Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: december, 2012
visszaolvastam egy kicsit a blogot, főleg, hogy kiderítsem, szoktam-e évértékelőt írni (nem szoktam), és hogy belefájduljon a szívem, mennyire kedves és csacska és szívet melengető volt ez a hely (legalábbis számomra), mielőtt még kedvességem és csacskaságom át nem került volna olyan blogokra, amiket nem nyomaszt öt év, hogy itt csak azért maradjak, mert nincs szívem elhagyni. (ez nagyon gonoszan hangzik, de igaz.) biztos azt gondoljátok, hogy mindent időben be kell zárni, milyen jó, hogy a Kispál is feloszlott, így nem volt akkora mítoszromboló Lovasiék borzalmas karácsonyi száma, de ha bezárom ezt a blogot, akkor megszüntetem a folytonosságot önmagam és önmagam között, ami pedig kétségtelenül a legrosszabb ötlet. (ezt a folytonosságot már így is keresnem kell időnként, és arra, hogy megtaláljam, ez a legjobb hely. igen, ez egy blog magamnak, meg azoknak, akik így sem unják nagyon. ide gonosz kommenteket sem kérek, csak kedveseket.) hogy egy kicsit visszakanyarodjak az évzáráshoz:
az étkezési szokásaim gyökeres megváltozását azon lehet a leginkább lemérni, hogy közel egy hónapja áll egy doboz nutellám a szekrényben.
közeledik az évvége, de a leltár szó hallatára csak futkos a hideg a hátamon. (a leltár pedig egy nagyon jó eszköz. használni kell.)
valójában úgy terveztem, hogy nem megyek utcára tegnap, a Boxing Day & metrósztrájk épp elég indok ahhoz, hogy az ember ki se dugja az orrát otthonról, de csodálatos munkahelyem közös vacsorát szervezett a város másik végén, úgyhogy egyszer csak az Oxford Streeten találtam magam. bár otthon is láttam már izgalmas közlekedési helyzeteket, az, ahogy 6 rendőr áll sorfalat a megérkező 25-ös busz előtt (három ment el, mire felfértünk egyre), és egyesével engedi fel az embereket, megafonokkal koordinálva a tömeget (stand back, please, stop pushing, please), nagyon ijesztő volt. (a mellettem álló férfi úgy érezte, hogy inzultálják a feleségét, ezért verekedni kezdett, őt nem engedték fel a buszra, mert nem volt elég civilized.) ritkán érzem csak, hogy egy tízmilliós városban élek (igyekszem elkerülni a busy periodokat, és ebben szerencsére a beosztásom is segít), de most nagyon éreztem.
váratlanul felhívtak szkájpon, akiknél svájcban voltam aupair két éve nyáron, és persze meg sem tudtam szólalni németül. nem hiszem ugyan, hogy elfelejtenék németül, de ezt a nyelvek közötti váltást valahogy gyakorolnom kell, mert mindig zavarba jövök, ha más nyelven szólnak hozzám, mint amire számítok. (igen, ebbe beletartozik az is, ha valaki magyarul szól hozzám, amikor dolgozom. a múltkor nem tudtam magyarul mondani a visszajárót a magyar srácoknak, borzasztóan ciki volt, viszont ettől még nem rettegek attól, hogy napokon belül elfelejtenék magyarul, vagy ilyesmi.) különösen nehezíti számomra a dolgot, hogy amíg németül "hagyományos" módszerrel tanultam meg (van a fejemben egy szótár, az egyik oldalon a magyar kifejezésekkel, a másik oldalon a német megfelelőjükkel), angolul az órai oktatásom is csak célnyelven történt. a bennem élő nyelvész szerint ennek nem kellene számítania, de látom, hogy mennyire máshogy működik az agyam, ha a németet használom, mint ha az angolt. (
ezen a héten nagyon elfoglalt voltam, most voltam ugyanis pótnanny. a gyerekek borzasztóan aranyosak voltak, két kislány (7 és 8 évesek), olasz-japán-angol három anyanyelvűek. (csak így lazán.)  nagyon közvetlenek voltak, nem volt átmeneti periódus, amíg elfogadtatom magam velük, nagyon simán ment. (borzasztóan sok ember van körülöttük.) bár tényleg nagyon aranyosak voltak a kislányok, és szerettem velük lenni (bár a vendéggyerekekkel bújócskázás egy hatemeletes viktoriánus házban kimerítő volt), számomra elképesztő, hogy hogyan engedhetnek be emberek ennyire a privát szférájukba egy idegent. úgy bízták rám a gyerekiket, hogy egyszer sem találkoztak velem, csak egy ismerős ismerőse ajánlott, egyszer beszéltünk telefonon, és a nanny odaadta a kulcsokat. a lányok az apjuk előtt szégyenlősek voltak és csöndesek, velem közvetlenek, vadak és bújósak. a koklúzió mégis az, hogy ezt többet nem, nagyon zavarban voltam végig. (főleg akkor, amikor az apuka velem csomagoltatta be a feleségének
néha arra gondolok, hogy az is lehetséges, hiszen minden lehetséges, hogy az anyám csak azt tette, amire titokban mindenki a legjobban vágyik (és amire valójában én is vágytam, amikor országot váltottam): új életet kezdeni valahol máshol. tiszta lappal. ez pedig nagy bátorságot igényel.
napok óta nem olvastam otthoni híreket. annyira örülök, hogy végre történik valami jó is . (a gyerekek nagy része ma házasságon kívül születik? akkor hozzunk egy törvényt, hogy rosszabb legyen nekik.) egyébként még azt is el kell árulnom, hogy (valószínűleg szerencse révén) eddig csak annyira kedves hindukkal találkoztam, hogy a hindukkal szemben tele vagyok pozitív előítéletekkel. (persze tudom, hogy a hindu barátaim is csak úgy hinduk, ahogy én keresztény: beleszülettek, felnevelkedtek benne, de nem vallásosak.) és nyilvánvalóan le kell küzdenem az olyan tévképzeteimet, miszerint bármelyik hindu barátom pillanatok alatt csodálatos indiai ételeket lenne képes varázsolni az asztalomra.
elárulok egy titkot. szeretek magamra úgy gondolni, hogy nekem nincsenek előítéleteim. ez idáig nem titok. a titok az, hogy vannak. akkor kúsznak elő, amikor nem is sejteném. amikor védtelen vagyok velük szemben. mondjuk dolgozom, és egyszer csak ott van az előítélet. én pedig felfedezem, és úgy végzem ki, mint ahogy a pókot nyomják szét a cipőjük orrával azok, akik megölik az állatokat. elmondok egy példát. a munkahelyemen majdnem az összes shift manager bangladesi. mindegyik. mind muszlim: van, aki nagyon vallásos, és van, aki kevésbé. észrevettem, hogy az egyik menedzserem előítéletes a feketékkel szemben: akárhányszor fekete fiatalokból álló csoport jön be, mindig felküld valakit az emeletre, amíg el nem mennek. ha fehér vagy arab fiatalok jönnek be, nem tesz ilyet. az én rasszizmusom pedig ebben a történetben ott jelenik meg, hogy meglepődtem. azt gondoltam, hogy csak a fehérek szoktak rasszisták lenni. (a probléma tehát felderítve, a megoldás folyamatban.)
öt napon belül másodjára fordul elő, hogy még elméletben sincs 12 óra két shift között, nemhogy átöltözéssel, utazással. nagyon elfáradtam, csak el ne felejtsem, miért is éri meg ez a borzasztóan értelmetlen munka.
szokott honvágyam lenni, és főleg most, hogy otthon már esik a hó, még erősebb a hazavágyás (arra gondolok, hogy milyen szép lehet Tát, milyen szép lehet a Collegium, milyen szép lehet a Hegyvidék). nagyon jó ellenszer ilyenkor közéleti híreket olvasgatni, ajánlom mindenkinek.
most már biztos: két hétig pótnanny leszek, amíg a valódi nanny szabadságon van Filippínóországban. amikor felhívtak, hogy lenne-e kedvem, leginkább kíváncsiságból mondtam igent. egyrészt hogy ne lenne izgalmas belekukucskálni egy idegen család életébe? másrészt viszont a nanny több (sokkal több!) időt tölt a gyerekekkel, mint a szülők. lehet, hogy az iskolai ünnepségre a szülő is elmegy, de a hétköznapokon csak a nanny van ott. a nanny fürdet, a nanny ebédet főz, van olyan hely, ahol a nanny ébreszt és öltöztet reggel, és este a nanny fekteti a gyerekeket. (én persze nem leszek ott ennyit, csak napi 3-4 óráról van szó délutánonként, mert délelőttre is van valaki.) a nanny viszont leginkább berendezési tárgy a szülők szemében, kb. olyan, mint a porszívó. (ma voltam viziten a családnál, a nanny körbevezetett, és megmutatott mindent, a szülők is otthon voltak, de nem voltak kíváncsiak arra, ki tölt két hétig minden délutánt a kislányaikkal, nem is köszöntek. előtte csak telefonon beszél
persze a színházéhség csillapítható: csütörtök éjjel rendeltük meg a jegyet a Barbicanbe (szombaton már ki is hozta a postás), Mester és Margarita lesz. bár a nemzetis elég magasra tette a lécet (ugyan már nagyon régen volt, és nem is volt akkoriban sok színházélményem, hogy legyen mihet hasonlítani), ez is egészen biztosan jó lesz. (persze ha fogunk egyáltalán látni, mert sajnos csak a kakasülőn tudtunk jegyet venni.) ma este mozi, holnap este könyvklub. (mert csak a művészeten keresztül érthetjük meg azt a társadalmat, amiben élünk.)