Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2017

mikor

van itt az ideje új tepsit venni? Amikor már rosszul érzed magad amikor ránézel a régire; és tudsz újat venni anélkül, hogy rosszul éreznéd magad a kiadás miatt. új tepsi nap van ma. (nemrég meg öntöttvas wokot vettem, van rajta 30 év garancia, sajnos már elvesztettem a blokkot.)

Kairói noir

amikor novemberben otthon voltam, láttam egy izgalmas filmet a moziban amit nálunk nem mutattak be (vagy nagyon eldugták): Kairói eset. eléggé tetszett, de nem is gondoltam rá többet. most viszont meghallgattam a BBC4 Seriously-n egy podcastot az arab noir műfajáról (hogy ihlették meg az ezeregy éjszaka történetei például Raymond Chandlert, hogy töltött el Agatha Christie hónapokat Kairóban), különös tekintettel arra hogy hogy használják fel kortárs írók és alkotók a rendőr antihős szerepét és szemszögét társadalomkritikára. nyilván a kontextus ismerete (a krimi meg a noir soha nem volt az én műfajom) mindig sokat ad hozzá az élményhez, de úgy érzem hogy most kivételesen sokat adott.

napló a nappalinkból 19-20

nagyon elmaradtam ezzel a bloggal, pedig megint voltak igazi surfereink: török-afrikai származású német lányok. mint olyan gyakran történik németekkel: könnyen megértettük egymást. (minden német akit ismerek teljesen szocialista, itt Angliában elképzelhetetlen szinten.) ráadásul nagyon élvezték a Brixton wibe-ot: nem lehet jó német kisvárosban afrikai rasszjegyekkel felnőni. az idő nagy részében haj- és bőrápolási termékeket vásároltak, nem csoda.

bizonyos

dolgokat elég lenne elfogadni. Mégis meg akarom őket érteni inkább. Azt hogy valaki hogyan működik, el kell fogadni megértés nélkül. Nem kell értenem vagy szeretnem, elég ha elfogadom mint valóság. De ez a valóság mindig az én valóságom volt. Más, párhuzamos valóságokat nem fogadok él ilyen könnyen. Nem akarom elfogadni őket. Ne ítélkezz: ez nehezen megy. Mindig is nehezen ment. Elfogadni ítélkezés nélkül. Vajon értük aggódsz vagy amiatt hogy ez mit mond el rólad? Aren't you pretentious, acting like a big city girl living a big city life. Aren't you pretentious acting like a perfect example of acceptance, tolerance and social responsibility. Accept everyone they said. It's all wrong. Nincs minden rendben.
annyit repkedek összevissza, mint egy madár. legalább ezt az exhurrikánt megúsztuk, mondjuk: éppen olyan narancssárga volt az ég, mint annak idején a koliban a társalgó ablakán át a város fölött - csak most a sivatagi homokot hozta a szél. (nem is volt jó kimenni.) Ofélia: hát hiába vártalak egész nap összeszorult gyomorral? a múlt heti Frankfurt után csütörtökön Berlin, utána Budapest: jó lesz végre valami mást is látni egy városból, mint a metrót meg a könyvvásárt. otthon persze leginkább az irodát - majdnem annyira várom, hogy az irodából dolgozhassak, mint a nyaralást. könnyen elszalad az idő itthon: mire észbekapok, már este 11 van, én meg pont most találtam valakit a facebookon egy írói csoportban akinek releváns választ tudok adni a kérdésére vagy végre rájövök, hogy lehet megtanítani valamit egy robotnak. be kell járnom egy irodába, nincs mese. imádom a munkám és borzasztóan szerencsés vagyok hogy itt dolgozhatok, de vigyáznom kell, nehogy véletlenül rendszeresen elszaladj

ma mentem először

messzire biciklivel. és ma jöttem először haza biciklivel sötétben. nem tudom elmondani mennyire hiányzott ez a szabadság - hirtelen úgy éreztem, mintha minden rendben lenne (amúgy minden rendben is van). csak egyszer hajtottam véletlenül a forgalommal szemben. (persze még sok minden kell hogy teljes legyen a bringaélmény, és az egyik ilyen egy maszk lesz ! legalábbis akkor, ha rendesen bejárok valahova dolgozni - ahhoz hogy eltekerjek a Lidlbe, talán nem kell maszk.)

Öt év

Mi ez, ha nem esély egy kis önreflexióra? Öt éve hagytuk el Magyarországot. De nincs még öt éve, hogy London az otthonom. Ha arra gondolok, hogy mit adott nekem ez a város, akkor előkelő helyen szerepel a ma esti fried lemongrass tofu - minden mást nehezen, akaratán kívül adta. Ha arra gondolok, mit vesztettem el azáltal, hogy elhagytam Magyarországot, nehéz megfogni: egy másik Zsófi élne egy másik életet. Remélem, nem maradtam ki valamiből visszavonhatatlanul. Veronika viszont kimarad: sosem lesznek hasonlóak a kamaszkori tapasztalatink. (Pedig lehetnének.) Most nem tudom, hogy merre tovább .

Vajon

születéstől fogva berögződött magatartás-mintázatok vagy a véremben, a génjeimben hozott temperamentum? Nem tudom. Minden nehéz így - mindig azt bántom, aki közel van hozzám .
esténként hosszú sétákat teszek, ha már futni nem járok. kellene egy kutya? vajon miért töltöm az időm nagy részét mások fejébe zárva?

Rough translation

Az új kedvenc podcastom pedig az NPR Rough Translation. A design egyszerű: fognak egy témát ami aktuális Amerikában, valamit, amiről sokat beszélnek mostanában, és megnézik, hogy ugyanez hogy néz ki máshol a világban. Mivel a legtöbb műsor amit hallgatok, egyértelműen amerikai, gondoltam, micsoda felüdülés lesz egy kicsit hallani valami másról is. Mekkorát tévedtem. A Rough Translation eddigi minden egyes adása annyira drámai volt, hogy ember legyen a talpán aki kibírja sírás nélkül. (Én nem nagyon szoktam.) Az egyik friss adás például, Anna in Somalia , arról szólt, hogy egy politikai fogoly egy szomáliai börtön hogy olvasta fel az Anna Kareninát a mellette lévő céllában raboskodó barátjának - és kopogta le az egészet a rabok titkos Morse kódján, mert beszélget szigorúan tilos volt. És mit tanulsz az Anna Kareninából, ha szomáliai politikai fogoly vagy? Meglepő módon azt, hogy a feleséged is ember, önálló érzésekkel és gondolatokkal. Ha ez nem volt elég meggyőző: van egy adás a br

Már három hete

dolgozom itthonról. Nem tudom, innen hova van feljebb: ez az álommunkám. Az, hogy nekem valaki azért fizet, hogy angolul szórakoztató dolgokat írjak, egyrészt furcsa, másrészt egyáltalán nem mondhatom, hogy minden döntésem ide vezetett: mintha annak ellenére kaptam volna meg ezt a posztot, amilyen döntéseket hoztam. Itthonról dolgozni szuper, csak kicsit magányos, ezért jó, hogy megtartottam a tanítványaimat (2 magyaros, 2 angolos), akikkel néha tudok Skype-on beszélgetni. Amikor nem dolgozom, igyekszem mindenhova gyalog menni, hosszú sétáimra pedig legjobb barátom, Ira Glass kísér el. Mondjuk ahogy a helyzet kinéz, úgy tűnik, hogy új kedvenc podcastom van!

stupid and cheerful

ez a legjobb tanács, amit valaha kaptam. ezt a tanácsot pedig nem egy bölcs, idősebb rokon vagy közeli barát adta, hanem a This American Life című rádióműsoron* keresztül Dr. Joy Browne pszichológus. Dr. Joy úgy gondolta, hogy nem kell mindig minden csatát megvívni - időnként egyszerűbb csak felvenni a 'stupid and cheerful', vagyis 'buta és jókedvű' álarcot. nehezen kezelhető vásárlókkal, rendszeresen zaklató kollégával szemben többszörösen kipróbált és bevált módszer. majd megunják, abbahagyják. a stupid and cheerful módszere segít át a reggeleken is: a főnököm rendkívül szeszélyes a kávé előtt. sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy ez a jó módszer, és még tovább, mire a rádióműsor hallatán tudatosítottam magamban, hogy jé, én is ezt csinálom. ha már ismertem volna, amikor bekerültem a szolgáltatóiparba (ahelyett, hogy olyan felesleges dolgokkal foglalkoztam volna felmosás közben, mint az önérzetem meg hogy kinek van igaza ), az elmúlt néhány év sokkal kevésbé lett
most ülök utoljára a UCL könyvtárban: még egyszer elolvasom a szakdolgozatom, mielőt leadom. csönd van, már csak a keménymag van itt: aki ezen a gyönyörű napon a könyvtárban ül, annak tényleg tanulnia kell. előtte beugrottam egy ingyen kávéért a kávézóba, ahol dolgozom, és elköszöntem a diákjaimtól. ez sokkal fájdalmasabb volt, mint felmondani a Gailsben: ott tudom, hogy valaki átveszi a helyem, a diákjaim viszont tanár nélkül maradnak. (megpróbáltam nekik replacement tanárt keresni, de egy angoltanár barátom sem vállal új diákokat.) vajon mi lesz velük? megtanulnak angolul és maradnak? vagy néhány hónap múlva feladják és hazamennek Kelet-Magyarországra? szerencsére a skype-os és a magyartanulós diákjaimat meg fogom tudni tartani, legalábbis egyelőre - élvezem a tanítást, ha a diákjaim írnak házi feladatot, akkor instant sikerélmény. tudatosan használod a múlt órán tanult szavakat és kifejezéseket? I love you forever.
egyébként ez a nyár is véget ért és idén sem tanultam meg futni (meg spanyolul sem). egy nyárra csak egy elhatározás működik, úgy néz ki, az idei fő attrakciója a szakdolgozatom volt. (az még nincs kész amúgy, de valamiért kicsit elengedtem ezzel kapcsolatban.) örülök, az új munkámnak, de félek is tőle - hiányozni fog a mozgás, a fizikai munka, az emberek. meg nem csak írni kell, más feladataim is lesznek: még jó, hogy főképp itthonról fogok dolgozni, nincs office girl ruhatáram. szerencsére nem kell viszont abbahagynom a tanítást, a kedvenc diákjaimat meg fogom tudni tartani hétköznap esténként vagy reggelenként. a többiektől sajnos fájdalmas búcsút kell vennem jövő héten - megpróbáltam nekik másik tanárt keresni magam helyett, de nem sikerült. úgy érzem, hogy felelős vagyok értük, mint a kis herceg a rózsáért meg a rókáért, de valójában nem. el kell tudnom engedni őket és remélni, hogy nélkülem is meg fognak tanulni angolul, eventually.

napló a nappalinkból (17-18)

szeretünk kedves ismeretleneket és kedves ismerősöket vendégül látni a nappaliban, de annál semmi sem jobb, amikor a barátaink látogatnak meg. (főleg, ha gémer barátok.) végre sikerült kipróbálni a Saltlandset, sokat beszélgettünk, sokat hallgattunk, és még egy kiállítást is megnéztünk a British Libraryben - köszi F és G.

naplo a nappalinkbol 13-14 es 15-16

nagyon szeretem a konyvtarat, leginkabb az eros szamitogep es nagy monitor miatt (elfer egymas mellett az SPSS, az excel es a word!), ugyhogy itt toltom a legtobb idomet. igy szinte eszre sem vettem, hogy mult heten veletlenul negy vendegunk is volt egyszerre! ha a united airlinesnal van tulfoglalas, akkor ott a biztonsagiak rangatjak le a szerencsetlen utast a repulorol, ha veletlenul mi foglalunk tul, akkor kicsit jobban osszehuzzuk magunkat. (ilyen szuper forgalmas ez az augusztus, penteken mar jonnek is a barataink!) persze a szombat esti tarsas igy sem maradhatott el (nem mindig vagyunk elegen egy secret hitlerhez), kedvenc ukran baratnonknek, Margaretanak mar igy is eppen ideje lenne megtanulnia magyarul.

napló a nappalinkból 12

Sarah az utolsó pillanatban jelentette be, hogy jön (egy barátunk barátja), és maradt vagy nyolc napig. rendkívül szimpatikus német lány; viszont viszonylag sok időt töltöttünk együtt, mégis alig tudtam meg róla mást mint hogy miről írja a szakdolgozatát. ennek ellenére azt hiszem, titkon mind szerelmesek lettünk belé egy kicsit: legfőképpen azért, mert nagyon jó minőségűek voltak a ruhái és nagyon kellemes őszi színei voltak (Sarahnak is és a ruháinak is). olyan természetesnek és egészségesnek tűnt, mint egy barack. ja, és a kutatási területe a nonviolent, women-involved peace movements. mi a menő, ha nem ez.

superpower

Sokáig tartott, de végre elkezdett kifejlődni bennem az a különleges képesség, amit tanáraimban mindig nagyon csodáltam: úgy olvasok, úgy hallgatok zenét és podcastokat és azzal a szemmel nézek filmeket, hogy hogy tudnám ezt használni angolórán vagy magyarórán. Persze még nem megy tökéletesen, főleg, hogy néha véletlenül fölélövök a diákjaim valódi tudásának (ilyenkor sokat segít egy olyan böngésző kiegészítő, ami lelassítja a youtube-ot), de látom, hogy mennyire értékelik a élőnyelvi, valós anyagot. (Persze a legfőbb ok mégis az, hogy én mennyire utálom a tankönyvi példaszövegeket és párbeszédeket, de amit leginkább utálok, az a New English File videói . Meg hogy valójában mennyire használhatatlan a MagyarOK arra, hogy valaki megtanuljon belőle magyarul.)

Annie Hall

Komolyan vesszük a popkultúrát: ha az Annie Hallt nézik a 70's showban, mi is azt nézzük. Ha Fellinit néznek az Annie Hallban, azt nézzük legközelebb. az biztos, hogy V. nem fog annyira műveletlenül egyetemre menni, mint én.

when greeks flew kites

a guardian-en olvastam egy új podcastról amit most indít a BBC; mint a BBC podcastok (és a guardian) nagy kedvelője, rögtön le is töltöttem és meg is hallgattam az első részt. bár ne tettem volna. a When Greeks Flew Kites elvileg azt a célt tűzte ki maga elé, hogy mindennapi félelmeinkre és aggodalmainkra a múlt vizsgálatával keresi a választ. mivel én egyértelműen azon a véleményen vagyok, hogy a történelem tanulása fontos és szükséges (legalábbis valamilyen szinten), hátha segít elkerülni, hogy ugyanazokat a hibákat kövessük el újra és újra, nagyon megörültem neki. kár volt. az első rész azt a kérdést feszegette, hogy lehetséges-e, hogy a jövő sokkal rosszabb lesz-e a következő generáció számára, mint amilyen a mi jövőnk. gimnazista koromban erről volt egy vérre menő vitám a faktos töritanárommal, ő azt állította, hogy a történelem során egy egyenletes és folyamatos fejlődés figyelhető meg, tehát mindig minden egyre jobb lesz, például a nőknek már nem kell kézzel mosni, hanem v

Exploitation

Az a szabály, hogy addig nem fekszem le aludni, amíg nincs mindenki itthon. Ódivatú szabály a mobiltelefonok korában, tudom, de így vagyok programozva: lehet V, M vagy couchsurfer, akinek kulcsot adtunk. Úgyhogy most várom, hogy V. hazajöjjön - már egy hete dolgozik. Az egyik szemem sír, a másik nevet: emlékszem, hogy fogadkoztam, hogy ő nem fog 16 évesen dolgozni kezdeni, élvezze csak a nyarat, amíg lehet. Mi értelme van annak, ha az ember ilyen korán dolgozni kezd: elkezdenek betörni, semmi más. Másrészt viszont ki gondolta volna, hogy már ekkora, saját munkája és saját pénze van, egyedül jár a bankba és fogorvoshoz. Már majdnem egy önálló, felnőtt ember; lehet, hogy jövő ilyenkor már egy másik városba fog készülődni?

még egy hónap

úgy néz ki, hogy hamarosan tényleg befejezem az egyetemet; az angol diákom úgy kérdezi meg, hogy kormányzati munkán vagy kultúraszervezésen gondolkodom-e inkább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. ez a diploma csak egy darab papír lesz, gondolom közben, nem lettem tőle sokkal okosabb.

napló a nappalinkból 8-11

régen volt már ennyi vendégünk egyszerre, de a Bang akármilyen társaságban jól működik. mindig érdekes a mi emigrációs tapasztalatainkat összevetni másokéval; érezhető volt, hogy itt vagyunk heten, és egyikünknek sem elsődleges nyelve a magyar az életünknek ezen a pontján.
nem véletlen, hogy Ferrantét Tolsztojjal állítják párhuzamba: pont úgy érzem magam, mint a háború és béke olvasása közben. hogy ezután már soha semmit nem lehet olvasni. (és írni sem.) ez a regényfolyam csak egyre jobb lesz. már hetek óta alig akarok mást csinálni mint folytatni Lina és Lenu történetét. persze írni kell. most rohamtempóban írom (fordítom és újraírom) a szakdolgozatom, marketingcikkeket és emaileket a kiadónak, óravázlatokat és anyagokat, órákon át képeket válogatok az ábécéhez (megint van magyartanulós diákom). a sikerélmény nem marad el, szeretnek a diákjaim, van, ahol egyértelműen látom a fejlődést és örülök, van ahol nem látom és minden óráról úgy jövök el, hogy hol rontom el, mit nem csinálok jól, lehet, hogy csak rájuk kellene hagynom a rossz nyelvtant és menni tovább. kommunikatív megközelítés. persze az a kérdés, hogy hogyan tovább: állásajánlatokkal esek szerelembe és aztán soha nem jelentkezek, megijeszt, hogy fel kell adnom a diákjaimat és azt a viszonyl
ezen a hétvégén van egy éve, hogy megnyitottuk a boltot; a sütit és a lufikat is nagyon szeretem, úgyhogy már hetek óta vártam, hogy milyen jó lesz. ki gondolta volna, hogy már egy éve ebben a szuper csapatban vagyok ezen a nagyszerű környéken, ahol mindenki a barátom (kivéve az, aki azt írta, hogy nem vásárol nálunk, amíg engem ki nem rúgnak). persze év elején még kicsit máshogy terveztem, de bánja kánya. két nagyon jó barátot köszönhetek ennek a boltnak (és a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan egyéb projektjeim mellett stabil és kiszámítható fizetést). reggel persze elolvastuk a híreket, és úgy döntöttünk, hogy inkább nem fújjuk fel a héliumos lufikat, mert ez nem az ünneplés ideje. dühít és felháborít, ami történt, de leginkább csak nem értem - nem tudom elképzelni, mit élnek át az elkövetők. kik ők, mire gondoltak. milyen életük volt. hol romlott el valami - mert valami biztos elromlott. mi rontottunk el valamit végzetesen, társadalmi szinten? vagy öngyilkos merényletet elkövetn
az elmúlt néhány hét nagyon sűrű volt, többek között le kellett adnom egy cikket (és a szakdolgozatomon még el sem kezdtem valójában dolgozni), meg új managerem is lett, ami mindig megvisel, de aztán szerencsére véget ért, és elmentünk világot látni. ez az első, hogy egy barátom meghívott az esküvőjére - látszik, hogy nincs sok barátom (vagy csak nem házasodnak). mind mentünk: V., M., ukrán barátnőnk M. meg én - mindenkire ráfért már egy kis svájci levegő. jó lett volna két legyet ütni egy csapással, és minden zürichi barátunkat meglátogatni, de sajnos erchegyia éppen nyaral; különleges volt úgy a lakásban lenni, hogy ők nem voltak ott. egy pillanatkép valaki életéből; ha akarnánk, nyitogathatnánk a fiókokat és szekrényeket, végignéznénk a netflix előzményeket (all those guilty pleasures), persze mire bukkanhatnék rá, amit nem tudok egyébként is. a zürichi élete számomra eddig csak olyan mértékben volt valóságos, hogy nem tudtunk találkozni, amikor otthon jártam; most formát öltött,

napló a nappalinkból 7

régi időkre emlékszel-e még? P. meglátogatott minket, igazán jó volt. most már nyár van, jöhetnének gyakrabban a barátaink.

HE

nincsenek szavak. neki biztos lennének, mindig voltak. és az a hang... hálás vagyok, hogy a diákja lehettem; a collegiumban a "tudós tanár" eszméje mindig őt juttatta eszembe. és miatta olvastam először Esterházyt is. Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket. A szív segédigéi  
na mentem, láttam, visszajöttem, maradtam volna még. akartam persze írni, hogy így meg úgy, meg hogy hány ágyban aludtam, de nem tudtam, mert hirtelen nagyon elfoglalt lettem. sajnos úgy néz ki, egyik munkámat sem tudom 100%-osan csinálni, és mindig éppen valami mást csinálnék, mint amit éppen csinálok, de hát így megy ez. pedig még mindig nem tanítottam meg senkit semmilyen nyelven sem beszélni. (mondjuk abban hiszek, hogy nem is lehet. a tanár csak azért van, hogy irányítsa a diák önálló tanulási folyamatát - legalábbis felnőtteknél biztosan.) most meg máris mennék vissza, pedig általában alig várom, hogy újra Londonban legyek. hát milyen ember vagyok én, megfordul a fejemben, hogy ha megdöntik a kormányt, hazaköltözök, de hol vagyok, amikor meg kell dönteni. a facebookon nézem a live feedet, ott vagyok. (na de hogy lettek ilyen hazafias érzéseim, és hol rejtőztek eddig?)
ma minden elromlott, ami csak elromolhatott. számítottam rá, hogy így lesz, úgyhogy alaposan felkészültem, de hiába. például hiába kezdtem a napot egy tízperces meditációval a dunaparton, csak 7.45-kor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hol van az iskola. például kiömlött a vizem a táskámban (ezt nem is értem, nem vagyok már 12 éves). például még időben rájöttem, hogy elfelejtettem tollat vinni, úgyhogy vettem a boltban kettőt, de egyik sem fog (ezt sem értem, a boltban kipróbáltuk az eladóval, mert mondta, hogy elég vackok). például ELKÉPESZTŐEN fáj az éppen gyökérkezelt fogam, úgyhogy megettem egy egész doboz ibuprofént, de mint halottnak a csók, tényleg. nem tudok se tanulni, se dolgozni, se beszélgetni, de még enni sem nagyon. csak puhát. például még valami, amit le sem merek írni, és sokkal rosszabb. viszont megvolt ma a 20.000 lépés, duplán örökre egészséges leszek.
amióta utoljára írtam, azóta összefutottam valakivel két hét alatt két országban véletlenül, amikor előtte öt évig egyszer sem; rájöttem, hogy hiába szervezem meg mindig úgy a hazajövetelem, hogy "nekem jó bármikor, neked mikor jó?",  a végén lesz egy nap, aminek mindig ugyanaz a koreográfiája: reggelizek W-vel, ebédelek X-szel, utána eszem egy sütit Y-nal (ő világított rá erre az ismétlődésre, "ez valami fura rituál nálatok, nem?" ), ami mindig tovább tart, mint gondolom, este pedig Z-vel elmegyünk még valahova. idén annyi változott, hogy voltak üresjárataim, és az üresjárataimat az irodában  töltöttem, mint minden rendes felnőtt ember. közben beszéltem a témavezetőmmel, mondta, hogy ne figyeljek arra, hogy a gyerekek mit mondanak (ideális esetben "vakon" kellene kódolnom, azaz nem lenne szabad tudnom, mi a kutatás célja, de persze mivel én kódolok, ez lehetetlen), csak gyűjtsem az eredményeket, úgyhogy gyűjtöm. csak sajnos a barátaimat mindig elfelejt
milyen kicsi a világ! magyar sztárbloggerek és volt szobatársak, mindenki a London Book Fairen van, aki számít, még én is ott osztogatom a névjegykártyámat boldognak, boldogtalannak. nem tudsz olyan messzire menni, hogy valaki ne köszönne rád, ami jó. (meg hogy nem messzire elkerülnek.) tanulgatom a szerepem, legközelebbre már tudni fogom. ma végre beszéltem a témavezetőmmel megint, úgyhogy kicsit megnyugodtam, a készülés nagy részén túl vagyok. ez a jó hír. a rossz hír, hogy a 60-80 elsős mellett 20 felnőtt is kell (ez mindig így van a gyerekeknél, csak én elfelejtettem), úgyhogy mindenképpen kell írnom a barátaimnak, hogy gyorsan letesztelhessem őket is  beszélgessünk. ha még egy kicsit kutatok, egy barátom sem marad.
reggel felébredtem, ránéztem a telefonomra, és örömmel állapítottam meg, hogy kijött a kedvenc podcastom új része. jól indul a nap, gondoltam, mire beérek a munkahelyemre, a This American Life feltölt pozitív energiával. sajnos a mai rész egy fiúról szólt aki kórházba ment a mániás depressziós rohama miatt és lelőtte egy rendőr, úgyhogy mégsem indult annyira jól ez a nap. legközelebb inkább valami fikciót hallgatok.
Miért érzem vajon mindig úgy, hogy egy imposztor vagyok, amikor tanítani szeretnék. Beszélem a nyelvet, elvégeztem egy angoltanári kurzust, van valamennyi tapasztalatom. Csak azért, mert én nem iskolában szereztem az angoltudásom, nem lesz kevésbé érvényes. Most már megtelt a naptáram, a napjaim gyönyörűen néznek ki, vannak délelőtti, elmenős óráim és esti, skype-os minden napra. Nagyon rosszkor megyek el 2 hétre (valójában a London Book Fairrel 3) és hagyom itt a tanítványaimat.Remélhetőleg nem vesztek el mindent, amit eddig felépítettem - nem tudom, hogy fogok tudni (fogok-e tudni egyáltalán) otthonról dolgozni, ha nem töltök majd időt a családommal meg a barátaimmal, azért leszek dühös, ha elvesztem a tanítványaimat, akkor azért. Pedig milyen jó ötletnek tűnt, és tűnik még most is; jobban élvezem a munkát, amit csinálok, de jobban széttördelem magam.
vajon miért van az, hogy teljesen kezdő angolórát simán tartok végig célnyelven, nem ingok meg, amikor senki sem érti a feladatot, hanem addig mutatom és ismétlem, amíg mindenki meg nem érti, ha egy feladat kudarc, és senki sem érti meg, akkor gond nélkül túlteszem magam rajta és tanulok a hibámból, de teljesen kezdő (sőt, már nem is annyira kezdő) magyarórát nem merek a célnyelven (mármint magyarul) tartani, mármint mindig eldöntöm, hogy mostantól így lesz, mert ez az egyetlen értelmes nyelvtanítási módszer, hogy végig a célnyelven beszélsz, ebben hiszek, ezt tanultam az iskolában és én is így tanultam értékelhetően nyelveket, de aztán belépek a szobába, és angolul szólalok meg. mondjuk angolul néha nincs választásom, ha magyarokat tanítok, akkor könnyebb meginogni (de nem szoktam), de nem csak magyarokat tanítok. nincs közös nyelv és imádom. (pedig emlékszem, amikor gyerekeket tanítottam magyarra néhány éve a nyári táborban, akkor végig magyarul tartottam az órát, mert nem volt kö

napló a nappainkból 5-6

ismerősök ismerősei jöttek hétvégére; olyan fiatalok, hogy korban közelebb voltak a gyerekhez, mint hozzánk. szimpatikus fiatalok, de már nagyon elszoktam attól, hogy Magyarországon milyen témák kerülnek elő a vacsoraasztalnál; megeszünk fejenként másfél quesadillát, játszunk egy kis scrabble-t, miért van mindenhol ennyi zsidó. az n word indokolatlan használata. szalonrasszizmus: ahogy Kirsten Dunst mondta a Hidden Figures-ben, I have nothing against y'all. vajon milyen lennék és milyen lenne V., ha nem itt élnénk.
öt éve dolgozom a szolgáltatóiparban és azt hittem, hogy egy idő után belejövök mármint természetszerűen jobb leszel valamiben, amit sokat csinálsz (például a kávéfőzés, az pont ilyen) de hiába csinálom sokat nem leszek sokkal jobb még mindig bosszantanak a buta vásárlók még mindig nem tudom megtartani magamnak a véleményem és még mindig csak azzal vagyok kedves, aki velem kedves (de azokkal nagyon. van egy csomó barátom. a munkatársaim mindig mondják, hogy your customers keep asking about you, when you're not here. ) van, amit meg lehet tanulni: megtanultam a szavakat. ha a vásárló akar valamit, akkor azt mondom, hogy of course, no problem at all, I'll do it right away,  de az arcomon sajnos az van, amit valójában gondolok (pedig még mosolyogni is megpróbálok), az pedig sajnos nem tűr nyomdafestéket. szeretném megtanítani az arcomnak, hogy azt csinálja, amit a szám mond, de nem megy állítólag a megoldás az, hogy nem vagy ott érzelmileg de én sajnos ott vagyok úgy
kicsit bepánikoltam a pénz miatt, úgyhogy mondtam a főnökömnek, hogy szívesen vállalok akár négy napot is, főleg, hogy végre kirúgták az együttműködésre teljesen alkalmatlan kollégámat, ezért minden öröm és boldogság, de erre meg hirtelen ezen a héten négyszer is tanítok, ebből kettő próbaóra (az egyik ráadásul nem szkájpon, hanem élőben), úgyhogy ha nem rontom el, akkor lesz itt munka rendesen. (mondjuk többen is kételkednek az angoltudásomban, köztük én meg a nagymamám. látjátok, milyen sikeresen építem a personal brandem, remélem, nem rettentek el mindenkit, aki rákattintott valamelyik hirdetésre, aztán be találta írni a google-be a nevem.) mondjuk közben az is kiderült, hogy nincs otthon áram, ami a lehető legjobb hír, mert így semmi sem kötelez arra, hogy ott  lakjak néhány napig (vagy akár a lakás közelébe menjek). éljen, még néhány évig tehetek úgy, mintha ez a probléma nem is létezne. ez a specialitásom, évekig húzni egy kellemetlen ügyet: kb. három év külföldön élés után vet
ma megvolt az első angolórám élesben, amiért kapok pénzt is meg minden. egyelőre tetszik ez az egyéni vállalkozó dolog, hogy csak három napot vagyok a kávézóban, de nagyon sok munka megy el azzal, hogy csak munkát keresek, és nem igazán találok semmit. még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom is ezt az egészet és megpróbálok egy rendes munkát találni, de éppen próbálom ki az egyéni vállalkozást, hogy a saját magam főnöke lehessek. persze ez nincs egészen így, mert a megbízóid és a tanítványaid a főnökeid valamilyen szinten, de tulajdonképpen mégsem annyira kiszolgáltatott az egész. (egyelőre konkrétan zsebpénz szinten keresek ezzel, majd ha hirtelen elfogy a félretett pénzem, akkor kiszolgáltatottnak fog tűnni, gondolom.) mindenféle tanácsokat olvasni arról, hogy hogyan marketeld magad, saját weboldal, állandó jelenlét mindenféle felületen - biztos megéri, ha ezt szeretnéd csinálni örökre. viszont én ebben nyilvánvalóan nem vagyok jó, hiszen ha az lennék, már nekem lenne a legnép
az, hogy hazamegyek, több szinten is aggaszt, de ez nem akadályoz meg abban, hogy egyáltalán ne készüljek fel rá. sem a gyakorlati készülés (hol alszom, kikkel találkozom, van-e áram a lakásban, lesz-e időm megcsináltatni a fogaimat, kapok-e kölcsön biciklit), sem a szakdolgozati készülés (mit kérdezek a gyerekektől, lesz-e egyáltalán elég gyerekem, kell-e vennem néhány hosszabb szoknyát [igen], hol fogom kinyomtatni és belaminálni a lapjaimat, ja meg mellesleg el kellene olvasnom az É. Kiss Katalin angol nyelvű szintaxiskönyvét), sem az érzelmi rákészülés (évek óta nem voltam sem Táton, sem Budakalászon; a táti házunk valószínűleg oyan, mint egy mauzóleum; ha nem azért mennék, hogy reggel nyolctól délután négyig gyerekeket teszteljek, lezárhatnék dolgokat magamban, a valóságban pedig elpakolhatnék és takaríthatnék, felvehetném a kapcsolatot az alig ismert rokonaimmal, na meg hogy félni fogok-e egyedül) de egyelőre csak a "szeretem" dolgokhoz van kedvem. még jó, hogy van
Kép
most hirtelen elkezdtem pánikolni hogy ez egy rossz ötlet volt, hiszen úgyis egész életemben egy kávézóban fogok dolgozni, talán csak akkor nem, ha hazamegyek, ez egy jó gondolat, amibe lehet kapaszkodni, hogy csak itt nincs rendes munkám, bezzeg ha hazamennék, biztos el tudnék helyezkedni a könyvkiadásban például, vagy taníthatnék (a CELTA-val amúgy pont Mo.-n nem lehet angolt tanítani, de mindenhol máshol a világon igen), vagy jelentkezhetnék a CEU-ra PhD-re (nem mintha lenne esélyem bekerülni), szóval ha hazamennék, mármint ha nem itt járna például iskolába a gyerekem, úgyhogy ez opció lenne, akkor biztos nem kávézóban dolgoznék. (amúgy valójában eléggé szeretek a kávézóban dolgozni, különösen most, hogy csak heti három napot vagyok ott.) mert könnyebb azt gondolni, hogy nem velem van a baj, hanem csak a társadalom ilyen. szóval elkezdtem aggódni, hogy három napot dolgozni egy héten nagyon kevés, honnan lesz pénzem. amikor pedig mindig van valami, olyan még nem volt, hogy ne lett
az mind szép és jó, hogy átkértem magam félállásba, három napra, de ettől még nem leszek kevésbé rémült teknős a munkahelyemen, ha felnézek és az ajtón kívül áll a sor és hat rendelés vár arra hogy elkészítsük és nincsenek tiszta edényeink és csak ketten vagyunk az új lánnyal. most bizonyítást nyert, hogy nem azért vagyok ideges meg stresszes, mert fáradt vagyok, hanem mert ilyen a természetem   ez egy stresszes munka. még jó, hogy nem dolgozom valami olyan helyen, ahol valóban felelősségem lenne. ja meg még azt sem tudom, honnan lesz elég pénzem, de eddig még mindig volt valahogy. 

napló a nappalinkból 3-4

most nem couchsurfing, hanem apáék jöttek el egy nem túl hosszú hétvégére (elvégre nem lehet egy egész iskolányi középiskolást matekóra nélkül hagyni), hoztak otthonról teát, sport szeletet meg könyvet (az új Kun Árpádot kértem, de egyelőre nem lesz időm elolvasni), és végigmentünk a klasszikusokon megint. tüntetni nem voltunk (sajnos). a klasszikusokon kívül csak a You Say You Want a Revolution?- t néztük meg a V&A-ben, mármint én már másodjára, nekem megint eléggé tetszett, de ezzel sajnos egyedül voltam. na de nem tetszhet mindenkinek.
persze kevésbé zavarnám össze a diákjaimat, ha a magas és mély hangrendű szavakat nem mint “high” és “deep” szavak emlegetném, hanem “back and front”, mint az angol szakirodalom. csak amikor elmagyarázom, és kiejtjük a magánhangzókat, nekem könnyebb a függőleges nyelvállást magyarázni, ráadásul azt nagyon jól össze tudom kötni azzal, hogy nyissák ki rendesen a szájukat. (meg ö-t meg ü-t is úgy csinálunk, hogy mondja, hogy o meg u, aztán felemeli a nyelvét, nem előretolja.)
amióta elhagytam Budapestet, nem voltam tüntetésen. miért mennék? ez nem az én országom. szavaztam, néha aláírok egy-két petíciót, de az angolok, és különösen az angol kormány egyértelművé tette, hogy a bevándorlók másodrendű állampolgárok (resident or not). Donald Trumpnak és Theresa Maynek kellett jönnie, hogy valami átlépje az ingerküszöbömet. én pedig egy kordont léptem  másztam át, és mivel a barátom, akivel mentem volna, visszamondta, az amerikai főnökömhöz kellett csatlakoznom, aki bevitt a közepébe. (jaj, ne.) gyakrabban kellene tüntetésekre járnom, ez ugyanis annyira jól esett, hogy örömömben lesétáltam két hídnyit. (meg valójában nem akartam a tömeggel együtt felszállni a metróra.)
sok baj van azzal, hogy Trump kitiltotta Amerikából hét muszlim ország állampolgárait, annyira sok baj, hogy nem is tudom részletezni. viszont ami miatt engem a leginkább megrázott, az az, hogy ez a rendelkezés teljesen megsérti a jogbiztonság elvét. én abban a hitben élek, hogy oké, most nem néz ki túl jól a helyzet, de ha el kellene költöznünk, akkor arról azért időben tudnánk. ha elmegyek nyaralni (vagy letesztelni 60, esetleg 80 gyereket), akkor visszajöhetek. amíg fizetem az adót, iskolába járok, iskolába járatom a gyerekem, nagy baj nem lehet. legalábbis amíg nem triggerelik az article 50-t. de lehet. ezek az emberek naivan azt gondolták, hogy ha zöld kártyájuk van, amivel valami borzasztóan menő helyen dolgoznak, pl. Google, esetleg egy szövetséges ország állampolgárai, például a UK, akkor csak úgy visszatérhetnek az életükhöz egy nyaralás vagy egy külföldi kiküldetés után. erre ott tartják őket a repülőtéren, és csak a bíróság gyors reagálásának köszönhető, hogy nem küldt
a sok nyafogás közben viszont elfelejtettem mondani, hogy a projektem nagyon izgalmas, remek a témavezetőm és végre megint csinálok valami komolyanvehetőt. ollé!
I don't see the point of doing it at all any more. I can't put in 100%, I have a family, I have a job. I can put in 60-70%, and this is how my grades are. I put in everything I have and it is not enough, mondta ma P., aki szintén dél-londoni, mint én, úgyhogy inkább Claphamban találkoztunk egy kávéra, mint az egyetemen. Úgy érzem, már nincs értelme, hogy tovább csináljam. Nem tudom az időm 100%-át tanulásra fordítani, hiszen családom van és munkám. Csak az időm 60-70%-át tudom beletenni, és ilyen jegyeket is kapok. Beleadok mindent, amit tudok, és nem elég. mondanom sem kell, hogy kiválóan megértjük egymást, pedig P. negyven éves, holland, és két kisgyereke van. (az egyetemen kívül a levesekről beszélgettünk, meg a tegnapi spenótos palacsintámról*.) mivel ő is két év alatt végzi el a kurzust, mint én, nagyon jól látni, hogy változott az egyetemhez meg Angliához való hozzáállása tavaly szeptember óta. * ez a recept adta az ötletet, de nem bohóckodtam a mascarponéval, csak
a Serial második évada sajnos nem olyan jó, mint az első (Bowe Bergdahl történetét dolgozza fel, ő az, akit öt évig tartottak fogva a tálibok, biztos izgalmas, de engem nem igazán érdekel ez a történet), de szerencsére nem maradok hallgatnivaló nélkül. az új kedvenc az Imaginary Worlds . az egyik barátom ajánlotta, és elég szkeptikus voltam, nem mintha nem szeretnék magam is elmerülni képzeletbeli világokban, hanem mert nem igazán értettem, mit lehet még mindig a Harry Potterről beszélni. Eric Molinsky kéthetente vesz valami geek témát (lehet könyv vagy film, konzoljátékok vagy - múlt héten - LARP, azaz élő szerepjáték), és összeköti valami nagyon valóssal és emberivel. soha nem gondoltam volna például, hogy a hidegháborúban szerepjátékot használtak, hogy elpróbálják, milyen lenne az oroszokkal való találkozás (aztán abbahagyták, mert a katonák túl jól érezték magukat játék közben), vagy hogy a Harry Potter olvasása hogyan teszi toleránsabbá a gyerekeket; ami egy elég közismert tanu

napló a nappalinkból 1-2

új év, új couchsurfers. Laura és Arturo Spanyolországból érkeztek és egy kis darab húst hoztak ajándékba, azt hiszem, bele kell írnom a profilomba, hogy vegetáriánus vagyok. (na nem baj, majd V megeszi.) csak két éjszakát maradtak, és bár először kicsit furcsa volt, mert megbeszéltük, hányra jönnek, és hogy meleg vacsorával várjuk őket, végül későn jöttek és már ettek is, na de nem baj, több borsóleves maradt nekünk (a lencseleves M kedvece, a borsóleves V kedvence, jellemző módon csak én szeretem az összeturmixolt leveseket.), ez biztos valami spanyol dolog. másnap viszont ők főztek, és bár közben majdnem felrobbantották a konyhát, a végeredmény egészen ehetőre sikerült. krumplis tojásrántottát készítettek, amihez összeturmixoltak paradicsomot zsömlével szószként. ez állítólag egy spanyol dolog. aztán viszont meglepő módon politikáról és történelemről beszélgettünk, és jó volt. 
kicsit jobban érezném magam, ha jobban teljesítenék az egyetemen, de ugye nem lehet mindent. kellett nekem olyan iskolába menni, amihez nem vagyok elég okos. (ez az egyetem, ez a szak, mit akarok én a nemzetközi tudományos életben a magyar filosz diplomámmal.) persze nem tudom, miért zavar, amikor már tudom egy ideje, hogy úgysem akarok doktorira menni.
követem, hogy mit olvasok , mit nézek (egyik lista sem bővült igazán az utóbbi két hónapban, ahogy hirtelen egyszerre lett vizsgaidőszakom meg sokkal több és többféle munkám). azt eddig nem követtem, hogy mit hallgatok, mert nem hallgattam semmit - az új telefonom azonban megnyitotta előttem a podcastok csodálatos világát. eddig azt sem tudtam, hogy podcastok még léteznek egyáltalán, de most felfedeztem őket magamnak, és máris arra gondolok, hogy milyen jó, hogy holnap rengeteget kell buszoznom, mert meghallgathatom a Serial következő részét, és hátha végre megtudom, ki ölte meg azt a szegény lányt. arra is nagyon jó, hogy legálisan német nyelvű tartalmakhoz jussak, mondjuk még nem találtam egy jó német nyelvű podcastot sem, javaslatokat szívesen fogadok. ugyanígy a magyar: nem is tudom, hogy kell keresni, a podcast szolgáltatóm csak angol nyelvű javaslatokat ad. na de tényleg csak azt akartam mondani, hogy sosem néztem gyilkosságokról szóló dokumentumfilmeket, nem érdekeltek, ali
tegnap leadtam az utolsó dolgozatomat mivel az utolsó néhány hét nagyon nehéz volt, mára lazítós napot terveztem: főzök egy finom levest megnézek egy filmet kicsit kitakarítok és regisztrálok egyéni vállalkozóként (persze mindezt nyolc óra munka után). (itt az lett volna a lazítás, hogy nem tanulok és nem dolgozok egyik másik munkámon sem.) sajnos a leves nem lett igazán finom (kale & barley, vagyis fodros kel és árpagyöngy), a kale-t szeretem, a barley-t is, és már nagyjából ugyanazokkal a fűszerekkel futott, mint a csodálatos lencseleves (darált kömény és turmeric, vagyis kurkuma), mégis nagyon gyengécskének tűnt. most főztem először árpagyöngyöt, szerintem legközelebb kipróbálom, hogy egy leveskockát is bedobok mellé. és sajnos a filmet sem sikerült megnézni, csak a felét, de nem azért, mert nekem nincs időm, hanem mert a gyereknek tanulnia kell, és majd holnap befejezzük vacsora közben (amikor megesszük a maradék levest). és sajnos kitakarítani sem sikerült, viszont
nem nagyon szoktam végigmenni ennek a blognak az archívumán (btw. idén lesz tíz éves, remélem, kap majd egy tortát vagy valami), na de tejfölös-borsós rántotta ? hogy a csudába nézhetett az ki?
van hozzáférésed magyar kisiskolásokhoz? a tesztelés szokta a legnagyobb gondot okozni, mondja a témavezetőm, hát ez lesz a legkisebb gondom szerintem, mondom én, fejben számolgatva, hány iskolában van annyira erős kapcsolatom, hogy megtűrnek néhány órára. ráadásul megérkezett a nemzetközi erkölcsi bizonyítványom, remélem, Magyarországon is elfogadják. ellenben minden más félelmetes. MSc project on, avagy a kocka el van vetve.  (igen, jól gondoljátok, a témám többek között a passzív szerkezet.)
nincsenek fogadalmak. azt hiszem, ez egy nehéz év lesz, máris nem szeretem, persze amíg le nem adtam ezt az esszét, valójában még az előzőben élek. nem volt jó ez a nap, gonoszak a vásárlók (vagy csak nekem nem volt kedvem hozzájuk), véletlenül egy órával korábban is mentem be. aztán vásárlás; mostanában minden este főzök rendesen, nem csak a tészta - paradicsomos szósz - előre reszelt sajt vonalon, általában élvezem, ma este nagyon nehéz volt nem csak venni egy daalt meg egy curryt az indiainál. végül cukkinis palacsintát (fritters) csináltam, az gyorsan megvan és laktató is, de valójában nem volt türelmem megvárni, amíg rendesen átsül, úgyhogy kicsit nyers cukkinis palacsintát ettünk. tejföllel. idén járunk tollasozni a sportcentrumba, már háromszor voltunk, eddig kétszer nagyon jól esett és feltöltődtem tőle, most pedig mintha a maradék energiámat is kiszívta volna. már csak egy hetet kell kibírni, utána szabad leszek (valamire és valamitől).