Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: június, 2013
ezt a történetet még májusban olvastam, nehezen tudok szabadulni tőle. (tényleg nehezen.) ébren természetesen nem is gondolok ilyesmire. de az ember nem azt álmodik, amit akar. és mostanában, mint tudjuk, mindenki Londonba menekül.
bárcsak tudnám, mit keres Szabó Magda a fejemben, és miért éppen ő mondja minden rosszindulatú gondolatom után fejcsóválva, hogy "Zsófia, ne légy gonosz." (bárcsak tudnám, hogy a fejemben élő Szabó Magda miért hív Zsófiának.)
nem érdekel, ki mit gondol, nem akarok hazaköltözni. (vagyis persze, hogy akarok, mert megesz a honvágy reggelire, de egyelőre jobban nem akarok, mint akarok, úgyhogy a nem akarok nyert.) kaptok zenét, kárpótlásul, amiért ennyire vonakodom az írástól.

tegnap éjjel, amikor a munkából jöttem haza, elég fáradt voltam, így eshetett meg, hogy azt gondoltam, egy másik buszon vagyok, mint amelyiken valójában voltam. amelyiket képzeltem, azzal még továbbmehettem volna két megállót, hogy utána alig öt perc sétára legyek otthonról, ez viszont a városrész egy eddig ismeretlen pontján tett le két megállóval később. ugyan így csak négy óra tízre értem haza, egy nagyon barátságos éjszakai felfedezőút után, nem bántam, mert véletlenül ráakadtam a Cseresznyefa utcára, amit már Londonba érkezésünk óta szeretnék megtalálni. (de csak így, véletlenül volt varázsa.)
az angol gyerekek, akikre vigyázok, nagyon ideális gyerekek, boldogok és szeretik egymást és a szüleiket, a szüleik is szeretik egymást és a gyerekeket, és mindenki olyan okos, kedves és tehetséges, hogy állandóan valami sötét titkot sejtek a háttérben. pedig olyanok csak nekem vannak, aki minden a magánéletére vonatkozó kérdést egy-két laza félmondattal elintéz.

(sokat gondolkodom azon, hogy mikor romlott el minden ennyire, de nem találom, biztos mindig minden el volt romolva. és most megyek, és elviszem az ideális gyerekeket ideális teniszre.)
hogy mikortol szamit valaki felnottnek. szerintem onnantol, hogy olyan donteseket kell hoznia, amelyek nem csak a sajat eletet erintik.
egyrészt úgy tűnik, hogy az a biztos tudat, hogy a szabályok azért vannak, hogy betartsák őket és bármilyen parancs megkérdőjelezhetetlensége egyidős velem, és teljesen irracionálisan működik.
élesen emlékszem például arra, milyen pánikszerű rettegés fogott el, amikor egyszer zárásig maradtunk a strandon a családommal, már bemondták a hangosbemondóba, hogy mindenki menjen haza, mi pedig lassan pakoltunk csak össze. szabályosan féltem attól, hogy valaki jön és ránk fog szólni. (vajon miért láttam lehetségesnek, hogy valaki rászólhat a szüleimre? mindegy.) azóta sem megyek be sehova, ha már csak kevés idő (pl. fél óra) van a zárásig.
a büntetéstől való félelem egyszerű lenne. de mitől féltem, amikor soha nem néztem olyan filmeket, amiknek nem passzolt a korhatárja? nem nézem meg, mert nem szabad. egyedül sem. barátokkal sem. ha valaki más nézte, és én nem tudtam kimenni a szobából, igyekeztem elszigetelni magam, hogy meg ne érintsen a bűn.

mindegy, elkalandoztam, csak nagyon szeretnék …
az érzéseimet valamikor az első egyetemi évem végén vesztettem el, a gondolataimat szerintem kicsit később. nem igazán tudom, mi maradt.
annyira nagy düh és keserűség van bennem valakik iránt, akikről nem írhatok (és nem is nagyon beszélek, mert kinek beszélnék?), hogy csak úgy tudom levezetni, ha nemes egyszerűséggel a világ teljes egészére dühös vagyok. elém vág valaki a sorban? két napig morgok. túl ritkán mosogat a lakótársam? mélységesen megsértődök. közben persze tudom, hogy ha nem lennék ennyire feszült, ezeket a dolgokat fel sem venném, és vidáman trillázva élném az életem, mint egy kismadár. de feszült vagyok, ez van.
ma például le kellene bonyolítanom egy telefonhívást, de tudom, hogy amint felveszik a telefont a másik oldalon, én kb. 16 évessé változom, megszűnik az az erkölcsi fölényem, aminek a létezésében amúgy hiszek, és azt csinálom, amit mondanak. kellemetlen.

gyerekekkel üzengetni meg... hát...
na jó, amúgy azt gondoltam, hogy azon az eufórián, ami itt minden alkalommal elfog, ha bemegyek egy élelmiszerboltba, túl leszek 1-2 hónap alatt, különösen annak a tükrében, hogy az étkezéssel sosem foglalkoztam túl sokat, de nem. ha másért nem is, azért már megérte Londonba költözni, amilyen egészségesen és változatosan eszem. amíg eddig sajtos tésztán és sült krumplin éltem a hónap felében, addig itt nem nagy ördöngösség rendesen enni (és ha nem sikerül, az csakis a saját fantáziátlanságom következménye), nem is értem, hogy van ennyi elhízott felnőtt. (tényleg nem értem, az angol édesség egyrészt nem túl jó, másrészt meg sokkal drágább, mint ha rendes ennivalót vesz az ember. persze azért nem kell aggódni, a napi csokimennyiségem így is tartom.)

és a mangó! szerencsés pontja ez a világnak. (legalábbis jelenleg.)
egy héten belül vettünk egy edénykészletet (mondtam már, hogy eddig nem voltak fazekaink?), egy toastert és egy turmixgépet. és egyik sem alapos, előre megfontolt vásárlás volt, mint az én vásárlásaim szoktak lenni (hogy eldöntöm, hogy szükségem van rá, utánanézek az interneten, kiválasztom a legjobb ár/érték arányút, és céltudatosan elmegyek és megveszem/megrendelem), hanem elmentünk pl. kenyérért a boltba, és úgy éreztem, hogy nem tudok hazamenni a turmixgép nélkül.*
fészekrakási pánik, vagy mi ez? pedig tárgyak nélkül minden sokkal egyszerűbb.

*a turmixgép amúgy nagyon megtérülő befektetés, a gyümölcs itt ugyanis elképesztően olcsó (5 fontért, ami kevesebb, mint egy órai órabérem, kaptunk 5 banánt, fél kiló nektarint, egy sárgadinnyét, két mangót és három avokádót, meg néhány mandarint ajándékba).

legnagyobb meglepetésemre a blogom úgy működik, mint valami kívánságkosár. elég volt egy bejegyzés arról, hogy mennyire nem értem meg a körülöttem élő dél-ázsiaiakat, erre ma hajnalban hazafelé szerencsére nem rettentettem el a mellém leülő indiai programozót attól, hogy beszélgetni próbáljon velem (pedig a "három óra 50 perc van, nehéz volt a munka és te nem hagyod, hogy Rudolf Péterre figyeljek" pillantásomat vettem elő), és nem elég, hogy szuperjót beszélgettünk a fordítási problémákról, ajánlott egy könyvet, amit ha elolvasok, akkor meg fogom érteni az indiaiakat ("the simple soul of the Indian").

szóval ha ez a blog ilyen kiváló szerkezet, most azt kívánom, hogy az Ijesztő Magyarországi Ügyintézés legyen inkább rugalmas, gyors és táv. köszi előre is.