Olyan kicsiségeken múlik az élet. Ha fáj a fejem lakásnézés közben, nem tetszik, ha nem fáj, tetszik. Ha eltévedek a környéken, nem tetszik, ha nem tévedek el, tetszik. Eltévedek, pánikba esek, szorítja a torkom, rosszul vagyok, le kell ülnöm, milyen hely ez, hogy itt még egy kávézó sincs, csak le akarok ülni, tűz a nap, a nap, a szemem, leülni, kávézó, milyenhely. Pánik. A piacnál van térkép, háromszor is rossz irányba megyek, eltévedek, kések – soha nem tévedek el és soha nem kések. Mit akarok, hogyan gondolhatom, hogy képes lennék arra, még egy lakást sem tudok kivenni, még az utcán sem tudok végigmenni, nagyon szorítja valami a torkom, megfulladok, pánik.
Mit keresek itt. Nem akarok mást, csak egy normális, hétköznapi, boldog életet, hahó. Nem bírom, haza kell mennem. Hirtelen magyarokkal találkozom, csak úgy repkednek a káromkodások (azok a **, *** angol **), megundorodok mindenkitől (És mondja, hogy menjek fel abba a szobába, hogy zéró, tú, éjt, de hát honnan tudjam a számokat angolul? Csak takarítok, minek nekem tudni? A ** angol ** meg elvárja). Végre találok egy hűvös bevásárlóközpontot, igyekszem lecsillapodni, segítséget kérek. Egy csúnya fogú, fekete öregember kölcsönadja az okostelefonját, hogy megtaláljam, hol vagyok, és hogy jutok el oda, ahova menni akadok. Hálám szavakkal alig kifejezhető, újra rendesen kapok levegőt, az élet szép, az angolok kedvesek, és előre tudom, hogy a következő lakás már sokkal jobban fog tetszeni.
Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

játékajánló - Secret Hitler

-