Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2012
visszaolvastam egy kicsit a blogot, főleg, hogy kiderítsem, szoktam-e évértékelőt írni (nem szoktam), és hogy belefájduljon a szívem, mennyire kedves és csacska és szívet melengető volt ez a hely (legalábbis számomra), mielőtt még kedvességem és csacskaságom át nem került volna olyan blogokra, amiket nem nyomaszt öt év, hogy itt csak azért maradjak, mert nincs szívem elhagyni. (ez nagyon gonoszan hangzik, de igaz.) biztos azt gondoljátok, hogy mindent időben be kell zárni, milyen jó, hogy a Kispál is feloszlott, így nem volt akkora mítoszromboló Lovasiék borzalmas karácsonyi száma, de ha bezárom ezt a blogot, akkor megszüntetem a folytonosságot önmagam és önmagam között, ami pedig kétségtelenül a legrosszabb ötlet. (ezt a folytonosságot már így is keresnem kell időnként, és arra, hogy megtaláljam, ez a legjobb hely. igen, ez egy blog magamnak, meg azoknak, akik így sem unják nagyon. ide gonosz kommenteket sem kérek, csak kedveseket.) hogy egy kicsit visszakanyarodjak az évzáráshoz:
az étkezési szokásaim gyökeres megváltozását azon lehet a leginkább lemérni, hogy közel egy hónapja áll egy doboz nutellám a szekrényben.
közeledik az évvége, de a leltár szó hallatára csak futkos a hideg a hátamon. (a leltár pedig egy nagyon jó eszköz. használni kell.)
valójában úgy terveztem, hogy nem megyek utcára tegnap, a Boxing Day & metrósztrájk épp elég indok ahhoz, hogy az ember ki se dugja az orrát otthonról, de csodálatos munkahelyem közös vacsorát szervezett a város másik végén, úgyhogy egyszer csak az Oxford Streeten találtam magam. bár otthon is láttam már izgalmas közlekedési helyzeteket, az, ahogy 6 rendőr áll sorfalat a megérkező 25-ös busz előtt (három ment el, mire felfértünk egyre), és egyesével engedi fel az embereket, megafonokkal koordinálva a tömeget (stand back, please, stop pushing, please), nagyon ijesztő volt. (a mellettem álló férfi úgy érezte, hogy inzultálják a feleségét, ezért verekedni kezdett, őt nem engedték fel a buszra, mert nem volt elég civilized.) ritkán érzem csak, hogy egy tízmilliós városban élek (igyekszem elkerülni a busy periodokat, és ebben szerencsére a beosztásom is segít), de most nagyon éreztem.
váratlanul felhívtak szkájpon, akiknél svájcban voltam aupair két éve nyáron, és persze meg sem tudtam szólalni németül. nem hiszem ugyan, hogy elfelejtenék németül, de ezt a nyelvek közötti váltást valahogy gyakorolnom kell, mert mindig zavarba jövök, ha más nyelven szólnak hozzám, mint amire számítok. (igen, ebbe beletartozik az is, ha valaki magyarul szól hozzám, amikor dolgozom. a múltkor nem tudtam magyarul mondani a visszajárót a magyar srácoknak, borzasztóan ciki volt, viszont ettől még nem rettegek attól, hogy napokon belül elfelejtenék magyarul, vagy ilyesmi.) különösen nehezíti számomra a dolgot, hogy amíg németül "hagyományos" módszerrel tanultam meg (van a fejemben egy szótár, az egyik oldalon a magyar kifejezésekkel, a másik oldalon a német megfelelőjükkel), angolul az órai oktatásom is csak célnyelven történt. a bennem élő nyelvész szerint ennek nem kellene számítania, de látom, hogy mennyire máshogy működik az agyam, ha a németet használom, mint ha az angolt. (
ezen a héten nagyon elfoglalt voltam, most voltam ugyanis pótnanny. a gyerekek borzasztóan aranyosak voltak, két kislány (7 és 8 évesek), olasz-japán-angol három anyanyelvűek. (csak így lazán.)  nagyon közvetlenek voltak, nem volt átmeneti periódus, amíg elfogadtatom magam velük, nagyon simán ment. (borzasztóan sok ember van körülöttük.) bár tényleg nagyon aranyosak voltak a kislányok, és szerettem velük lenni (bár a vendéggyerekekkel bújócskázás egy hatemeletes viktoriánus házban kimerítő volt), számomra elképesztő, hogy hogyan engedhetnek be emberek ennyire a privát szférájukba egy idegent. úgy bízták rám a gyerekiket, hogy egyszer sem találkoztak velem, csak egy ismerős ismerőse ajánlott, egyszer beszéltünk telefonon, és a nanny odaadta a kulcsokat. a lányok az apjuk előtt szégyenlősek voltak és csöndesek, velem közvetlenek, vadak és bújósak. a koklúzió mégis az, hogy ezt többet nem, nagyon zavarban voltam végig. (főleg akkor, amikor az apuka velem csomagoltatta be a feleségének
néha arra gondolok, hogy az is lehetséges, hiszen minden lehetséges, hogy az anyám csak azt tette, amire titokban mindenki a legjobban vágyik (és amire valójában én is vágytam, amikor országot váltottam): új életet kezdeni valahol máshol. tiszta lappal. ez pedig nagy bátorságot igényel.
napok óta nem olvastam otthoni híreket. annyira örülök, hogy végre történik valami jó is . (a gyerekek nagy része ma házasságon kívül születik? akkor hozzunk egy törvényt, hogy rosszabb legyen nekik.) egyébként még azt is el kell árulnom, hogy (valószínűleg szerencse révén) eddig csak annyira kedves hindukkal találkoztam, hogy a hindukkal szemben tele vagyok pozitív előítéletekkel. (persze tudom, hogy a hindu barátaim is csak úgy hinduk, ahogy én keresztény: beleszülettek, felnevelkedtek benne, de nem vallásosak.) és nyilvánvalóan le kell küzdenem az olyan tévképzeteimet, miszerint bármelyik hindu barátom pillanatok alatt csodálatos indiai ételeket lenne képes varázsolni az asztalomra.
elárulok egy titkot. szeretek magamra úgy gondolni, hogy nekem nincsenek előítéleteim. ez idáig nem titok. a titok az, hogy vannak. akkor kúsznak elő, amikor nem is sejteném. amikor védtelen vagyok velük szemben. mondjuk dolgozom, és egyszer csak ott van az előítélet. én pedig felfedezem, és úgy végzem ki, mint ahogy a pókot nyomják szét a cipőjük orrával azok, akik megölik az állatokat. elmondok egy példát. a munkahelyemen majdnem az összes shift manager bangladesi. mindegyik. mind muszlim: van, aki nagyon vallásos, és van, aki kevésbé. észrevettem, hogy az egyik menedzserem előítéletes a feketékkel szemben: akárhányszor fekete fiatalokból álló csoport jön be, mindig felküld valakit az emeletre, amíg el nem mennek. ha fehér vagy arab fiatalok jönnek be, nem tesz ilyet. az én rasszizmusom pedig ebben a történetben ott jelenik meg, hogy meglepődtem. azt gondoltam, hogy csak a fehérek szoktak rasszisták lenni. (a probléma tehát felderítve, a megoldás folyamatban.)
öt napon belül másodjára fordul elő, hogy még elméletben sincs 12 óra két shift között, nemhogy átöltözéssel, utazással. nagyon elfáradtam, csak el ne felejtsem, miért is éri meg ez a borzasztóan értelmetlen munka.
szokott honvágyam lenni, és főleg most, hogy otthon már esik a hó, még erősebb a hazavágyás (arra gondolok, hogy milyen szép lehet Tát, milyen szép lehet a Collegium, milyen szép lehet a Hegyvidék). nagyon jó ellenszer ilyenkor közéleti híreket olvasgatni, ajánlom mindenkinek.
most már biztos: két hétig pótnanny leszek, amíg a valódi nanny szabadságon van Filippínóországban. amikor felhívtak, hogy lenne-e kedvem, leginkább kíváncsiságból mondtam igent. egyrészt hogy ne lenne izgalmas belekukucskálni egy idegen család életébe? másrészt viszont a nanny több (sokkal több!) időt tölt a gyerekekkel, mint a szülők. lehet, hogy az iskolai ünnepségre a szülő is elmegy, de a hétköznapokon csak a nanny van ott. a nanny fürdet, a nanny ebédet főz, van olyan hely, ahol a nanny ébreszt és öltöztet reggel, és este a nanny fekteti a gyerekeket. (én persze nem leszek ott ennyit, csak napi 3-4 óráról van szó délutánonként, mert délelőttre is van valaki.) a nanny viszont leginkább berendezési tárgy a szülők szemében, kb. olyan, mint a porszívó. (ma voltam viziten a családnál, a nanny körbevezetett, és megmutatott mindent, a szülők is otthon voltak, de nem voltak kíváncsiak arra, ki tölt két hétig minden délutánt a kislányaikkal, nem is köszöntek. előtte csak telefonon beszél
persze a színházéhség csillapítható: csütörtök éjjel rendeltük meg a jegyet a Barbicanbe (szombaton már ki is hozta a postás), Mester és Margarita lesz. bár a nemzetis elég magasra tette a lécet (ugyan már nagyon régen volt, és nem is volt akkoriban sok színházélményem, hogy legyen mihet hasonlítani), ez is egészen biztosan jó lesz. (persze ha fogunk egyáltalán látni, mert sajnos csak a kakasülőn tudtunk jegyet venni.) ma este mozi, holnap este könyvklub. (mert csak a művészeten keresztül érthetjük meg azt a társadalmat, amiben élünk.)
mostantól kezdve egy teljes hónapig a karácsony miatt fogok szomorkodni. egyrészt nagyon megvisel, hogy nem tudok hazamenni: még soha nem volt olyan, hogy ne legyek otthon 24-én, és még soha nem volt olyan, hogy egyedül legyek 24-én. (persze itt lesznek a filippina lakótársaim (ha lány, akkor filippina, ha fiú, akkor filippinó), de nem hiszem, hogy boldogok lennének, ha miattam angolul kellene beszélgetniük szenteste a tagalog helyett + furcsa dolgokat esznek.) másrészt viszont otthon (bár ez a szó értelmezhetetlen a számomra) úgysem lenne jó, még ha sikerülne is megszervezni, hogy mindenki találkozzon mindenkivel. (lehetetlen.) nagyobb érzelmi megterhelés lenne otthon karácsonyozni, mint itt nem karácsonyozni. (többek között ezért vagyok ugye itt.) úgyhogy elkezdtem megszervezni itt, hogy mikor-kivel-hova, ne legyek túl sokat egyedül, de egy kicsit nehéz hindukkal meg muszlimokkal valódi karácsonyi programot tervezni. egyrészt mert nem ünneplik a karácsonyt (a nepáli barátom azt sem
annyiféle dolgot tudok reggelizni, hogy nem tudom megszámolni. ilyen még soha nem volt az életemben. (általában reggeli sem volt.) az agyam éhezik (bár amióta rendszeresen Scrabble-özünk, kicsit jobb, angolul játszva ugyanis olyan területeit mozgatom meg, amiknek a létezéséről sem tudtam), de a testem tökéletesen elégedett. a Maslow-piramis mondjuk alsó három szintje rendben van, ideje foglalkozni a többivel. (tudtátok, hogy lehet úgy is élni, hogy az ember nem csak krumplit eszik a hónap utolsó két hetében?) bár azt, hogy ennyire fog hiányozni a színház, nem sejtettem. csak hadd menjek el a Katonába.
azt álmodtam, hogy elfelejtettem németül. borzalmas volt. (intő jel.)
néhány napig nagyon erős szél volt, megkopaszította a platánokat a környéken. egészen máshogy néz ki most az utca. ezek a platánok nem olyan platánok, mint otthon: felfele vannak nyírva, inkább magasak, mint terebélyesek. amikor hazafelé jövök, csicseregnek a fényszennyezéstől kicsit megkergült madarak, hideg van, esik. nem igaz, hogy mindig esik, de az igaz, hogy mindig eshet.  szeretnék venni egy új sapkát, vagy inkább kalapot. vagy kendőt. hideg van, anya szürke nagykendőjére gondolok, amit Moszkvából hozott, nagyon jó meleg az a nagykendő, hol lehet most. a lengyel boltot végül véletlenül fedeztük fel (innen öt percre), most már ne aggódjatok, boldog lesz a kelet-európai gyomrom.
amúgy hazudtam, egy csomó filmet nem tudnék megnézni bőgés nélkül, az, hogy egyet mégis sikerült, szerencsés véletlen volt csak. lassan kilenc hónapja már, ennyi idő alatt el lehet kezdetni felépítni egy másik életet, a másik oldalról viszont tényleg nem történt semmi, de semmi. egy kicsit máshogy képzeltem el ezt az egészet, hogy majd néha szomorú leszek, néha meg kicsit kevésbé leszek szomorú, de a valóság nem ilyen, a valóság olyan, hogy ami történt, beépült a személyiségembe, mindenben ott van, amit gondolok, mondok vagy teszek, állandóan és folyamatosan, mintha ez egy szűrő lenne, és kizárólag ezen keresztül kommunikálhatok a külvilággal és magammal. nagyon szeretném egy ábrával illusztrálni, hogy hogy látom most magam és a testvéreim, de nem találok ilyen ábrát. mindenesetre olyan, mintha egy körhinta nagyon gyorsan forogna, aztán a körhinta közepe egyszerűen eltűnik,  a hintán ülők meg elrepülnek a szélrózsa minden irányába a centripetális erő kikerülhetetlen hatására. négyen
ma elmentünk egy ún. irodalmi eseményre. korábban is jártunk (mármint Budapesten) ún. irodalmi eseményekre. ezeknek mindig hármas céljuk volt: a) hallani valami okosat / érdekeset, b) találkozni a barátainkkal és c) új kapcsolatokat szerezni. itt még nincsenek barátaink (nagyon nehéz barátokat szerezni!), és a munkahelyünkön sem jutunk elég szellemi táplálékhoz, úgyhogy jó ötletnek tűnt elmenni ide . azt gondoltuk, hogy ez is egy ún. irodalmi esemény lesz, ahol lesznek szakállas (vagy bajszos, elvégre Movember van) irodalmárok, csóró és kedves bölcsészlányok, meg egy-két nagymenő. azt is gondoltuk, hogy egy olyan beszélgetés, amin ilyen szakemberek vesznek részt, csak izgalmas lehet. van, amiben tévedtünk. a beszélgetés tényleg izgalmas volt (bár kicsit nehezen lehetett követni, mert a beszélgetők háta mögött élőben ment a twitterfal, és folyamatosan pörgött rajta a kontent). viszont a The Ivy klubban volt, ami egy meghívásos klub Londonban, levették a kabátunkat is, mindenki persze
arra gondoltam tegnap, amikor munkába indultam, hogy mennyire rendbejöttem lelkileg, már akármilyen filmet végig tudok nézni elérzékenyülés nélkül, és nem bőgéssel oldom meg a problémákat, valamint arra is, hogy mennyire megerősödtem fizikailag, sosem vagyok beteg, pedig sok időt töltök nagyon hidegben stb. aztán odaértem a munkahelyemre, elsírtam magam, amiért piszkált a menedzserem, megint csupa seb lett a kezem, hazafelé pedig negyven percen át zokogtam, amiért részeg fiatalok elvették a sapkám. (ez így utólag viccesen hangzik, akkor nem volt az.) az apróbb hullámvölgyeket leszámítva minden szuper egyébként, ma például nem mentünk el megnézni a Hollywood-kosztümkiállítást (Hollywoodkosztüm-kiállítást?), mert drágának tartottuk, úgyhogy inkább elmentünk a világ legnagyobb játékboltjába ámuldozni, és persze vettünk egy Scrabble-t, nyilván drágábban, mint amennyibe a két jegy került volna. ebben a játékboltban amúgy mindenkinek tudnék (tudni fogok)  tökéletes  ajándékot venni, ami
már nem tudom, miért nem olvastam el eddig a könnymutatványosok legendáját, de jó, hogy most olvasom, ennyire reménytelenül távol mindattól, ahol az történik. valódi honvágyam lett tőle, vágyódás a Duna és a Tisza szaga után, az ártéri fák susogása, a gémek, kacsák és bakcsók után, hiányzik a Pilis, hiányoznak a budai hegyek, hiányzik a táti sziget és a dunakanyar. de az is lehet, hogy csak megfojt a város, jó lenne akár csak egy napra is elhagyni Londont. hiányzik a megértés és a megértve levés, a magabiztosságot adó kulturális és nyelvi háttér - folyamatosan tanulok, persze, de nem tudok még semmit. ismeretlen a múlt, nem tudom helyesen dekódolni a jelen eseményeit, túl sokat kell pótolnom. kérdés, hogy megéri-e - nyilván azzal a tudattal vágtam bele, hogy igen, meg kell érnie.
ha honvágyam is van, az nem is csak a családom meg a barátaim hiánya, meg nem is csak a vágyódás Budapest iránt. a honvágyam nem helyhez, inkább időhöz kötött, egy olyan idilli időszakba vágyódom vissza, ami egyébként soha sem létezett abban az idilliségben, amelyben most megjelenik számomra. a múlt iránt vágyódni viszont annyira képtelenség, hogy inkább nem is vágyódom.
álmomban találtam egy magyar boltot közel a munkahelyemhez, ahol vettem tejfölt**, és készítettem belőle istenien finom rakott krumplit. valójában viszont nem hiszem, hogy a hazai ízek hiányoznának, sokkal változatosabban eszem, mint otthon, ráadásul nem is kell elmenni a Dob utcai kóser boltba a méregdrága kóser gumicukorért, ha olyan gumicukrot akarok enni, amihez nem öltek meg kismalacokat, mert a környéken az összes bolt csak halal* termékeket árul. (mondjuk nekem gyanús, hogy csak az van ráírva, hogy nem tartalmaz disznót, ellenben nincs rajta az óriási, zöld V betű, ami itt minden teljesen húsmentes ételen rajta van, de ne legyek telhetetlen.) *ennek sajnos nem tudom a magyar nevét, de nagyon gyanús, hogy nincs is. **most gyorsan megnéztem a neten a magyar boltokat, nem nagyon értem, hogy ki az, aki 2 fontot kifizet az ARO vajkrémért, amikor vehet philadelphiát is, ami sokkal fincsibb.
ha senki más nem is, én pontosan tudom, hogy miért van szükségem az életem annyi darabkára darabolására, ahány blogom van (és persze van az a csomó minden, ami nem is blogtéma, és tulajdonképpen az a fontosabb), úgyhogy most itt egy link a londoni blogunkhoz. ami fölé az van írva, hogy Zsófi, azt én írtam, ami fölé meg az, hogy Miri, azt meg Miri.
azt gondolom, hogy a környéken lakók hamarosan álmukból is felkeltve el tudják majd dúdolni a fejérvárit *, mert ha éjszakás vagyok, mindig indulókat dúdolok hazafelé, hogy elég gyorsan szedjem a lábam és ne féljek, és még akkor is tartom a lépést, ha piros a lámpa. (azt gondolom, hogy ez a betegség hangsúlyozott mértékben van jelen volt vagy jelenlegi fúvószenekari tagoknál.) *ha a felvétel 2009-es, akkor nagyon-nagyon nagy a valószínűsége, hogy én is játszom rajta. persze a zenekart sosem veszik. ha inkább egy olyan felvételt hallanátok, ami nem ilyen kínosan hamis, ellenben szerintem már túl gyors, akkor inkább ide klikk.
mindig szokatlan, ha valakivel, akit egy meghatározott helyről ismersz (pl. ugyanabba a középiskolába jártatok) új helyen találkoztok (pl. London). éppen ez történt velem (meg V-vel) tegnap - ha jól számolom, nyolcadikos volt, amikor utoljára láttam, most meg tud virágot formázni a kávé tetejére tejhabból. (ráadásul milyen finom volt az a kávé!) nagyon nehéz elképzelni, hogy a gimnazista éveim is  ugyanehhez az élethez tartoznak. (de ha már nem ugyanaz vagyok, mint aki 18 évesen, és hogyan is lehetnék ugyanaz, akkor biztos, hogy az ugyanez az élet?)
hazafelé arról beszélgettünk a buszon a mellettem ülő török sráccal, hogy bár itt élünk Londonban, nem igazán találkozunk valódi angolokkal. bevándorlókkal dolgozunk együtt, ő bevándorlókkal jár az egyetemre, a buszon meg a metrón bevándorlókkal utazunk, én bevándorlóknak adok burgert a mekiben (meg szerintem Vilmos hercegnek is, de ezt senki sem hiszi el nekem) - egészen addig, amíg a hátunk mögött ülő fekete férfi bele nem szólt a beszélgetésbe. ő ugyanis valódi brit, itt született, már a szülei is itt születtek (a nagyszülei Amerikából jöttek). és ráadásul buszon is utazik. meg metrón is. de nem haragudott igazán, hanem azt mondta, hogy  welcome in London,  mert London befogad, meg hogy mennyire jó, hogy ki sem kell lépnie a városából, mert idejön az egész világ. (egy hónap.)
megjött az első fizetésem, és vettem belőle egy könyvet a Notting Hillen. persze abban reménykedve jártam az antikváriumokat, hogy összefutok Hugh Granttel, de ez sajnos egyelőre nem történt meg. (de nem adom fel.)
tegnap egy kicsit József Attila voltam. egész nap Helennek hívott a menedzserem, ráadásul az a menedzserem, akit a legjobban kedvelek az összes közül (akinek a szeme is mosolyog), és az én kulturkörömben a Helen egy kövér szakácsnő , tehát egész nap azon gondolkodtam, hogy mit ronthattam el. (az egész nightshiftben egyedül voltam ugyanis lány, nem nagyon mondhatta másnak, hogy Helen, moss fel, meg hogy Helen, the costumer is coming! ) és természetesen bestresszeltem, és kiborítottam, magamra öntöttem, összetörtem, összekevertem, levertem, feldöntöttem stb., és úgy vettem észre, mintha ezek után egyre ingerültebben mondaná, hogy Helen, inkább menj, és zárj be upstairs. és amíg takarítottam, végig azon gondolkodtam, hogy hogy mondom majd el neki zárás után, hogy valamit elrontottam, csak mondja meg, hogy kijavíthassam, de ne hívjon Helennek egész nap, mert olyan vagyok, mint a hold - ha rám mosolyog, akkor visszatükrözöm a ragyogást, de önálló fényem nincs, csak tompa leszek (és ügyet
múlt héten az Oxford streeten szerelték fel éjszaka a karácsonyi díszítést, ezen a héten a Regent streeten volt miatta lezárás. bár még nem kapcsolták be a világítását, így is nagyon hangulatos. szeretem az esti műszakot, éjfélkor bezárom a felső szintet, még csinálok magamnak egy smarties mcflurryt, gyorsan átöltözök, odakint lehet, hogy esik, lehet, hogy nem, de általában inkább nem lehet eldönteni: a levegő nehéz és nedves, minden csillog, a Strand szobrai méltóságteljesen tekintenek le a magasból. odafelé a metrón rendszeresen, de hazafelé, a hatos buszon még soha nem aludtam el.
odáig süllyedtem, hogy kitöröltem az AkH-t a böngészőm könyvjelzői közül. (a Halloween-t meg hogy lehet ünnepelni? olyankor nem gyertyát kell gyújtani?)
most az van, hogy elmegyünk a könyvesboltba, ahol csorgatjuk a nyálunk a könyvekre, de még nem jött meg az első fizetés, úgyhogy inkább hazajövünk, és letöltjük az internetről ingyen. de ha megjön a fizu, akkor más világ lesz, mert használt könyveket már 4 fonttól lehet rendelni az amazonon. és mi ugye most pont olyan országban vagyunk, ahol az amazon is. (bár az állítólag külön kaland lesz, hogy meggyőzzem az amerikából rendelt kindlit, hogy most angliában vagyok.) igazi esős vasárnap és tate modern.

5 dolog, ami Londonban más

ennél persze sokkal hosszabb a valódi lista, csak mindig elfelejtem felírni, ha feltűnik valami. majd kiegészül. 1. az útra felfestett irányok - look right, look left . mérhetetlenül praktikus, otthon is kellene. 2. a mekiben vega burger nincs, de tea van, és két tejjel adjuk. és az emberek meg is isszák. 3. az egyenruhás (öltöny, nyakkendő!) gyerekek, akik az eső ellenére is beugranak a játszótérre hazafelé. ha meg akarom érteni az angolokat, csak ezekre a gyerekekre kell gondolnom. 4. az esernyő öltöztet. 5. a tejföl. (mármint leginkább a tejföl hiánya.)
nagyon nehéz túltennem magam azon, hogy itt minden, amiben eddig profi voltam (és ez leginkább az anyanyelvi tevékenységet jelentette) teljesen értelmetlen és felesleges, és meg kell találnom azt, amiben így is jó tudok lenni. nagyon nehéz.
az a jó abban, hogy csak félállásom van, hogy amíg kitartóan jelentkezek újabb és újabb munkákra, mindig lehetőséget kapok újragondolni az életem céljait és azt, hogy miért is vagyok itt.
például azt nem tudom elképzelni, hogy csak úgy ott hagyom a három kisgyerekem, a legkisebb alig egyéves, és elutazok 15.000 kilométerrel arrébb 12 évre azért, hogy nekik jobb életük legyen. a filippínó lakótársaink ezt csinálják. Tita R. időközben építtetett odahaza egy rózsaszín villát, Tita D. mindennap héttől akár tízig is dolgozik, még hétvégén is, hogy minél előbb hazamehessen. ebben a házban rajtunk kívül csak ilyen vagány filippínó nők élnek, boldogok lehetünk, hogy befogadtak minket maguk közé. salamat, Tita R.!
azért jó, hogy ennyire nagyon drága a tömegközlekedés, mert így rengeteget tudunk sétálni, a város pedig gyönyörű.
a fülöp-szigeteki lakótársaink miatt az egész ház tele van gyönyörűen virágzó orchideákkal. csodálatosak! (a házat úgy képzeljétek el, mint az Odút, két szinttel lejjebb van a konyha, mint mi, és csak úgy recsegnek-ropognak a lépcsők, de egészen meglepő helyeken vannak ablakok, hogy mindig világos legyen. a konyhában viszont nyolc rizsfőző készülék van és állandó halszag.)
ma volt az első napom, jutalmul megleptem magam még egy  három fontos cipővel, hátha ez már megfelel a healthy-safety előírásoknak. (most már tényleg remélem, mert ez a 3. pár fekete cipő, amit a mekibe veszek.) néha pillanatokra úgy érzem, mintha Budapesten lennék, akkor nagyon jó.
megvan a munka, megvan a junifo'm, holnap kezdek. bár már egészen hosszú évek óta dolgozom, ez az első munka az életemben, amit úgy kapok meg, hogy nem ismerős révén, hanem állásinterjúval, és ez az első igazán és nagyon és teljesen rendes, kicsit sem szürke állásom. nekem régóta nagyon fontos volt, hogy ez a két dolog teljesüljön, úgyhogy most akkor is boldog vagyok, ha a meki azért itt is csak meki.
az a jó abban, hogy ingyenesek a múzeumok, hogy múzeumba menni nem program, amit meg kell tervezni, rá kell szánni egy egész napot és görcsösen végig kell nézni minden képet, mert egy ideig nem fogod újra kifizetni a 3000 forintos belépőt, hanem látod, hogy ott egy múzeum, van egy szabad órád, beugrasz, megnézel egy termet, majd visszajössz egy hét múlva, vagy amikor szeretnél. állandóan múzeumba fogok járni. sokat beszélnek a kultúrsokkról, az én kultúrsokkom ma ez volt: amikor mi voltunk kilencévesek, akkor Ica néni elénk rakott egy korsót, és mindenki a helyén maradva lerajzolta (ahogy tudta). ezek a kilencévesek a Tate Modern padlóján hasalva másolnak Matisse-t. és valószínűleg még csak nem is tudják, milyen szerencsések.
ázzon be a cipőm, ha még egyszer dupla harisnya nélkül megyek utcára. (végre itt az esős-ködös, 11 fokos londoni időjárás!) ma átköltöztünk a magyar nénitől a filippinó nőkhöz, megvettem életem első saját paplanját (Primark, 5 font - az ebédem 4 font volt), volt job interjúm a mekinél (nem fognak felvenni, nagyon sok friss diplomás magyar bölcsész áll náluk sorba, és ez nem vicc), meg kell találnom azt, amiben jobb vagyok, mint az átlagos bevándorló. hmmm.
az van, hogy ugye én eleve is hajlamos lennék kizárólag csokoládén élni, na de itt az édesség  szignifikánsan olcsóbb, mint bármi más, úgyhogy képzelhetitek, mennyire táplálkozom egészségesen. de ezek a fánkok!!!
ma nem csináltunk semmi hasznosat, de az embernek nem is kell semmi hasznosat csinálnia a szülinapján, még akkor sem, ha még nincs munkája Londonban. (azért persze ma is jelentkeztem egy állásra, de csak egyre, és az az egy olyan, amit tényleg szeretnék.) inkább csak megpróbáltuk befogadni a várost és átvenni a ritmusát, azt hiszem, viszonylag jól sikerült. (ez azt jelenti, hogy csodálatos napunk volt!) ha itt maradunk (és amíg egyikünknek sincs munkája, ez mindig csak HA), beköltözök a Tate Modernbe. mmm. (hamarosan lesz közös angliai blogunk fényképekkel, meg rendes beszámolókkal, de olyan rossz itt az internet, hogy ez egy kicsit lassan működik. még a blogomat is úgy írom, hogy megírom előre, és amikor visszajön az internet, akkor feltöltöm. mint a kőkorszakban.) amúgy? amúgy nevetségesen hamar elfáradunk minden egyes nap, már öt körül hazabandukolunk, és alszom délutánonként, mint egy kisbaba. (emiatt azért nem aggódom, mert Svájcban, meg most Bayreuthban is ez volt az első héten
ma láttam Sherlock Holmes házát! (meg még egy csomó minden mást is, de amíg nincs munkánk, sajnos nem turistáskodhatunk.)
csak gyorsan mondom, hogy megérkeztünk, minden rendben van, gőzerővel munkát keresünk és ismerkedünk a várossal, már jelentkeztem NI számért, néha megázunk, nagy, piros buszokkal utazunk stb. sajnos most ez csak ennyi, mert minden net előtt töltött időmben munkákra jelentkezek. egyelőre amúgy egy olyan étterem mellett lakunk, amit úgy hívnak, hogy L'angolo,  és a környéken gyakoriak a lakástüzek. (a "halal" feliratú húsboltokat is szeretem.)
szóval csak annyit szeretnék még mondani, hogy ne legyenek senkinek illúziói, valami nagyon lélekölő munkám lesz eleinte Angliában, McDonalds, vagy ilyesmi (oda behívtak próbamunkára amúgy, csütörtökön mehetek is), de emiatt nem kell aggódni, ez nem baj. ez nem jelenti azt, hogy valamit feladtam volna, vagy valahova be szeretnék ragadni, vagy megszűntek a terveim, vagy ez valami rossz dolog volna, sőt. sajnos a Németország több okból nem jött össze, emiatt még mindig egy kicsit fáj a szívem, de úgy tűnik, nem az az én utam. mert az van, hogy a nyár előtti szörnyű félévben (és azóta is) annyi segítséget és szeretetet kaptam annyi helyről, hogy ezt valahogy vissza kell forgatnom a társadalomba. egyelőre nem tudom, hogy hogyan, de azt gondolom, hogy ez a londoni kiruccanás kiváló lehetőség arra, hogy kifundáljak valami jót és izgalmasat, és megtaláljam, hogy hol van a helyem abban a rendszerben, ami a jó dolgokat adja az embereknek. és ez kicsit fontosabb, mint a gyönyörűen megszerkeszt
holnapután indulunk LONDONBA, én meg nem tudok aludni. mármint egyáltalán.
ma hazamentem a hárombetűs szülőfalumba, utoljára júniusban jártam ott (pontosan háromhavonta megyek, mert ennyi időnként kell megújítani a leveleim továbbítását, ma sajnos szombat volt, tehát a leveleim nem továbbítódnak többé), a hárombetűs szülőfalumban a (kvázi) szülőházam olyan, mint egy kísértetkastély, még a húgom pizsamája is úgy volt szétdobálva, mint ahogy levetette még márciusban, amikor elköltözött. itt megállt az idő, mondta B., az öcsém, és ez valóban így van. annyira megállt, hogy amit a különösen balszerencsés családunk új időszámítása óta hazavittem (az összes téli ruhám) szőrén-szálán, rejtélyes módon eltűnt. a hárombetűs szülőfalumban már fűtenek, a tömött felhők alatt megüli a füst az utcákat, minden puha lesz és fakó. szerettem ott a szeptembert. valamilyen egészen abszurd módon most is jó volt, de fizikailag is, lelkileg is kimerültem. háromhavonta egyszer. (és a hárombetűs szülőfalumban tíz éven belül másodjára vakolják és festik át az általános iskolát! már
van egy ház Budán, ahol úgy számozzák a szinteket, hogy 0, -1, 1, 2, 3, 4. de ezt már lehet, hogy mondtam. nagy a feszültség bennem, az indulás miatt is, az üres házba hétvégén hazamenetel miatt is, a holnap találkozom a nagyobbik öcsémmel miatt is, a bőrönd lemérése miatt is (elképzelésem sincs, hogy csinálják ezt a profik), amiatt is, hogy vajon jól használom-e fel azt a lehetőséget, hogy el tudok menni innen, ahol nem érzem jól magam. keddtől minden kicsit veszélyesebb, de sokkal izgalmasabb lesz.
sajnos az összes téli ruhám otthon-otthon hagytam.
a Collegiumban voltam csütörtökön is, ma is, és hiába nyomaszt számos (vagy annyira számos, hogy már számtalan?) ok miatt a hely, hiába gondolom azt, hogy ez nem  a szakkollégiumi eszme, hiába keserít el mérhetetlenül, hogy akár villanyszámlagondok is okozhatnak házirendmódosítást (mit csinál a szellem, ha korog a gyomor?), mégis a Collegium megnyugtat, biztonságot ad, a Collegiumban meleg van, a Collegiumban eredménye van a tanulásnak, a Collegium még mindig a tudomány Ménesi úti elefántcsonttornya. a Collegium hiányozni fog.
tudom, hogy a megbocsátás fontos dolog. de.
tegnap éles helyzetben nem tudtam kiolvasni egy rendkívül bonyolult római számot (XLVII) éles helyzetben, kb. 150 ember + a latintanárom előtt, ezt követően valaki azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint a kis gyufaáruslány. amúgy minden rendben.
ez az első szeptember az életemben (na jó, csak hétéves korom óta), hogy nem járok iskolába. megvisel? naná.
igazából csak magamnak akarok összefoglalni, hogy miért megyek el, és miért pont Londonba, hogy majd ha nagyon rossz lesz, és éhezni fogunk és fázni, és nem kapunk munkát, és a repülőjegyre sem lesz pénzünk, hogy haza tudjunk jönni, akkor majd gondolhassak rá, hogy én akartam. írtam egy csomó butaságot, de azokat kitöröltem, és inkább csináltam egy prezit. Elutazom messze, Angliába on Prezi úgyhogy pörög a visszaszámlálás meg a BBC-sorozatok.
nem igazo @rc kiállítás az, ahol csak egyszer nevet fel az ember, de azért ezt is megnéztük. ezen kívül meg minden napra kell egy kis sikerélmény.
úgy érzem magam, mint a Mézga család a nagy vakáció előtt, úgyhogy ma újra is néztem a legkisebb kisöcsémmel pár részt a sorozatból. az még mindig nagyon jó, nekem meg visszajött a kalandvágyam. annyira nagyon orra nem eshetünk, rossz pénz nem vész el. repülőszőnyegen meg ingyen van az utazás!
ma elbúcsúztam a venezuelai barátomtól, hajnalban utazik tovább, de előtte még felvittem a várba, ahol éjszaka ingyen ki lehet menni a halászbástyára (nappal vajon miért nem?), és beszéltem neki a város különböző épületeinek díszkivilágításairól (a legutóbbi múzeumok éjszakáján egy ilyen vezetésen vettünk ugyanis részt), ő pedig azt mondta, hogy jó lenne, ha kicsit kevésbé gyűlölném a napfényt. azt hiszem, a venezuelai barátom nagyon hamar megismert. (az éjszakai budapestet még a nappali budapestnél is jobban szeretem, és csak mondogattam, hogy nem akarok elmenni, mert szeretem ezt a várost, de azért elmegyek.) előtte meg tüntetni voltam, szinte már megszokásból, mondhatni.
még mindig itt van a fiú, aki egy csomó országhatáron átutazott miattam, de a tegnap este jó volt vele (bár kicsit vad ötlet volt összehozni erchegyiával és az ő barátjával, úgy tűnik, ők nincsenek ahhoz a bábeli katyvaszhoz szokva, amit én annyira szeretek, amikor "denglish"-ül magyarázzuk a Bang! szabályait, és mindenki a maga anyanyelvén szitkozódik, ha belelőnek). valószínűleg az este sikerében közrejátszottak a kedves belgák is, akiket csak úgy összeszedtünk a Szimplában. a külföldiek szeretik a Szimplát. tegnap megvettük a repjegyet, már csak szerencse kell. annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz, de ezt mi valószínűleg konkrétabban értjük, mint ahogy kellene. a németül beszélő Zsófit már régóta jobban szeretem, mint a magyarul beszélő Zsófit. (kevesebb butaságot mond ugyanis, és sokkal kedvesebb.) az angolul beszélő Zsófinak még nincs személyisége, kíváncsi vagyok, milyen lesz.
szeretném, hogy én és a nyomasztó dolgok az életemben lassan megbékéljünk egymással, de itthon nem érzem magam túlságosan itthon. vannak tervek, van elszánás is, akkor vajon mi hiányzik. azt kérdezik a barátaim, hogy mikor fogok megint rendesen blogolni, de az én saját létbizonytalanságom az, aminek itt most helyet adok. (mottót kellene váltanom, már nem igaz. azt mondtam ma a venezuelainak, hogy mindenki mindig egyedül van, ne panaszkodjon, de már régóta nem érzem így. nem is tudom, mondtam-e valaha bármit a venezuelainak, amit komolyan gondolok.)
ha fiú lennék, szörnyen utálnám magam azért, ahogy a fiúkkal bánok, így viszont csak a fiúkat utálom azért, ahogy velem bánnak. az igen igen, a nem nem, a talán nem, nem egyszerű? amúgy nem vagyok tipikusan az a lány, akibe csak úgy múlhatatlanul beleszeretnek, és aki miatt tízezer kilométereket utaznak, és utálom, hogy most valaki megtette, de azért mégis csak van valami kis kavar a gyomromban miatta. gewissensbisse, mondhatni.
ma megnéztük a Noé bárkáját , meg csúnyán megkarmolt a biciklim (mínusz egy leggings), meg még történt egy csomó minden szomorú meg boldog dolog. (mondjuk vad, hogy minesirkus hamarabb kiblogolta , hogy hol ettem ma, mint én, pedig nem is beszéltünk. ijesztő.)
ma is ettem gofrit , abba ugyanis teljesen beleszerettem, holnap meg megpróbálom megnézni idegen szemmel a várost. amúgy nagyon furcsa, mert én sosem gondoltam úgy magamra, mint valakire, akinek társasága van, most meg csak úgy jönnek a barátaim, és kávézok velük, és találkozom velük, és beszélgetek velük, és vannak. boldogság.
megint ruhástul a Balatonba - hagyomány. a víz fölött tiszta volt és fehér, talán mint a tenger. feszültté tesz ez a bizonytalanság.
nem mondom, hogy nem hiányzott ez a blog. tele vagyok szorongással és félelemmel és komplexusokkal, ugyanakkor meg is erősödtem. áthelyeződtek a hangsúlyok és az értékek az életemben, úgyhogy megváltoztam. meg nem is. annyi mindent szeretnék mesélni!
ez egy elhanyagolt blog, és szemmel láthatólag minimális szinten sem működik, úgyhogy minden kedves maradék olvasóm átirányítom a másik, sokkal jobban működő blogomra. azon sokkal több az átvett tartalom és sokkal kevesebbet szomorkodom. (ha megnyitom a blogger kezelőfelületét, egyszerűen lefelé konyul a szám, ha meg a tumblr-t nyitom meg, felfelé. vagy ilyesmi.) katt. http://kavekkozt.tumblr.com oda és vissza, avagy egy hobbit története .
és akkor arról még nem is beszéltem, hogy mit érzek minden este, amikor lángos a vacsora a táborban. meg hogy mit érez a húgom.
túl könnyű azt gondolni, hogy jogom van a hisztihez.
köszönöm Grätzer Józsefnek, hogy megírta a SICC -et. (a miénk fekete bőrkötésben vár ránk valahol otthon a polcon.)
és akkor két hétig megint irodalmat tanítok, négy csodálatos gyerekem lesz, máris imádom őket, egész éjszaka az óráimra fogok készülni. valahogy furcsa, hogy feltöltődök mindig energiával, ha visszajönnek a gyerekek, és mennyire elálmosodom, ha elmennek. mint a hold.
azt hiszem, úrrá lenni látszik rajtam a lediplomázás utáni depresszió. mi van? mi lesz? hogyan? miért? hol? kivel? mikor? még jó, hogy nincs időm ilyeneken gondolkodni, mert teljesen beszippant a tábor, ezért csak július végén fogok legközelebb azzal szembesülni, hogy nem tudom, hol kezdem a következő tanévet.
tegnap éjjel valamiért úgy gondoltam, hogy jó ötlet keresztülsétálni az elhagyott szovjet laktanyán éjfélkor. még jó, hogy velem jött az Őrmacska. (amúgy nem is volt rossz ötlet.) egyébként persze még mindig szigorúan tábor , ollállá . (egy kis narancsos mannával meg bármikor le lehet venni a lábamról, csak úgy mondom.)
magnéziumtabi, kávé, fejfájás-csillapító. kezdődik a reggel. (többek között azért jó ez a tábor, mert 150%-ig leköt, mert ha az ember gyerekek között van, akkor nem agyalhat mindenfélén, hanem csinálja a dolgát.) egyébként ez az első reggel, amióta itt vagyunk, hogy fáztam, amikor reggelizni mentem, úgyhogy örüljön mindenki, jön a jó idő.
szabadnap! kecskeméti pláza! iszonyú sok fagyi! a lakótársam! tenisz! öröm és boldogság! ebben a bejegyzésben mindent megszegek, amit egy hétig tanítottam a gyerekeknek! akkor is minden mondat felkiáltójelre fog végződni!!! haha. (kiizzadjuk a feszültséget.)
a tábor azt hozza ki belőlem, hogy elkezdtem úgy gondolni az emberekre, hogy "manó" meg "picuri". (az ember hajlamos így hívni valakit, aki alig ér fel a derekáig.) ja, meg hogy rettegek attól, hogy egyszer összeesek a lépcsőn, és kitöröm a nyakam. idén kicsit kevesebb időt töltök a gyerekekkel, mint tavaly, a média miatt: a délutáni programok idején általában a délelőtt elkészült szövegeket dolgozzuk fel, tesszük fel a blogra  stb., még csapatom sincs, úgyhogy igazi kincs minden állomásként eltöltött este. ma este pedig állomás voltam, úgyhogy most jó.
tábor, itt van a húgom is, kicsit feszült vagyok. a fagyi finom, a gyerekek édesek (ó, ez fordítva is jó!), az életem folyását pedig most inkább kövessétek a kecskenewsás blogon . (a napom legjellemzőbb gondolata ez: hmmm, mindhárom informatikus a mi termünkben van. ez nem jelent semmi jót. )
az esés után először ültem ma bringára. rém büszke vagyok magamra, bár csak a járdán bénázgattam az auchan és a homokszem utcai kollégium között. rettegjetek, Európa nagyvárosai, lesz még belőlem vad kerékpáros egyszer!
valahol mindig elborzaszt, hogy az életem összes kelléke belefér egy piros suzukiba, csak a macska meg a lakótársam nem. igen, megint bedobozoltam mindent. mától egy hónapig Kecskemét, aztán meg majd meglátjuk.
egy kétségbeesett kiáltásban össze tudnám foglalni, ahogy érzem magam.
én lettem a lány, akivel nem lehet beszélni, mert mindenkitől, aki szóba áll velem, megkérdem, kell-e neki a macskám. kell macska? szép.
tulajdonképpen hónapok óta nem olvastam már, vagyis olvastam, de csak kötelességből, csak azért, mert könyv nélkül nem lépünk ki az ajtón, csak azért, mert meg kell lennie a mindennapi betűnek. és akkor jött a Darvasi, és azóta újra olvasok, mert a Darvasiban olyan mondatok vannak, hogy mindegyik külön-külön is igaz, együtt pedig már egyenesen elviselhetetlen. metrónmaradós könyv.
tegnap voltunk a Ludwig két kiállításán, az empire, state, building en és a Mapplethorpe -on, az egyik szerintem igazából nem kiállítás volt, hanem egy jól összerakott infografika csodálatos tipográfiai megoldásokkal, a másikon pedig pucér férfiakat lehetett nézegetni, úgyhogy tippeljetek, melyik tetszett jobban. * *ez igazából persze torzítás, nagyon jó volt mindkét kiállítás. az empire, state... számomra izgalmasabb volt, olyasmi dolgokat kell elképzelni, mint a nácik által betiltott két betűtípus (futura és fraktur) keresztezéséből (fraktura) létrehozott új betűtípussal írt feliratok, vagy a Nemzeti Galéria legfontosabb festményei színének a keveréséből létrehozott magyar nemzeti festészet szürke  színre festett falak, illetve különböző szegregált városnegyedek határvonalaiból létrehozott "titkosírás", a Limes New Roman. A Mapplethorpe meg egyszerűen szép volt.
ugyanitt szeretném megjegyezni, hogy kiadó a lakás, ahol lakom, szuperjó helyen van, csodálatos a kilátás, nagyon olcsó stb., alig akarok innen elköltözni. ha tudtok valakit, akit érdekelne, ne habozzatok keresni. (vajon mi ütött ma belém, hogy keresztben csíkos bikinit vettem?)
ránk fért már a tegnap esti vihar. (amikor felébredtem a dörgésre, azt gondoltam, hogy a macska, aki mosógéptől, porszívótól, hajszárítótól menekül, megijed majd, úgyhogy magam mellé akartam hozni, de ült a teraszajtó előtt egész éjjel, és bámult kifelé.) a tanáris felvételim után pedig a Cserpesben reggeliztem, idén nem ettem még olyan finom sajtos pogit, mint ott, a sarokban pedig két alkalmazott dicsérte a főnököt. örülök, hogy van, ami nem tud csalódást okozni.
ja, és amúgy ma megsimiztem egy sünit. mindig azt gondoltam, hogy sünit fogni igazán bonyolult, de ez a süni hagyta magát megfogni, még csak igazán össze sem gömbölyödött. szörnyű lehet ilyen cukinak lenni, hogy mindenki őt akarja.
gyakorlatilag csak fagyin élek, jó világ van!
még elképzelni is szörnyű, hogy esetleg nem tanulok, tehát csak csavargok egész nap (úgy megtervezve az útvonalat, hogy ne kelljen napon mennem), hogy ne itthon szembesüljek a mitcsináljak problémájával. tervezem a nyarat, előrébb még nem igazán látok. gondolom, megint akartam írni valami fontosat és érdekeset, csak elfelejtettem.
nem tudok mit kezdeni a bibliofíliámmal akkor sem, ha tudom, hogy hamarosan minden könyvem újra dobozokban lesz különböző családtagjaim padlásain, és még az is lehet, hogy sosem lesz nagy, vidéki házam könyvtárszobával. na de ki az, aki képes otthagyni egy 1934-es Kästner elbeszéléskiadást, ha csak 100 forintért az ember után dobják? (pontosan tudom, hogy sosem fogom elolvasni, bár szeretem Kästner felnőtt műveit, de a gót betűket csak silabizálom, és Kästnernek elég nehéz a nyelvezete ahhoz, hogy gondolkodnom kelljen, vajon az egy f, vagy csak egy maszat az s-en.) valamikor haza is kell mennem, az is dobozolás.
kiürültem.
és a klasszikus kérdés: mit vegyek fel az államvizsgára? (lehet, hogy az államvizsga tiszteletére kellene vennem egy új harisnyát. szívem szerint persze vennék egy új blúzt meg szoknyát is, különben a végén még véletlenül ugyanabban a ruhában megyek államvizsgázni, mint érettségizni voltam, de nem lehet, mert egész nap ki sem mozdulhatok a lakásból. megyek is vissza a tételeimhez. mrrr.)
idill. ülök a teraszon egy pokrócba csavarva, alattam az egész város, készülök az államvizsgámra, fél kézzel fogom a macska farkát, hogy ne ugorjon le a teraszról az alattunk sétafikáló sünihez, cakkoznak a denevérek. nyár van.
ma előreküldtem a húgaimat a lépcsőházban, amíg én is felveszem a cipőmet, mondtam nekik, hogy várjanak meg a kapu előtt, de odáig már nem jutottak el, mert a házmester anyja megállította őket a lépcsőházban, és valami minősíthetetlen hangnemben esett nekik, hogy "már megint becsöngettek mindenhova büdös kölykök". mivel a házmester anyja még sosem találkozott a húgaimmal (2-3x ha nálam aludtak eddig), ez a hangnem 
kicsit megviselt a tegnapi vihar, sokáig csak feküdtünk a középső húgommal a kinyithatós kanapén (nem így terveztem, de a kisebb elaludt az ágyamban), és néztük a narancssárga eget és a villámokat. két héten belül másodjára megy el az áram vihar miatt, olyan, mint vidéken. (mondjuk otthon ilyenkor vissza sem jött reggelig, itt pedig csak pár percről volt szó mindig.) még mindig nem szeretem, ha narancssárga az ég. ma nem jött a hatvanegyes, sokat sétáltam miatta a szürkületben, a szürkületet sem szeretem mostanában. nem találom a helyem.
mindig azt gondolom, hogy most már eltelt egy csomó idő, nézhetek újra Gilmore Girlst, de igazából tudom, hogy soha többé nem nézhetek Gilmore Girlst anélkül, hogy elbőgném magam. úgy meg minek. (egyébként amiről írni szeretnék, arról nem írhatok még, másról meg minek, ezért ez a csend. alacsony hatékonysággal készülök az államvizsgára [ezért nagyon nagy hatékonysággal tördelek, hogy ne szúrjam el egészen az időmet], dédelgetem a bicegős macskát, vihar előtti csend. hamarosan jön a nyár, tábor, aztán majd meglátjuk.) Az ember megfut mások és saját maga szerencsétlensége elől, mondta Pilinszky, értsétek, ahogy akarjátok.
ma hazafelé találkoztam vaddisznókkal, ilyenkor bánom, hogy egyszer csak megszűnök budai lenni. (előtte meg körbefutottam az omszkyt apámék kutyájával, és persze úgy képzeltem el a dolgot, mint a filmekben, hogy kocogok a parton, a labrador füle kecsesen lebeg, meg az én füleim is, na de ehhez képest 12 éves koromban felmentettek tornából, és azóta csak a buszhoz futottam olykor, úgyhogy a tókör egy borzasztóan játékos, ugrabugra korccsal, aki kb. olyan nehéz, mint én, tehát inkább ő diktálja a tempót, egyszerűen nem volt idilli. ja, eveztem is, hát az sem.)
ha kerülő úton is, de muszáj eljutnom az álmaimhoz. úgyhogy hajrá. (de most nincs hajrá, csak fekszem és alszom és sorozatokat nézek pár napig, aztán jön a vizsgaidőszak 2. fele.)
macskahipochondriám van. (szerencsére gyógyul. félig nyúzott bakmacska.)
sokat gondolkodtam, hogy mi maradt végül is az álmaimból, meg mik a lehetőségeim, és arra jutottam, hogy nincs más hátra, mint kipróbálni valahol máshol. (soktényezős.) lássuk be, gyáva volnék csak úgy mirnixdirnix belevágni, járt utat járatlanért csak ha muszáj, úgyhogy megszületett a döntés: jövőre csak meg kellene próbálni az álomegyetem álomszakját -> egy év aupairként a környéken = c2-es nyelvtudás, helyismeret és talán egzisztenciális alapok. most már lassan el kell kezdenem készülni az államvizsgára, na de azért megy közben a családkeresés.
tegnap egyébként paniadam vitt koncertre, ráadásul Bartókot játszottak ( tejsav vagy gyanta ), itthon meg pünkösd van. van egy szoba, amibe nem megyünk be, egyébként néha mintha minden rendben lenne. (a húgom a saját maga által tervezett ruhában lépett fel a mazsorettekkel, olyan gyönyörűek ezek a táti mazsorettek, a húgom is gyönyörű, beszéljünk inkább gyönyörű és kedves dolgokról, azzal boldogul a nyelv.)
az a nyelv, amely mindig hűséges cinkosom volt abban a játékban, amelynek tétje a dolgok kimondása vagy ki nem mondása volt, s amellyel (figyelem, képzavar!) szavak nélkül is megértettük egymást, egymás kezére (szájára?) játszottunk, s amely eddig az életem biztonságot és stabilitást nyújtó alapját jelentette (ti. bármi történjék is, mindenki csalárd, de a nyelv, az nem hagy el), szóval ez a nyelv, és éppen ebben a képtelen helyzetben, éppen most, amikor leginkább szükségem lenne rá, ez a nyelv nem engedi, hogy az anyámról beszéljek, az anyámról, akinek a jelenléte éppen olyan magától értetődő és biztonságot nyújtó volt mindig, mint a nyelv, és akinek a hiánya és a róla való beszéd lehetetlensége a gondolataim teljes némaságát eredményezik. (oudania es ketnie.)
na jó, ez egy elég szörnyű félév, de azért letettem egy közép- meg egy felsőfokú nyelvvizsgát, ötös lett a szakdogám, és a macska is meggyógyul. (bár most pont olyan rosszul néz ki, mint én egy hete.) de azért szeretném jelezni a sorsnak (amióta lebuccoltam a betont, elkezdtem ugyanis hinni a sors létezésében), hogy ez nem valami challenge, hogy ő nyer-e vagy én, tényleg elfogadom a fennhatóságát, csak a záróvizsgáig legyen már egy kicsit nyugi. (meg nyáron. meg utána is azért.)
ezt a napot úgy képzeltem el, hogy reggel felkelek, megfürdök, kifestem a körmöm, szépen felöltözök és elmegyek nyelvvizsgázni. ehhez képest reggel felkeltem, és leesett a macska a teraszról, én meg pizsamában rohantam ki a kertbe, hogy összekaparjam. (természetesen éppen felújítás van a házban, ez folyosónként 2+ füttyögő férfit jelent bónuszként.) borzasztóan cuki volt egyébként, ahogy ott feküdt a földön, és nyalogatta az a nőstény, aki miatt leugrott, de nem nagyon tudtam értékelni a helyzet esztétikáját. (úristen, lebénult, lebénult, meg fog halni, jaj-jaj.) az állatorvos egy olyan összeget mondott, ami pont kétszer annyi, mint a fogaim keddi újraépítése volt, úgyhogy megállt bennem az ütő, de hát nincs mese, felelősséget vállaltunk a macskáért, amikor magunkhoz vettük, és ez akkor is áll, ha hülye. (mondjuk nem tudom, mi van akkor, ha valaki ezt a pénzt nem tudja kifizetni, főleg, hogy elaltatni is 20.000 egy macskát.) a Budapest Taxinak meg ezúton üzenem, hogy kapják be gonosza
ma volt egy beszélgetés, amin annyira izgultam, hogy aprólékosan lekapargattam a körömlakkot minden körmömről. még jó, hogy átlátszó volt. holnap meg nyelvvizsga szóbeli, utána meg már véget ér ez a hülye hét, jövő hét elején még pár vizsga, aztán a záróvizsgáig (Abschlussprüfung) öröm és boldogság. csupa vis maior volt ez a félév ( bin so stark stark stark wie ein Tiger ), de remélem, hogy most már nem rontok el semmit.
vajon ha macska vagyok, hány élet mínusznál tartok eddig? ez most egy biztos, hogy volt.
tekerem vissza a fényképezőgép nézegetőjét, szeptember óta nem töröltem a tárat, milyen unalmas kis életünk van, alvó macska és befényképezett tanulmányok, és ez az unalmas kis élet mégis milyen boldoggá teheti néha az embert. (pl. amikor éppen nem szomorú.) na meg milyen jó lenne, hogy ahogy a képek pörögnek vissza, pörögne vissza egy kicsit az élet is. de ki tudja, hogy alakulhatott-e volna bármi másképp. ne áruljátok el senkinek, de időnként abban reménykedem, hogy nem vesznek fel mesterre, mert akkor szabad leszek, mint a madár. mondjuk az veszélyes repülés lenne, ki tudja, bele mernék-e vágni, olyan könnyen választom az egyszerűbb utat.
kaptam új fogakat, nem olyan jók, mint az igaziak, de azért megteszi. ez azt az illúziót keltheti az emberben, hogy ami elvész, pótolható. hát nem.
azt hiszem, az utóbbi idők legdurvább selbstüberschätzungja volt, még a német felsőnél is durvább, hogy amikor a biciklimet kedvesen kikötő kedves férfiak megkérdezték, hogy be tudok-e sétálni egyedül is az ügyeletre, azt mondtam, hogy persze, hiszen semmi bajom. aztán öt lépés után bumm. szólista holnapra: Ohnmacht (Bewusstseinstörung), Fahrradunfall, Zahnbruch, Sturzhelm ja, und schreckliche Kopfschmerzen. (aber ich darf nicht mich beklagen: ich war sehr glücklich.)
azt mondta egyébként a túlságosan jóképű doktorúr, hogy holnap elmehetek nyelvvizsgázni, ha tudok, úgyhogy drukkoljatok, hogy kicsit még jobban legyek.
Ha lehet pszichésen balesetet szenvedni,akkor az én bringás fejreállásom egészen biztosan pszichés. (S ebben a véleményemben többen is megerősítettek.) Persze választhattam volna a pszichés baleset valami olcsóbb (fogletörés nélküli) és a jövőmre kisebb kihatású (nem nyelvvizsga előtti) módját is, dehát így alakult. Mindenesetre a János elég szörnyű hely, még jó, hogy hazaengedtek. Biciklizzetek óvatosan. (Tőlem meg egy ideig nem kell félni az utakon.)
mivel ez egy nyelvvizsgával túltelített félév, most azt játszom, hogy minden napra egy német szó. a mai a selbstüberschätzung. 
ez a nap elég hülyén indult, mert pl. csak a városmajorban vettem észre, hogy itthon hagytam a bérletem, úgyhogy fogasozhattam haza, aztán csak az egyetemen vettem észre, hogy amikor hazajöttem a bérletemért, itthon hagytam a németleckém, úgyhogy jöhettem érte megint haza. még ezelőtt persze kiszökött a macska, fél óráig ugráltunk a teraszon és ciccegtünk és ráztuk a korlátot és fenyegettünk és hízelegtünk (főleg mondjuk én), mire hajlandó volt hazajönni. valószínűleg már az egész ház tudja, hogy macskánk van, a fölöttünk lakó például felajánlott egy hálót, amivel el tudjuk választani a teraszunkat a szomszéd teraszától. kicsit kételkedem ennek a sikerében egyébként, de neki állítólag bevált.
itt beszélek a rádióban a menő konferenciáról, amit szerveztünk. biztos vagyok benne, hogy javítottak a hangomon, ha én veszem fel diktafonnal, az sokkal rosszabb. (14:48) a riport is tökjó amúgy, bár hogyan is lehetne rossz valami, amiben van Bartók.
most hétvégén nálam van egyébként a húgom, úgyhogy megvolt az idei nyár első margitszigetezése, embertelen az a tömeg + főztem is igazi alapanyagokból igazi kaját , mert a tesóim stabil elképzelése, hogy a konyhai teljesítményem a netpincer.hu kezelésére és a belváros olcsó és jó menzáinak alapos ismeretére korlátozódik. ó, és milyen igazuk van.
te akarsz pedagógus lenni, te marha, te? amikor tele vagy sérülésekkel? egy színdarabot nem tudsz végigülni bőgés nélkül, na de mások bízzák rád a gyerekeiket, érzelmileg stabil iskolai hátteret biztosítasz majd nekik stb. mert te aztán olyan erős vagy, mint egy bivaly. na persze.
nem, ez egy rossz darab volt, nekem egyáltalán nem tetszett, mondtam, amikor kijöttünk A sütemények királynőjé ről (Pintér Béla, Szkéné), de egyébként végig bőgtem, pedig színházban még soha nem sírtam. úgyhogy a sütemények királynője valószínűleg mégis jó darab, csak én nem vagyok mostanság vevő az ilyesmire.
tegnap az egyik pedpszis órán 12 metaforát kaptunk (a tanár állatidomár, a tanár szobrász, a tanár tyúkanyó, karmester, kertész stb.), és miközben értelmeztük őket, mindegyik tökéletesen  ráillett valamelyik gimis tanáromra, rendkívül izgalmas volt. kíváncsi vagyok, mások is ugyanígy osztották volna-e fel a tantestületet, de sajnos nem mutathatom meg, mert nem akarok senkit sem megbántani. (és az utolsó órára persze az a feladat, hogy írj egy történetet a kedvenc tanároddal. hah, mintha az olyan egyszerű lenne, amikor is a gimnazista éveim eseményeit a felejtés jóindulatú homálya burkolja.)
még hiányzik egy oldal tanári szakos motivációs levelem a hatoldalnyi tanári szakos motivációs levélből, és már nagyon nem tudok mit írni, mert az embernek nincs hatoldalnyi logikus és megmagyarázható érve arra, miért akar magyartanár lenni ma Magyarországon. ja, és ma kell postára adni.
a színház igazi luxus, főleg olyan gyakran, ahogy én járok, de a Szputnyik Hajózási Társaság új darabja (nem emlékszem, írtam-e róluk, de játszották nemrég a Rosencrantz és Guildenstern halottat, nem is rosszul, az a darab pedig eléggé a szívem csücske) a Katonában (félig a Szputnyik, félig a Katona társulatával) elég jó, mondjuk a szakközepes fiúosztályoktól kezdve az ember nagymamájáig bárkinek tetszhet. anamnézis, darab a magyar egészségügy helyzetéről. tudom, hogy ez így nem hangzik túl jól, pedig az. (és a zenéje is nagyon jó.)
a müller "beleöntős" joghurt számomra annyira, de annyira németország, hogy nem is tudom eldönteni, örülök-e, hogy egy ideje minden boltban kapható, mintha valami hétköznapi cucc lenne. (és a macska is imádná, ha kapna.) az egyetemen egyébként ebben a félévben a gyermeklélektan szeminárium volt a kedvencem, de ez egyrészt elég kegyetlen dolog, nem úszhatja meg az ember a magábanézést, másrészt viszont szörnyen kicsinek érzem az átmenetet a tudomány és a sarlatánság között, az én szememben pengeélen táncol a pszichológia. ezt az egész családállítás-dolgot például alapvetően sületlenségnek gondolom.
megvolt a konferencia, nagyon leharcolt vagyok, a végén mondjuk volt csokiszökőkutazás (a Collegium régi álma teljesült a csokiszökőkúttal, természetesen története van), adtam interjút a Kossuth rádiónak, remélem, nem adják le, mert nagyon gyerekhangom van, de azt hiszem, hogy a mai  jövő hétfői Tér-időben lesz a koliról szó, 14.35-től. sajnos szemináriumom lesz akkor, úgyhogy hallgassátok meg helyettem is, én meg majd visszakeresem a műsortárból. most, hogy ennek vége van, ismét lehet mással foglalkozni, és kikotorni mindent a szőnyeg alól. nem akartam.
konferencia van, utoljára kb. a gyerektáborban voltam ilyen fáradt. nem is csak a rohangálás, hanem a felelősség is. cserébe legalább majdnem egészen profik vagyunk. ma interjút adtam a Kossuth Rádiónak, elég meglepetésszerűen ért, úgyhogy nem tudtam kimenteni magam, majd ha meg lehet hallgatni valahol, akkor linkelem, és találkoztam a zseniális Hankiss Elemérrel is. bárcsak 60 évvel fiatalabb lenne. közben itthon meg dől a radiátorból a víz, de soha nem vagyunk itthon szerelőhívós időpontban, ráadásul anyák napja van, és nem tudok úgy csinálni, mintha észre sem venném. alszom, hátha reggelre elfelejtem, csak ne lássak orgonát.
amikor egyszer sikerült elmennünk jógázni, akkor teljesen bezsongtam, elkezdtem jógás honlapokat és blogokat olvasgatni, és teljesen beleszerettem. ó, acélozd meg a tested és a lelked, kitartás, akaraterő, győzni önmagad fölött, kitapogatni a teljesítőképességed korlátait stb. aztán persze rájöttem, hogy nap mint nap ezt csinálom, csak nem jógának hívom, hanem életnek.
ma leadtam a szakdolgozatom és jelentkeztem nyelvvizsgára (ó, hogy ez az osztrák intézet milyen szép belülről!), valamint vettem egy üveg igazi nutellát, mert le volt árazva. ez volt a legjobb az egészben. pontosan meg tudom mondani ugyanis, mikor ettem nutellát utoljára: a gyerektáborban. írnék még egy csomó mindent, de már hasra feküdtem, és akkor kb. 5 perc alatt álomba zuhanok.
á, meleg van, nyár, az utolsó simításokat végzem a szakdolgozatomon, dolgozom, mint a kisangyal, konferenciát szervezek , nem gondolok semmire. fagyizni a szamosba járok, sétálni a rege parkba, a legtöbb időt pedig a macskámmal töltöm. olybá tűnik, hogy az életem itt már helyrehozhatatlanul félresiklott, tiszta lapra lenne szükségem. eredj, ha. haha. mindenesetre csak akkor disszidálnék, ha vihetném a macskát is.
amikor otthon voltam, gondoltam rá, hogy magammal hozom a Gergő-könyveket, de aztán arra jutottam, hogy úgysem férnének el a polcomon, meg hogy én még erre nem vagyok kész. nem a birtoklásukra, hanem az újraolvasásra. aztán úgy alakult, hogy mégis újra kell olvasnom, felkavaró. hogyan adhat egy könyv ekkora biztonságot és mindenrendbenvan érzést. (ezekben a Gergő-könyvekben annyi év benne van, annyi   karácsony előtt  megkeresés és elolvasás, annyi nyár, annyi álomfogósdi, annyi újrakellolvasnom-éjszaka. és a Harry Pottert is nagyon szeretem, de azt újraolvasni egészen más, hogyan lehetséges ez.)
almaszószt! fagyit! nutellát! xxxxxx ! xxxxxxx ! xxxxxxxxxx ! kész szakdolgozatot! időnyerőt! rokonokat külföldön, akikhez disszidálhatok! ( nincsen nekem vágyam semmi... )
én már nagyon öreg vagyok, mondta a néni a fogason, én már sok mindent megtanultam, úgyhogy nekem igazán elhiheted. élni egyszerűen kurva nehéz.
az alábbi ábrán én látszom, amint éppen jógázok próbálok túllendülni a holtponton: o-||_/\ a bejegyzés további részét pedig a panaszkodásommal tölteném meg arról, hogy mennyi  dolgom van, ehhez képest mennyi időm, mennyire nem tudok nemet mondani, mennyire feszült vagyok a maradék családom napról napra történő széthullása miatt stb., de visszafogom magam, töltsétek meg a saját problémáitokkal ezt a lapot:
ja, amúgy volt egy anyaszereppel foglalkozó órám, és nem is rohantam ki. csak majdnem.
hiszen ez a hétvége jó volt, de utána minden megint rossz lesz, várom már, hogy felszabadultan boldog lehessek, de lehetséges, hogy ez már sosem jön el, nem jár, vagy nem is tudom.
hányszor fordult meg az elmúlt hetekben a fejemben, hogy fogom az (egyébként utólag tényleg nem túl jól sikerült) OKTV-dolgozatom, átírom "nyelvésznyelvre" és l
most "hétvégi apuka" vagyok, úgyhogy elvittem a húgomat ikeába (tudom, milyen ciki, hogy a magyar családoknál közös hétvégi program lehet a bevásárlás, de   a húgom szerint kínos volt, hogy nem járt még ikeában, és mindenki szerint tökjó, én meg egyedül úgysem mehetek, mert akkor vásárlok egy csomó felesleges dolgot, így viszont velem volt a húgom, aki rám szólt, ha valami olyat akartam venni, ami nem volt rajta a listán, kivéve persze, ha arról volt szó, hogy neki veszek valamit), és borzasztóan elfáradtunk, mert fel kellett gyalogolnunk a moszkván a mozgólépcsőn. ez így jó lesz. de igazából nem erről akartam írni, hanem csak azt, hogy van nálam családon belüli erőszak kriminalizálós aláírásgyűjtő ív, még a héten alá lehet írni, keressetek és írjátok alá, ez nagyon fontos, de nem nagyon látni sehol.
köszönöm Shakespeare-nek, hogy megírta a Hamletet, Tom Stoppardnak, hogy megírta a Rosencrantz és Guildenstern halottat, Nádasdy Ádámnak, hogy lefordította, a Szputnyik társulatnak meg azt, hogy előadták . (bár a film felülmúlhatatlan, az előadás is elég jó volt.)
amíg a tizenkettedik kerületben meglesz a Jókai-klub, otthon fogom érezni magam. olyan, mint vidéken. kedves, negyvenes nőkkel jógáztunk együtt, a kedves, negyvenes nők mondjuk nem remegtek úgy minden feladatnál, mint a nyárfalevél, és a kedves, negyvenes nőknek nem okozott gondot, ha le kellett hajolni a földig. de már csak évek kérdése, és talán nekem is sikerül majd. el is döntöttem, hogy minden reggel jógázok egy kicsit, hogy amikor legközelebb megyek, már ne essek össze. lehet ötletelni, hány napig bírom. (0?)
ha csak arra gondolok, hogy utólag mennyire bánom,  hogy mintagyerek voltam, és mennyi kiváló lehetőséget szalasztottam el a rosszalkodásra, pl. sosem mentem fel a rom tetejére, csak lyukasórákon mentem át sütizni a cukrászdába stb., már akkor is különösen zavar ez a rendőröket az iskolába  kezdeményezés, de ha magamra mint leendő tanárra vagy szülőre gondolok, akkor kinyílik a bicska a zsebemben. ha egyszer rendőri segítséghez kellene folyamodnom egy probléma megoldásához, ott adnám vissza a diplomámat. ja, hogy még meg sem kaptam. megyek is szakdogát írni.
Láttam ma füstölni egy kukát, paniadam jutott az eszembe, kár, hogy nem lehet mindenki hős.
Ma kivettem egy könyvet a könyvtárból, aminek 234567 volt a raktári jelzete, szerintem egy ideig azt hitték,csak viccelek.

Napi öröm

Amikor a villamoson összefutsz valakivel a szülőfaludból, akibe 12 éves korod környékén halálosan, de ő, idősebb lévén, a létezésedről sem tudhatott, mégis a felismerés örömével köszön vissza rád.
gondoltam, elmegyek a szabóervinbe, de csak a szabóervinben jöttem rá, hogy nincs nálam az olvasójegyem. úgyhogy gondoltam, átmegyek az egyetemi könyvtárba, oda úgyis csak a diákigazolvány kell, de csak ott jöttem rá, hogy nincs nálam a diákigazolványom. bánatomban inkább elmentem ebédelni. (avagy miért nincs még kész a szakdolgozatom.)
totmüde. (ha egy szóval akarjuk.)
nem vagyok az a fajta lány, aki nehezen érzékenyül el, a múltkor a moziban a Titanic trailerén  elbőgtem magam, ezért lepett meg, hogy ahhoz képest a film mennyire hatástalan volt. (nem igazán hatástalan, inkább csak hosszú.) éppen 100 éve süllyedt el, de még ma is beszélünk róla.
szörnyen sajnálom időnként a macskát, a macskalétben lehet ugyanis valami iszonyúan  fárasztó. máskülönben minek aludna napi 20 órát? (és vajon azért ilyen puha és selymes, mert időnként belepottyan a fürdőkádba, és jót tesz a bundájának a tusfürdő, vagy ez egy ilyen hozott dolog?)
el sem tudom mondani, milyen fáradt vagyok, és előre is fáradt vagyok. ma rá kellett jönnöm, hogy van egy olyan hanghordozásom, amit olyan tanárokkal szemben használok, akiket nem szeretek, akkor, amikor tudom, hogy igazam van. bicskanyitogató lehet, bocsánatot akkor sem kérek. meg arra is, hogy az emberek milyen tapintatlanok. meg hogy a macska felismeri a tasakos lazacost kívülről, és kirágja magának a tasakot, akár az ágyamon is, ha épp oda dobom le a bevásárlószatyrot. meg arra is, hogy milyen előrelátó voltam, hogy a gimiben pont erchegyiával barátkoztam össze, mert így mindig van, aki tanácsot ad, ha elrontom a számítógépem (köszi köszi köszi!!!). meg hogy mennyire hiányzik a mozgás. meg hogy milyen az eredeti hajszínem. meg hogy hány centit vándorolt az öcsém szemfoga a szájában (erre nem én jöttem rá igazából, hanem megmutatta a doktorbácsi.) meg hogy milyen klassz korán kelni. meg még egy csomó minden másra. mostanában mindennap rájövök valami iszonyúan fontosra,  pl. az élet
na, a húgom mégsem költözik hozzám, legalábbis egyelőre biztos nem, minden más meg majd eldől.
úgy néz ki, megörököltem anyám fóbiáit, napról napra egyre több jelenik meg rajtam közülük. mondjuk e mellé szerintem járt volna a pszichológusa telefonszáma is, ha már.
a posta nem olyan, mint a telefon, annak sokkal gyakrabban örülök, ma is jött egy vastag boríték Bonnból. ami benne volt, azt azért már tudtam néhány napja, de jó így leírva látni: kaptam egy háromhetes nyári egyetemi ösztöndíjat Bayreuthba, augusztusban. (mindent fizetnek!) már csak drukkoljatok, hogy addig most már tényleg ne történjen semmi rossz, ennyi utazás csak jár az ember lányának. ez a nap egyébként nagyon békés volt, írtam hét oldalt a beadandómból, zümmögött az OSZK, mint a régi szép időkben. edit: a Jobbik benyújtotta ezt a törvénytervezetet . inkább haza sem akarok jönni.
végre elaludt a macska, most elképesztően cuki,  de annyira szörnyű volt egész délelőtt (arra ébredtem, hogy belenyúl a számba és belekarmol az ajkamba, nem volt kellemes), hogy csak ülünk, nézzük, és arra gondolunk, mennyire jó lenne bosszúból megharapdálni a lábát vagy összevissza karmolni a nyakát. kár, hogy minden ember macska nem lehet...
szeretnék elmenni valahova messzire.
   telefonon csak akkor hívnak, ha valami baj van + már tudni sem akarok az ilyesmiről    a telefont lehetőség szerint nem bekapcsolni
na de még egy hónap után is? kérdezte az öcsém, Bb, és azt mondta, ő ugyan nem. a másik öcsém, B, kiejtette a száján a tilos, t betűs szót. a rém hangosan és irtó közel t olvasom, mert olyan kemény vagyok, mint  a titanic, mondjuk az elsüllyedt, de én nem fogok. kár, hogy csak ülök itthon, bámulom a monitort egész nap, és nem csinálok semmit, csak tojásos nokedlit.
elhoztam otthonról a babanaplóm, ennyi intimitást. az elmúlt napokban a leggyakrabban a "nem érek rá, itthon írom a szakdogámat"  mondat hagyta el a számat. másról nem beszélek.
viszont annyira pofátlanul szép helyen lakom, főleg így tavasszal,  hogy ahogy jövök haza, meg kiülök a teraszra, meg 
á, a dolgok ennél már úgysem lehetnek bonyolultabbak. de, lehetnek. miért kellett mindent így megkavarni. egyébként a rendes családokban, ha valami baj történik, van valami idős, karakteres rokon, aki összefog mindent, ügyel arra, hogy ne essenek szét a dolgok, és minden rendben legyen, nálunk pedig nincs senki, és máris szétestek. annyira kis béna vagyok, hogy még egy internetelőfizetést sem tudok lemondani. szerintem kellene lennie valakinek az önkormányzatnál vagy valahol a faluban, aki egy ilyen esetben elmondja, hogy most mi lesz, mit kell csinálnod és hogyan,  de nem mondja el senki, hanem igazából csak reménykedek, hogy nem rontok-e el valamit, és nem bukkan fel hirtelen a rendőrség vagy a végrehajtó, mert valamit nem jelentettem be valahova. (máris elrontottam persze, a legfontosabbat ráadásul.) nagyon szeretnék csak ülni, és írni a szakdogám.
azon gondolkodtam tegnap, amíg vártam, hogy a lakótársam végre hazajöjjön külföldről, hogy sokat morgok emiatt a macska miatt, mert hiába nagyon cuki, rossz, mint a bűn, már egészen biztosan megőrültem volna, ha nem lett volna itthon. de aztán végre  hazajött a lakótársam külföldről, akivel sokkal izgalmasabb társalgásokat lehet folytatni, mint a macskával, és hozott egy csomó irodalmi süteményt. (meg valami nagyon finom almaszószt, mmm.)
tegnap nagyon ikeás nap volt (hangulatilag), de ikeába azért mégsem megy az ember egyedül, úgyhogy a diszkontban vettem színes kupakos fűszertartókat (még sosem voltak fűszertartóim, és csak 250 forint volt!),  meg spéci ablakmosó törlőrongyot. természetesen az ablakmosó törlőrongy használhatatlan, úgyhogy én is hegyvidékkel mosom a teraszajtót, mint ahogy a környékbeli háziasszonyok teszik már vagy húsz éve. ha semmi más is, a hegyvidék állandó marad.
olyan jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy bár semmi sincs rendben, a magas művészet: a színház , opera és az abalone összetartanak. de ez képmutatás lenne: valószínűleg az is ugyanúgy "összetartana", ha a való világot nézném egész nap. mindenesetre köszönöm a barátaimnak, hogy vannak. azt is szívesen mondanám, hogy ha túl leszek rajta, elmesélem, de ezt inkább nem.
az egy dolog, hogy szegeny embert meg az ag is huzza, de arrol nem volt szo, hogy raesik eyg faronk. egesz eletemben emlekzni fogok arra a napra, amikor leraktam az angol nyelvvizsgat,ez a het pedig,ami most mar biztosan elnyerte az eletem legrosszabb hete cimet,inkabb arrol maradjon emlekezetes,hogy lattam Torocsiket szinoadon. mivel ezen a heten annyiszor mondtam,hogy rosszabb mar nem lheet,es annyiszor tevedtem,holnap nkabb fel sem kelek. igy blogolok a kindlirol.
gyűlölöm.
álltam fél 12-kor a megállóban, vártam a huszonegyest, hogy majd hazavisz, de a lábam nem állt meg, csak járkáltam körbe-körbe a megállóban, mint a fehér tigris, és mondtam a lábamnak, hogy reggel fél hat óta nagyon jó szolgálatot tett, tényleg, most már abbahagyhatja vagy összeesek, de a lábam nem állt meg, és akkor gondoltam, hogy berakok egy kis Beatlest (soha nem hallgatok fülessel zenét), egy kis Hard Days Night  majd betölti a fejem, kiüti a gondolataim, és megállhatok végre, úgyhogy megnyomtam a play gombot és nekidőltem a falnak. a) (egyik nap) és persze hogy a goethe oberstufeprüfung hörverstehenének az első feladata szólalt meg, amit korábban persze sosem játszott le a telefonom, akármennyire is szerettem volna megoldani azt a mustertestet. b) (másik nap) és persze hogy az a hülye macska szétrágta a fülesem zsinórját.
nem szokásom horoszkópra hivatkozni, nem is hiszek benne, de hát mérleg vagyok, eleve elrendelten döntésképtelen, és most két igazán fontos kérdésben kell egészen egyedül döntésre jutnom. na jó, csak az egyik igazán fontos, a másikat csak túlpörgik. melyik fülemet harapjam le, mindenkinek csak a legjobbat akarom. bár ez a hét még mindig előkelő helyet foglal el életem legrosszabb hetei között, most már lassan csak vége lesz valahogy. egyensúlyoztam a metrón, azon töprengtem, hogy tudok még egy lyukat fúrni az övemre, mielőtt elhagyom valahol a nadrágom, és  arra gondoltam, hogy az ember csupa csont, csupa bőr, csupa izom, gerincfájdalom és gyomorkorgás, és mégis mennyi mindenről kell döntenie egyedül. ritkán érzem magam kismadárnak, ma annak éreztem.
nem túlzottan vagyok arra hitelesítve, hogy két egymást követő napon is fél hatkor keljek, és nyolc húszkor már a Széchenyi tér egyik legmenőbb helyén szürcsöljem a kávét, na de ha ez van, akkor ezt kell szeretni. indulok az oroszlánok barlangjaiba. 
Még nincs reggel nyolc, és én már felkeltem reggel fél hatkor, hogy szépen leérjek időpontra Esztergomba a gyámügyre, és el is indultam időben, annak ellenére, hogy a teraszon kikötve levegőző macska valahogy beszorult a (nem itt lakó) szomszéd beépített teraszára belülről, de sajnos a gyámügyesek áttették holnapra (még nem jutottam messzire), úgyhogy az egész napomat annak szentelhetem, hogy egy kis csövön át minél furmányosabban etessem ezt a kis chilei bányászt.
ez a bizonytalan átmenetiség nagyon rossz, állandóan feszült vagyok miatta. akármit is csinálok, stabilan villog a fejemben a gyámüggyel való első randevú közelgő időpontja, de még így is túl távolinak tűnik. ahogy jöttem át a parkon, nagyon tavasz volt, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy milyen gyönyörűen ragyog a nap, milyen szép az élet, milyen jó, hogy itthon vár a macska (akkor még nem tudtam, hogy megint szétrágott egy telefontöltőt), aztán persze rájöttem, hogy nem. eddig azzal vigasztaltam magam, hogy a körülményekhez képest legalább minden sínen megy, elintézzük a jogi izéket, és utána, ha új rend is, de rend lesz és élet, de sajnos már ez sem igaz.
mindig szokott lenni némi szakadék a vágyaim meg a valóság között, na de ez azért már túlzás.
ma annyira nem sikerült semmit sem elintézni itthon, hogy (mint utólag kiderült) gyakorlatilag a napszemüvegemért jöttem haza. na de ha ez van, akkor ez van, úgysem akartam iskolába menni. (de.)
meg nem is tudom, mit bír el egy ilyen tizenegyéves. nézegettem otthon a gyereknevelős könyveket (anyunak is van pedagógusdiplomája, úgyhogy sok a pedagógiai, pszichológiai könyv), de mindegyik csak iskolás korig van. utána meg oldjuk meg egyedül. én most nyertem még egy hetet, úgyhogy azzal ültem le, hogy na, most tanulok, de másfél hete nem tanultam semmit, el is felejtettem, hogyan kell meg mit.
ez a takarítás nemcsak takarítás takarítás, ebben a takarításban annyi minden benne van. rókatárgy. amikor kislány voltam, Lakner Judit Hétfejű Samu ja volt a legkedvencebb mesekönyvem (úgy néz ki tehát, azon nőttünk fel, amin Konrád György gyerekei), abban is a túrógombócos meg a Sacher-tortás mellett harmadikként az a mese, amiben egyszer elege az anyukának, elmegy a Széchenyi-hegyre a nyuszikhoz, sünikhez, és csak akkor megy haza, amikor kitakarított a kisfia. talán Peti. katicával üzen, hogy jön a mama haza, de a katicák még megfagynának éjszakánként. (meg hogy talán találok valamit, ami ezt az egész hülyeséget érthetővé és világossá teszi, ami megmagyarázza, hogy miért. de nem is tudom, hogy van-e jogom keresni, mindenesetre szerencsére a mosatlan edények között meg a hűtő alatt nehezen futhatok bele bármi személyesbe.)
hát, már valószínűleg nem megyek Németországba egyetemre, cserébe viszont lehet szép lakásom.
annyira de annyira de annyira szeretnék jó  lenni, most az egyszer már tényleg, de egyszerűen nem megy. pedig most már megtanultam, hogy milyen az érett személyiség. fáradt vagyok.
a húgom nyilván nagyon aranyos, ügyes és okos is, az ember könnyen ígér meg neki olyanokat, hogy pünkösdig mindenképp hazahordom mazsira, persze nehéz lett volna erre úgy nemet mondani, hogy pünkösdkor lépnek fel először abban az egyenruhában, amit ő tervezett (!!!), na de egyszer meg fog nőni, és mindent nekem kell megtanítani neki, hogy hogy kell tampont használni, sminkelni, főzni, fiúkat az ujjunk köré csavarni, öltözködni, viselkedni, meg az ilyen egyéb dolgokat, amiket a lányok az anyjuktól szoktak megtanulni. én ezeknek a nagy részéhez nem értek, nekem is kimaradtak. meg egyébként is: felnőttnek lenni annyi, mint felelősséget tudni vállalni valaki másért is, de ezt még épp csak most tanulgattuk a macskával. nyilván sikerként könyveltük el, hogy életben maradt, de egy macska meg egy gyerek között nem csak egy nehézségi szint van, hanem legalább tizenöt.
hazajövünk, megetetem a húgomat, aztán a macskákat, aztán az öcsémet, közben eszembe jut, hogy holnap délelőtt meglátogat apám meg a kisebbik öcsém, de a nagyobbik öcsém (aki itt alszik, mert holnap együtt szülinapozunk a nagyanyánknál) nem hajlandó találkozni az apámmal, úgyhogy megbeszéljük: kapnak a húgommal mozira pénzt. igyekszem mediálni, amennyire lehet. fáj, hogy a maradék is széthullik. kalkuláljuk a logisztikát: tizenötödike, koszorúzás, ki jön vissza a tortáért, macskákkal mi lesz. ez csak a napi ki-kivel-merre. ez még egyszerű, de az egész fölött ott zakatol a költözés, a velünkmilesz, a házzalmilesz, a mileszhaanyaelőkerül, a jogi vacakságok, a mi lesz egy év múlva, a meddig lehet vajon kiengedni egy kamaszlányt stb. bírni fogom-e, bírni fogjuk-e.
megkíséreltem a lehetetlent: egy munkanap alatt négy iskolából összeszedni négy iskolalátogatási igazolást. persze belebuktam, mint várható volt, de majdnem sikerült egyébként (6+2 órát utaztam miatta), végül az egyik öcsém gimijének az (állítólag) csak napi egy szünetben nyitva tartó titkárságán bukott el a dolog. (bár annak tükrében, hogy a húgom esztergomi gimijében még délután fél 3-kor (!!!) is voltak a titkárságon, nehezen hiszem el ezt az ország egyik legjobb iskolájáról. mindegy, az iskolalátogatási igazolás úgyis a bürokrácia mélypontja, a rémek réme, azonban ezen kívül (bár ne kiabáljuk el?) végig mindenhol mindenki nagyon rendes, nem érzem úgy, hogy pl. a családsegítő, a nevelési tanácsadó, a gyámügy jelenléte csak bajra baj, hanem tényleg segítenek, ez elég sokat számít most. (biztos benne van persze az is, hogy falu.)
persze nagyon félek, hogy ez a feladat mégis megesz. most is már rég aludnom kellene, de ott van az a nyomasztó kis izé állandóan.
de nyilván az lenne a legjobb, ha a húgom (meg a macskája) mehetne vissza az anyjához.
(bár most igazából mit mondjak, annyi minden bizonytalan meg kérdéses, "önáltatás", mondták a látszólagos nyugalmamra. mostanában azt szoktam mondani, hogy á, mindenkivel megesik az ilyesmi,  ez az adott helyzetre nem igaz, van helyette sokkal jobb: ami nem öl meg, az megerősít.  ennek szellemében képzelem el a következő időszakot. kedves akadályok, nem léteztek.)
ez így, itt, nem annyira meglepő módon nem megy. szóval új blog, új élet . ami pedig történt még itt, azt feledés fedi, de minden álmomban...
attól félek, hogy hosszú távon nem lesz tartható az "én meg a macskám összeköltözünk a húgommal meg a macskájával" dolog, és nem is miattam vagy a húgom miatt, hanem a macskák miatt. bár secperc alatt jó barátok lettek, úgyhogy talán mégis.
keresünk egy EZS-303 rendszámú piros suzukit. tel +3670/5631700. osszátok meg, nagyon fontos.
életemben először egy héttel hamarabb  felkészültem egy kiselőadásra. hol van itt a világ rendje.
az egyik tanárképzős órámra egy igazi gyerek  kognitív képességeit és életkori sajátosságait kell vizsgálni (megadott módszerrel és szempontok alapján), és annyi a kikötés, hogy nem lehet saját gyerek  (értsd: testvér), ez mondjuk eléggé megrémisztett eleinte, de aztán mindig rájövök, hogy minden rendben lesz, és minden rendben is lesz.
írnék én, de a holnapi nyelvvizsga + a hétfői két prezentáció (az egyik az érett személyiség interperszonális kapcsolataiból, amiben ugye különösen jó vagyok, de legalább most majd kiderül, milyennek kellene  lennem, a másik meg a leendő szakdolgozatomból) kicsit riaszt. mindenesetre ma hajnalok hajnalán reggel megcsúszott a lábam a parkettán + a vérnyomásom sem jött utánam, hogy lenyomhassam a szándékosan távolra tett ébresztőt, úgyhogy szelíden eldőltem, ahogyan a fák . igazából nem volt annyira szelíd. indításnak, mindenesetre, tökéletes. milyen szép lett ez a most majd kiderül  a második sorban.
a napom legeslegjobb része egyértelműen a töltött káposzta volt, kedves kecskeméti (és környéki) vegetáriánusok, borzasztóan szerencsések vagytok, hogy nálatok vegetáriánus kaját szállítanak házhoz, itt meg még karácsony előtt se nagyon lehetett találni olyan éttermet, ahol lett volna ilyesmi. a legrosszabb pedig egy ideális világban akár az is lehetett volna, hogy pont akkor fagyott le nagyon a kindli, amikor Mr. Darcy és Eliza végre összejöttek, de persze nem ez volt.
ébredezvén versenyeztünk, melyikünk tudja messzebbre dobni az újra és újra támadó  macskát  velociraptort az ágyától. nem árulom el, melyikünk nyert, de azt kell gondolnom, hogy ez a macska szereti, ha dobálják.
végül az az idő is elérkezett, hogy egy könyvet a szép, színes képek miatt szeretek. na de ezek a képek olyasmi címeket viselnek, mint hogy "Korfu a kikötője a harmincas években", "Az eperpiros villa ma" vagy pedig "Gerry és Ulysses". ez pedig ellenállhatatlanná tesz egy könyvet a számomra akkor is, ha a történetből a lebutított  nyelvtanulóknak szánt angol kiadás készítői éppen csak azokat a részeket vágták ki, amik érdekessé teszik. (arra inkább nem térnék ki, hogy az utóbbi két hétben hányszor gondoltam arra, hogy mennyivel nagyobb esélyem lenne a könyvkiadásban elhelyezkedni, ha valami szerencsés véletlen folytán az én  anyanyelvemet akarná megtanulni az egész világ. az állam leesett ma, amikor azt mondta az aktuális native speaker fiú a Collegiumban, hogy sajnos nagyon kevés jó könyv érhető el angolul. hmmm.)
ha lenne olyan sportág, hogy fogas után futás,  akkor tegnap triatlonoztam volna, így csak nagyon kimerültem ettől a biciklizés Leányfaluig – pancsi – biciklizés haza – színház dologtól, viszont nem csoda, hogy a Szirénének a 2010. év legjobb drámája lett, mert tényleg  nagyon jó, szeretném azonnal újranézni úgy, hogy éppen nem esem össze a fáradtságtól. és hát ez a biciklizős dolog is nagyon hiányzott, akármennyire is izomlázam van ma, mégis megérte. legurultam az Istenhegyin (!!!), nagyon jó érzés, de vennem kell egy új bukósisakot. (meg ez a pancsizás is eléggé kiütött, tavaly nyáron kétszer voltam vízben, egyszer bedobtak a Balatonba ruhástul, egyszer meg beleestem a Dunába ruhástul, ebből nagyjából kiderül, kb. mennyire szeretek úszni. néha viszont kell.)