van egy bizonyos érzés, ami csak az esztergomi buszpályaudvaron (a "buszvégen") fog el. csak ott, és sehol máshol. ez az érzés keveréke az öngyilkossági vágynak, a heves vágynak a világ egészének megszüntetésére, és a leküzdhetetlen vonzalomnak a narancssárga, pestre budára visszavivő buszok irányában.
amúgy rövid otthonlétem alatt kétszer utaztam buszon, mindkétszer elöl ültem, a sofőr egyszer sem adott jegyet és senkinek, és mindezt olyan természetességgel, hogy azóta is azon gondolkodom, hogy talán én vagyok rosszindulatú, és a sofőr igazából nem zsebbe dolgozott, hanem megszüntették a buszjegyet, amióta a legutóbb otthon jártam / elromlott a jegykiadó automata / spórolni akarnak a papírral, tehát igazából ő ezzel a pénzzel rendesen elszámol majd. lehet mondani, hogy nem kell belemenni, kérni kell a jegyet, de az a türelmetlen legyintés, ahogy a sofőr továbbtessékel, amikor visszakérdezel az "egy százas és rendben" után, hogy "elnézést, nem értettem, mennyi a jegy?", elveszi az ember kedvét mindenfélétől. bezzeg a vonaton.

Megjegyzések

ZM üzenete…
Bizony, így megy ez nemes és büszke vidékünkön. Pedig olykor egy úton kétszer is jön az ellenőr. A buszvég meg huszonéve is megrázó látvány volt. A fejlődő világ buszvégein játszódó jeleneteknek talán még megfelelne.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

vásárlás

Kovács András Ferenc: Pro Domo