Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: március, 2016
írtam korábban, hogy mennyire szupportív a managerem az egyetemmel kapcsolatban. a múlt héten új managerünk lett, aki nem végzett semmilyen iskolát (ami mondjuk nem baj, egy kávézó vezetéséhez nem kell atomfizikusnak lenni), de ami ennél szomorúbb az, hogy egy emailt sem tud elküldeni, és mindig úgy kér segítséget, hogy "you go to college, you're the clever one, yeah?", ami pontosan az, amitől féltem, amikor elkezdtem az egyetemet.
persze ő még nem tudja, hogy selejtesen születtem és hiányzik belőlem a feletteseim iránt való tisztelet, úgyhogy hamarosan csúnya világ lesz. (pedig ha megszeretek valakit, én vagyok a leghűbb pártkatona.)
elmentünk ma erre a rendkívül izgalmas kiállításra a Barbicanbe, és valakik magyarul beszélgettek a teremben. ilyen kiállításokra nem járnak turisták - tudom, hogy van angliai magyar értelmiség, de alig-alig találkozom velük, nincsenek jelen azokon a helyszíneken, amiken én. kicsit szerettem volna odamenni, hogy helló, mi is itt vagyunk, de ehelyett gyorsan átmentünk egy másik terembe. (már nagyon régen voltam otthon, biztosan hiányzik az a kulturális közeg, amiben könnyen megértenek.)

napló a nappalinkból (8-9)

ezen a hétvégén két német lány jött hozzánk két éjszakára (Sophie és Sophia - a névtanulással nem volt baj), és meglepő módon ők voltak az eddigi legrosszabb vendégeink. ennyi erővel növényeket is fogadhattunk volna egy hétvégére, pont ugyanennyi vizet zavartak volna. általában örülök neki, ha valakivel nem kell sokat foglalkozni, de ez a két lány nyomasztóan csöndes és zárkózott volt - az embernek kicsit az az érzése támad, hogy csak a couchsurfingnek csak az "ingyen szállás" oldalát vették számításba. (de lehet, hogy tényleg csak nagyon introveltáltak.)
ami kár amúgy, mert nagyon szívesen beszélgettem volna velük egy csomó mindenről (vegánok és aktív környezetvédők mindketten), ráadásul szombaton átjött a többi barátunk társasozni, és kicsit kellemetlen volt, hogy a szörfereink csak ülnek ott és nem beszélnek, de sajnos ennél még Jack, a fikuszunk is jobb társaság.
ez az utolsó hét: erre az évre véget ér az iskola. (nem viszik túlzásba, csak hat hónapig volt tanítás.) a munkahelyemen persze lecsaptak rám, hogy újra kaphatok extra shifteket, ami egy ideig biztosan le fog kötni, de hogy utána mi lesz, azt nem tudom. remélem, nem vesztegetem el az időmet októberig. (és remélem, nem vesztem el a nagy nehezen megszerzett barátságaimat sem.)
elárulok egy titkot: ez a blog most azért kell, hogy magyarul is tudjak beszélni arról, amit tanulok. hogy ne váljon a magyar csak családi körben használt, alacsonyabb rendű nyelvvé, amelyen nem tudom kifejezni magam, ha a munkámról vagy a tanulmányaimról beszélek. ijesztő, de azt is google translate-tel kellett visszafordítanom magyarra, hogy "genetic disorder". (azért reménykedem benne, hogy ez a veszély engem valójában nem fenyeget, ha országot váltanék, rögtön visszatérne a szókincsem. na de a gyerek, aki a teljes középiskolás tananyagot angolul tanulta meg...)
Kép
ez a fiú a KE family tagja, akik a legalaposabban kutatott család egy speciális genetikai rendellenességgel: a FOXP2 gén nem úgy működik, ahogy működnie kellene. egyáltalán nem értek a genetikához (és a mai órán sem mentünk át újra a témán, még csak nagy vonalakban sem, mert "ezt már úgyis mind tudjátok, hogy genomok meg fenomok" vagy micsodák), de valami olyasmi történik, hogy két kromoszóma helyet cserél (translocation), és innentől nem értem, úgyhogy nem tudom elmondani sem. akik ezzel a genetikai rendellenességgel születtek, nagyon nehezen tanulnak meg beszélni és nehezen tudják kontrollálni a beszédért felelős arcizmaikat. a nyelvtant is nehezebben sajátítják el, és a szókincsük is lassabban alakul ki. ezzel csak azt akarom mondani, hogy a videón beszélő fiú remek munkát végzett ahhoz képest, hogy developmental verbal dyspraxiája van, remélem, büszke magára.
ma Valódi Egyetemista voltam egy egész napig, ugyanis a kampuszon, a főépület lépcsőjén ülve ettem túlárazott vietnámi tofu curryt M.-mel és egy csoporttársammal, és közben a vietnámi society tagjai énekeltek és zenéltek borzasztóan hamisan. a magyar society persze ilyeneket nem csinál, mondjuk nem is vagyok a magyar society tagja, úgyhogy azt hiszem, nem igazságos, hogy negatív véleményem van a dologról, és valószínűleg ha csinálnának ilyeneket, pont az lenne a bajom. viszont ami ennél sokkal érdekesebb, az az, hogy ma volt az első igazi napsütéses nap, amit az ebédidő kivételével jórészt a Chandler house alagsorában töltöttem. (de annyi baj legyen, szuper izgalmas volt.)
Kép
ez asszociáció és túláltalánosítás. nos, a babák nem egészenígy tanulnak beszélni. (túláltalánosítás persze van.)
Kép
"hogy tanulnak a babák beszélni" sorozatunkból: ez a videó a kölcsönös kizárólagosságot mutatja, miszerint ha a babának már van szava egy tárgyra, akkor az ismeretlen szót az ismeretlen tárgyhoz fogja társítani. a videón például a babának mutatnak egy kacsát és valami furcsa háztartási tárgyat és mondanak egy kitalált szót (valamiért Tomasello kísérleteiben ez 'toma' szokott lenni), a babák pedig gond nélkül összekötik az ismeretlen tárgyat az ismeretlen szóval. (úgy okoskodva, hogy "tudom, hogy ez egy kacsa, tehát ez nem lehet 'toma', ebből következőleg a másik, furcsa dolog a 'toma'.")
amúgy hat hónap kellett hozzá, de most kezdtem el igazán élvezni az egyetemet (értem, hogy miről van szó, értelmesen hozzászólok órákon), és ahogy a csoporttársaimmal beszélgettem erről, ők is éppen így vannak vele. kár, hogy már csak két hét és vége az évnek. (és még egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy még mindig nem tudom, hogy fizetem ki a következőt.)
Here is a brief and artificial illustration of how the relevance of alternative inputs
might be compared in terms of effort and effect. Mary, who dislikes most meat and is allergic to chicken, rings her dinner party host to find out what is on the menu. He could truly tell her any of three things:
(2) We are serving meat.
(3) We are serving chicken.
(4) Either we are serving chicken or (72 – 3) is not 46. Wilson & Sperber 2004

Ez a relevance theory elég izgalmas, de még nem döntöttem el, hogy elhiszem-e, hogy így működünk. (A fenti példában (3) a legrelevánsabb Marynek, mert a (2) nem tartalmaz elég információt, a (4) pedig túl sok gondolkodást ("processing power") igényel.)
Kép
pontosan tudom, hogy melyik volt az a pont, amikor a mai statisztikaórán elvesztettem a fonalat:

eddig tök jól ment minden, aztán amikor Emma azt mondta, hogy homoscedasticity, akkor valami eltört bennem, és csak azért nem kezdtem el jegyzetelés helyett inkább olvasni valamit a kindlimen, mert mit gondolnának rólam a csoporttársaim (akik nagyon okosak). mondjuk a padtársam végig a telefonján játszott, de biztos csak azért, mert ezt már mind tudja. de az is lehet, hogy nem is velem volt a baj, mert valójában tudom, hogy a homoscedasticity az ugyanaz, mint a homogeneity of variance, ami meg egyszerű, hanem csak az történt, hogy Emma ránézett az órára, és látta, hogy már 25 perc eltert, de az 50 percre tervezett 62 diából még 40 hátravan, úgyhogy fast forwardra kapcsolt, és onnantól már senki sem tudta követni.
nyekk.

napló a nappalinkból (7)

azt gondolnád, hogy valaki, akinek a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos startupja van, nem repül át Londonba csak két napra egy fenntartható fejlődéses konferenciára (hanem mondjuk vonattal jön). mindenesetre E. nagyon kedves és érdekes lány, ráadásul kivételesen nekünk is volt időnk arra, hogy együtt vacsorázzunk vele. (sosem mondunk igent last minute requestekre, most mégis.) azt hiszem, kezdem érteni ezt az egész couchsurfing dolgot, de remélem, hogy legközelebb valaki olyan jön hozzánk, akivel egy kicsit jobban hasonlít a nézőpontunk egymáshoz.
homo ludens. úgy tűnik, hogy a társasjátékkal és mesekönyvekkel ellensúlyozom, hogy a valóságban milyen szigorú és mufurc vagyok. meg ilyesmivel.

sikerélmények: a kedvenc tanárom tudja a nevemet (meg az egyik új kedvenc vásárlóm is, de vajon honnan? én nem tudom az övét.)