Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: július, 2010
igazán tevékeny napunk van, reggel például elültettem egy csomó palántát, aztán elkezdtük kimeszelni a fürdőszobát, de nem ám olyan hűbelebumm módon, mint a bolondokcollegiumban, hanem előtte lecsiszoltuk egészen pici kefékkel az egész falat, délelőtt lealapoztuk (ami ilyen ragadós izé, és tartósabb bármilyen hajlakknál, tapasztalat), hamarosan pedig kifestjük hófehérre. ezen kívül elvetettem egy csomó magot, annak ellenére, hogy a) nem hiszek a dologban, nekem ne mondja senki, hogy kicsi, fekete bogyókat a földre dobálok, és ebből saláta lesz, spenót és retek, abban, hogy ezt elhihessem, sem a hérakleitoszi, sem a parmenidészi világmagyarázat nem segít b) folyamatosan azt énekeltem közben, hogy kimegy a magvető, pedig csak az első két sort tudom, és ezzel párhuzamosan ment a fejemben, hogy nem szeretek a kertben segíteni, így hát akárhányszor kifordult a földből egy-egy giliszta, arra gondoltam, hogy valami magamra emlékeztető c) fogalmam sincs, hogy mi a metódusa a magok elvetésének…
amikor ma délután elmúlt a harmadik napja tartó migrénes fejfájásom, visszamenőleg is sokkal szebb színben láttam mindent, és arra jutottam, hogy Zürich gyönyörű város azzal a rengeteg vízzel a közepén meg a szélén, az új pólóm nagyon menő (és még magyar mértékkel mérve is olcsó volt), az új kacsáink pedig gyönyörűek, és senki sem fogja megenni őket. ollé!
igazán nem akarok panaszkodni, de ma reggel komolyan elgondolkodtunk azon, hogy be kellene gyújtani, dehát mégis csak július van. (a napi hőmérséklet 7 és 29 fok között ingadozik. nyekk nekünk.) egyébként is csupa borzasztó dolog történik, például a Nanát megcsípte egy méhecske, újra kellett telepítenem a Vistát, elrontották a hazamenős vonatjegyem a központban, és nem tudok németül keresztrejtvényt fejteni. (de délután elmegyünk, és veszünk egy csomó kacsát!)
1898-ban egy Hiltl nevű úriembernek Zürichben azt mondta a háziorvosa, hogy jobban tenné, ha nem enne több húst. Az úr erre megnyitotta Európa első vegetáriánus éttermét. Ma ott ebédeltünk - szuper hely, komolyan!
(Ma reggel hattól este kilencig szakadt az eső, de azért meghódítottuk Zürichet: felmásztunk a Grossmünster tornyába, kávéztunk a tóparton, majdnem három órát eltöltöttünk a Landesmuseumban, aztán, mivel még mindig szakadt az eső, és Thomas Mann szobáját nem lehetett meglátogatni, bementünk a főutca összes boltjába, csokoládé, könyvek, és egy elfogadhatatlanul tarka póló, nesze neked, rossz idő.)
Thomas Mann szobája csak szerdán és szombaton látható.
ja igen, hazafele pedig egy Bartókról és Kodályról szóló műsor ment a rádióban, előtte-utána Kurtág: Játékok szólt. ollé!

viszont az, hogy még mindig esik (nem esik, szakad, soha véget nem érően), az egyáltalán nem ollé. ilyen időben mást nem is nagyon lehet csinálni, mint kefével nekiesni a fürdőszobafalnak, és lesikálni, holnapután meszelünk. na de hogyan lett ez a fal ilyen koszos?
ma szerencsére nem vittem Bázelbe a fényképezőgépemet, így nem vonatkozott rám, amit Beauvoir írt az egyik könyvében - miszerint csak azok fényképeznek, akik lusták látni. így viszont nem tudom bizonyítékokkal alátámasztani, hogy láttam két lányt is bagaboo táskával! (és micsoda bicikliket! már pontosan tudom, milyet szeretnék, ha majd esetleg egyszer lecserélem a Szputnyikot.) meg láttunk koncertet a folyón, meg csigás játékot a játszótéren, meg kivilágított apátságot, meg csupán egy ablaknyi keskeny házakat a Rajnaparton, meg igazi, élő rókát a kertünkben, de akkor már szerencsére be voltak zárva a kacsák. (persze a rókának drukkolnék, csak nem akarok vért látni.)
also... akkor mára az a terv, hogy keressünk terveket, és az a cél, hogy célokat tűzzünk ki. ez a nihil, ennél minden jobb.
ma elmeséltem Saloménak a történetet a fiúról, aki mindig ok nélkül kiabálta, hogy hilfe, mert úgy éreztem, szüksége van egy mesére tanulsággal. egyébként még mindig esik.
(előtte pedig kértünk kölcsön a szomszédtól egy biciklit, mert mindenre lehet megoldást találni. sajnos nagyon magasan volt a nyereg, úgyhogy most borzasztóan fáj a vádlim. nyekk.)
Sokat gondolkodom azon, hogy milyen szomorú, hogy így elbutultam, aztán azon, hogy nem, mindig is ilyen buta voltam. Salome azt mondta ma altatáskor, hogy "Sofie, du denkst zu viel! Du hast etwas Blödsinn in deinem Kopf." Talán szeretném, ha igaza lenne.
kezdem megérezni, hogy rendszeresen és rendesen eszek, biciklizni viszont nem biciklizek. sajnos a fogyókúra olyan különös dolog, ami mindig csak holnap reggel (lehetőleg reggeli után) kezdődik.
tegnap reggel tizenkét (12!) fok volt és ködszitálás, ennek ellenére meghódítottuk a családdal a fővárost, Bernt, aminek igazi, élő medvék laknak a közepén, van folyója, tornyai, templomai, régi házai, árkádjai és apró utcácskái, belepancsolós szökőkútja a parlament előtt, tehát mindene, ami egy várost gyönyörűvé tesz.
mondjuk nekem méretre egy kicsit pici: az én prototipikus fővárosomban ennél legalább tízszer többen laknak.
délután pedig kertiparti volt egy csodálatos lakótelepen, ha esetleg mégse jönne össze a budai villa, akkor ebben a vas-, beton- és növénylabirintusban elfogadnék egy lakást. meg amúgy is.
Man ist nie zufrieden dort, wo man ist, írja Saint-Exupéry. (Nem is, azt írta, hogy On n'est jamais content là où on est.) Nincs igaza, ezt hallgatva bárhol elégedetté válik az ember. (Ha meg még marcipánnal töltött mézeskalácsa is van hozzá, igazi basler specialität, akkor különösen.)
kíméletlenek a barátaim. napok óta mindig van valaki, aki megemlíti a túró rudit. mmm.
már napok óta gondolkodom, hogy miért néz úgy ki a csípőm egy ponton, mintha hetek óta rugdosná valaki, aztán ma persze rájöttem, hogy hát mert hetek óta rugdossa valaki. egy kétéves.
ma fogtam a kisbiciklit, babakocsit, kisgyereket, kicsit nagyobb gyereket, és bebuszoztunk-vonatoztunk-villamosoztunk Münchensteinba megint, csak hogy készíthessek fényképeket. (meg hogy Salome kedvére bringázhasson, meg a játszótér is elég jó.) persze ha az ember gyerekekre vigyáz, akkor célszerűbb a gyerekeket fényképezni, legalább addig is szem előtt vannak. láttunk egy csomó állatot is, halakat, madarakat meg dínót.



(egyébként
a) a játszótéren volt egy másik aupair is, csak ő angolul beszélt a gyerekekhez (legalábbis sanszos, hogy aupair volt, mert egy fehér lány vigyázott fekete gyerekekre) b) abszolút lényegtelen, hogy ki milyen nyelven beszél, mert úgyis megértjük egymást – vagy úgysem értjük meg egymást c) hogy szeretitek jobban a fényképeket, linkelve vagy beágyazva?)
a bazsalikomban mégis az a legizgalmasabb, hogy ha levágják a fejét, kettő nő a helyébe.
tegnap este nemcsak a család, hanem a vendéggyerekek vendéganyukái is ámuldoztak, hogy nekünk otthon van egy fakésünk külön arra, hogy felszedjük a palacsinta szélét a serpenyőről, úgy, hogy nem karcoljuk össze, de aztán megdöbbenésük egészen elszállt, amikor felhívtam a figyelmük arra, hogy ennek a családnak meg van egy külön kerámiakése csak arra, hogy bazsalikomot szeleteljenek vele.

(egyébként csináltam citromos bazsalikomfagyit. mmm.)
korábban nem értettem, hogyan emlékezhetnek a nyelvtanáraim arra, bizonyos szavakat mikor (hol, milyen környezetben) tanultak meg. de ma találkoztam életemben másodjára a pfiffig 'rafinált' szóval (a vernegyulában, amit olvasok.) itt az első találkozás volt az emlékezetes. (Frau BB németóráján. réges-réges-rég. elmesélhetetlen.) (és más szavak is előbukkannak olykor úgy, hogy emlékszem arra a Milva-dalra, amiben benne volt. boldog békeidők.)
egyébként ma van a nagyobbik kislány hatodik szülinapja, sütöttem tortát, muffint, és koordináltam a bulizni zsúrozni érkező gyereksereget. meglepően zökkenőmentesen ment minden.
A hazai gazdasági helyzetet elnézve látok némi szimbolikus jelentőséget abban, hogy a gyerekek anyukája ma játékpénznek nézte az öt-, tíz- és húszforintosaimat.
(Egyébként Johanna tényleg nagyon aranyos, de ma – egy néhány órás szünettől eltekintve – reggel kilenctől este kilencig folyamatosan vele voltam kettesben. Egyre bizonytalanabbnak érzem magam, ha valami mást is kell mondanom, mint hogy Nana, dó blíbe!)
ez a nem hiányzom senkinek-érzés azért viszonylag elkeserítő. egy-egy emaillel napokra boldoggá lehet tenni, bárki is küldi (anya, apa, vegyétek célzásnak). meg az is, hogy fogalmam sincs, hogy kell mondjuk szimpatikus helyi fiatalokkal megismerkedni. bár még nem láttam egyet se. nemcsak szimpatikusat, hanem magamkorabelit se.
az előbb kimentettem egy egeret a(z öt) macska (egyikének a) karmai közül. de csak mert annyi cicatápot kapnak, hogy amellé igazán csak hobbinak kell az egerészés. (nem bírtam hallgatni a cincogást...)
ma meglátogattuk a nagyobbik kislánnyal kettesben a bázeli Babaházmúzeumot, egészen fantasztikus! és borzasztóan ijesztő, valahol megértem, hogy Salome nem bírta. négy szint tele játékbabákkal, plüssmacikkal és házikókkal. juhujj?
ezeket az alagutakat azért elég nehezen viselem, főleg 10 km fölött.
a játszótéren ma én voltam az apuka, Salome az anyuka, és tíz perc alatt többet megtudtam a családon belüli viszonyokról, mint az elmúlt két és fél hétben összesen. éljen a szerepjáték!
ma sütöttem bundáskenyeret, csak hogy meg tudjam kérdezni, hogy mondják ezt németül-svájcerül, erre meg nem is ismerték. micsoda ország ez!
a mai vezetés a Parc La Muttában bő két és fél órán át tartott, a tűző napon, minden egyes kőnél fél órát állva, hochdeutschul ugyan, de olaszos hangsúlyozással (és tempóval), de úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem, mert nagyon izgalmas volt! a nap szava viszont határozottan az unglaublich, mert hiába mondják, hogy itt kilencezer éve ötezer méter magas hegyek voltak, amik leomlottak, így keletkeztek azok a kétezer-ötszáz méter magas dombok, teledobálva menhirekkel, amiken sétálunk, azért elég valószínűtlen. de még így is sokkal valószínűbb, mint bármi más, amit utána mondott a bácsi. hiszi a piszi ezt a négyezer éves Pithagorasz-háromszöget és naptárt.
(ilyen egyszerűen megilletődik az ember. néhány sorba rakott kő elég hozzá.)
álmomban bicikliztem!
fokozatosan vetem be a trükköket, amivel le tudom venni a kölköket a lábukról, ma például a csodálatos paprikás rajz volt soron, bár németül nem jött ki ilyen jól a rím (Pfeffer – Zwerg – König – Tulpe). azt hiszem, szeretnek, mert bármikor és bármiből tudok repülőt (Fluki) és hajót (Schifli) hajtogatni, bármire és bármikor csigát (Schnecki) rajzolni, valamint megtanítottam a nagyobbikat barchobázni, kockázni (a létező legegyszerűbb Würfelspiel), és tudok kukacokat elővarázsolni az ujjaimmal utazás közben.
ma én olvashattam az esti mesét, megtiszteltetés.
szeretem, ha mosogatás közben buborékok repülnek fel.
ma a változatosság kedvéért megint olyan helyen voltunk, amiről eddig azt hittem, hogy csak az utazási irodák reklámkatalógusaiban létezik. ollé! (a színek valódiak.) egyébként vihar van minden este, és minden este ugyanolyan szép.
a "mi mindenre van szükségem a főzéshez"-lista kezd meglepően hosszúra nyúlni, ma például a szokásos kochbuch-wörterbuch-internet kombó kiegészült a fényképezőgéppel (és Julival, aki éppen online volt, és Juli anyukájával, aki szintén elérhető) is, mert hát van, amikor az ember nemhogy németül, de magyarul sem tudja, mit tart a kezében, és melyik felét kell felszeletelni. ha egyáltalán fel kell. (nem kellett.) a kérdéses zöldség egyébként a meglehetősen vadul kinéző édesköménygubó volt, a vacsora pedig valami csodálatos zöldségfelfújt. ha ez így megy tovább, a végén még gasztroblogot nyitok!
ez a sok játszóterezés egészen beindította bennem a kapuzárási pánikot, ijesztő, hogy az anyukák-apukák nagy része alig pár évvel idősebb nálam. dehát az egyetem még négy év! lehet, hogy mégis olyan szemmel kellene néznem a fiúkat, hogy vajon melyikből lesz jó apuka? (brrr. nem.)
(meg egyébként is, néha eszembe jut, mennyire menő volt mindig, hogy fiatal szüleim vannak.)
hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy csak úgy egyszerűen hazagyalogoljak. mondjuk a zöldpöttyös bőröndömmel valóban vad vállalkozás lenne.
ma véresre horzsoltam az ujjaim a betonon matchboxozás közben, és csalódtam egy zöldalmában. viszont ahogy jön le a zápor a hegyről, az valami csodálatos.
pont olyan vagyok, amilyen sosem akartam lenni.
vannak szép dolgok, pl. a magas, hóval borított hegyek, a zöld mezők, a csörgedező patakok, a kolompoló tehenek, a fagerendás házak, az átlatszó, apró tavak, a kiskacsák, az égig érő fenyők és a csönd, na de hogy ez a sok szép dolog mind egyszerre legyen meg valahol, az már igazán túlzás. én kicsi giccsem!
(nagyon boldogságos nézni a havat strandolás közben, de úgy megszúrta a buksim a nap, hogy ihajja.)
(itt Laaxban, ahol állítólag még vannak, akik rétorománul beszélnek, az utcáknak nincs, a házaknak viszont van nevük. mon refuge. csodálatos! és még internet is van, bár kábeles, mint az őskorban.)
ma csodálatos kulináris élvezetekben gazdag napunk volt. szedtem málnát, sütöttem belőle sütit, aztán szintén házi bazsalikomos–citromos fagyi, aztán valami finomság, amit Zürichből hoztak. toll!
aber ohne euch ist alles doof.
(holnap elutazunk egy hétre, és állítólag nem lesz internet. skandallum!)
ma csupa tárgyaknak örültem, például megálapítottam, hogy az IKEA zseniális az egymásba rakható bögréivel, hogy a bólogatós fejű duplóelefánt bizonyára hiányzott a gyerekkoromból, és hogy a legjobbak azok a gyerekkönyvek, amelyek végén a főhős elalszik. (Barbapapa slóf, Barbamama slóf, Barbabella slóf, Barbaletta slóf, fögeli slófe, blúmeli slófe, sterneli slófe, Sophie slóf, Nana slóf, gúte nók.) a többit be kellene tiltani, komolyan. nagyobb tárgyakért is lelkesedtem, orgonákért és zenedobozokért, óriásiakért és aprócskákért, a klingende Kindernachttopftól a Britannic-Orgelig. aki Svájcban jár, vegye fel a listájára, szuper hely! (ráadásul meg lehetett kérni a vezetőt, hogy beszéljen a kedvemért lassan és hochdeutschul, így nem csak a számokat értettem.)
(estére mindig csak magyarul jönnek a szavak.)
csodálatos ez a bázeli nyelvzavar, élvezem. boldogító internacionalitás. (főleg a játszótéren boldogító, hat éves kor alatt egészen mindegy a bőrszín és a nyelv. itt még a szülők sem méregetik egymást bizalmatlanul.) egyébként Kunstmuseum, leginkább Böcklin, játszóterezés, aztán egyedül haza a kislányokkal (+ babakocsi), villamos-vonat-busz, hú. előtte viszont órákon át sétáltam ma is, hogy megismerjük egymást a várossal, tetszik. (csodálatos biciklik és csodálatos biciklisfiúk! egészen furcsa, itt nem az önkifejezés egyik módja a bringa, hanem közlekedési eszköz. i vuncs dó blíbe.)
amióta itt vagyok, megtanulta kérdezni a kisebbik kislány, hogy vazsda, vazsda, olyan gyakran hallja. was ist das? (meg azt is gyakran kérdezem, a nagyobbik kislánynak állandó derültséget okozva ezáltal, hogy was mache ich gerade?)
ma elmentem a két kislánnyal a bázeli állatkertbe, kicsi, szép és barátságos, nem voltak sokan, a gyerekek is jól viselkedtek, hogy bevállaltam velük a jégkrémet, az meg csak az én hülyeségem. a játszótéren egy magyar család volt mellettünk, amikor meghallottam, hogy mackótestvér, azt hittem, megsütötte a buksim a nap, pedig nem is. (illetve megsütötte, de tényleg ezt mondták.) a fischliknél egyébként internacionálisan minden gyerek a bohóchal akváriuma előtt állt, és skandálták, hogy Nemo, Nemo. (amúgy a svájci szurikáták is ugyanolyan aranyosak, mint a magyarországiak.)
ezek az Alpok akkorák, hogy alig-alig férnek bele a fényképezőgépbe, ráadásul olyan intenzív 2000 méter fölött minden, mint csak a filmekben szokott lenni (a bocik viszont ott sem lilák). nem tudom pontosan, hány árnyalata van a zöldnek, de egészen biztos, hogy ma mindet láttam. imposant, mondta Matthias, amint álltunk az Eiger lábánál, ahol a gleccser véget ér, sehr imposant,  és nekem sem nagyon jutott más az eszembe, mint megdobálni mindenkit hógolyóval. ollé! (az út egyébként a Thunersee mellett vitt. valószínűtlenül kék.)

(többen kérdezték már: a családot itt találtam, közvetítő nincs, egyelőre úgy néz ki, szerencsém volt.)
ma délelőtt felmásztunk ide, vagyis leginkább felrángattuk a kislányokat, akik inkább maradtak volna itthon, szóval ez nem volt annyira sikeres akció, aztán viszont tojásos nokedlit főztem vacsorára, olvasztott kéksajttal ettük, csodálatosan finom volt. este Gewitter, Donner und Blitz, ideje volt már. jó itt, de most talán jobban szeretnék Kispálra ugrálni Sopronban.
a legfurább, hogy egész nyárra üres a naptáram. (ma egy hete indultam.)
ma itt voltunk játszóterezni, szóval fényképezőgépet nem is vittem, mert nem gondoltam, pedig hát ez a kert gyönyörű! itt volt 30 éve a kertészeti világkiállítás vagy mi, és természetesen nem hagyták tönkremenni, mert ez Svájc.

egyébként mondták, hogy már egészen jól értem a svájcerdeutschukat, ez valóban így van, egyszerűen muszáj. csak akkor beszélnek hochdeutschot, ha hozzám szólnak, vagyis a gyerekek még akkor sem. illetve Carole-t, az anyát elég jól, Matthiast, az apát egyáltalán nem, de őt akkor sem, ha hochdeutschot használ. és bár a dialektus az nem pont olyan, amit könnyű megtanulni beszélni, egyszerűen muszáj - ha Nana csak azt érti, hogy hazsduluekke, akkor azt mondom. guett!
mintha napi tizenhat németórám lenne – hát csoda-e így, ha elfárad az ember.
a modern svájcer tudósok szerint nem kell öblíteni fogmosás után, csupa újat tanul az ember. (egyébként a nyest meg a nyuszt németül ugyanúgy van, pedig a wikipédia azt írja, semmiképp sem keverendők össze egymással. igazából mindegy, hogy hívják, úgysem tudom megszelidíteni. nem vagyok jó az ilyenekben.)
ma meghódítottam Bázelt kettesben a fényképezőgépemmel. voltak ugyan necces pontok (például elhagytam a mától, a kerületben minden járatra érvényes bérletemet, de állítólag megtalálták és elküldik postán), de azt kell mondjam, hogy elég ügyes voltam, egyedül használtam németül olyan hivatalos dolgokat, mint a posta, a vonat, a busz és a mcdonalds, ráadásul nem tévedtem el – na nem mintha el lehetne tévedni egy ilyen európai helyen, mint Svájcország.
Tenguely-múzeumos, esetleg gyerekes, rókás, apátságos, Rajnás képek itt.