Olyan kicsiségeken múlik
az élet. Ha fáj a fejem lakásnézés közben, nem tetszik, ha nem
fáj, tetszik. Ha eltévedek a környéken, nem tetszik, ha nem
tévedek el, tetszik. Eltévedek, pánikba esek, szorítja a torkom,
rosszul vagyok, le kell ülnöm, milyen hely ez, hogy itt még egy
kávézó sincs, csak le akarok ülni, tűz a nap, a nap, a szemem,
leülni, kávézó, milyenhely. Pánik. A piacnál van térkép,
háromszor is rossz irányba megyek, eltévedek, kések – soha nem
tévedek el és soha nem kések. Mit akarok, hogyan gondolhatom, hogy
képes lennék arra, még egy lakást sem tudok kivenni, még
az utcán sem tudok végigmenni, nagyon szorítja valami a torkom,
megfulladok, pánik.
Mit keresek itt. Nem
akarok mást, csak egy normális, hétköznapi, boldog életet, hahó.
Nem bírom, haza kell mennem. Hirtelen magyarokkal találkozom, csak
úgy repkednek a káromkodások (azok a **, *** angol **),
megundorodok mindenkitől (És mondja, hogy menjek fel abba a
szobába, hogy zéró, tú, éjt, de hát honnan tudjam a számokat
angolul? Csak takarítok, minek nekem tudni? A ** angol ** meg
elvárja). Végre találok egy hűvös bevásárlóközpontot,
igyekszem lecsillapodni, segítséget kérek. Egy csúnya fogú,
fekete öregember kölcsönadja az okostelefonját, hogy megtaláljam,
hol vagyok, és hogy jutok el oda, ahova menni akadok. Hálám
szavakkal alig kifejezhető, újra rendesen kapok levegőt, az élet
szép, az angolok kedvesek, és előre tudom, hogy a következő
lakás már sokkal jobban fog tetszeni.
Megjegyzések