Nyilván mindig fáj a hasam, leginkább akkor, ha döntéseket kell hozni, ma még nem ettem semmit, csak egy fél nagyon csokis sütit, mert valaki munkát ajánlott és a jelek szerint ezt rosszul bírom idegekkel. Menni vagy nem menni, megéri-e. Akkor bezzeg nem töprengtem ennyit, amikor átutaltam az egyetemnek az összes megtakarított pénzem,
Néha a hétfői előadásra gondolok: az állandó, nehezen kordában tartható rettegésem versus Varoufakis optimizmusa. Hogy a képzeletünket egy jobb jövő kigondolásának szolgálatába kell állítani. Hogy mindenre képesek vagyunk: nemcsak minden rosszra, de minden jóra is. Hogy mit jelent ma európai értelmiséginek lenni, és hogy vajon értelmiségivé válhatnak-e egyszer a kávékészítők is. (Attól tartok, hogy nem.)
Hogy hogy mondjam a gyereknek, hogy a lehetőségei teljesen nyitottak és hogy mindig is nyitottak maradnak, ha én rettegek kilépni a komfortzónámból és időről időre kételkedek abban, hogy mindig talpra esek.
I have this ongoing abdominal pain, for months now, it is strangely stronger every time I have to make a decision; I haven't eaten anything yet today but half of a salted caramel brownie, because someone offered me a job and apparently I can't handle this extreme situation. Shall I go or shall I not. Of course, I haven't had any type of problems sending all my savings to the UCL's account. Anyway.
I keep thinking about this event on Monday: how dreadful I feel all the time versus Varoufakis' great optimism. To use our imagination in order to create a better future. That we are able to do everything, great deeds and awful deeds. What does it mean to be European today and whether I once enter the middle class. (I doubt it. Once working class, always working class.)
How should I tell the kid that her options are and always will be open, if I am too afraid to step outside my comfort zone because I am not sure whether my safety net is strong enough.
Néha a hétfői előadásra gondolok: az állandó, nehezen kordában tartható rettegésem versus Varoufakis optimizmusa. Hogy a képzeletünket egy jobb jövő kigondolásának szolgálatába kell állítani. Hogy mindenre képesek vagyunk: nemcsak minden rosszra, de minden jóra is. Hogy mit jelent ma európai értelmiséginek lenni, és hogy vajon értelmiségivé válhatnak-e egyszer a kávékészítők is. (Attól tartok, hogy nem.)
Hogy hogy mondjam a gyereknek, hogy a lehetőségei teljesen nyitottak és hogy mindig is nyitottak maradnak, ha én rettegek kilépni a komfortzónámból és időről időre kételkedek abban, hogy mindig talpra esek.
I have this ongoing abdominal pain, for months now, it is strangely stronger every time I have to make a decision; I haven't eaten anything yet today but half of a salted caramel brownie, because someone offered me a job and apparently I can't handle this extreme situation. Shall I go or shall I not. Of course, I haven't had any type of problems sending all my savings to the UCL's account. Anyway.
I keep thinking about this event on Monday: how dreadful I feel all the time versus Varoufakis' great optimism. To use our imagination in order to create a better future. That we are able to do everything, great deeds and awful deeds. What does it mean to be European today and whether I once enter the middle class. (I doubt it. Once working class, always working class.)
How should I tell the kid that her options are and always will be open, if I am too afraid to step outside my comfort zone because I am not sure whether my safety net is strong enough.
Megjegyzések