annyira szerencsések vagytok, hogy első kézből követhetitek figyelemmel a nyelvvesztésemet. nem a magyart, hanem a németet. (unalmas és hosszú.)
tegnap meglátogatott kedvenc japán barátnőm (aki a japán lányokról alkotott minden sztereotípiának megfelel, állandóan tapsikol meg ugrál, nagyon aranyos), akivel a bayreuthi nyári egyetemen ismerkedtem össze, ezért a német a lingua francánk. vagy legalábbis a német volt.
ami a történetből nemcsak nyavaly, hanem izgalmas, az az, hogy mit felejtettem, és mit nem. nem a szókincsem kopott (azt egyébként is használom, olvasok németül), hanem a nyelvtanom, abból is legerősebben a névmáshasználat. minden német mondatba angol névmást tettem a német helyett. borzalmas volt, nagyon rosszul éreztem magam. ez azt a különleges helyzetet eredményezte, hogy hiba nélkül le tudtam fordítani angolról németre a dodómadár kihalásáról szóló táblát (nem voltak benne névmások!), de azt az egyszerű mondatot, hogy "nézd, ott van", csak angolul tudtam mondani, mert németül nem jött ki a számon. ami még a névmásoknál is rosszabban ment, az a tagadás volt, sajnos egyáltalán nem tudtam tagadó mondatokat mondani, mert mindegyiket don't-tal kezdtem, majd zavartan megálltam, és inkább nem mondtam semmit. (vagy átfogalmaztam a mondatot állítóvá.)
szóval az a kínos dolog történt, hogy az angol szókincs külön rekeszbe került a buksimban, de a nyelvtan felülírta a németet ott, ahonnan hirtelen kell elővenni. ha nem beszélek, hanem pl. írok németül (ez elő szokott fordulni), vagy csak gondolkodom, akkor nincs problémám a nyelvtannal, tudok szabályos mondatokat alkotni (még tagadóakat is), de amint hangok jönnek ki a számon, az valami értlemetlen, kevert nyelvi katyvasz.
(persze azt gondolom, hogy ha körülöttünk nem angolul beszélt volna mindenki, sokkal könnyebb lett volna nyelvet váltani. ráadásul a japán barátnőm sem volt a helyzet magaslatán, bármit is mondtam, ő megismételte a mondat utolsó szavát, mosolyogva bólogatva és pöszén.)
tegnap meglátogatott kedvenc japán barátnőm (aki a japán lányokról alkotott minden sztereotípiának megfelel, állandóan tapsikol meg ugrál, nagyon aranyos), akivel a bayreuthi nyári egyetemen ismerkedtem össze, ezért a német a lingua francánk. vagy legalábbis a német volt.
ami a történetből nemcsak nyavaly, hanem izgalmas, az az, hogy mit felejtettem, és mit nem. nem a szókincsem kopott (azt egyébként is használom, olvasok németül), hanem a nyelvtanom, abból is legerősebben a névmáshasználat. minden német mondatba angol névmást tettem a német helyett. borzalmas volt, nagyon rosszul éreztem magam. ez azt a különleges helyzetet eredményezte, hogy hiba nélkül le tudtam fordítani angolról németre a dodómadár kihalásáról szóló táblát (nem voltak benne névmások!), de azt az egyszerű mondatot, hogy "nézd, ott van", csak angolul tudtam mondani, mert németül nem jött ki a számon. ami még a névmásoknál is rosszabban ment, az a tagadás volt, sajnos egyáltalán nem tudtam tagadó mondatokat mondani, mert mindegyiket don't-tal kezdtem, majd zavartan megálltam, és inkább nem mondtam semmit. (vagy átfogalmaztam a mondatot állítóvá.)
szóval az a kínos dolog történt, hogy az angol szókincs külön rekeszbe került a buksimban, de a nyelvtan felülírta a németet ott, ahonnan hirtelen kell elővenni. ha nem beszélek, hanem pl. írok németül (ez elő szokott fordulni), vagy csak gondolkodom, akkor nincs problémám a nyelvtannal, tudok szabályos mondatokat alkotni (még tagadóakat is), de amint hangok jönnek ki a számon, az valami értlemetlen, kevert nyelvi katyvasz.
(persze azt gondolom, hogy ha körülöttünk nem angolul beszélt volna mindenki, sokkal könnyebb lett volna nyelvet váltani. ráadásul a japán barátnőm sem volt a helyzet magaslatán, bármit is mondtam, ő megismételte a mondat utolsó szavát, mosolyogva bólogatva és pöszén.)
Megjegyzések