égboltsapkájú

hogy mennyi minden történt az elmúlt három évben, hogy hiába nézem újra a Buffyt, már egyáltalán nem olyan katartikus élmény, mint elsőre volt. különös nosztalgiával gondolok vissza azokra az évekre, amikor Buffy története és az én történetem párhuzamosan haladt (főleg az ötödik évad), de hiába próbálom felidézni magamban, amit akkor éreztem, nem sikerül. where do we go from here? már nem kell nap nap után szörnyekkel harcolni - de mit csinál a slayer ha nyugdíjazzák?

hogy kicsiket is fogok tanítani? én biztosan nem, ugyanis valójában rettegek a gyerekektől. teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit fognak csinálni vagy mondani, ráadásul nem tudom őket lekötni hatvan percen keresztül. és abban a pillanatban, hogy unatkoznak, kitör a káosz. azért persze mégis megpróbálom, és amikor sikerül, az nagyon jó érzés.