2017. június 4.

ezen a hétvégén van egy éve, hogy megnyitottuk a boltot; a sütit és a lufikat is nagyon szeretem, úgyhogy már hetek óta vártam, hogy milyen jó lesz. ki gondolta volna, hogy már egy éve ebben a szuper csapatban vagyok ezen a nagyszerű környéken, ahol mindenki a barátom (kivéve az, aki azt írta, hogy nem vásárol nálunk, amíg engem ki nem rúgnak). persze év elején még kicsit máshogy terveztem, de bánja kánya. két nagyon jó barátot köszönhetek ennek a boltnak (és a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan egyéb projektjeim mellett stabil és kiszámítható fizetést).

reggel persze elolvastuk a híreket, és úgy döntöttünk, hogy inkább nem fújjuk fel a héliumos lufikat, mert ez nem az ünneplés ideje. dühít és felháborít, ami történt, de leginkább csak nem értem - nem tudom elképzelni, mit élnek át az elkövetők. kik ők, mire gondoltak. milyen életük volt. hol romlott el valami - mert valami biztos elromlott. mi rontottunk el valamit végzetesen, társadalmi szinten? vagy öngyilkos merényletet elkövetni ugyanolyan mém mint az ice bucket challenge meg a fidget spinner? hol van az egyén felelőssége egy döntés meghozatalában?

mégis: nincs hova és miért meghátrálni. ha minden jól megy, jövő héttől én is a belvárosban dolgozom (ugyanaz a cég, ugyanaz a munka, másik bolt), de csak egy pillanatra szaladt át az agyamon hogy esetleg nem kellene.
nem gondolom, hogy London veszélyesebb lenne, mint akkor volt, amikor ideköltöztünk. we won't yield to terrorism, mondta ma az egyik vásárlóm. we'll just keep calm and carry on, as always.

2017. május 23.

az elmúlt néhány hét nagyon sűrű volt, többek között le kellett adnom egy cikket (és a szakdolgozatomon még el sem kezdtem valójában dolgozni), meg új managerem is lett, ami mindig megvisel, de aztán szerencsére véget ért, és elmentünk világot látni. ez az első, hogy egy barátom meghívott az esküvőjére - látszik, hogy nincs sok barátom (vagy csak nem házasodnak). mind mentünk: V., M., ukrán barátnőnk M. meg én - mindenkire ráfért már egy kis svájci levegő.
jó lett volna két legyet ütni egy csapással, és minden zürichi barátunkat meglátogatni, de sajnos erchegyia éppen nyaral; különleges volt úgy a lakásban lenni, hogy ők nem voltak ott. egy pillanatkép valaki életéből; ha akarnánk, nyitogathatnánk a fiókokat és szekrényeket, végignéznénk a netflix előzményeket (all those guilty pleasures), persze mire bukkanhatnék rá, amit nem tudok egyébként is. a zürichi élete számomra eddig csak olyan mértékben volt valóságos, hogy nem tudtunk találkozni, amikor otthon jártam; most formát öltött, a történetekhez helyszínek társultak, el tudom képzelni, hogy hazaér és leveszi a cipőjét, elmegy boltba, villamosra száll.
ritkán találkozunk, jó időnként megerősíteni, hogy a másik még mindig valóságos személy, nem csak a képernyőn létezik.

nem tudom, hogy milyen egy hagyományos magyar, német vagy svájci esküvő, de azt gondolom, hogy R. esküvője nem teljesen követte egyikük hagyonányait sem, hanem saját szokásokat teremtettek. mindenesetre gyönyörű volt, és nagyon professzionálisan volt három nyelven levezényelve: mi a többi angliai vendéggel ültünk egy asztalnál, de külön asztaluk volt a magyaroknak is.

R. ismertetett össze a baseli hostunkkal, aki egész nap kalauzolt minket a városban, és megmutatta, milyen egy igazán jó couchsurfing tapasztalat. délután már csak a Rajna-parton szerettünk volna olvasgatni az árnyékban, mert nagyon leégtünk, ehelyett a mellettünk ülő nénivel beszélgettünk (sokan akartak velünk angolul beszélni, ami rosszul esett, mert én meg németül szerettem volna). beszéltünk egy kicsit politikáról is, és említette a "this horrible bomb in England"; én meg nem akartam kijavítani, hogy (eddig szerencsére) nem volt itt semmiféle bomb, semmilyen komoly támadás.
másnap reggel jöttek a hírek.
mit sejtett meg a néni, milyen kísérteties nyelvbotlás volt. (de ez már egy másik történet.)

2017. május 14.

napló a nappalinkból 7

régi időkre emlékszel-e még? P. meglátogatott minket, igazán jó volt. most már nyár van, jöhetnének gyakrabban a barátaink.

2017. május 10.

HE

nincsenek szavak.
neki biztos lennének, mindig voltak. és az a hang...
hálás vagyok, hogy a diákja lehettem; a collegiumban a "tudós tanár" eszméje mindig őt juttatta eszembe.
és miatta olvastam először Esterházyt is.
Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.
A szív segédigéi 

2017. április 11.

na mentem, láttam, visszajöttem, maradtam volna még. akartam persze írni, hogy így meg úgy, meg hogy hány ágyban aludtam, de nem tudtam, mert hirtelen nagyon elfoglalt lettem. sajnos úgy néz ki, egyik munkámat sem tudom 100%-osan csinálni, és mindig éppen valami mást csinálnék, mint amit éppen csinálok, de hát így megy ez.
pedig még mindig nem tanítottam meg senkit semmilyen nyelven sem beszélni. (mondjuk abban hiszek, hogy nem is lehet. a tanár csak azért van, hogy irányítsa a diák önálló tanulási folyamatát - legalábbis felnőtteknél biztosan.)
most meg máris mennék vissza, pedig általában alig várom, hogy újra Londonban legyek. hát milyen ember vagyok én, megfordul a fejemben, hogy ha megdöntik a kormányt, hazaköltözök, de hol vagyok, amikor meg kell dönteni. a facebookon nézem a live feedet, ott vagyok. (na de hogy lettek ilyen hazafias érzéseim, és hol rejtőztek eddig?)

2017. március 27.

ma minden elromlott, ami csak elromolhatott.
számítottam rá, hogy így lesz, úgyhogy alaposan felkészültem, de hiába.
például hiába kezdtem a napot egy tízperces meditációval a dunaparton, csak 7.45-kor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hol van az iskola.
például kiömlött a vizem a táskámban (ezt nem is értem, nem vagyok már 12 éves).
például még időben rájöttem, hogy elfelejtettem tollat vinni, úgyhogy vettem a boltban kettőt, de egyik sem fog (ezt sem értem, a boltban kipróbáltuk az eladóval, mert mondta, hogy elég vackok).
például ELKÉPESZTŐEN fáj az éppen gyökérkezelt fogam, úgyhogy megettem egy egész doboz ibuprofént, de mint halottnak a csók, tényleg. nem tudok se tanulni, se dolgozni, se beszélgetni, de még enni sem nagyon. csak puhát.
például még valami, amit le sem merek írni, és sokkal rosszabb.

viszont megvolt ma a 20.000 lépés, duplán örökre egészséges leszek.

2017. március 24.

amióta utoljára írtam, azóta összefutottam valakivel két hét alatt két országban véletlenül, amikor előtte öt évig egyszer sem; rájöttem, hogy hiába szervezem meg mindig úgy a hazajövetelem, hogy "nekem jó bármikor, neked mikor jó?", a végén lesz egy nap, aminek mindig ugyanaz a koreográfiája: reggelizek W-vel, ebédelek X-szel, utána eszem egy sütit Y-nal (ő világított rá erre az ismétlődésre, "ez valami fura rituál nálatok, nem?"), ami mindig tovább tart, mint gondolom, este pedig Z-vel elmegyünk még valahova.
idén annyi változott, hogy voltak üresjárataim, és az üresjárataimat az irodában töltöttem, mint minden rendes felnőtt ember.
közben beszéltem a témavezetőmmel, mondta, hogy ne figyeljek arra, hogy a gyerekek mit mondanak (ideális esetben "vakon" kellene kódolnom, azaz nem lenne szabad tudnom, mi a kutatás célja, de persze mivel én kódolok, ez lehetetlen), csak gyűjtsem az eredményeket, úgyhogy gyűjtöm. csak sajnos a barátaimat mindig elfelejtem letesztelni.

2017. március 16.

milyen kicsi a világ!
magyar sztárbloggerek és volt szobatársak, mindenki a London Book Fairen van, aki számít, még én is ott osztogatom a névjegykártyámat boldognak, boldogtalannak. nem tudsz olyan messzire menni, hogy valaki ne köszönne rád, ami jó. (meg hogy nem messzire elkerülnek.) tanulgatom a szerepem, legközelebbre már tudni fogom.

ma végre beszéltem a témavezetőmmel megint, úgyhogy kicsit megnyugodtam, a készülés nagy részén túl vagyok. ez a jó hír. a rossz hír, hogy a 60-80 elsős mellett 20 felnőtt is kell (ez mindig így van a gyerekeknél, csak én elfelejtettem), úgyhogy mindenképpen kell írnom a barátaimnak, hogy gyorsan letesztelhessem őket is beszélgessünk. ha még egy kicsit kutatok, egy barátom sem marad.

2017. március 11.

reggel felébredtem, ránéztem a telefonomra, és örömmel állapítottam meg, hogy kijött a kedvenc podcastom új része. jól indul a nap, gondoltam, mire beérek a munkahelyemre, a This American Life feltölt pozitív energiával.
sajnos a mai rész egy fiúról szólt aki kórházba ment a mániás depressziós rohama miatt és lelőtte egy rendőr, úgyhogy mégsem indult annyira jól ez a nap. legközelebb inkább valami fikciót hallgatok.

2017. március 8.

Miért érzem vajon mindig úgy, hogy egy imposztor vagyok, amikor tanítani szeretnék. Beszélem a nyelvet, elvégeztem egy angoltanári kurzust, van valamennyi tapasztalatom. Csak azért, mert én nem iskolában szereztem az angoltudásom, nem lesz kevésbé érvényes.
Most már megtelt a naptáram, a napjaim gyönyörűen néznek ki, vannak délelőtti, elmenős óráim és esti, skype-os minden napra. Nagyon rosszkor megyek el 2 hétre (valójában a London Book Fairrel 3) és hagyom itt a tanítványaimat.Remélhetőleg nem vesztek el mindent, amit eddig felépítettem - nem tudom, hogy fogok tudni (fogok-e tudni egyáltalán) otthonról dolgozni, ha nem töltök majd időt a családommal meg a barátaimmal, azért leszek dühös, ha elvesztem a tanítványaimat, akkor azért.
Pedig milyen jó ötletnek tűnt, és tűnik még most is; jobban élvezem a munkát, amit csinálok, de jobban széttördelem magam.

2017. március 3.

vajon miért van az, hogy teljesen kezdő angolórát simán tartok végig célnyelven, nem ingok meg, amikor senki sem érti a feladatot, hanem addig mutatom és ismétlem, amíg mindenki meg nem érti, ha egy feladat kudarc, és senki sem érti meg, akkor gond nélkül túlteszem magam rajta és tanulok a hibámból, de teljesen kezdő (sőt, már nem is annyira kezdő) magyarórát nem merek a célnyelven (mármint magyarul) tartani, mármint mindig eldöntöm, hogy mostantól így lesz, mert ez az egyetlen értelmes nyelvtanítási módszer, hogy végig a célnyelven beszélsz, ebben hiszek, ezt tanultam az iskolában és én is így tanultam értékelhetően nyelveket, de aztán belépek a szobába, és angolul szólalok meg.
mondjuk angolul néha nincs választásom, ha magyarokat tanítok, akkor könnyebb meginogni (de nem szoktam), de nem csak magyarokat tanítok. nincs közös nyelv és imádom.
(pedig emlékszem, amikor gyerekeket tanítottam magyarra néhány éve a nyári táborban, akkor végig magyarul tartottam az órát, mert nem volt közös nyelv. nem értem, most miért nem megy.)

2017. március 2.

napló a nappainkból 5-6

ismerősök ismerősei jöttek hétvégére; olyan fiatalok, hogy korban közelebb voltak a gyerekhez, mint hozzánk. szimpatikus fiatalok, de már nagyon elszoktam attól, hogy Magyarországon milyen témák kerülnek elő a vacsoraasztalnál; megeszünk fejenként másfél quesadillát, játszunk egy kis scrabble-t, miért van mindenhol ennyi zsidó. az n word indokolatlan használata. szalonrasszizmus: ahogy Kirsten Dunst mondta a Hidden Figures-ben, I have nothing against y'all.
vajon milyen lennék és milyen lenne V., ha nem itt élnénk.

2017. március 1.

öt éve dolgozom a szolgáltatóiparban
és azt hittem, hogy egy idő után belejövök
mármint természetszerűen jobb leszel valamiben, amit sokat csinálsz (például a kávéfőzés, az pont ilyen)
de hiába csinálom sokat
nem leszek sokkal jobb
még mindig bosszantanak a buta vásárlók
még mindig nem tudom megtartani magamnak a véleményem
és még mindig csak azzal vagyok kedves, aki velem kedves (de azokkal nagyon. van egy csomó barátom. a munkatársaim mindig mondják, hogy your customers keep asking about you, when you're not here.)
van, amit meg lehet tanulni: megtanultam a szavakat. ha a vásárló akar valamit, akkor azt mondom, hogy of course, no problem at all, I'll do it right away, de az arcomon sajnos az van, amit valójában gondolok (pedig még mosolyogni is megpróbálok), az pedig sajnos nem tűr nyomdafestéket.
szeretném megtanítani az arcomnak, hogy azt csinálja, amit a szám mond, de nem megy
állítólag a megoldás az, hogy nem vagy ott érzelmileg
de én sajnos ott vagyok

úgy néz ki, hogy vannak olyan emberek, akik képesek erre
és vannak, akik nem.
így megy ez.

2017. február 27.

kicsit bepánikoltam a pénz miatt, úgyhogy mondtam a főnökömnek, hogy szívesen vállalok akár négy napot is, főleg, hogy végre kirúgták az együttműködésre teljesen alkalmatlan kollégámat, ezért minden öröm és boldogság, de erre meg hirtelen ezen a héten négyszer is tanítok, ebből kettő próbaóra (az egyik ráadásul nem szkájpon, hanem élőben), úgyhogy ha nem rontom el, akkor lesz itt munka rendesen. (mondjuk többen is kételkednek az angoltudásomban, köztük én meg a nagymamám. látjátok, milyen sikeresen építem a personal brandem, remélem, nem rettentek el mindenkit, aki rákattintott valamelyik hirdetésre, aztán be találta írni a google-be a nevem.)
mondjuk közben az is kiderült, hogy nincs otthon áram, ami a lehető legjobb hír, mert így semmi sem kötelez arra, hogy ott lakjak néhány napig (vagy akár a lakás közelébe menjek). éljen, még néhány évig tehetek úgy, mintha ez a probléma nem is létezne. ez a specialitásom, évekig húzni egy kellemetlen ügyet: kb. három év külföldön élés után vettem rá magam, hogy rendesen kijelentkezzek a rendszerből (TB, adó), mégsem büntettek meg (volt valami kiskapu), és évekig sunnyogtam, hogy a gyereknek nincs magyarországi lakcíme, milyen szörnyű dolgok fognak következni ebből, mire végül nyáron meg mertem kérdezni és amúgy nem baj, senkit sem érdekel, attól még nem esett ki véletlenül a rendszerből, vagy ilyesmi. remélem, a fogaim megcsináltatása is ilyen fájdalommentes lesz.

2017. február 23.

ma megvolt az első angolórám élesben, amiért kapok pénzt is meg minden. egyelőre tetszik ez az egyéni vállalkozó dolog, hogy csak három napot vagyok a kávézóban, de nagyon sok munka megy el azzal, hogy csak munkát keresek, és nem igazán találok semmit. még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom is ezt az egészet és megpróbálok egy rendes munkát találni, de éppen próbálom ki az egyéni vállalkozást, hogy a saját magam főnöke lehessek. persze ez nincs egészen így, mert a megbízóid és a tanítványaid a főnökeid valamilyen szinten, de tulajdonképpen mégsem annyira kiszolgáltatott az egész. (egyelőre konkrétan zsebpénz szinten keresek ezzel, majd ha hirtelen elfogy a félretett pénzem, akkor kiszolgáltatottnak fog tűnni, gondolom.)
mindenféle tanácsokat olvasni arról, hogy hogyan marketeld magad, saját weboldal, állandó jelenlét mindenféle felületen - biztos megéri, ha ezt szeretnéd csinálni örökre. viszont én ebben nyilvánvalóan nem vagyok jó, hiszen ha az lennék, már nekem lenne a legnépszerűbb blogom a blogoszférában ezzel a tíz évvel a hátam mögött, de tulajdonképpen csak a barátaimnak írok (meg leginkább magamnak, mert rövid a memóriám).
ráadásul inkább bővítenék a több fordítás és szerkesztés irányába, mint a tanításéba, mert abban sokkal-sokkal jobb vagyok. (ugyanis nincs szükség hozzá arra, hogy emberekkel beszélgessek.)

2017. február 21.

az, hogy hazamegyek, több szinten is aggaszt, de ez nem akadályoz meg abban, hogy egyáltalán ne készüljek fel rá.
sem a gyakorlati készülés (hol alszom, kikkel találkozom, van-e áram a lakásban, lesz-e időm megcsináltatni a fogaimat, kapok-e kölcsön biciklit),
sem a szakdolgozati készülés (mit kérdezek a gyerekektől, lesz-e egyáltalán elég gyerekem, kell-e vennem néhány hosszabb szoknyát [igen], hol fogom kinyomtatni és belaminálni a lapjaimat, ja meg mellesleg el kellene olvasnom az É. Kiss Katalin angol nyelvű szintaxiskönyvét),
sem az érzelmi rákészülés (évek óta nem voltam sem Táton, sem Budakalászon; a táti házunk valószínűleg oyan, mint egy mauzóleum; ha nem azért mennék, hogy reggel nyolctól délután négyig gyerekeket teszteljek, lezárhatnék dolgokat magamban, a valóságban pedig elpakolhatnék és takaríthatnék, felvehetném a kapcsolatot az alig ismert rokonaimmal, na meg hogy félni fogok-e egyedül)
de egyelőre csak a "szeretem" dolgokhoz van kedvem. még jó, hogy van olyan barátom Táton, akivel nincs kínos újra-kapcsolatfelvétel (re-connection?) és remélhetőleg tudja, hol lehet finomat vacsorázni.

2017. február 15.

most hirtelen elkezdtem pánikolni hogy ez egy rossz ötlet volt, hiszen úgyis egész életemben egy kávézóban fogok dolgozni, talán csak akkor nem, ha hazamegyek, ez egy jó gondolat, amibe lehet kapaszkodni, hogy csak itt nincs rendes munkám, bezzeg ha hazamennék, biztos el tudnék helyezkedni a könyvkiadásban például, vagy taníthatnék (a CELTA-val amúgy pont Mo.-n nem lehet angolt tanítani, de mindenhol máshol a világon igen), vagy jelentkezhetnék a CEU-ra PhD-re (nem mintha lenne esélyem bekerülni), szóval ha hazamennék, mármint ha nem itt járna például iskolába a gyerekem, úgyhogy ez opció lenne, akkor biztos nem kávézóban dolgoznék. (amúgy valójában eléggé szeretek a kávézóban dolgozni, különösen most, hogy csak heti három napot vagyok ott.) mert könnyebb azt gondolni, hogy nem velem van a baj, hanem csak a társadalom ilyen. szóval elkezdtem aggódni, hogy három napot dolgozni egy héten nagyon kevés, honnan lesz pénzem. amikor pedig mindig van valami, olyan még nem volt, hogy ne lett volna.

growth mindset, vagy mi.

mindegy, közben megvettem a repjegyemet haza. (kivételesen pont úgy kellett szervezni, hogy legyen iskola, amikor mindig úgy kell szervezni, hogy ne legyen, úgyhogy itt hagyom a gyereket két hétre, remélem, nem eszik meg a rókák.) legalább valami jól működik, és az a valami a szakdolgozatom. amikor utoljára szakdolgozatot írtam, az 2012 tavaszán volt, úgyhogy nem emlékszem semmire, mert az agyam kitörölte egész 2012-t, mintha nem is lett volna. most viszont jó, élvezem, amivel foglalkozom, egy kicsit még a generatív nyelvtant is (azt szerencsére nem nagyon kell értenem ahhoz, amit csinálok), már nagyon várom, hogy letesztelhessek 60-80 első osztályost magyarul, kicsit félek, hogy azt fogják nekem mondani, hogy néni. (meg attól is, hogy nem lesznek szignifikáns eredményeim; ha a tudományos életben a p-szám nem kisebb mint 0.05, az egész hiába volt, soha senki sem fogja publikálni.)

úgyhogy ez most nem szokványos hazamenetel lesz, hanem szakdolgozatírós. remélem, a barátaimra is lesz egy kis időm, ha mást nem, akkor majd meglátogatnak Táton. választottam Komárom megyét! (meg Pest megyét is, ne aggódjatok.)


2017. február 8.

az mind szép és jó, hogy átkértem magam félállásba, három napra, de ettől még nem leszek kevésbé rémült teknős a munkahelyemen, ha felnézek és az ajtón kívül áll a sor és hat rendelés vár arra hogy elkészítsük és nincsenek tiszta edényeink és csak ketten vagyunk az új lánnyal. most bizonyítást nyert, hogy nem azért vagyok ideges meg stresszes, mert fáradt vagyok, hanem mert ilyen a természetem ez egy stresszes munka. még jó, hogy nem dolgozom valami olyan helyen, ahol valóban felelősségem lenne.
ja meg még azt sem tudom, honnan lesz elég pénzem, de eddig még mindig volt valahogy. 

napló a nappalinkból 3-4

most nem couchsurfing, hanem apáék jöttek el egy nem túl hosszú hétvégére (elvégre nem lehet egy egész iskolányi középiskolást matekóra nélkül hagyni), hoztak otthonról teát, sport szeletet meg könyvet (az új Kun Árpádot kértem, de egyelőre nem lesz időm elolvasni), és végigmentünk a klasszikusokon megint. tüntetni nem voltunk (sajnos).
a klasszikusokon kívül csak a You Say You Want a Revolution?-t néztük meg a V&A-ben, mármint én már másodjára, nekem megint eléggé tetszett, de ezzel sajnos egyedül voltam.
na de nem tetszhet mindenkinek.

2017. február 1.

persze kevésbé zavarnám össze a diákjaimat, ha a magas és mély hangrendű szavakat nem mint “high” és “deep” szavak emlegetném, hanem “back and front”, mint az angol szakirodalom.
csak amikor elmagyarázom, és kiejtjük a magánhangzókat, nekem könnyebb a függőleges nyelvállást magyarázni, ráadásul azt nagyon jól össze tudom kötni azzal, hogy nyissák ki rendesen a szájukat. (meg ö-t meg ü-t is úgy csinálunk, hogy mondja, hogy o meg u, aztán felemeli a nyelvét, nem előretolja.)

2017. január 30.

amióta elhagytam Budapestet, nem voltam tüntetésen.
miért mennék? ez nem az én országom. szavaztam, néha aláírok egy-két petíciót, de az angolok, és különösen az angol kormány egyértelművé tette, hogy a bevándorlók másodrendű állampolgárok (resident or not).
Donald Trumpnak és Theresa Maynek kellett jönnie, hogy valami átlépje az ingerküszöbömet. én pedig egy kordont léptem másztam át, és mivel a barátom, akivel mentem volna, visszamondta, az amerikai főnökömhöz kellett csatlakoznom, aki bevitt a közepébe. (jaj, ne.)
gyakrabban kellene tüntetésekre járnom, ez ugyanis annyira jól esett, hogy örömömben lesétáltam két hídnyit. (meg valójában nem akartam a tömeggel együtt felszállni a metróra.)
sok baj van azzal, hogy Trump kitiltotta Amerikából hét muszlim ország állampolgárait, annyira sok baj, hogy nem is tudom részletezni. viszont ami miatt engem a leginkább megrázott, az az, hogy ez a rendelkezés teljesen megsérti a jogbiztonság elvét. én abban a hitben élek, hogy oké, most nem néz ki túl jól a helyzet, de ha el kellene költöznünk, akkor arról azért időben tudnánk. ha elmegyek nyaralni (vagy letesztelni 60, esetleg 80 gyereket), akkor visszajöhetek. amíg fizetem az adót, iskolába járok, iskolába járatom a gyerekem, nagy baj nem lehet. legalábbis amíg nem triggerelik az article 50-t.
de lehet.
ezek az emberek naivan azt gondolták, hogy ha zöld kártyájuk van, amivel valami borzasztóan menő helyen dolgoznak, pl. Google, esetleg egy szövetséges ország állampolgárai, például a UK, akkor csak úgy visszatérhetnek az életükhöz egy nyaralás vagy egy külföldi kiküldetés után.
erre ott tartják őket a repülőtéren, és csak a bíróság gyors reagálásának köszönhető, hogy nem küldték őket vissza.
egy dolog, hogy nem fogadnak menekülteket vagy nem adnak ki új vízumokat. szomorú és ijesztő, de nem meglepő. de érvényes vízummal nem beengedni valakit az országba egyértelműen szabályellenes.

(és Theresa May elsőként rohant a Fehér Házba. és teljesen elfogadhatónak tartja ezt a rendeletet.)

I don't feel safe in the world any more, mondom én, you ought not to feel safe, unless you are a wealthy white straight male, mondja a munkatársam.

2017. január 29.

a sok nyafogás közben viszont elfelejtettem mondani, hogy a projektem nagyon izgalmas, remek a témavezetőm és végre megint csinálok valami komolyanvehetőt. ollé!

2017. január 28.

I don't see the point of doing it at all any more. I can't put in 100%, I have a family, I have a job. I can put in 60-70%, and this is how my grades are. I put in everything I have and it is not enough, mondta ma P., aki szintén dél-londoni, mint én, úgyhogy inkább Claphamban találkoztunk egy kávéra, mint az egyetemen. Úgy érzem, már nincs értelme, hogy tovább csináljam. Nem tudom az időm 100%-át tanulásra fordítani, hiszen családom van és munkám. Csak az időm 60-70%-át tudom beletenni, és ilyen jegyeket is kapok. Beleadok mindent, amit tudok, és nem elég.
mondanom sem kell, hogy kiválóan megértjük egymást, pedig P. negyven éves, holland, és két kisgyereke van. (az egyetemen kívül a levesekről beszélgettünk, meg a tegnapi spenótos palacsintámról*.) mivel ő is két év alatt végzi el a kurzust, mint én, nagyon jól látni, hogy változott az egyetemhez meg Angliához való hozzáállása tavaly szeptember óta.

*ez a recept adta az ötletet, de nem bohóckodtam a mascarponéval, csak kisütöttem a gombát egy kis szerecsendióval, a palacsintatésztát meg úgy csináltam, mint mindig, fele víz és fele tej. ez leginkább ilyen "ránk fog romlani a spenót, de valójában palacsintát szeretnék enni" jellegű vészhelyzet vacsora volt, mégis sokkal jobb lett, mint a ma esti árpagyöngyös rizottó, amit egy óráig kellett kavargatni.

2017. január 27.

a Serial második évada sajnos nem olyan jó, mint az első (Bowe Bergdahl történetét dolgozza fel, ő az, akit öt évig tartottak fogva a tálibok, biztos izgalmas, de engem nem igazán érdekel ez a történet), de szerencsére nem maradok hallgatnivaló nélkül. az új kedvenc az Imaginary Worlds. az egyik barátom ajánlotta, és elég szkeptikus voltam, nem mintha nem szeretnék magam is elmerülni képzeletbeli világokban, hanem mert nem igazán értettem, mit lehet még mindig a Harry Potterről beszélni.
Eric Molinsky kéthetente vesz valami geek témát (lehet könyv vagy film, konzoljátékok vagy - múlt héten - LARP, azaz élő szerepjáték), és összeköti valami nagyon valóssal és emberivel. soha nem gondoltam volna például, hogy a hidegháborúban szerepjátékot használtak, hogy elpróbálják, milyen lenne az oroszokkal való találkozás (aztán abbahagyták, mert a katonák túl jól érezték magukat játék közben), vagy hogy a Harry Potter olvasása hogyan teszi toleránsabbá a gyerekeket; ami egy elég közismert tanulmány, én is hallottam már róla, de arról nem, hogy van egy J.K. Rowling által is elismert csoport, a Harry Potter Alliance, akik aktívan dolgoznak azon, hogy megváltoztassák a világot.
nagyon izgalmas új perspektívákat nyújt olyan témákban, amikről nem gondoltam, hogy érdekelnek, és olyan témákban is, amik nagyon érdekelnek, de azt gondoltam, hogy már mindent tudok róluk, amit tudni lehet. (persze már egyre kevesebbszer gondolom ezt dolgokról, ahogy felnövök.)

2017. január 25.

napló a nappalinkból 1-2

új év, új couchsurfers.
Laura és Arturo Spanyolországból érkeztek és egy kis darab húst hoztak ajándékba, azt hiszem, bele kell írnom a profilomba, hogy vegetáriánus vagyok. (na nem baj, majd V megeszi.) csak két éjszakát maradtak, és bár először kicsit furcsa volt, mert megbeszéltük, hányra jönnek, és hogy meleg vacsorával várjuk őket, végül későn jöttek és már ettek is, na de nem baj, több borsóleves maradt nekünk (a lencseleves M kedvece, a borsóleves V kedvence, jellemző módon csak én szeretem az összeturmixolt leveseket.), ez biztos valami spanyol dolog.
másnap viszont ők főztek, és bár közben majdnem felrobbantották a konyhát, a végeredmény egészen ehetőre sikerült. krumplis tojásrántottát készítettek, amihez összeturmixoltak paradicsomot zsömlével szószként.
ez állítólag egy spanyol dolog.
aztán viszont meglepő módon politikáról és történelemről beszélgettünk, és jó volt. 

2017. január 24.

kicsit jobban érezném magam, ha jobban teljesítenék az egyetemen, de ugye nem lehet mindent. kellett nekem olyan iskolába menni, amihez nem vagyok elég okos. (ez az egyetem, ez a szak, mit akarok én a nemzetközi tudományos életben a magyar filosz diplomámmal.)
persze nem tudom, miért zavar, amikor már tudom egy ideje, hogy úgysem akarok doktorira menni.

2017. január 16.

követem, hogy mit olvasok, mit nézek (egyik lista sem bővült igazán az utóbbi két hónapban, ahogy hirtelen egyszerre lett vizsgaidőszakom meg sokkal több és többféle munkám). azt eddig nem követtem, hogy mit hallgatok, mert nem hallgattam semmit - az új telefonom azonban megnyitotta előttem a podcastok csodálatos világát.
eddig azt sem tudtam, hogy podcastok még léteznek egyáltalán, de most felfedeztem őket magamnak, és máris arra gondolok, hogy milyen jó, hogy holnap rengeteget kell buszoznom, mert meghallgathatom a Serial következő részét, és hátha végre megtudom, ki ölte meg azt a szegény lányt. arra is nagyon jó, hogy legálisan német nyelvű tartalmakhoz jussak, mondjuk még nem találtam egy jó német nyelvű podcastot sem, javaslatokat szívesen fogadok. ugyanígy a magyar: nem is tudom, hogy kell keresni, a podcast szolgáltatóm csak angol nyelvű javaslatokat ad.
na de tényleg csak azt akartam mondani, hogy sosem néztem gyilkosságokról szóló dokumentumfilmeket, nem érdekeltek, alig olvasok non-fictiont, és a Serial megvett kilóra. ha még nem hallottátok (persze biztos hallottátok, mert 2014-es, csak én akkor még nem igazán tudtam, hogy mi az a podcast), akkor hallgassátok meg. (annak is jó, aki nem tud nagyon jól angolul, a nő gyönyörűen beszél, lassan és érthetően.)

2017. január 14.

tegnap leadtam az utolsó dolgozatomat
mivel az utolsó néhány hét nagyon nehéz volt, mára lazítós napot terveztem:
főzök egy finom levest
megnézek egy filmet
kicsit kitakarítok
és regisztrálok egyéni vállalkozóként
(persze mindezt nyolc óra munka után).
(itt az lett volna a lazítás, hogy nem tanulok és nem dolgozok egyik másik munkámon sem.)
sajnos a leves nem lett igazán finom (kale & barley, vagyis fodros kel és árpagyöngy), a kale-t szeretem, a barley-t is, és már nagyjából ugyanazokkal a fűszerekkel futott, mint a csodálatos lencseleves (darált kömény és turmeric, vagyis kurkuma), mégis nagyon gyengécskének tűnt. most főztem először árpagyöngyöt, szerintem legközelebb kipróbálom, hogy egy leveskockát is bedobok mellé.
és sajnos a filmet sem sikerült megnézni, csak a felét, de nem azért, mert nekem nincs időm, hanem mert a gyereknek tanulnia kell, és majd holnap befejezzük vacsora közben (amikor megesszük a maradék levest).
és sajnos kitakarítani sem sikerült, viszont egy hét után végre elraktam a szanaszét heverő száraz ruhákat, úgyhogy már ez is valami.
és azt hittem, hogy legalább egyéni vállalkozóként regisztrálni sikerült, de most látom, hogy ahol kérte az egyéni adófizetői azonosítómat, akkor véletlenül valami teljesen más számot adtam meg (a kormányhonlapos belépési azonosítómat), úgyhogy most türelmesen várom, hogy jöjjön valami kedves levél, mint amiket az adóhatóság mindig küldeni szokott ("you have no right to reside in the country"), amiben leszedik a fejemet, hogy aztán felhívhassam őket és beszélhessek egy kedves hangú nővel.
így megy ez mostanában.

2017. január 13.

nem nagyon szoktam végigmenni ennek a blognak az archívumán (btw. idén lesz tíz éves, remélem, kap majd egy tortát vagy valami), na de tejfölös-borsós rántotta? hogy a csudába nézhetett az ki?

2017. január 12.

van hozzáférésed magyar kisiskolásokhoz? a tesztelés szokta a legnagyobb gondot okozni, mondja a témavezetőm, hát ez lesz a legkisebb gondom szerintem, mondom én, fejben számolgatva, hány iskolában van annyira erős kapcsolatom, hogy megtűrnek néhány órára. ráadásul megérkezett a nemzetközi erkölcsi bizonyítványom, remélem, Magyarországon is elfogadják.
ellenben minden más félelmetes.
MSc project on, avagy a kocka el van vetve. 
(igen, jól gondoljátok, a témám többek között a passzív szerkezet.)

2017. január 7.

nincsenek fogadalmak.
azt hiszem, ez egy nehéz év lesz, máris nem szeretem, persze amíg le nem adtam ezt az esszét, valójában még az előzőben élek.
nem volt jó ez a nap, gonoszak a vásárlók (vagy csak nekem nem volt kedvem hozzájuk), véletlenül egy órával korábban is mentem be. aztán vásárlás; mostanában minden este főzök rendesen, nem csak a tészta - paradicsomos szósz - előre reszelt sajt vonalon, általában élvezem, ma este nagyon nehéz volt nem csak venni egy daalt meg egy curryt az indiainál. végül cukkinis palacsintát (fritters) csináltam, az gyorsan megvan és laktató is, de valójában nem volt türelmem megvárni, amíg rendesen átsül, úgyhogy kicsit nyers cukkinis palacsintát ettünk. tejföllel.
idén járunk tollasozni a sportcentrumba, már háromszor voltunk, eddig kétszer nagyon jól esett és feltöltődtem tőle, most pedig mintha a maradék energiámat is kiszívta volna. már csak egy hetet kell kibírni, utána szabad leszek (valamire és valamitől).