2016. november 29.

most egy videót hoztam nektek a pénteki órámról: a kísérletben azt vizsgálták, hogy hatással van-e a kisbaba beszédértésére az, hogy tudja-e mozgatni a nyelvét. úgyhogy vagy olyan cumit adtak neki, ami leszorítja a nyelvét, vagy olyat, ami nem szorítja le, és azt vizsgálták, hogy ebben a két kondícióban hallja-e a különbséget két hang között. ilyen pici babáknál ezt általában úgy vizsgálják, hogy addig ismételnek valamit, amíg a baba hozzá nem szokik, aztán megváltoztatják a stimulust, és a baba az újdonság hatására arrafelé fordítja a fejét - ha a baba nem hallja a különbséget a két stimulus között, akkor pedig nem fordítja. (ennél kisebb babáknál pedig azt vizsgálják, hogy milyen intenzitással cumizik! ha érdekel titeket, szerintem arról is találok videót.)

2016. november 24.

ma találkoztam a strand coordinátorommal (szakirányfelelős?), múlt héten kétségbeesetten írtam neki egy emailt az éjszaka közepén, hogy nem találok supervisort és mi lesz.
egy kicsit megnyugtatott, hogy még nem vagyok elkésve semmivel, de ami ennél is fontosabb, feltette azokat a kérdéseket, amiket én nem szoktam feltenni: mit fogok csinálni, miután lediplomáztam, PhD vagy munkát keresek, és ha munkát keresek, akkor minek ilyen felesleges (de izgalmas) képzésre költöttem el azt a rengeteg pénzt (ezt persze nem kérdezte, ezt csak én gondoltam hozzá), ha meg PhD-t csinálok, akkor miért fordítom minden energiám a tanulásra, miért kell nekem második (a magyartanítás) és harmadik (a content writing) munka, a tördelésről nem is beszélve. mondjuk ott legalább leadtam a kötetet a hét elején. persze ezt sem kérdezte, úgy tudja, hogy négy napot dolgozom egy héten, ami mondjuk nem igaz, de nem akartam sokkolni.
nyilván azért kell, mert a rendes munkám nem elégít ki és nem okoz kihívást: olyan ez a dolgozás, mint valami drog, a tanítás és az írás gyors és könnyen emészthető boldogságot adnak.
for every path you follow there is another you must abandon.
mindenesetre publikálva van az első cikkem, a második felét írtam én (onnantól, hogy International Pricing), vajon miért van az, hogy időnként nagyon jól tudok angolul, időnként nagyon nem.

2016. november 21.

most sem az egyetem
sem a munkám
de a másik és a harmadik munkám
és a családom igen

2016. november 18.

játékajánló - Glimpse

A mai játékajánló abból a szempontból rendhagyó, hogy kifejezetten nem szerettem a játékot, amiről írok. A V&A Childhood Museum által szervezett 'game testing' event valójában sokkal kevesebb volt, mint amit ígért, még akkor is, ha alapvetően nem éreztük magunkat rosszul. a "game testing" négy standot jelentett, ebből kettőt tudtunk megnézni, mert utána volt egy játéktervező verseny, ahol csak azért indultunk, hogy ne érezzük azt, hogy feleslegesen utaztunk másfél órát.
A Glimpse egy egyszerű családi kártyajáték, gyerekkorunk "Guess who?" játékára alapozva. Két csapat van, mindkét csapatból az egyik játékos kap egy piros lencsés szemüveget, amitől elveszti a színlátását. A másik játékos pedig mindig kiválaszt egy arcot a lerakott 16 közül, és kártyák alapján mond róla valamit. Ilyesmi kártyák vannak: "Mutogasd el, hogy eszik ez az ember", "Mit eszik ez az ember reggelire", "Milyen ennek az embernek a családja".
Az a kisebb baj, hogy a két csapat között nincs semmi interakció, így tulajdonképpen olyan, mintha csak ketten játszanátok. A nagyobb baj, hogy a játék a legrosszabb rasszista, szexista, ageista sztereotípiáinkra épít. Ha valóban azt akarod, hogy a párod kitalálja, mire gondolsz, akkor az ázsiai kisfiú rizst fog enni reggelire, valakinek a shisha lesz a kedvenc elfoglaltsága, valakinek pedig a gördeszkázás. Mivel csak arcokat látunk, az egyetlen, amit tudunk ezekről az emberekről, a bőrük színe, a nemük és a koruk, mégis olyan kérdéseket kell megválaszolni, hogy "Mit csinálna ez az ember, ha ez lenne az utolsó napja a földön". Hát, ha azt akarod, hogy a párod kitalálja, akkor valami nagyon sztereotipikusat. Különösen szomorú ez annak fényében, hogy ez egy családi játék.

2016. november 16.

ja meg színházban is voltunk

elég jó volt, amit leginkább azáltal lehet mérni, hogy vissza-vissza gondolok rá.

2016. november 15.

"nincs vesztenivalóm" alapon közvetlenül a CEO-hoz mentem a problémámmal, "this is not a you thing, this is a changed business plans thing", mondta, úgyhogy veszett fejsze nyele. de azt is mondta, hogy körbenéz, hátha talál nekem valami mást. majd meglátjuk.
mindegy, úgysem erre kellene koncentrálnom, hanem az iskolára, de valamiért idén nem tudok. pénteken prezentáció, és el kell kezdenem az esszén, a beadandón és leginkább a PROJEKTEN gondolkodni. most a bilingual szülők kódswitchingjéről és borrowingjáról olvasok, ami egészen konkrétan az, amit én csinálok ebben a mondatban.
(V. is csupa stressz, pont arra emlékeztet, amikor a gimi utolsó éveiben én tanultam sírva hajnalig minden éjjel, csak azért, hogy másnap elaludjak biológián. mondjuk itt angol mértékek vannak, semmi hajnalig tanulás vagy ötkor kelés. mindenesetre nem kellene szigorúnak lennem, csak azért, mert magammal az vagyok.)

2016. november 14.

nem tudhattam előre, hogy milyen jól fog jönni, de a szerencse úgy hozta, hogy rengeteg izgalmas dolgot terveztünk erre a hétre, úgyhogy nem azon szomorkodtam, ami nincs és nem is lehet. a You Say You Want a Revolution kiállítás (vagy inkább show) a V&A-ban, nagyon látványos (vagy akármi is ennek a hallással kapcsolatos megfelelője), és nagyjából ezzel ki is fújt. imádtam, persze, ki ne szeretné, ha három órán keresztül a kedvenc számai szólnának nagyon jó minőségben, random érdekességeket tudhatna meg (például hogy Angliában a nők 1973-ig csak a férjük nevére kaphattak hitelkártyát) és élőben láthatná John Lennon ruhatárának nagy részét. (nem viccelek, minden teremben volt valami: szemüveg, fekete öltöny, fehér öltöny, Sergeant Peppet outfit.)
másrészt viszont a kiállítás túl nagyot akart markolni, és végül túl keveset fogott. úgy tűnt, hogy a zenei rész túlságosan el van választva a politikai tartalomtól, utóbbi a kiállítás vége felé, összezsúfolva bemutatva: a vietnámi háború együtt a feminizmussal, a Black Panthersszel, a melegek jogaival és a kínai kulturális forradalommal. lehet, hogy csak az én perceipcióm rossz, de mintha a kiállítás azt az üzenetet közvetítette volna, hogy a pozitív társadalmi változások egyedül annak a következményei, hogy középosztálybeli fehér férfiak nagyon jó zenét kezdtek játszani.
ugyan a kiállítás egyfajta felhívással végződött (Imagine), nem sikerült pozitív érzésekkel elhagynom a termet. különösen kiábrándító volt ez Trump megválasztása után: "látjátok, a baby boomerek mindent megpróbáltak, hogy megváltotassák a rendszert, aztán néhány év múlva már ők voltak a fennálló hatalom, és ma is ennek isszuk a levét." arról nem is beszélve, hogy a kijárat a múzeum shopba vezet, ahol megvesszük, amit meg kell venni. 

2016. november 9.

a tegnapi nap annyira rossz volt, hogy amikor leestem a lépcsőn egy tálcányi koszos edénnyel, azt már a jó dolgokhoz számítottam. még jó, hogy nem ünnepeltük meg nagyon az új pozíciómat, mert tegnap kiderült, hogy mégsem megyek sehová - két hónapig hitegettek, ennek megfelelően vettem fel az óráimat és nem vettem ki szabadságot a reading weekre. 'recent changes in the business', mondják, soha nem kellett volna beleélnem magam, mondom én.
egyszer munkásosztály, mindörökre munkásosztály (legalábbis Angliában). meglepő, hogy hagyom, hogy ugyanaz a cég újra és újra és újra belém rúgjon. azt mondom magamnak, hogy azért tűröm, mert nincs választásom, a gyerek miatt nem engedhetem meg magamnak a munkanélküliség bizonytalanságát néhány hétre sem, de valószínűleg azért tűröm, mert ilyen kutyatermészetem van. és mert a remény nagy úr.
nem hagyhatom, hogy mások döntsék el, mennyit érek.
mindegy, már csak két hónap van az egyetemből, holnap találkozom egy másik potenciális supervisorral, holnapután meg egy harmadikkal, valamelyik csak beválik. reggelente podcastokat hallgatok, most fedeztem fel magamnak ezt a műfajt (vettem magamnak egy rendes telefont végre, a legalsó árkategória felső végéről választva, hogy ne legyen ciki elővenni az új munkahelyemen), általában nagyon rosszak (ötleteket nagyon szívesen fogadok), mégis beválik, addig sem görcsölök semmin.

a másikról meg nem nagyon lehet már mit mondani, a facebookon leírtam mindent, amit erről gondolok. valahol mindannyian hibásak vagyunk abban, hogy a félelem és tudatlanság győzedelmeskedhet. keményen kell dolgoznunk egy jobb jövőért, de nem tudom, hogyan.

2016. november 4.

de hogy ne csak a nyafogás legyen, elmesélem, hogy milyen izgalmas dolgot tanultam ma az iskolában.
azt a jelenséget mindenki ismeri, hogy a kisbabákhoz, kisgyerekekhez elváltoztatott hangon beszélnek a felnőttek: ennek neve is van, infant directed / child direccted speech, és a kutatások alapján komoly szerepe van a beszédtanulásban. (szóval bocsi mindenkinek, akit idegesít, you have to put up with it.)
kutatások azt is alátámasztják, hogy az, ahogy kisállatokhoz beszélünk, meg ahogy gyerekekhez, sok hasonlóságot mutat: a magasabb hangfekvés (higher pitch) például valószínűleg az érzelmi kötődéshez köthető. a külföldiekhez és a kisbabákhoz való beszédben pedig a vowel hyperarticulation, azaz a magánhangzók túlartikulálása a közös.
Nan Xu és társai azt kutatták, hogy milyen arányban van jelen ez a vowel hyperarticulation, amikor kisbabákhoz, kutyákhoz, beszélő papagájokhoz vagy felnőttekhez beszélünk: tehát befolyásolja-e azt, hogy mennyire artikuláljuk túl a magánhangzókat az, hogy arra számítunk-e, hogy a másik megérti / válaszol. és ez így is van: a kutatás szerint a hyperarticulation a legkisebb a felnőtteknél, kicsit nagyobb a kutyáknál, még nagyobb a papagájnál és a legerősebb a kisbabáknál, annak függvényében, hogy a beszélő milyen nyelvi kompetenciát tulajdonít a hallgatónak.
voilá.
(egy olyan tanulmány is volt ma amúgy, ami kisbabák gügyögését hasonlította össze kispintyek csipogásával.)
ma találkoztam a jövőbei supervisorommal és attól tartok, hogy mégsem ő lesz a supervisorom
mert nem tudok 9 hónapot ezzel az emberrel együtt dolgozni
egy nagyon unalmas témán

ah, rendkívül élvezem az egyetemet idén

2016. november 1.

napló a nappalinkból (37)

a szerencse úgy hozta, hogy legutóbbi vendégünk egy korábbi vendégünk barátja, és valóban ez volt az érv, ami miatt elfogadtuk az utolsó pillanatban küldött igénylést. "ha találkozunk, akkor nagyon jó barátok vagyunk, csak már régen nem élünk ugyanott", mondta C., amikor kérdeztük. ez érthető: a Franciaországban élő lengyel Martynával ugyanis nagyon könnyű volt összebarátkozni. beszélgettünk kultúráról, oktatásról és társadalomról. az ilyen "ha egy városban élnénk, barátok lennénk" élményekért szeretem a Couchsurfinget - és ilyenekből van nagyon kevés.