak bosszankodunk egy kicsit, meg leginkább nevetünk, ha valami megint tönkremegy. sokat nevetünk. úgy látom, hogy szerencsére a lakótársam sem tartja annyira fontosnak, hogy a tárgyi környezetünk tökéletesen rendben legyen. ( ez a kép jellemez minket leginkább. Prágában készült.)
tegnap este házibulit tartottunk (most már be mertük engedni a barátainkat a lakásunkba, a lakásavatót ugyanis, elővigyázatos módon, kint tartottuk, az erdőben), de amikor egy hatalmas pukkanással elment az áram, és a biztosíték visszakapcsolása sem segített, akkor kicsit megijedtünk. (persze minden rendes háztartásban van egy csomó gyertya, de a mi háztartásunk még csak néhány hetes, nálunk csak egyetlen gyertya van, meg az én biciklilámpám, aminek a fényénél erchegyia megszerelte az áramot, én pedig megtanultam kábelt blankolni. mármint eddig is tudtam, csak nem tudtam, hogy így hívják.) reggelre kiesett a fürdőszobakilincs (az nem para, megszereltem szigszalaggal), és elromlott a redőny (ezt is megpróbáltam megszerelni, de nem sikerült), úgyhogy kicsit elkeseredtünk, hogy mindig van valami, ami tönkremegy, akármennyi időt meg energiát meg pénzt áldozunk erre a lakásra. valószínűleg ez persze minden lakásban így van, de mi most szembesülünk ezzel először, ezért vagyunk ilyen csalód
olvastam a homályosan befényképezett Lepeniest, számolgattam, hogy be tudok-e menni még óra előtt a könyvtárba (nem), amikor eszembe jutott, hogy szociológián még senki sem ejtette ki a száján a "tanszéki könyvtár" kifejezést, és mindenki a Fészekbe küld minket. most jöttem csak rá, mennyire hozzászoktam a bölcsészkaron, hogy minden intézetnek saját, jól felszerelt, mindenki számára elérhető könyvtára van, a tanárok felhívják a figyelmünket ezekre a könyvtárakra, és hogy ez mekkora előny. amúgy bizonyára vannak a lágymányosi kampusznak is jó oldalai, csak még nem nagyon találtam meg őket.
csupán az alatt az idő alatt, amíg hazaérek a városból a hegyre, annyi impulzus ér, hogy nem győzöm leírni. (köszönet azoknak a downhilleseknek, akik maguk elé engedtek nyolcadiknak ma a fogason. biztos látszott rajtam, hogy statisztika előadásról jövök, és nagyon haza szeretnék menni, amíg ők csak azért akarnak felmenni a hegyre, hogy aztán legurulhassanak. és újra fel, és újra le. én nem igazán merek legurulni.) a Nagyítás tökéletes film. (a zárójelenet pedig még a tökéletesnél is tökéletesebb. zseniális.)
tegnap lejárt a DB-s mandátumom, úgyhogy egyik szemem sír, másik szemem nevet. nagyon furcsa lesz, nagyon fog hiányozni (máris hiányzik), de már éppen ideje volt. rég voltam utoljára annyira felszabadult, mint tegnap este. (a maradék időmben nem hiszem, hogy megtanulok gitározni, mert nem nagyon vagyok otthon olyan időben, amikor elő lehet venni a gitárt, viszont a második félév végéig két nyelvvizsgát szeretnék letenni, és most, hogy elkiabáltam, már muszáj is lesz. az egyiket egyébként is muszáj. meg a másikat is.) éjjel pedig ügyetlenek voltunk, pont lekéstük azt az éjszakait, aminek van csatlakozása, úgyhogy rengeteget sétáltunk Budán (a Móricztól is valameddig, aztán a Délitől fel, egészen a Pethényi útig). már el lehet képzelni, hogy egyszer esni fog a hó, de még el lehet képzelni, hogy az ember pulcsi nélkül is az utcára mehet. ősz. (de egy kicsit még jobban szeretném az őszt, ha nem kellene szandálban járnom, mert nem volt időm zoknit mosni elképesztően régóta.)
még csak négy napja van egyetem, de én máris számtalan hullámvölgyön mentem keresztül. (mit csinál az ember a hullámvölggyel? belekerül? elfelejtettem, meg kellene nézni a korpuszban , de a korpuszon is sokat gondolkodtam, mármint hogy mi a neve, és rá is kellett gugliznom. úgy tűnik, hogy nyáron elfelejtettem mindent, ami a hétköznapi élethez kell, de nem baj, legalább elég lesz a hely a félelmetesen sok új információnak, amikkel idén fogok gazdagodni.) vissza a hullámvölgyhöz. szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, nagyjából ez a helyzet az új szakommal kapcsolatban. a lágymányosi kampuszt viszont egyértelműen nem szeretem. (még csak négy napja van iskola, de máris elhagytam ott két dolgot, az órám és a hátsó villogóm, lássuk be, hogy ez még tőlem is nem várt teljesítmény.) (persze végül mégis megnéztem a korpuszban, nemhiába nem használom a hullámvölgy szót, így igazából nem is lehet használni, mint ahogy én próbálkoztam vele fentebb.)
ahogy mentem tegnap hazafelé a huszonegyesen, csak úgy a semmiből megállított valaki, hogy olvassa a blogomat, és azóta – azon kívül, hogy mennyire örültem neki, és mennyire jól esik az ilyen, főleg annak tükrében, hogy mostanában a hűtőről, az internetről és az óráimról írok csak – azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen picit megijesz, hogy megyek az utcán, vagy utazok a huszonegyesen, és csak úgy megismer valaki. nem a kedves blogolvasóktól félek persze, hanem csak úgy. (persze végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem engem ismert meg, hanem a csigabigás táskámat, mert a csigabigás táskámról gyakrabban teszek ki képeket, mint magamról.)
Rónay László tanár úrhoz szemináriumra járni olyan, mint egy Krúdy-regény. (óra a Rózsadombon. mesék a nyugatosokról.)
végtelenül örülök, hogy elkezdődött az egyetem, az egész napom csupa boldogság. (ennél jobban már csak annak örülnék, ha lenne otthon internet, és ha összejönnék egy fiúval, de mivel egyikre sincs komoly kilátás a közeljövőben, így is elég boldog vagyok.) egyszerűen nem is értem, hogy bírjuk otthon internet nélkül. egyébként az ismerőseink sem értik.
borzasztóan furcsa gólyának lenni újra, nem is tudok vele mit kezdeni. a legtöbb órára pedig valódi gólyákkal járok, akik most fejezték csak be a gimit, lelkesek, fiatalok, és ki tudja, mi lesz majd belőlük.
sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni annak, hogy ismét a BTK-n vagyok. hiányzott. (izgalmas beszélgetések a folyosón. valaki zongorázik. a harmadik emeleti ablak.) tegnap csak a TáTK-n voltak óráim, a vége felé már az sem volt rossz, de egyszerűen nem szeretem a lágymányosi kampuszt. szerencsére mindig találkoztam ismerősökkel, akik kivezettek az épületből. (és megpróbáltam közeledni a csoporttársaimhoz is, de nem nagyon hiszek az ilyesmiben.)
Első nap az iskolában! Csupa izgatottság vagyok. (Reggel felébredtem hétkor, és hallgattam, ahogy elindulnak a házban lakó gyerekek.) (Kicsit fura ez a visszamenőleg blogolás, hiszen ezt még reggel írtam, otthon, azóta viszont beértem a TáTK-ra, találkoztam a csoporttársaimmal, meg már az első óránk is megvolt, és az izgatottságot elfújták, mint ha nem is lett volna.)
Spiró volt a Collegiumban, Spirónak kedves hangja van, és Spiró körülbelül úgy fogja fel azt, hogy kiváló és elismert író, mint ha kiváló és elismert belsőépítész lenne. ez pedig rendkívül szimpatikussá tette az egészet. (persze, elhangzott az "ihlet" szó, de ennél hangsúlyosabb volt az, hogy mindig az általánosan emberit kell leírni. az pedig nehéz.)
bosszant, ahogy a biciklisekkel bánnak a fogason. négy ellenőr beáll az ajtóba, és csak attól a nyolc embertől kérik a jegyet, aki felszállhat biciklivel, a többit elzavarják, hogy várjanak húsz percet a következőre. (simán befér 14-16 bringa csak a tárolórészbe, és ha üres a fogas, mint ahogy szinte mindig üres, jóval több is, balesettől meg nem kell tartani, mert ezek 500.000+ értékű bringák, nagyon vigyáznak rájuk. egyébként is, akárhányszor utaztam így, a biciklisek között nem volt konfliktus.) beszállás után az ellenőrök leülnek, elfogasoznak az Orgonásig, ott leszállnak, és mennek vissza. ha legközelebb én leszek a kilencedik, kiszedem a Mona első kerekét, akkor ugyanis már nem bicikli, hanem csomag, és méretileg is rendben lesz.
amikor jöttem hazafelé, este 11 körül, úgy tűnt, mintha dolgozna valaki a tetőn, és addig álltam a ház előtt, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy valóban dolgozik is (közben amúgy láttam egy sünit). úgyhogy gyorsan felkeltettem a lakótársam (nagyon örült neki), és felráncigáltam a negyedikre, mert ha már valaki van a tetőn, akkor nyitva van az oda vezető két zárt ajtó, és mi is kijuthatunk. azt nem igazán lehet leírni, hogy milyen volt a látvány, csak az tudja elképzelni, aki felment már éjszaka az Erzsébet kilátóba. (a Citadelláról sem rossz éjszaka, de a tetőről valamivel még annál is jobb.) egyébként abban reménykedünk, hogy a bácsi az internetet szerelte - bár milyen szolgáltató az, amelyik éjszaka küldi fel az alkalmazottait a tetőre?
ma csupa jó dolog történik velem, pl. remekül működik a szép, tiszta, barátságos hűtőnk, Tilda, hívott Mona doktorbácsija, hogy a bringám makkegészséges, és mehetek érte (igazából még marad 1-2 napot, mert kap  bandázst, eddig ugyanis fehér szigszalaggal volt körbetekerve a kormány, ami nem annyira esztétikus), kaptunk egy pici, piros asztalt egy cedves collegistától, hogy ne kelljen a földön ennünk (ez engem rendkívül frusztrált az elmúlt néhány hónapban), meg úgy általában kedvesek voltak az emberek, jó volt ennyi mindenkivel találkozni, meg beszélgetni, meg menni ide-oda. úgy általában: köszönöm mindenkinek, hogy van. (még a PPK-n is voltam, de nem azért, hogy ismerkedjek a környékkel. az mondjuk kicsit kevésbé volt boldogító. viszont szégyenszemre ennyi év Budapest után kell megállapítanom, hogy nem csak a prágai zsidó negyedben vannak csodálatos szecessziós házak.)
már kint van a Hargitában a faliújságon, hogy 14-én tárgyal a ház meg az internetszolgáltató. addig szerintem tüdőgyulladást kapok a mekiben a légkonditól. (a hűtőnek még állnia kell, ma csőtörés volt, és még internet sincs, úgyhogy leginkább menekülünk a lakásból. a Rege parkban lakik egy nagyon szép madárpár, de nem tudom kideríteni, milyen fajtájúak.) edit szajkó. most már bővült a milyen madarakat ismerek fel lista.
tegnap hazafelé pedig beugrottam az első fodrászhoz. még sosem vágta férfi a hajam, és még sosem vágta olyasvalaki a hajam, aki nem kérdezte meg előtte, hogy milyen frizurát szeretnék. csak úgy levágta, és most csak úgy rövid. (majdnem olyan, mint Amelie-nek, csak nekem szögegyenes a hajam, és nem is áll jól. mindegy, ha nő még két centit a frufrum, már mehetek emberek közé.) legközelebb elővigyázatosabb leszek.
tegnap éjszaka elmentünk sétálni az erdőbe, a Rege parkon viszont nem merünk átmenni, az tabu. házi babona. utána a teraszon aludtam: talán az utolsó nyári éjszaka volt, ma már fáztam hazafelé. ("talán az a legjobb abban, ha az embernek barátja van, hogy hordhat ilyen nagy, meleg, puha fiúpulcsikat." ez igazából erchegyia tavasszal nálunk felejtett pulcsija volt, kis csalás, belefér.)
Kép
ez már emlékeztet a véglegesre. kattra megnő.
tegnap elképesztően bátornak éreztem magam, amiért fel mertem hívni a "háztartási gépét ingyen elszállítjuk" bácsit; a bácsi olyan gyönyörű debreceni dialektussal beszélt, hogy hirtelen bízni kezdtem benne (a családom egyik ága debreceni). de sajnos nem jött el a megbeszélt időpontban, és azóta a telefont sem veszi fel. Matild örökre velünk marad. (vagy legalábbis amíg nem keresek egy másik telefonszámot, hátha valaki hajlandó a Széchenyi-hegyről is elszállítani dolgokat.)
végigsikáltam Monát egy fogkefével. úgy érzem magam, mint a Szegény Dzsoni és Árnikában: most ő tiszta, és én vagyok koszos.
az a baj azzal, hogy nincs hűtőnk, hogy nem tudjuk hol behűteni azt az üveg pezsgőt, ami arra vár, hogy a bácsi, akinek ez a munkája, elvigye Matildot, és beköltözzön hozzánk az utódja. (mégsem hívhatunk Megyernek egy hűtőt, úgyhogy Matild 2 lesz.) (ezt még tegnap írtam, azóta Matild kikerült a folyosóra, a falnak fordítva, hogy véletlenül se tudja senki kinyitni az ajtaját, M2-t pedig beszuszakoltuk a helyére. kicsit most lejt a konyhapult a villanytűzhely irányába, de nem baj, megéri.)
idén nyáron egyszer volt rajtam a bikinifelsőm, amikor a táborban vízicsata volt délután, és egyszer a bikinialsóm, amikor eveztünk. vízben kétszer voltam, egyszer ruhástul beleestem a Dunába, most meg beledobtak a Balatonba. (de nem volt rossz, egyik sem.)
ez volt az eddigi legeslegeslegmozgalmasabb nyaram. (de már leginkább azon gondolkodunk, hogy nevezzük el az új hűtőt.)
barátkozom a gondolattal, hogy másfél év után otthagyom a DB-t (egyrészt a második szak miatt, másrészt ebben a félévben szétesni látszik az eddig jó csapat), és igazából el sem tudom képzelni. másfél éven keresztül tökéletesen kitöltötte az életem, olyan volt, mint valami drog. (munkamánia.)
tegnap este néha egy kicsit magányos voltam, úgyhogy gondoltam, hogy felmegyek a szobámba, és kiblogolom, hogy milyen magányos vagyok, de aztán rájöttem, hogy olyat csak az aszocioális bloggerek csinálnak, úgyhogy inkább maradtam, amíg lehet, és csak most blogolom ki. (de felvettem az óráimat szociológián, csuda boldogság, gyönyörű az órarendem.)
nem tudom eldönteni, hogy ez vajon csak lélektanilag az első hűvös este, vagy pedig valóban az.
a fiúk hangja, a fiúk tartása, a fiúk felnyírt tarkója.
Kép
és volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy jövőre hány különböző épületben lesznek óráim. (BTK A és C épület, a lágymányosi campus (ezt még nem tudom pontosan, a TáTK-s óráimat csak holnaptól lehet felvenni), Kazinczy utca, Izabella utca, EC, plusz az a kurzus, ami az egyik tanár úr lakásán lesz megtartva.) azt hiszem, elviszem Monát doktorbácsihoz, hogy bírja a strapát. (otthonról az egyetemig nem olyan gyors, mint fogassal és metróval, de városon belül sokkal gyorsabb, úgyhogy az éjszaka nagy részében azon gondolkodtam, hogy hol a legérdemesebb hagyni a bringát, mert ugye a BTK udvarán nem igazán szeretném.) csináltam térképet is (a kék vonalakat nem kell nézni, mert úgysem arra megyek, de nem tudtam őket eltüntetni). azt hiszem, nekifutok még néhányszor az órarendemnek.
holnap két tesóm is új iskolában kezdi a tanévet, helyettük is izgulok.
Hosszan akartam írni Prágáról, annyira jó élmény volt, de inkább csak címszavakban, ami megmaradt: a dóm (a Mucha-üvegablakkal) a Wallenstein-kert a baglyokkal, a csúnya pávákkal, a csúnya halakkal, meg azzal a csúnya fallal a piros háztetők a Kampa-szigetre vezető hidacskák a Lennon-emlékfal a városi könyvtár a könyvtoronnyal a macskakövek a Kilőtt szemhez címzett fogadó, ahol nagyon vicces a magyar nyelvű étlap, nagyon olcsó, nagyon cukik a pincérek, és esténként számtalan vad Bang-partit lejátszottunk ott (a Zizkov negyedben van, tényleg mindenkinek ajánlom, tapasztalataink alapján egész Prágában ott lehet a legolcsóbban rántott Camamberthez meg kofolához jutni) a villamosok a kofola az abszintos fagyi a szecessziós házak, a szecesszós kapualjak, a szecessziós korlátok, a szecessziós minden Kafka kicsit ellenpólusnak, ami viszont negatív: a kávé nagyon drága volt (35-70 korona, az automatás 15-20, de rossz) egyszer próbáltunk metrózni, semmilyen angol nyelvű felir
Prága a második legszebb város, ahol valaha jártam. (Képek majd lesznek, egyelőre örülök, hogy hazajöttem, örülök Tátnak, örülök az órafelvételnek, frissen vasalt fehér ing illat van, szeptemberegy.) Aztán még pénteken elmegyek gójatáboroztatni a Balatonhoz, utána pedig remélhetőleg az eddigi legkeményebb félévemnek nézhetek elébe. (Regisztráltam A Második Szakra, nincs visszaút. nyekk.)
annyira meleg van, hogy az öcsém száradni kiteregetett pólóin megolvadt a minta.
nincs otthon internet (!!!), a jegyzeteim meg a laptopomon maradtak, úgyhogy azokat majd utólag. most csak annyit, hogy utálom az augusztust: nincs is nyomasztóbb, mint a folyamatos "te pincében nyaraltál? voltál idén nyáron odakint?" beszólások. amikor én tényleg mindent megtettem. üzenem mindenkinek, hogy fehérnek lenni menő. (Hófehérkének bejött.)
a függőágy visszacsúszott a második helyre. egy vegán fiú lakott a lakásunkban az elmúlt két hónapban. (amíg a lakótársam meg én csavarogtunk, valakinek fizetnie kellett a közös költséget, néha meglocsolnia a virágokat, meg úgy általában: itt lakni, mert egy olyan lakás, ahol két hónapon át nem lakik senki, nagyon nyomasztó.) igen, kihúzta a hűtőt, és nem, nem hagyta nyitva az ajtaját. szinte bármennyit hajlandó vagyok fizetni annak, aki elviszi a lakásunkból  (most már ideje lenne elnevezni, keresem azt a női nevet, amit a leginkább utálok), és elhelyezi valami biztos helyen, ahol nem bánthat senkit. (szoktam látni szórólapokat, hogy "háztartási gépét ingyen elszállítjuk", de a)  valószínűleg nagyot harap  b)  egy hegyen lakunk  c)  nem merek véletlenszerű számokat felhívni, amiket az interneten találok, ha valaki tud valami megbízható helyet, örülnénk neki.) óhatatlanul is Dirk Gently jut az eszembe. (kezdem megérteni a nagymamámat, akinek nincs hűtője, mert csak a baj
mostanában gyakran álmodok franciául. általában nem értek belőle túl sokat.
a nap legjobb pillanata egyértelműen az volt, amikor a fiú, aki nyáron a lakásunkban lakott, visszaadta nekem a kulcsot. vége ennek a mikorholalszom otthontalanságnak, a táskából ki, bőröndbe be, bőröndből ki, hátizsákba be, hurcolni magammal a frissen kimosott ruhákat, és kiteregetni máshol. otthon, otthon, otthon. és a saját ágyamban fogok aludni, a saját takarómmal, a saját kispárnámmal, és újra lesz fogas, és bicikli, és hegyek, és a fény pontosan olyan lesz, amilyennek szeretem. és nagyon finom dolgokat fogunk főzni a lakótársammal. és szerelünk függőágyat a teraszra. (mindezt egyelőre csak kb. 3 napig, mert utána megyünk Prágába az EC-vel. ezért mondjuk megéri megint bepakolni.)
uhh, most egy picit minden hullámzik. péntek éjjel éjszakai gyermekvasutas volt, az szokásosan nagyon jó, aztán elindultunk megkerülni a szentendrei szigetet kenuval (családdal), ez közepesen volt csak jó, mert apuék tudtak evezni, a mi hajónkban pedig senki nem tudott, úgyhogy dunabogdánynál elértem a teljesítőképességem határára, és inkább visszafordultunk. (ezt a határt könnyű észrevenni, ilyeneket kezdek kérdezni, hogy "miért marad fenn a kenu a vízen?", meg hogy "vajon a fák miért hajolnak a víz fölé?".) visszafelé viszont nagyon jó volt, láttunk egy csomó izgalmasmadarat egészen közelről, béke, nyugalom, paradicsompirosra égés. még nem nagyon tudom használni az ujjaimat.
emlékszem arra, amikor először omlott össze a dolgok egységességébe vetett hitem, és először szembesültem az élet igazságtalanságával. harmadikos voltam, amikor vidékre költöztünk: hirtelen történt, tanév közben, váltak a szüleim; a lakótelepi barátaimmal soha többé nem beszéltem, az új osztálytársaim nem láttak még liftet, és az egyszerűség kedvéért az elsősökhöz küldtek be németórára. (amúgy elképesztően kínosnak éreztem, hogy a kis pisis hétévesek is jobban tudnak nálam németül. sőt: már az óvodások is.) az első napról csak arra emlékszem, hogy matekórán kékkel javítottam ki a megoldásaimat, a tanító nénit viszont nem érdekelte, a pesti iskolában hogy kellett: itt zölddel kell javítani. punktum. mélységesen meg voltam sértve. (de amúgy már nem haragszom emiatt a tanító nénire. csak megragadt.)
amióta elkezdődött a nyár, most először van, hogy nincs semmilyen munkám, még úgy sem, hogy a munkát kicsit tágabban értem: sem pénzkeresős, sem kolis. (mert pl. Bécsben még betördeltem éjszakánként egy gólyáknak szóló tájékoztató kiadványt. elég jó lett amúgy.) furcsa ez az érzés, most olyan kellemesen bizsergető, nem is tudok vele mit kezdeni. megszokni nem tudnám, de most remélem, hogy pár napig így marad.
az úgy volt, hogy hazajöttem Bécsből, és másnap már indultunk is a Börzsönybe sátorozni. mondjuk a kettő között kifolyt egy üveg valami a bőröndömben, úgyhogy nem nagyon volt ruhám, de ez nem akadályozott meg semmiben. sajnos a csapat nem volt annyira kirándulós, mint szerettem volna, így csak a nógrádi várig jutottunk el, de a nógrádi vár nagyon szép, és nagyon selymes, puha fű nő benne, úgyhogy nem is baj. (igazából lehet, hogy nem maga a vár szép, mert a vár csak egy rom, hanem a kilátás onnan. nem tudom eldönteni, hogy ez ugyanaz-e.) meg sajnos azt sem igazán tudtuk, hogy hogyan kell paprikáskrumplit főzni bográcsban (pl. hogy mekkora tűz égjen alatta), de becsülettel megevett mindenki legalább fél tányérral. kivéve a macskát. a macska nem is lett rosszul. (takarításkor derült ki, hogy a bogrács kormosabb volt belül, mint kívül.) majd legközelebb ügyesebbek leszünk. egyébként is: az erdőben érik a szeder, és találtunk olyan cukrászdát, ahol száz forint a fagyi gombóca. néhány napi
a Schönbrunnban minden olyan nagy volt. olyan kimerítően nagy. és nem azt éreztem, mint a Hofburgnál, hogy ez a nagyság arra késztet, hogy meghajoljak előtte, hogy tiszteljem és elfogadjam. inkább csak azt, hogy wozu, wozu, wozu, wozu . (talán nem a Böllt kellett volna magammal vinnem olvasni a cuki mókusok közé. de ha egyszer olvasni is meg abbahagyni is nagyon nehéz.) a labirintus nagyon tetszett, meg a kínai kabinetek, de azért leginkább vicces volt, ahogy mindenki mászkált a fülére tapasztott audioguide-dal. (egyébként is, ott az a puha fű, puha mókuskákkal, erre meg  Rasen betreten verboten. brrr.)
ma este . tökéletes. (mondjuk valami feliratot rakhattak volna alá, csak annyit értettem az olasz szövegből, hogy casa mia. ) a fiatal Plácido Domingo meg pont úgy nézett ki, mint ahogy A feleségem történetében képzeltem a kapitányt. amúgy van vegaburger a mekiben, az öcsém szerint elindult a világ a romlás útján, én meg várom inkább, hogy mikor lesz otthon is. (bár nem valami jó, ami a párperckrumpliban van, sokkal fincsibb. na de itt elvekről van szó.)
brrr, nagyon-nagyon hideg van, ha lett volna egy kis eszem, nem a múzeumnegyedbe ülök ki, hanem egy mekibe be, de itt igazából nagyon hangulatos, az előbb pl. megmutatta egy indiai, hogyan áramol a hasamból ki az energia a fejemen át (vagy valami ilyesmi, közben körözött a tenyeremen, meg fogta a fejem, és szemmel láthatólag nem zavarta, hogy nem igazán értem, mit mond), meg szaxofonos bácsi is van. amúgy két napig itt volt a lakótársam is, és együtt csavarogtunk, határozottan jobb volt, mint egyedül, viszont annyi impulzus ért minket, hogy nem is nagyon tudok mit kiemelni. talán leginkább a Schiele a Leopold Museumban, a Minoritenkirche, a különös nevű rózsák a Volksgartenben, és egy Caspar David Friedrich-kép a Naturhistorisches Museumban (aminek amúgy csak az első szintje volt izgalmas, a kövek meg a fosszíliák, meg még a mikroszkópok is, de kitömött állatokat nem néztünk). a legviccesebb pedig egyértelműen a tegnap esti Lehár Ferenc-operett volt a Rathausplatzon, Das Land des Lä
eddig azt gondoltam, hogy nem félek a lepkéktől, és hogy nagyon szeretném, hogy rám szálljon egy. tévedtem. (de csak a fecskénél nagyobb, fekete, piros foltos lepkéktől félek, akik fenyegetően mozgatják a csáprágójukat, vagy mijük van, miközben kúsznak fel a karomon.) csak most értettem meg, hogy a lepkék nemcsak méretükben meg színükben különböznek, hanem pl. a szárnymozgásuk sebességében, meg abban, hogy szállnak fel, ilyesmi.
zuhog az eső. (úgyhogy behúzódtam a Mekibe a Stephansplatzon, hogy kitaláljam, merre tovább, és megszáradjon a cipőm.) ez a nyár teljesen irreális. nem is nyár.
hát, nem tudom, ki hogy van vele, de a Belvedere kiállítása nem fogott meg igazán. csak Egon Schiele. (de ő nagyon.) vagyis jó volt, szép volt, csak kevés, elfért volna még egy kicsi szecesszió. egyébként furcsa, hogy egész nap az öcsémmel vagyok kettesben, ilyen már régen volt (vagy soha), szokjuk egymást. a meleget nehezen viselem, az esőnek nem örülök, mert a wifis kávézó dohányzó. (kívülről teljesen kulturált helynek tűnik, de velem szemben a helyi alkeszok nézik a focit. viszont a kávé jó, és amíg a kávé jó, nincs baj.) egyébként ma véletlenül négy adag fagyit vettem, csak mert nem tudtam, mi az a tölcsér. most már tudom, a fagyi meg nagyon finom volt.
(ez is visszadátumozott.) még sosem láttam akkora építkezést, mint ez a Hauptbahnhof. impozáns. az ember nem is tudja, merre kerülje ki. (a fejemben a Hauptbahnhof-építkezés bekerült a látnivalók közé, a Belvedere meg az Arsenal mellé. tegnap negyed órán át néztük az öcsémmel, hogy a bácsi távirányítja a darut a földről.)
(ez visszadátumozott bejegyzés.) szóval Bécs olyan, mint Budapest, és éppen azért tetszik, mert olyan, mint Budapest lehetne, ha kicsit jobban fel lennének újítva a házak homlokzatai, és kevesebb kutyakaki lenne az utcákon. meg ha ugyanúgy az emberek között menne a villamos. meg ha a galambok kevésbé lennének szemtelenek. este sétálni voltam, még sötétedés előtt egy órát (igazából játékboltot vagy százforintos 1 eurós boltot kerestem, hogy vegyek egy kártyát vagy öt dobókockát az öcsémnek meg nekem, hogy eltöltsük valahogy az estéket, ha már se internet, se tévé, és mégsem lehet folyamatosan olvasni), furcsa ez a környék, több nőn van kendő, mint amennyin nincs, szinte már erkölcstelennek kezdtem érezni magam, aztán ahhogy beljebb haladtam a Favoritenstrassén a városközpont felé, lassan elmúlt. (a másik állandó félelmem, hogy úgy nézek ki, mint egy kelet-európai, de ez ugye butaság.)
valóban meglepő, de így van, most kint ülök a Favoritenstrassén egy kávézó teraszán. ahol lakunk, az valódi külváros (több szexmozi van, mint netkávézó, konkrétan most kettőt is látok, az egyikre rá van írva, hogy NON STOP 14.00-22.00, meg állandóan rózsát akarnak nekem eladni). már tudom, hogy melyik helyekre járhatnak csak török férfiak. de amúgy imádom Bécset, mert pont olyan, mint Budapest. még a szaga is. tegnap voltunk a Belvedere kertjében, meg becsavarogtuk a környéket, ma az öcsém a hadtörténetiben volt, én nem voltam sehol, mert naivitás volt azt gondolni, hogy meggyógyultam. most már viszont tényleg, úgyhogy holnap Belvedere belülről is, a héten meg sorban végiglátogatok mindent, amit mondtatok, meg amiket ZM-nél láttam. (de a Belvedere érdekel a legjobban, Klimt miatt, nem tehetek róla.)
úgy néz ki, ma reggel kimegyek Bécsbe kb. egy hétre. mivel ott még csak egyszer jártam, akkor is csak keresztülutaztam rajta a bőröndjeimmel meg Monával, a biciklimmel (tavaly nyáron), rendkívül izgulok. (eddig nem igazán hittem Bécs létezésében, tudom, hogy ott van a karácsonyi vásár, ahol már mindenki volt, engem kivéve, meg mindenféle kastélyok, ahol szintén. Bécs eddig kb. olyan volt, mint a tenger, de nem is tudom, hogy került az elérhetetlen dolgok közé. sokszor terveztem már, hogy kimegyek, mindig meghiúsult az utolsó pillanatban, biztos ezért.) természetesen semmivel sem tudom majd bizonyítani, ha kijutok Bécsbe (elvileg másfél óra múlva indulunk, talán már nem számít elkiabálásnak beszélni róla), mert a fényképezőm apáéknál hagytam. talán jobb is így, fényképező nélkül állítólag többet lát az ember. attól meg amúgy nem kell tartanom, hogy elrabolnak, vagy ilyesmi, mert még két napig átható fokhagymaszagom lesz. mondjuk fél óránként fogat mosok, meg nyelvet, meg szájpadlást is,
megettem egy fél fej fokhagymát. nyami! (ha nem a második elfogyott csomag százas zsepi lett volna az oka, még azt is mondanám, hogy ez a legjobb a nyári szünetben. így inkább nem.)
most, hogy megkezdtem a mai második  csomag százas zsepit, a helyzet kezd reménytelennek tűnni. azért sajnálni persze nem kell, elolvastam két regényt.
ma már másodjára vagyok ébren 10 percnél hosszabb ideig! nem is nagyon értem, hogy csináltam végig a tegnapot, amikor akkor sem voltam jobban. amúgy nem emlékszem, mikor voltam utoljára beteg, mármint ágybanmaradós, teaivós, sokatalvós, de szuper érzés, néha próbáljátok ki. most alszom tovább.
rossz közérzet. de azért, mindent összevetve, mégis így a legjobb.
amikor a haladóknak azt mondtam, hogy írjanak a táborról az anyanyelvükön, aztán fordítsák le magyarra, akkor a három német gyerek összeveszett azon, hogy le szabad-e írni azt a szót, hogy Lager. akkor azt mondtam nekik, hogy az én nem anyanyelvi fülemnek a Ferienlager még elmegy, mivel azt tanultam, de most, hogy Svájcba írom a szokásos levelet, rájöttem, hogy nekem is inkább jön a billentyűzetemre a Camp. (viszont az iskolában németórán egyértelműen azt tanultuk, hogy Lager, és szó sem volt arról, hogy ezt ma már nem mondja ki senki szájhúzkodás nélkül, még egy tízéves gyerek se.) ezt csak úgy a szavak jelentéséről. elképesztően izgalmas volt külföldi gyerekeket tanítani.
ki az a hülye, aki a nyár közepén fázik meg? ráadásul ennyire? na, én. (a nagymamámtól kaptam egy gyógyszert, ami saccra öregebb, mint én, mert amikor el akartam olvasni a leírását, a nagymamám azt mondta, hogy felesleges, mert oroszul van. nem volt erőm tiltakozni. ez tegnap este volt, még mindig élek.) amúgy az utóbbi napokban a legtöbb problémám (problémánk) a kulcsokkal volt. most kicsit itthon, az öcsém is itt van, kerülgetjük egymást a családtagjaimmal városról városra. település, nagyközség, falu. valamiért mégis jó volt hazajönni, itt mindig találok valami finom teát a szekrényben.
még szerencse, hogy eddig nem nagyon volt internetem, különben végigblogoltam volna az elmúlt néhány napot. a tábor vége, a Budapestre visszatérés, és az, hogy a nagymamámnál lakom harmadik napja, pontosan elég alapanyagot szolgáltatna ahhoz, hogy folyamatosan írjak. (arról nem is beszélve, hogy éppen parafából próbáljuk összerakni Eötvös Józsefet.) nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni, de olyan üres minden. a legfurcsább még mindig az, hogy az utcán járva nem csupa ismerős jön szembe. a hajam meg véletlenül egészen fekete lett. (az eredeti színére akartam visszafesteni, de nem találtam el.)