2017. február 27.

kicsit bepánikoltam a pénz miatt, úgyhogy mondtam a főnökömnek, hogy szívesen vállalok akár négy napot is, főleg, hogy végre kirúgták az együttműködésre teljesen alkalmatlan kollégámat, ezért minden öröm és boldogság, de erre meg hirtelen ezen a héten négyszer is tanítok, ebből kettő próbaóra (az egyik ráadásul nem szkájpon, hanem élőben), úgyhogy ha nem rontom el, akkor lesz itt munka rendesen. (mondjuk többen is kételkednek az angoltudásomban, köztük én meg a nagymamám. látjátok, milyen sikeresen építem a personal brandem, remélem, nem rettentek el mindenkit, aki rákattintott valamelyik hirdetésre, aztán be találta írni a google-be a nevem.)
mondjuk közben az is kiderült, hogy nincs otthon áram, ami a lehető legjobb hír, mert így semmi sem kötelez arra, hogy ott lakjak néhány napig (vagy akár a lakás közelébe menjek). éljen, még néhány évig tehetek úgy, mintha ez a probléma nem is létezne. ez a specialitásom, évekig húzni egy kellemetlen ügyet: kb. három év külföldön élés után vettem rá magam, hogy rendesen kijelentkezzek a rendszerből (TB, adó), mégsem büntettek meg (volt valami kiskapu), és évekig sunnyogtam, hogy a gyereknek nincs magyarországi lakcíme, milyen szörnyű dolgok fognak következni ebből, mire végül nyáron meg mertem kérdezni és amúgy nem baj, senkit sem érdekel, attól még nem esett ki véletlenül a rendszerből, vagy ilyesmi. remélem, a fogaim megcsináltatása is ilyen fájdalommentes lesz.

2017. február 23.

ma megvolt az első angolórám élesben, amiért kapok pénzt is meg minden. egyelőre tetszik ez az egyéni vállalkozó dolog, hogy csak három napot vagyok a kávézóban, de nagyon sok munka megy el azzal, hogy csak munkát keresek, és nem igazán találok semmit. még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom is ezt az egészet és megpróbálok egy rendes munkát találni, de éppen próbálom ki az egyéni vállalkozást, hogy a saját magam főnöke lehessek. persze ez nincs egészen így, mert a megbízóid és a tanítványaid a főnökeid valamilyen szinten, de tulajdonképpen mégsem annyira kiszolgáltatott az egész. (egyelőre konkrétan zsebpénz szinten keresek ezzel, majd ha hirtelen elfogy a félretett pénzem, akkor kiszolgáltatottnak fog tűnni, gondolom.)
mindenféle tanácsokat olvasni arról, hogy hogyan marketeld magad, saját weboldal, állandó jelenlét mindenféle felületen - biztos megéri, ha ezt szeretnéd csinálni örökre. viszont én ebben nyilvánvalóan nem vagyok jó, hiszen ha az lennék, már nekem lenne a legnépszerűbb blogom a blogoszférában ezzel a tíz évvel a hátam mögött, de tulajdonképpen csak a barátaimnak írok (meg leginkább magamnak, mert rövid a memóriám).
ráadásul inkább bővítenék a több fordítás és szerkesztés irányába, mint a tanításéba, mert abban sokkal-sokkal jobb vagyok. (ugyanis nincs szükség hozzá arra, hogy emberekkel beszélgessek.)

2017. február 21.

az, hogy hazamegyek, több szinten is aggaszt, de ez nem akadályoz meg abban, hogy egyáltalán ne készüljek fel rá.
sem a gyakorlati készülés (hol alszom, kikkel találkozom, van-e áram a lakásban, lesz-e időm megcsináltatni a fogaimat, kapok-e kölcsön biciklit),
sem a szakdolgozati készülés (mit kérdezek a gyerekektől, lesz-e egyáltalán elég gyerekem, kell-e vennem néhány hosszabb szoknyát [igen], hol fogom kinyomtatni és belaminálni a lapjaimat, ja meg mellesleg el kellene olvasnom az É. Kiss Katalin angol nyelvű szintaxiskönyvét),
sem az érzelmi rákészülés (évek óta nem voltam sem Táton, sem Budakalászon; a táti házunk valószínűleg oyan, mint egy mauzóleum; ha nem azért mennék, hogy reggel nyolctól délután négyig gyerekeket teszteljek, lezárhatnék dolgokat magamban, a valóságban pedig elpakolhatnék és takaríthatnék, felvehetném a kapcsolatot az alig ismert rokonaimmal, na meg hogy félni fogok-e egyedül)
de egyelőre csak a "szeretem" dolgokhoz van kedvem. még jó, hogy van olyan barátom Táton, akivel nincs kínos újra-kapcsolatfelvétel (re-connection?) és remélhetőleg tudja, hol lehet finomat vacsorázni.

2017. február 15.

most hirtelen elkezdtem pánikolni hogy ez egy rossz ötlet volt, hiszen úgyis egész életemben egy kávézóban fogok dolgozni, talán csak akkor nem, ha hazamegyek, ez egy jó gondolat, amibe lehet kapaszkodni, hogy csak itt nincs rendes munkám, bezzeg ha hazamennék, biztos el tudnék helyezkedni a könyvkiadásban például, vagy taníthatnék (a CELTA-val amúgy pont Mo.-n nem lehet angolt tanítani, de mindenhol máshol a világon igen), vagy jelentkezhetnék a CEU-ra PhD-re (nem mintha lenne esélyem bekerülni), szóval ha hazamennék, mármint ha nem itt járna például iskolába a gyerekem, úgyhogy ez opció lenne, akkor biztos nem kávézóban dolgoznék. (amúgy valójában eléggé szeretek a kávézóban dolgozni, különösen most, hogy csak heti három napot vagyok ott.) mert könnyebb azt gondolni, hogy nem velem van a baj, hanem csak a társadalom ilyen. szóval elkezdtem aggódni, hogy három napot dolgozni egy héten nagyon kevés, honnan lesz pénzem. amikor pedig mindig van valami, olyan még nem volt, hogy ne lett volna.

growth mindset, vagy mi.

mindegy, közben megvettem a repjegyemet haza. (kivételesen pont úgy kellett szervezni, hogy legyen iskola, amikor mindig úgy kell szervezni, hogy ne legyen, úgyhogy itt hagyom a gyereket két hétre, remélem, nem eszik meg a rókák.) legalább valami jól működik, és az a valami a szakdolgozatom. amikor utoljára szakdolgozatot írtam, az 2012 tavaszán volt, úgyhogy nem emlékszem semmire, mert az agyam kitörölte egész 2012-t, mintha nem is lett volna. most viszont jó, élvezem, amivel foglalkozom, egy kicsit még a generatív nyelvtant is (azt szerencsére nem nagyon kell értenem ahhoz, amit csinálok), már nagyon várom, hogy letesztelhessek 60-80 első osztályost magyarul, kicsit félek, hogy azt fogják nekem mondani, hogy néni. (meg attól is, hogy nem lesznek szignifikáns eredményeim; ha a tudományos életben a p-szám nem kisebb mint 0.05, az egész hiába volt, soha senki sem fogja publikálni.)

úgyhogy ez most nem szokványos hazamenetel lesz, hanem szakdolgozatírós. remélem, a barátaimra is lesz egy kis időm, ha mást nem, akkor majd meglátogatnak Táton. választottam Komárom megyét! (meg Pest megyét is, ne aggódjatok.)


2017. február 8.

az mind szép és jó, hogy átkértem magam félállásba, három napra, de ettől még nem leszek kevésbé rémült teknős a munkahelyemen, ha felnézek és az ajtón kívül áll a sor és hat rendelés vár arra hogy elkészítsük és nincsenek tiszta edényeink és csak ketten vagyunk az új lánnyal. most bizonyítást nyert, hogy nem azért vagyok ideges meg stresszes, mert fáradt vagyok, hanem mert ilyen a természetem ez egy stresszes munka. még jó, hogy nem dolgozom valami olyan helyen, ahol valóban felelősségem lenne.
ja meg még azt sem tudom, honnan lesz elég pénzem, de eddig még mindig volt valahogy. 

napló a nappalinkból 3-4

most nem couchsurfing, hanem apáék jöttek el egy nem túl hosszú hétvégére (elvégre nem lehet egy egész iskolányi középiskolást matekóra nélkül hagyni), hoztak otthonról teát, sport szeletet meg könyvet (az új Kun Árpádot kértem, de egyelőre nem lesz időm elolvasni), és végigmentünk a klasszikusokon megint. tüntetni nem voltunk (sajnos).
a klasszikusokon kívül csak a You Say You Want a Revolution?-t néztük meg a V&A-ben, mármint én már másodjára, nekem megint eléggé tetszett, de ezzel sajnos egyedül voltam.
na de nem tetszhet mindenkinek.

2017. február 1.

persze kevésbé zavarnám össze a diákjaimat, ha a magas és mély hangrendű szavakat nem mint “high” és “deep” szavak emlegetném, hanem “back and front”, mint az angol szakirodalom.
csak amikor elmagyarázom, és kiejtjük a magánhangzókat, nekem könnyebb a függőleges nyelvállást magyarázni, ráadásul azt nagyon jól össze tudom kötni azzal, hogy nyissák ki rendesen a szájukat. (meg ö-t meg ü-t is úgy csinálunk, hogy mondja, hogy o meg u, aztán felemeli a nyelvét, nem előretolja.)