Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: április, 2013
arról meg nem is beszélve, hogy milyen egy olyan városban élni, ahol valójában a legtöbben nem beszélik a közös nyelvet. ez a buborék mindenhogy buborék marad. (de azt hiszem, hogy csak itt fordul elő nagy valószínűséggel, hogy a péntek éjszakai járaton egymásnak eső részeg fiatalok szópárbajából néhány perc alatt egymásraborulás lesz, "you are a good gay, you are just talking too much", mondják egymásnak leszálláskor.) (amikor évekkel ezelőtt a naplókkal foglalkoztam az OKTV miatt, akkor olvastam egy lány (Schlachta Etelka) többnyelvű naplóját, és rendkívül érdekesnek gondoltam, hogy a beszélgetéseket mindig azon a nyelven idézi, amelyen elhangzottak, legyen az akár német, akár francia. persze most már tudom, hogy nem is nagyon lehet másképp.)
David Bowie-nak köszönhető, hogy a punk ma nem lázadás, hanem mainstream.
közben meg itt felnő egy generáció, akiket főleg filippinó nannyk neveltek fel (látom őket a játszótéren, az iskola előtt, az uszodában). milyen kutatás vizsgálja vajon ezeket a gyerekeket? (és a filippinó nannyk otthon hagyott gyerekeit?)
persze ez az időjárás gonosz dolog, mert annyira szeretem ezt a 16-17 fokot, a záporokat, az időnként kisütő napot, a simogató szelet, hogy nem is zavar Stratford. akárhol lehetnék, otthon érezném magam, amíg ilyen az idő, izgatottan dobog a szívem, ha az utcára lépek, felerősödik az érzékelésem, a világ teljességét csak 16 fokban lehet befogadni, sehogy máshogy.
a rágófoltok az aszfalton rosszul sikerült napok lenyomatai. 
csak abban van különbség, mennyire hideg az eső.
Kép
a hazamenetelem egyszerre volt sokkal jobb és rosszabb, mint vártam, a sokkhatásként érő bejelentés után a belvárosban töltött éjszaka, a meglepetés, hogy több barátom maradt otthon, mint amennyivel hat nap alatt fizikailag találkozni lehet stb. hogy most mi lesz, azt meg nem tudom. tavaly március óta az a kiindulópontom, hogy a dolgok ennél rosszabbul már nem alakulhatnak, tehát bármi is történik, az a világon a lehetséges legjobb (mondtam már, hogy legalább ötször olvastam a Candide-ot?), kíváncsi vagyok, meddig lehet fenntartani ezt az álláspontot. ezt a számot meg küldeném mindenkinek, aki szereti.
Olyan itthon lenni, mintha eddig álmodtam volna. Minden annyira valóságos. (Még a barátaim is. Meg is tudom érinteni őket, meg minden.) A dolgok amúgy abszurdba hajlanak, tegnap pl. statisztáltam egy szuper darabban, azt viszont még mindig nem tudom, miért is vagyok itt. (Én könnyen sírok, de félév alatt egyszer sem sírtam honvágy miatt. A színházat persze végigbőgtem.)