Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2014
íme, ez az én városom, mutatom majd, ó-lom-füst-ből-vanitt azembereknekalelke . elfogadtam a szabályait és befogadott, sok áldozatot hoztam, hogy végre otthon érezhessem magam. valami mindig utánam jön.
most már bizonyos: a keddeket várom a leginkább minden héten, és nem azért, mert ez a szabadnapom, hanem azért, mert ekkor mehetek a Baytree Centerbe és olllé! most már látom, hogy sokkal hamarabb el kellett volna kezdenem önkénteskedni. amíg a mindennapi életben az emberek kicsinyesek, gonoszak és irigyek, addig a délutáni iskolában mindenki a saját akaratából van ott (a gyerekeket is beleértve), és egy nagy, boldog, ideális familyben szeretjük egymást. (love és happiness.) persze azt még nem tudom, hogy ez az egész hova fog vezetni, de az, hogy egy hosszú hét után, amikor már nagyon nehéz másnak éreznem magam, mint a kávéipar rabszolgájának, része lehetek egy olyan közösségnek, ami egy jobb jövőért dolgozik, megfizethetetlen.
Bűn-e ha ez is boldoggá tesz. Ha ez boldoggá tesz más pedig nem tudom hogy azzá tesz-e. Vagy ez nem boldogság hanem béke.
sokat hazudok, de nem eleget. (miért kell mindenképp indokokat keresnem hogy embernek érezhessem magam.) sokat felejtek, de nem eleget.
ez kivetett, az nem fogad be.
a keddenkénti délutáni iskolában alapszabály, hogy semmin sem szabad meglepődni. azon sem, ha 7-8 éves gyerekek a négy évszakot sem tudják felsorolni (közös erővel sem), ha a "tavaszos" feladaton azért véreznek el, mert a tavaszt nem kötik össze a levelek megjelenésével, a parkok kivirágzásával ("mi történik tavasszal?" "mindenki kimegy a beachre!") nem, ezek nem SNI-s (angolul SEN) gyerekek. vannak köztük jobb meg rosszabb képességűek, motiváltak és kevésbé motiváltak, nagyon különböző etnikai és szociokulturális háttérrel. azonban mindegyiknek elképesztő mennyiségű figyelemre van szüksége. most három önkéntes van a 12 fős csoportra, de ez nagyon kevés, a gyerekek konkrétan széttépnek minket. (igen, angliában nagyon komolyan veszik ezt a nem szabad hozzáérni a gyerekhez dolgot, de mit csináljunk, ha két gyerek két oldalról húz, hogy "Miss, I need HELP!") nagyon fárasztó, de elég sok szeretet van benne. remélem, heti egy óra alatt megváltjuk a
A munka megint annyira kimerít, hogy amikor végre holidayen leszek Magyarországon, nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy senki sem akar majd találkozni velem, hanem hogy nem akarok majd kimozdulni az ágyamból. Ha lesz ágyam egyáltalán. Kell nekem Magyarországra menni már megint, magamnak keresem a bajt. (Nyuszika, nyuszika.) Ez a baj azzal, ha az ember emigrál, csak egy helyre lehet utazni. És még izgulok is, mint egy gyerek.
Amióta véget ért - a nyugati világ gyerekeire jellemző módon - hosszúra nyúlt kamaszkorom, az önreflexióm sem olyan intenzív, mint korábban. Kifelé figyelek, a mindennapi élet apróságaira, és magamat leginkább a másokkal való viszonyaimban tudom meghatározni. Ezekben az izgalmas, dinamikus és komoly odafigyelést igénylő viszonyokban. Minden éjszaka meghalok egy kicsit és minden reggel szerelmes leszek. Nem költözhetünk, mégsem válthat a gyerek évente iskolát, mondom, gyökeret kell eresztenem, mert ilyen típus vagyok, gondolom.
Most már illene csinálni valami rendeset is, gondoltam, úgyhogy elmentem egy helyi független szervezethez önkénteskedni, ahol nőket meg lányokat segítő programok vannak. Heti egyszer egy óra, belefér. Azt, hogy valójában nem is függetlenek, hanem az egész mögött Szent Josémaria és tanításai állnak, annyira titkolják, hogy csak a volunteer handbook végéről derül ki, úgyhogy megkegyelmezek nekik. Meg azért is, mert a világot nem azzal akarják megváltani, hogy programozni tanítják a lányokat, hanem azzal, hogy sminkelni meg főzni, mert szerencsére emellett pl. olvasni, számolni meg angolul is. Én teaching assistant volunteer vagyok, akinek az a feladata, hogy a tanár munkáját segítse, 2 segítő van a tanár mellett a 10 fős csoportban, a 45 perc alatt kétszer jöttek fel az alattunk lévő tanáriból, hogy mi folyik itt, úgyhogy nem voltunk valami hatékonyak (de amúgy cukik voltak a gyerekek).
Bezzeg a fák, a fák bezzeg bírják.
Csak élünk máról holnapra, tervekkel vagy azok nélkül, nagynak és erősnek vagy gyengének és butának képzelve magunk, és akkor egyszerre jön egy ilyen szél, és már nem képzeled magad semminek, csak örülsz, hogy nem vagy odakint, mint a rókák, hogy a házad fala egyelőre erősebb, hogy a tenger és a Temze és a belvíz távol vannak, vagy nem is örülsz, csak elfogadod azt a kis időt, amit még nyertél, mielőtt a szél vagy a víz vagy a föld győz. Hirtelen nevetségesnek tűnik minden félelem, ami belül van.
Ma elmeséltem a munkatársaimnak (angol, francia és arab anyanyelvű), hogy a magyarban csak egy "semleges" egyes szám harmadik személyű személyes névmás van, így hát nem kerülhetünk olyan kellemetlen helyzetbe, mint most, amikor a nem megfelelő névmással utaltunk a transgender munkatársunkra (de ha nem mondja, honnan tudjuk, hogy melyiket preferálja?), és ahelyett, hogy értékelték volna azt a diszkréciót, amit a nyelv ezen tulajdonsága lehetővé tesz, azon nevettek, hogy milyen körülményes lehet egy romantikus regény lefordítása (she said, he said, she kissed him etc.). Távol van még egy átlagos angoltól az igazi PC iránti érzék.
Azt mondták, hogy élni segít, pedig dehogy segít, csak felkavar mindent, csak nem enged a gondolatoknak pihenőt, csak állandó harcra késztet, folyamatosan kérdezgeti, hogy "minek, minek", úgyhogy nem jó semmire. Bárcsak segítene, persze, de nem olvashatom a Háború és békét újra és újra. (Gondolom.)
egyébként 2012 tényleg annyira rossz volt , hogy 2013-nak mindenképpen hoznia kellett az elvárásaimat, és nemcsak hogy hozta, hanem felül is teljesítette, meg minden. most már nincs tévelygés, nincs az "itt élek egy országban, amit nem értek" érzés, nincs bizonytalanság. mindig vannak kellenék, de ez szerencse, mert kellenék nélkül az öböl mocsárrá változna. boldog új évet, kedvesek.
nem emlékszem, hogy korábban is ennyire hosszúnak éreztem volna a teleket, de Angliában olyan, mintha csak két évszak lenne: egy sötét és egy világos. a sötét évszak már szeptember közepén elkezdődött, és azóta csak egyre sötétebb lesz. és ugyan tudom, hogy karácsony után újra hosszabbak lesznek a nappalok, nem nagyon hiszem. minden alkalommal hosszasan keresgélem a megfelelő árnyalatú hajfestéket. maroon. iced mocha. sunkissed brown.  ilyen költői nevek közül nehéz kiválasztani a megfelelőt, úgyhogy mindig olyat választok, ahol a képen mindkét szeme látszik a lánynak, amint mosolyog. a hajam színét valójában lehetetlen megváltoztatni, de ezt nem igazán bánom. mindig könnyebb mások életével (nagyregényekkel, sorozatokkal) foglalkozni, mint a sajátunkkal. igazságtalanság a munkahelyen? kerüljük a konfliktust, inkább Tolsztoj. nyugtalanság, stressz és nem múló félelemérzet? ugyan, nézzünk meg egy kis Doctor Who-t. kétségek az életeddel és a jövőddel kapcsolatban? hogy lehetne t