és ezeken a napokon úgy érzem magam, mint a Chihiróban a névtelen folyó szelleme (lásd a képet), meg vagyok töltve mocsokkal (leginkább önsajnálattal), egészen mozdulatlanná tesz, szinte az ágyból sem tudok kikelni, csak az élet igazságtalanságára gondolok, meg arra, hogy nem gondolhatok az élet igazságtalanságára, mert minden, ami vagyok, a saját rossz döntéseim következménye, nem pedig a körülmények szerencsétlen összejátszásáé, és már nem is reményedek abban, hogy még valaha valami is jobb lesz, viszont mélyen elítélem, hogy a testvéreimen akarom számon kérni a saját beteljesületlen álmaimat. és egyre jobban utálom magam azért, amiért belemerültem ebbe a mocsárba, szeretném magam kihúzni a saját hajamnál fogva (pull myself up by my own bootstraps), és mivel az eszemmel pontosan tudom, hogy ez az egész baromság, ha akarsz valamit, érd el, és nekem eddig minden sikerült, amit igazán akartam, csak nem biztos, hogy éppen akkor vagy abban a formában, amikor szerettem volna, ezért teljesen jogosan megvethetem magam a hiszti miatt. de a hiszti öngerjesztő. a végét ki lehet találni.
Megjegyzések