nem tudhattam előre, hogy milyen jól fog jönni, de a szerencse úgy hozta, hogy rengeteg izgalmas dolgot terveztünk erre a hétre, úgyhogy nem azon szomorkodtam, ami nincs és nem is lehet. a You Say You Want a Revolution kiállítás (vagy inkább show) a V&A-ban, nagyon látványos (vagy akármi is ennek a hallással kapcsolatos megfelelője), és nagyjából ezzel ki is fújt. imádtam, persze, ki ne szeretné, ha három órán keresztül a kedvenc számai szólnának nagyon jó minőségben, random érdekességeket tudhatna meg (például hogy Angliában a nők 1973-ig csak a férjük nevére kaphattak hitelkártyát) és élőben láthatná John Lennon ruhatárának nagy részét. (nem viccelek, minden teremben volt valami: szemüveg, fekete öltöny, fehér öltöny, Sergeant Peppet outfit.)
másrészt viszont a kiállítás túl nagyot akart markolni, és végül túl keveset fogott. úgy tűnt, hogy a zenei rész túlságosan el van választva a politikai tartalomtól, utóbbi a kiállítás vége felé, összezsúfolva bemutatva: a vietnámi háború együtt a feminizmussal, a Black Panthersszel, a melegek jogaival és a kínai kulturális forradalommal. lehet, hogy csak az én perceipcióm rossz, de mintha a kiállítás azt az üzenetet közvetítette volna, hogy a pozitív társadalmi változások egyedül annak a következményei, hogy középosztálybeli fehér férfiak nagyon jó zenét kezdtek játszani.
ugyan a kiállítás egyfajta felhívással végződött (Imagine), nem sikerült pozitív érzésekkel elhagynom a termet. különösen kiábrándító volt ez Trump megválasztása után: "látjátok, a baby boomerek mindent megpróbáltak, hogy megváltotassák a rendszert, aztán néhány év múlva már ők voltak a fennálló hatalom, és ma is ennek isszuk a levét." arról nem is beszélve, hogy a kijárat a múzeum shopba vezet, ahol megvesszük, amit meg kell venni.
másrészt viszont a kiállítás túl nagyot akart markolni, és végül túl keveset fogott. úgy tűnt, hogy a zenei rész túlságosan el van választva a politikai tartalomtól, utóbbi a kiállítás vége felé, összezsúfolva bemutatva: a vietnámi háború együtt a feminizmussal, a Black Panthersszel, a melegek jogaival és a kínai kulturális forradalommal. lehet, hogy csak az én perceipcióm rossz, de mintha a kiállítás azt az üzenetet közvetítette volna, hogy a pozitív társadalmi változások egyedül annak a következményei, hogy középosztálybeli fehér férfiak nagyon jó zenét kezdtek játszani.
ugyan a kiállítás egyfajta felhívással végződött (Imagine), nem sikerült pozitív érzésekkel elhagynom a termet. különösen kiábrándító volt ez Trump megválasztása után: "látjátok, a baby boomerek mindent megpróbáltak, hogy megváltotassák a rendszert, aztán néhány év múlva már ők voltak a fennálló hatalom, és ma is ennek isszuk a levét." arról nem is beszélve, hogy a kijárat a múzeum shopba vezet, ahol megvesszük, amit meg kell venni.
Megjegyzések