nem véletlen, hogy Ferrantét Tolsztojjal állítják párhuzamba: pont úgy érzem magam, mint a háború és béke olvasása közben. hogy ezután már soha semmit nem lehet olvasni. (és írni sem.) ez a regényfolyam csak egyre jobb lesz. már hetek óta alig akarok mást csinálni mint folytatni Lina és Lenu történetét.

persze írni kell. most rohamtempóban írom (fordítom és újraírom) a szakdolgozatom, marketingcikkeket és emaileket a kiadónak, óravázlatokat és anyagokat, órákon át képeket válogatok az ábécéhez (megint van magyartanulós diákom). a sikerélmény nem marad el, szeretnek a diákjaim, van, ahol egyértelműen látom a fejlődést és örülök, van ahol nem látom és minden óráról úgy jövök el, hogy hol rontom el, mit nem csinálok jól, lehet, hogy csak rájuk kellene hagynom a rossz nyelvtant és menni tovább. kommunikatív megközelítés.

persze az a kérdés, hogy hogyan tovább: állásajánlatokkal esek szerelembe és aztán soha nem jelentkezek, megijeszt, hogy fel kell adnom a diákjaimat és azt a viszonylagos szabadságot, amit a tanítás és a szerződésekkel dolgozás nyújt. nem szeretnék doktorit csinálni, de szívesen foglalkoznék valamilyen szinten kutatással is. ha ott akarom hagyni végre a kávézót, abba kell hagynom a tanítást, hogy teljes állásom lehessen. ha abbahagyom, ki tudja, csinálom-e ezt még valaha.

sok mindenhez értek egy kicsit, most például meg fogom tanulni, hogy kell szilikonnal betömni a réseket a parketta és a fal között, de semmihez sem értek igazán. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

vásárlás

Kovács András Ferenc: Pro Domo