égboltsapkájú

keresem Az Igazságot, a helyem a világban. elképesztően nehéz a sokmilliárdból egynek lenni. elképesztően nehéz azt hinni, hogy a sokmilliárdból ez az egy, éppen ez az egy, aki én vagyok, egyáltalán nem számít, csinálhat, mondhat bármit, erőlködhet akárhogy, akkor is csak egy lesz a sokmilliárdból. elképesztően nehéz azt hinni, hogy akármit is csinál ez az egy a sokmilliárdból, akkor is valaki marad, aki számít, aki fontos, mert a sokmilliárd éppen ilyen egyekből áll össze, mint amilyen egy én vagyok. én mindig a gyengék pártján álltam, a kicsik, elesettek és elhagyottak pártján, azok pártján, akiket kinevetnek, kicsúfolnak, már elsőben is a gyengék pártján álltam, én voltam, aki nem nevetett együtt a többiekkel, aki nem csatlakozott azokhoz, akik csúfolták a gyengéket és elesetteket. pedig ha csatlakozik az ember, többé ő sem lesz gyenge és elesett és kicsi, hanem erős lesz és nagy, mert vele van a tömeg. szeretnék mindig a gyengék pártján állni, de a másik oldalhoz tartozni sokkal kö...

ilyen még nem is volt velem, mint ma éjjel. mert az álmokat meg a valóságot mindig külön tudtam választani. ha rosszat álmodok, mindig van valóság, ahova vissza lehet térni. sosem értettem azt, hogy a bútorok megelevednek, szörnyek a szobában, az ágy alatt - velem ilyen sosem volt, a valóságban valóságos dolgoktól félek (hogy rám esik egy repülő, hogy valami megesz belülről, hogy kiszúrom a szemem a kólásüveggel, ilyesmi), az álmaimban meg szörnyektől. és ma éjjel átjöttek a szörnyek a valóságba. akárhányszor felriadtam, a Borca felülről lelógó takarója, a Bíborka játéktartó kosara, a szék, az asztal mind-mind ijesztő valaminek tűntek, amik meg akarnak támadni. borzasztó volt. (annyira féltem éjjel, hogy fél ötkor kimentem macskát simogatni. pedig akkor már világos volt, de így is alig tudtam visszaaludni.) kell kezdeni valamit az álmaimmal, egyre szörnyűbbek.

kicsit utálom, hogy ilyen papírtigris voltam. mert úgy indultam el, hogy tudtam, hogy hideg lesz. mondjuk készültem is rá, két pulcsi, kabát(szerűség), hosszúnaci, zárt cipő, vastag harisnya, vastag sál, esőkabát. na de erre nem lehetett felkészülni. péntek úgy kezdődött, hogy lementem szépen egyedül. és az első, akivel a fesztiválon találkoztam, bizony osztálytárs volt. ami persze nem baj, csak úgy meg tudnak lepődni, hogy én , ilyen helyen. igen, én ilyen helyen, már tavaly is voltam. jé. aztán naivan azt gondoltam, hogy na, akkor én most felverem a sátrat, de sajnos el volt törve az egyik létfontosságú rúd. meg az eső is esett, meg a szél is fújt. egyébként átnéztük itthon, hogy megvan-e minden, de erre nem figyeltünk. egyébként is most láttam először, elég pici, csak papíron kétszemélyes. szerencsére jött két lány, akik segítettek felverni. (kicsit csálé lett, a törött rúd miatt, de azért egész csini.) akkor olvastam egy kicsit az üvöltő szeleket, de csak bent a sátorban, mert odak...

a tavalyi pafe ugye elképesztően jó volt , én meg csak azért olvastam vissza azt a bejegyzést, hogy eszembe jusson, mit kell még elrakni. és eszembe is jutott. (zseblámpa, toll, füzet, könyv, bicska, ventolin, magyartételek .) elképesztően brutálisan hideg lesz, főleg éjszaka. és azt hiszem, magasra raktam a lécet a tavalyival. akkor a barátságok százszázalékosak voltak és örökké tartottak. most pedig a világon minden bizonytalan. elképesztően szabad voltam, annyira szabad, mint azelőtt és azóta soha. itthon hagytam a görcseimet. most óvatosan begöngyöltem minden gondombajom a törülközőbe, nehogy véletlenül megsérüljön és összetörjön valamelyik. áh, félek a holnaptól, ez van, ezen nincs mit szépíteni. (ráadásul az alterfiú is jön, de nem együtt megyünk, hanem mindenki a maga barátaival. ez ráadásul az én őrült ötletem.) ui. mármint nem félreérteni: nem az a bajom, hogy nem idén nem feküdhetek be csak úgy egy fiú sátrába.

lefekvés előtt még megbeszéltük dsarosival, hogy nem akarunk felnőni, mert a felnőttek olyan... felsőbbrendűek. de ezt nyilván elmondták a felnőttek is 19 évesen. és jó lett volna, ha én is higgadt és nyugodt tudok maradni, és átgondolom, amit leírok. (de aminek ki kellett jönnie belőlem, annak a nagy részét úgyis dsarosi kapta, vagy Zsuzsi priviben.) vagy esetleg jobban leírom. vagy nem tudom. nem szoktam vitatkozni, nehéz. (pedig a vitás tételt pl. tök jól tudom, el kellene kezdeni a gyakorlatban is használni.) meg erről, hogy mindenki a könnyűdrogokon lovagol (borzalmas szóvicc, bocsánat, le is szoktam róla) nincs is határozott véleményem, illetve végülis van, de nem itt, nem most. most talán alvás.

nem olyan egyszerű ez a bringadolog, mint hittem. hogy az alterfiú majd elviszi szerelőhöz, a szerelő majd megcsinálja, én meg majd megyek vele. mert az alterfiú elvitte szerelőhöz, a szerelő meg visszadobta. aztán megnéztem az interneten is, azt írják a bringás fórumok, hogy szputnyikot kevesen javítanak, macerás. tényleg nem szabványbringa, a nagyanyámnak például külön kulcskészlete van hozzá. csak miliméteres eltérések vannak a szovjet szabvány és a csepel kulcskészlete között, de ez épp elég arra, hogy ne legyen kompatibilis. mondjuk június hatodikáig csak átutazóban leszek a nagyvárosban - így is komoly lelkifurdalásom van a PaFe miatt, hogy megengedhetem-e magamnak, de ma kidolgoztam az összes maradék nyelvtant, meg még irodalmat is szeretnék, szóval úgy döntöttem, hogy igen.

imádom a nyári vihart. (de már ideérhetne rendesen, legalább egy órája dörög és villámlik, azóta nyüszítenek a kutyák az utcában.)

mire elővettem a harsonát, lefeküdt az öcsém aludni, és nem tudtam meggyőzni, hogy ne már, gyakorolnék. szóval a dolgok szerencsétlen együttállása (és önnön lustaságom) miatt nem vizsgázom. nem érzem olyannak az idei (főleg a 2. félévi) teljesítményemet, hogy levizsgázhassak. meg most egyébként is nyüfi van, hányinger, szédülök, görcsöl a pocakom, jajjmeghalok. csokit akarok enni, rengeteget, szerintem csak az használ. viszont jött tegnap postán (a gimibe) Magyar Napló, van benne versem (sárváros), szóval boldogság van, híres lettem. most annak lenne itt a helye, hogy kiknek köszönhetem, hogy eljutottam ide. konkrétan ezt a verset Cusinak, akinek abban is nagy szerepe van, hogy egyáltalán írok. elképesztően régi történet, régi vers ez már. Naplóból viszont kettőt is kaptam, nekem egy is elég. a másikat gondoltam, hogy beviszem a gimibe, de ha valakinek van jobb ötlete, szóljon.

kaptam most levelet egy lánytól, akiről a nevén kívül az égvilágon semmit se tudtam eddig. olyan boldog lettem, hogy most már tényleg elkezdek gyakorolni a harsonavizsgámra.

nem nézek minden nap látogatói statisztikát, így ez meglepett. a hetedikes  meg ma a vasútállomáson előkapott egy fényképezőgépet, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül lekapott. hogy emlék. hiszipiszi, majd zsarolhat vele. sajnos nem vagyok kellőképpen felkészülve az ilyen helyzetekre (mondjuk kivehettem volna a kezéből és törölhettem volna). furcsa ez a kislány.

esztergom, esztergom, esztergom. el vagyok már szokva én attól, hogy 3 és fél óra alvás után 12 órán át folyamatosan a legeslegjobbat hozzam, de a fakt is fontos dolog, meg a kapcsolatépítés/teremtés/ápolás/javítgatás/csiszolgatás is, a megfelelő bizonyos barátok által aláhúzandó. ma már nem beszélgetek többet. a 3 és fél óra alvásról meg annyit, hogy valamiért azt hiszem, hogy nem tudom a dolgokat, mert például ma a füstmilán is egész jól ott volt a fejemben, de nem tudtam, hogy ott van, csak akkor derült ki, amikor már kijöttek a számon a mondatok. de így nem tudhatom, hogy mit tudok, és mit nem. hazafelé meg 3 minikutya támadt rám a töksötétben a kiserdőben, ugattak meg futottak meg ugráltak meg minden, atyavilág, pánik, én is futni kezdek, pláne, hogy az egyik az, amelyik a múltkor megharapott, de most nincs vastag farmer, csak vékony harisnya van, de aztán rájövök, hogy futásban ők lennének a nyerők, és akkor megállok, ordítok, toporzékolok és dobbantok, hogy takarodjatokhaza , és...

a szigeti veszedelemről csupán három eltérő keletkezési időpontom van. a Berkes Erzsébet 45/46 telét írja a 44 híres eposz ban, a google (azaz a nép) is ezt mondja, a szóbelis könyvben 46/47 tele van (Séra Gergő, de szerinte 1566 és az 1640-es évek közepe között közel 150 év telt el), nekem meg eléggé az tűnik hitelesnek, amit Kovács Sándor Iván ír több helyen is, hogy 47/48, ő végülis ezzel foglalkozik egész életében, csak jól tudja. (az órai vázlatomban meg 41/42 van, de azt én írtam le, gyakran írok le hülyeséget, szóval az nem számít.) boldoggá tesz, hogy hajnali 3 óra 9 perckor, több liternyi kávé után ez életem problémája. egyszer elolvasom, becsszó.

kihasználtam még egy kicsit a meleget, kiültem a napra a nyelvtantételekkel meg a kakaómmal (úgyis lebarnulok idén nyáron, figyeljétek meg, csokilány leszek augusztusra). a Nyuszi egészen addig békésen hallgatta a hivatalos szövegek szókincsét, amíg észre nem vette a kakaómat. akkor sajnos választás elé kényszerültem: kakaó vagy macska. a tételeket választottam.

az miért van, hogy nem tudom annyiszor meghallgatni ezt , hogy ne szoruljon össze a gyomrom és ne futkosson a hátamon a hideg? hiányzik az énekkar. semmi nem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor húsz, negyven, nyolcvan, többezer diák énekli együtt, hogy forravilág. (oké, biztos van az egyetemen is kórus, de csak profiknak, nem lelkes amatőröknek.)

nyár van, nyár. ha nincs szél, akkor tollas, ha szél van, akkor unicikli. az egykerekű egyre jobban megy mindkettőnknek. (ez azt jelenti, hogy már nem zakózunk óriásiakat, meg métereket meg tudunk tenni kapaszkodás nélkül.)

csak a kifogásokat keresem. igazából az a baj, hogy néha eszembe jut, milyen jó lenne kipróbálni, milyen, ha az embernek van pénze, amit arra költ, amire akar. mert csak az mondhatja hitelesen, hogy a pénz nem boldogít, aki kipróbálta, hogy tényleg nem. mert én most nem hiszem el, hogy nem lesz attól kicsit kiegyensúlyozottabb az ember, hogy nem kell minden forintot megszámolni, beosztani és félretenni. (szeretném látni a tengert, ennyi az egész.) ezt most csak azért, mert lehet sorrendet módosítani.

most az jutott eszembe, hogy bejegyzéscímként kellene pluszokat meg minuszokat írnom, hogy kiderüljön, igaza van-e a bejónak. meg hogy könnyen válogathasson az, akit csak a plusz érdekel. meg az is eszembe jutott, hogy a Nyuszi igazából rút kiskacsa, mert valahogy csúnya kiscicából csodaszép macska lett. aki már akkor dorombol, ha meglát. ebből azt a következtetést vonom le,hogy a dorombolás az alapállapota. ez most plusz. mert pizza és fagyi esztergomban. szép az a város, csak üres.

kénytelen vagyok megállapítani, hogy az irodalmat már most elképesztően unom. hogy öt év múlva mi lesz, azt el sem merem képzelni, hogy esetleg negyven évig évente el kellene mondanom Arany János életrajzát, az a világon a legszörnyűbb dolognak tűnik. a nyelvtan az más, a nyelvtan az oké, szóval például lehetnék nyelvész, de a nyelvészek néha  kicsit furának tűnnek . ami viszont megint nem baj, mert aki fura, az érdekes is. az lenne a jó, ha nem csak szeretném a nyelveket, hanem kicsit szorgalmasabb is lennék, és nem felejtenék el franciául is úgy, mint németül (na jó, máris elfelejtettem, pedig még meg sem érkezett a nyelvvizsga-bizonyítványom), és mondjuk csinálnék jövőre emeltet, és nyelv lenne a második szakom. nyelvet tanítani bizonyára sokkal izgalmasabb. meg meg kéne tanulni angolul, mert úgy tűnik, hogy az eltén (bocs, ELTE-n) angolon érdekesebb tanárok tanítanak. lusta vagyok, az a baj. (de a legérdekesebb a magyar mint idegen nyelv.)

most rájöttem, hogy a nyárban azt szeretem, hogy lehet karkötőt hordani (télen zavar a pulcsi, kabát alatt). szóval augusztus végéig újra villa a kézen, szuper.

azt mondta a bejó, hogy "vazzeg felvágom az ereimet a nagy magyar világfájdalomtól ami a blogból árad", ezért most inkább nem írok fogalmazást . bár összességében pozitív, kivételesen egészen elégedett vagyok a mai teljesítményemmel. ráadásul még nutella is van.

aludni kéne már most, mert lebontják a várost.

ja és ráadásul zavar a frufrum (van időpontom fodrászhoz, jeee), ezért elcsatoltam, aztán elcsatoltam megint és megint és megint, és csak arra emlékszem, hogy elcsatoltam, de arra nem, hogy mikor vettem ki belőle a csatot, és ma 5 darab hajcsatot hagytam el a lakás különböző pontjain, az az utolsó ilyen, ami most a hajamban van. szerintem most kimegyek és befújom extra erős hajlakkal, azt nem hagyom el.

ez egy pocsék nap, pocsékpocsékpocsék. a könyököm fáj, a kenőcs, amit rákentem, égeti a bőrömet, akkor gondoltam, hogy ilyen tényleg nincs, hogy ilyen szerencsétlen legyek, ezért inkább többszörös erővel kezdtem magam utálni, hogy itt szenvedek a könyökömmel, amikor harsonaórán kellene lennem (28-án záróvizsga, vagy mi, de nagyon valószínűtlen, hogy levizsgázok), de a harsona sajnos olyan dolog, hogy huzogatni kell azt a csövet, és ahhoz elengedhetetlen, hogy az ember tudja mozgatni a könyökét úgy, hogy ne fájjon. előzmény: régen néha beakadt, aztán egyre gyakrabban akadt be, aztán minden nap beakadt, nem tudom mi, szóval ami be tud akadni az ember könyökében, és akkor ki szoktam tudni akasztani, vagy ha nem, akkor kiakadt egy idő után magától, most is kiakadt, de fájva maradt. nyüfi. meg azért is pocsék, mert pár napja tönkrement a mérleg, mármint amivel én szoktam ellenőrizni, hogy pontosan ugyanannyi kiló vagyok-e, mint amennyi szoktam lenni, és ez végülis nem lenne tragédia, mert a...

csak gyűlnek a piszkozatolt bejegyzések, de nincs kedvem őszintének lenni. félek a véleményektől. meg hogy mi lesz, ha megtudják, milyen vagyok igazából.

töröltem css-ből a teljes headert, és még úgy sem hagyta, hogy egyáltalán ne legyen fejléc. ezért van, csak láthatatlan. a fejléckép pedig nem is fejléckép. egyre minimálabb lesz a dizájn, kíváncsi vagyok, meddig dizájn a dizájn, meddig blog a blog, tapogatom a műfaj határait, a személyiség és a nyelv és a kifejezésmód teljes redukciója, ez már igazán posztmodern. megártott a tandori, alvás.

az a baj, hogy nyár. a nyár pedig azt jelenti, hogy a tavaszcsigasatöbbi nagyon nem aktuális. de sajnos én ezt a dizájnt fejlécképestül, blogcímestül nagyon szeretem. egyébként ma kidolgoztam négy tételt, és beállt tőle a könyököm, mert hogy nem nyújtottam ki közben. sajnos nyelvtant, mert a nyelvtant sokkal-sokkal-sokkal jobban szeretem. le kéne szoknom a fokozásnak erről a formájáról.

a Kicsinek holnap szolfézsvizsgája lesz, ezért leültem vele szolmizálni. tapasztalat: kínai szöveget tanultatnék meg fejből azzal a nővel, aki 7-8 éveseket úgy tanít, hogy nem magyarázza el a megismerni a kanászt szövegét. tényleg, a gyerek csak a kanász , az ékes , a bocskor és a tarisznyaszíj szavakat nem értette belőle, meg azt, hogy mi az, hogy elöl fűzött . (a maradék két szó a dalban: megismerni, járásáról.)

csak erős idegzetűeknek. tényleg. az állatkertben megtudtam, hogy létezik olyan gomba, amelyik elkapja a hangyát, a rabszolgájává teszi, aztán kinő belőle és megeszi. volt róla fénykép is, ahogy a halott hangyából kinő az ártatlannak látszó, aprócska kalapos gomba. (meg hónapokkal ezelőtt véletlenül láttam a youtube-on egy kukacot, amelyik a csigát eszi meg BELÜLRŐL, de ne nézze meg senki, én is nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon megbántam.) ezért van az, hogy már az égvilágon mindentől félek. (nem folyamatosan, vannak félelemrohamaim. most félelemrohamom van. most ülök, reszketek, és arra gondolok, milyen undorító a valóság. átlagosan hetente szeretnék éhen halni, mert a táplálkozás is undorító, mint a testiség minden formája, de ez szerencsére elég hamar elmúlik.)

vannak A napok meg B napok, az A napokon rendes vagyok, felkelek reggel, tanulok, írom a regényt, hogy hamar kész legyünk, tisztában vagyok azzal, hogy éjjel aludni kell, a B napokon pedig előfordulhat, hogy "csak még egy mondatot" felkiáltással háború és háborút olvasok mondjuk háromig, aztán alszom mondjuk... sokáig. ha csak A napok lennének, jobban érezném magam.

hajnali egy óra tíz perckor rájöttem, hogy engem igenis érdekelnek a társadalmi problémák, mert valami nagyon nem okés. nem, most már nem nyugodt szívvel fekszem le aludni, hanem világmegváltó gondolataim lesznek. remélem.

ha ugyanúgy nem találkozhatok az alterfiúval 5-6 napig, mint eddig, akkor mi a jó abban, hogy nem kell suliba járni? egyébként ma azért nem írtam semmit, mert nem történt semmi. nem tudok mit kezdeni az ilyen napokkal. csak azért, hogy ne érezzem magam úgy, mint aki pizsamában kuksol egész nap a laptopja és a tételei között, nagyon-nagyon rövid szoknyában mentem harsonaórára (persze egyrészt a vastag, fekete harisnya ápol és eltakar, másrészt a normális szoknya térdig ér, ami ennél rövidebb, az már mini).

cserébe a reggeli elalvásért ma egész nap munka volt, van, lesz. sok csoki, sok ásványvíz, sok irodalom. félek, hogy magyarszakon megutálom, már most unom, hogy babits-aranyjános-józsefattila, pedig szeretem is. de most tudom azzal hajtani magam, hogy ha elég ügyes vagyok és mindent megtanulok, olvashatom végre a krasznahorkait, az lesz a jutalom.

ami pozitív: értékeltem, hogy ma a vonaton a mozdonyvezető bemondta a hangszóróba, hogy állunk még öt percet és hogy miért állunk, értékeltem, hogy bemondta hogy rossz a lépcső és "tessék vigyázni és nagyot lépni", értékeltem, hogy a kalauz mosolyogva jött és nyitotta ki nekem a bezárt ablakot (aztán máshol is), ha már légkondi nem volt. ami negatív: halkan, kulturáltan beszélgetett mellettem két 15 év körüli srác a vonaton, fociról, gólokról, melegről, és amikor leszálltak, abszolút ok nélkül elkezdte őket jó hangosan szidni a velem szemben ülő nő, hogy végre eltakarodtak, mekkora bunkó suttyók voltak. csak lestem, hogy ennek meg mi baja. ami inkább vicces: várt a hatodikon egy pasi a liftre, aztán odaálltam én is, kicsit később pedig még egy pasi, és akkor az a pasi, aki elsőnek ott állt, és hívta a liftet, körbenézett, leszaladt egy szintet, megállította a liftet ott, az ötödiken, és lement vele a földszintre. na, ilyenkor mi van? (igen, tényleg ilyen lassan ér fel a lift ...

körülbelül feleannyit aludtam, mint amennyi egy oroszlán átlagos napi alvásszükséglete (20-21 óra), és még így is nagyon álmos vagyok. pedig most nem vagánykodtam, hogy hajnali három, meg ilyesmi, hanem már 11 körül (ki akartam dolgozni a kosztolányis tételt, de valahogy a cím felírása után tollal, papírral a kezemben elaludtam) elkezdtem aludni. aztán felkeltett az alterfiú, felraktam a regényrészletet a netre, 11:50 volt körülbelül, hányingerem volt és szédültem, de olvasott nekem mesét. valószínűbbnek tűnne, hogy két mondat között aludtam el újra, de nem lenne igaz, mert háború és háború , szóval talán a 37. mondat közepe táján, akkor egykor megint felkeltett az alterfiú, hogy a kanapéról igazán átmehetnék az ágyba, meg biztos nem kényelmes a farmer, aztán ötkor felébredtem megint, arra, hogy süt a nap és megindult a forgalom a Baross utcán, aztán hatkor sajnos csörgött egy ébresztő, de az nem az enyém volt, mert az hétre volt beállítva, aztán legközelebb kilenckor voltam kénytelen ...

azért ma reggel a kálvinon, amikor beijedtem attól, hogy az én sávomban az útra egy oda- meg egy visszafelé mutató nyíl van festve, és akkor ez most mit jelent, és csak ezért lekanyarodtam jobbra a deák felé, mondván, hogy az a biztos (nem arra akartam menni ugyan, de így is jó volt), akkor eszembe jutott, hogy újra át kellene gondolnom ezt a biciklis dolgot. de végül senki sem csapott el, pedig nagyon bénáztam, megérdemeltem volna. sőt, az úton mindenki rendes volt, kikiabáltak nekem a kocsikból meg minden, de nem gonoszul, csak akkor kezdett el velem ordítani egy járókelő, amikor kimentem a járdára, hogy a helyére püföljem a nyerget. (nem húztam meg elég szorosan a csavarokat, nagyobb bukkanóknál átvált függőlegesbe, úgy meg nem tudok ráülni.) aztán végülis ma 17 kilométert tekertünk az alterfiúval, meg még voltunk állatkertben is, ahol ugye rengeteget kell sétálni, ha az ember mindent látni akar, a pálmaháztól az elefántokig. azért az andrássyn mondjuk durva, hogy megy a bicikliút, ...

most viszont az alterfiú fürdik, tehát végre én is hozzájuthatok a laptopomhoz. én inkább mást mesélnék el a napból. (amúgyis az én napom volt, ő már csak egy lecsupaszított változatát kapta meg a szigeten este.) mert kell a bicikli, mert nagyon zavart már, hogy úgy mentünk valahova, hogy én mondjuk busszal vagy villamossal, az alterfiú meg tekert. meg egészséges. meg környezetbarát. meg a tömegközlekedés _nagyon_ sok embert jelent, én pedig csak bizonyos számú embert tudok elviselni egy nap a környezetemben, ha véletlenül ennél többel kell találkoznom, akkor pánikolok és hisztizek. (komoly, ma is hisztiztem, csak mert végig kellett menni a margit hídon a járdán, és elképesztő tömeg volt, és úgy éreztem, hogy összenyomnak.) és a nagyinál a telken elképesztően sok bicikli van. (itt írnék a rutinról meg a helyekről, de szívesen és sokat írok a rutinról meg a helyekről, biztos unalmas már. mert az emberek nem érdekelnek, ijesztőek és sokan vannak, de a helyek azok jó dolgok, útvonalak, té...

mivel én mosogattam, az alterfiúnak kellett bejegyzést ( fogalmazást ) írnia helyettem. apróbb tárgyi tévedéseket tartalmaz ugyan, de azért a lényeg benne van. nem, erre nyilván nem szokunk rá. a bicaj meg szuperklassz, aranyszínű meg minden. (fénykép majd lesz.) az hagyján, hogy a telken nagyanyám átpakoltatja velem az egyik székről a másikra a bicikliszereléshez előkerített szerszámokat ("ha esetleg jönne valaki vendégségbe, arra székre fog leülni") majd a másik székről átpakoltatja egy harmadikra ("azon a széken akarok ülni majd ebédnél"), de azt már túlzásnak éreztem, hogy az olajos kezemet sem moshattam meg a kerti csapnál ("fizetni kell érte"). szerencsére a kerékpárjavítás sikere fölött érzett öröm végül feledtette a nagyanyám elviselhetetlensége miatt érzett dühöt, és a nap további részét vidáman töltöttem el vadiúj negyvenéves Szputnyik versenybiciklim nyergében.  a bringának egyelőre nincsen féke, de ha igazán érzi az ember a forgalmat, és eggyé ...

aztán hogy kipihenjük a jól végzett munka fáradalmait, megint színház . Hermész 13 .olyan élményt kaptam, ami szavakkal nem kifejezhető, ésszel fel nem fogható és nem értelmezhető. az a baj, hogy nincs darab, performanszok egymásutánja van. formabontó. mármint néha a színpad - nézőtér formáját is megbontja. például megszünteti. vagy például a rendező két jelenet között előjön, el karja magyarázni, mit fogunk látni, de úgy sem érteni. voltak benne jó ötletek, jó képi megjelenítések, meg az egész elképesztően hangulatos, mégis csak annak tudom ajánlani, aki szeret meztelen nőket nézegetni a színpadon. nekem ez már túl modern volt.

ma eldöntöttem, hogy muszáj felírnom magamnak, mit eszem és mikor (csak az extrémet blogolom ki nyilván). mielőtt rászokom erre: reggel müzli, 11 körül fagyi, kettő körül fagyi, négykor piramis szelet (nagyon csokis-krémes süti) és egy kávé, fél nyolckor egy fél vega hamburger a villamoson. és jajj, inni is annyit ittam, amennyi a müzli mellett a tej (de az legalább 3 deci) meg a kávé. (nem tehetek róla, nem vagyok szomjas.) talán ha írom folyamatosan, szembesülök azzal, mennyire elképesztően egészségtelenül élek (már csak az alvásidőket kell melléírni).

megint szabóervin. először megpróbáltam regényt írni. akkor két pocsék mondat után abbahagytam. akkor szereztem tandorit meg szigeti veszedelmet. akkor a tandorit két mondat után abbahagytam. akkor arra gondoltam, hogy meleg van és nincs levegő, lemegyek a szabadpolcosba, ott a legelviselhetőbb a hőmérséklet. akkor bekuporodtam egy fotelbe a szigeti veszedelemmel, és megpróbáltam magam meggyőzni arról, hogy el kell olvasnom az érettségihez. szerencsére nem ciki elaludni a könyvtárban, minden második asztalnál alszik valaki. az első ének végéig nem jutottam el. (szerintem nem ismerek olyan embert, aki azt végig bírta olvasni.) akkor lementem kávézni. aztán szereztem a gyerekkönyvtárból "rövidítettet" ( 44 eposz röviden című remekmű), meg Kovács Sándor Iván elemzést, meg még csomó mindent, és (az apróbb eltérésekkel, pl. keletkezési év, cím) nem törődve egészen jó tételt állítottam belőle össze. tényleg, mintha olvastam volna. (vannak benne nevek, meg cselekmény, meg minden.) ...

mindenféle állatokkal álmodtam, akik megeszik egymást meg engem. (a legdurvább a gekkó, aki pici volt és aranyos, de víz hatására óriásira duzzadt, mint azok a játékok.) és minden sarokból hörcsögök meg gekkók meg macskák másztak elő. kicsik és csupaszok. pfujj.

soha nem értettem, hogy mire jó ez az egész, miért csinálom, miért jó nekem az, ha a napjaim száz százalékig beosztva, minden percem betáblázva, csak pontosan, szépen, ugyanúgy. és aztán ebben a tanévben eltűnt. zeneórára, zenekarra, énekelni csak járo gat tam, ha volt időm, a felkeléseket, lefekvéseket, délutáni alvásokat variáltam, tanultam-nem tanultam. és nem értettem, hogy mi hiányzik. mert nem a zene (az is, de még mennyire), hanem valami más. az a valami más a rutin. az, ami egyformává teszi a heteket, feloszt, rendszerez, egyhangúvá, unalmassá tesz, de mégis ebben a rutinban van benne a boldogság, hogy igen, már megint, de még mindig és örökké. a nap mindig így fog sütni. a járdán mindig itt lesz ez a gödör, én mindig átlépem. ez a nő mindig itt fog állni a buszmegállóban, és ha nem áll itt, akkor hiányzik. és az apró eltérések öröme, ha valaki véletlenül más busszal meg haza, ha a két napi rutin véletlenül találkozik. szóval ez az, amire most szükségem lenne.

hazafelé állt kint egy néni az esőben és locsolta a virágjait.

Tündinénivel álmodtam. meg az osztályommal. ki érti ezt. ma egyébként kifizetem a félárú sziget (nemottalvós) hetijegyem, de csak akkor hiszem el, hogy elmehetek, ha a kezemben van a jegy. VOLTra szívesebben mennék ugyan (Franz Ferdinand, Révész Sándor), de ugyanannyiért sokkal kevesebb nap igazán nem éri meg. (meg jó nekem ez a hazamenős dolog, akkor nem vagyok már hulla a harmadik napon.)

kezdem érezni, hogy az elmúlt harminchat órából alig kettőt töltöttem alvással. szentimentális. utolsó ötös (alá) bioszdolgozatom eltettem emlékbe. kell - nem kell - kelleni fog. emlék - kacat. már rég túl kellene lennem ezen.

az a baj ezzel a röviddel, hogy állandó fodrászhozjárást igényel. pedig azt épp annyira utálom, mint a fogorvost. (ha bátor lennék, le merném nyírni magamnak, de nem vagyok bátor.) egyébként tudom, hogy ez itt reklám, de most nagyon örülök annak, hogy végre kész a sarka (elkopott, ragasztani kellett) a dr. Batz topánomnak (amit egy hirtelen ötlettől vezérelve vettünk meg). nem is tudom, mit csinálok, ha egyszer tönkremegy. (de sosem fog tönkremenni, mert már négy éve hordom, és még csak a sarka kopott el, azt meg lehet pótolni.)

íme az én tündéri feminista kandúrmacskám, aki a maga eszközeivel száll harcba a nem megfelelő háztartási feladatmegosztás leküzdéséért. íme az én tündéri famulusmacskám, aki tudja, hogy boszorkányok között jó mindenre előre felkészülni.

azon szoktam gondolkodni, hogy a macskának akkor teszek-e jót, ha a csúnya, gonosz, veszélyes és vad kóbor kandúrokat kizavarom az udvarról, mielőtt megtépnék az én édes, aranyos, picike kis Nyuszimat, vagy akkor, ha engedem szépen szocializálódni, védje meg magát, ha tudja, mert ez egy igen-igen kemény világ.

priorizálni kell. kicsúszik az idő. becsszó nem akarom.

nem, most nem is kell kávé, mert most olvastam a  Rozinál , hogy ellopták a Club Era hegedűsének, a Bakai Mártonnak a varázshangszerét az egomi vonaton. ezzel a hírrel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. ki lop hegedűt???

akkora marha vagyok, hogy eszméletlen, meg is érdemlem, hogy itt kukorékoljak fél négykor. kell nekem éjszaka egyedül detektívthrillert olvasni, vagy mi ennek a műfaja. ja, nekem, aki egy Leslie L. Lawrence könyvtől (Kéz a sziklán) hetekig nem tudott aludni, mert attól félt, hogy jönnek a neandervölgyi boszorkányok vagy mik, és megölik. (de akkor még kicsi voltam, meg minden.) és behisztizik a hitchcocktól (Londoni randevú), hogy ez eszméletlenül félelmetes, nem nézi meg. pedig az így utólag visszagondolva elég jó volt. most meg csak úgy mertem kimenni pisilni, hogy mindenféle ajtókat támasztottam ki, hogy egy pillanatra se legyek félhomályban, és mindig az ajtót résnyire kinyitva tapogattam ki a villanykapcsolót, aminek totál nincs semmi értelme, mert eléggé szívrohamot kapnék, ha valaki a sötétben elkapná a kezem. de nem baj, úgyis meg kell írnom egy regényrészletet. (és úgyis délig aludtam. persze ez lesz egész nyáron, csak még furcsa.) most kell valami csoki, kávé, nem tudom.

amúgy azt álmodtam, hogy elfelejtettem kitölteni a magyar emelten a feladatsort, és nulla pontos lett, és hiába magyaráztam, hogy én ezt tudom, csak valamiért nem írtam oda semmit. de ilyen ugye nem fordulhat elő.

ez az ennyiedik (publikált) bejegyzés. szeretem az ilyen kerek számokat, mint a 876. már rég vártam egy ilyen szép számra, hogy elsüthessem én is azt a gyönyörű szófelhőt, amit paniadam csinált a századikra . ő egyébként azóta sem írt semmit, lusta. A képre kell kattintani, akkor megnő és szép lesz, a szavai májusi szavak. akartam még statisztikát vagy kulcsszavakat, de minek az ilyet túlragozni.

hónap, jémár. ennyi idő alatt gyereket lehet szülni. jó.

ugyanazokat a köröket. egyszer, tízszer, százszor, négy órán át, tíz éven át. a hold vörös, a levegő langyos, az illatok fullasztóak. szentimentális. utálom. ezt a blogot is utálom. jó lenne őszintének lenni. nem tudom, most őszinte vagyok-e, ha azt mondom, hogy utálom. bizonyára nem vagyok. nézzétek, itt vagyok, kirakatélet. mint egy bohóc, aki akkor is nevet, ha sír, mert ez kell a közönségnek. utálom. utálom. utálom. rég írtam le, tetszik. gyakorlom. pedig a művészet meg őszinte. ki érti ezt. ezeket a pózokat. felnőttnek lenni bonyolult. négy és fél hónap pedig hosszú idő.

a jó hír, hogy bárhol, bármilyen körülmények között el tudok aludni. (és nem kell hozzá különösebben fáradtnak se lennem.) a rossz hír, hogy bárhol, bármilyen körülmények között el tudok aludni. (és nem kell hozzá különösebben fáradtnak se lennem.) amúgy átható fűrészporszag van a szobámban, és nem a szalmamaciból jön. meg amúgy nem tudok érdekes dolgokról írni, csak az időjárásról és az alvási szokásaimról. mire kíváncsi a napi átlag 129 látogató? 

hajnali ötkor megvolt az "atyavilág, elaludtam, nem mentem be faktra" jelenet. nem hittem el, hogy hajnali öt óra van. sütött a nap, az ég kék volt, a forgalom óriási (a zaj miatt rossz nyitott ablaknál aludni). és most már örökké ez lesz, hogy egész nap borzasztóan világos van, és alig látom a monitort.  (aztán meg volt egy ehhez hasonló  jelenet a vonaton, de nekünk bemondták, hogy a vonat előreláthatólag sokat fog állni vörösváron, bocsi.)

nem tudok betelni vele. hogy virágzik az akác meg a lóhere, esnek a fehér szöszök az égből és tele van illattal a levegő. oké, elvagyok én budapesten is, de ez csak itt az igazi, ott olyan mű az egész.

a buszmegállóban jutott az eszembe a noti kábele. akksival két órán át bírná. én meg nem sokkal tovább nélküle. szóval maradtam, de nem is bánom. ezeket az apró köröket szeretem, azt szeretem, ha végigér: ha otthon - magyarfakt - alterfiú - magyarfakt - otthon. meg azt is szeretem, hogy a hetedikről csak az ég látszik, az meg kék. de ha néha bemerészkedünk a kerületbe, akkor az olyan valóságos.

Orczy-kert, pingpong, rövidnaci, póló, kút, szabadság. nyár. szerelem. nyolcker. kiskacsák a tavon, erdőillat, szigetecske a panelrengetegben. mint egy zöld ketrec, ahova néha beengedik a városlakókat, nesztek, sétáljatok, tollasozzatok, feküdjetek fűbe. közhelyes, jajj. az egész annyira elképesztően közhelyes volt, és mégis annyira jó, annyira boldog lettem tőle, feltöltődtem és elfáradtam. most furcsa, egyrészt az a furcsa, hogy nincs iskola, én osztom be az időmet. másrészt az a furcsa, hogy mivel van munkám, az alterfiúnak is van, nincs az a nagy állandó együttlevés és szabadság, mint amire számítottam.

bár már a sajtófeszten is túl sok ember volt, ezért szenvedtem (pár hete előjött a migrénes fejfájásom, úgy néz ki, egy évig volt hatásos a gyógyszeres kúra, kábé a doktornő is ezt mondta), azért még hazajöttem az alterfiúhoz egy picit (egy órát) dolgozni, aztán elmentünk kultúrát szívni magunkba. Artus darab, ennyire még nem féltem színdarab előtt (múltkor paniadammal úgy belesodródtunk az eseményekbe, nem volt időnk megijedni a kortárs művészettől), itt viszont előre tudtam, hogy nagyon modern és nagyon alternatív lesz. ráadásul egy lepukkant gyárépületben. ahhoz képest, hogy végig vártam, hogy valami egészen szörnyen borzasztó fog történni (például valaki meztelen lesz vagy meghal), szuper volt. csak félig vetkőztek le, és csak majdnem haltak meg. és ha nem ahhoz képest vesszük, hanem önmagában, még úgy is élveztem és tetszett. csak végig úgy éreztem, hogy valami elképesztően intim dolgot zavarunk meg, mintha belesnénk mások életébe. aztán még mindig nem volt elég a kultúrából, ezér...

oké, tény, hogy kicsit el vagyok keseredve, és igazságtalannak tartom. nyüff. szerintem a maga kategóriájában a szigmédia igenis a legkirályabb portál, na most az, hogy ilyen rúzsa magdi hivatalos oldalak meg újpest fanklubbok nyernek, az meg szerintem megint más. nyüffögés off. amúgy paniadam  a második legjobb diákújságíró az országban, a legjobb meg a martin , ki más.

két mondat között elaludtam úgy, hogy csak arra ébredtem, milyen elképesztően kényelmetlenül fekszem. (jó, persze nem az asztalra borulva. így jár, aki hason fekve dolgozik.) tényleg nem vagyok túl érdekes, még magamat sem tudom lekötni és ébren tartani. (ezért most inkább alszom tovább.)

mostanra igazán elfáradtam. de persze szabad, mert reggel felkeltem korán, megírtam egy regényrészletet (rossz lett). aztán elmentem magyarfaktra tandorizni (jó volt). aztán felültem a vonatra, feljöttem a nagyvárosba, és három perc után utáltam az egészet (mert nekem jöttek és rámentek biciklivel a sarkamra és ezért leesett a cipőm, és kiabáltak velem, miért van itt ilyen tömeg?). aztán fotóztunk a szereplőkkel meg Aterral a regényhez , az már megint jó volt, kellett hozzá tér, meg galamb, meg bank, meg hajléktalanok, meg szereplők, meg fényképész (aki most nem is fényképész volt, hanem Ater) meg én. nem gondoltam, hogy egyszer oda fogok menni beszélgetni, pedig most mégis, és az is jó volt. aztán voltam az ELTÉn, szép. aztán odaadtam az alterfiúnak a szülinapi ajándékát. aztán most megint írok egy regényrészletet, szépen keretbe foglalja a napomat. azért remélem, hogy jobb lesz.

a mai napom mérlege: írtam egy közepesen jó töri érettségit meg egy közepesen rossz verset. a versekkel az a baj, hogy sárváron csak azt jegyeztem meg, hogy a jó költő tud húzni. hét sorról indultam, maradt három. jó már, vagy húzzak még? sárvár óta semmit se írtam. (írtam, csak rosszat.) mondjuk előre mondták, hogy nyugi, ez lesz. pedig hajjaj. nem baj, felkelek reggel korán. 

gondolom, ez valami végzős betegség lehet. hogy nem tudom, mi van, nincs semmi. számtalan dolgom lenne, még sincs semmi. (egyszerűbb erre fogni, mint a szimpla lustaságra.) fejem fáj, nyafi vagyok, a holnap húzós lesz. mondta apa is a telefonba, hogy jó, ügyes voltam, most már tessék szépen élvezni az életet. köszi a jó tanácsot. most úgy néz ki, mégis megvárom, amíg a rend megcsinálja magát. már az elköltözésre készülök lélekben, meg ilyesmi. fizikailag is kéne, de az azért még pár hónap. meg van a sok kedves emlék fűz ide, meg hogy megszakad, és persze hogy jó, hogy már vége, hét év épp elég arra, hogy az ember megunja a gimit, meg már ugye jajjmileszjövőre, de azért tényleg. nem is értem, mit nyafogok, még be kell járni faktra, félszabadság, szörnyű. most akkor mi van.

szerintem minden csak azon múlik, mennyire türelmes az ember. őszintén hiszem, hogy ha vártam volna még egy kicsit, a rend megcsinálta volna magát, mert nem lehet, hogy ne idegesítse, hogy ilyen kupis. de én untam meg hamarabb. meg még az is van, hogy utálom, hogy elhervadnak a virágok, mert eliramlik az élet meg minden, de a művirágot is utálom, mert az meg az idő megcsúfolása, hogy "bibibí, én mindig szép maradok". hát nem, egy pillanatig sem szép. akkor már inkább a hervadó virágok. olyan méltóságteljesek úgyis.

tegnap 177 látogatásom, pontosan 100 önálló látogatóm volt, rekord mindkettő. izé, köszi. úgy látom, érzékeny pontokat érintettem, akkor jönnek és kommentelnek ilyen sokan. ma meg szilvásgombócot ettem ebédre, és most elégetem összetépem felrakom a padlásra az összes tankönyvem, kivéve a törit meg a magyart. és talán zenekarra is megyek, de csak ha behozom a regényírós lemaradásom. (jajj.) de inkább dokkot olvasok, mert pl. ez a vers jó. Horváth László Imre Első vers a boldogokról Boldogok a jelentéktelenek mert az ő bűnük senkit sem érdekel boldogok akik hazudnak mert ők válogathattak boldogok a gyengék ők tudják, erősek nincsenek boldogok az ördögök, velük törődnek az istenek boldogok a fürdőzők ebben a sivatagban boldogok a csillagok ha kihúzzák közönyösen a nappal világosodó peremén boldogok az elátkozottak ők már révbe értek: boldog vagyok elhiszem néha hogy boldog leszek.

most azon kezdem el bőgni, hogy az öcsém pont akkor találta ki, hogy 45 percet akar tölteni a fürdőszobában, amikor én már kikapcsoltam a gépet, és el akartam menni zuhanyozni (10 perc), illetve persze, hogy nem ezen, hanem van a görcs a gyomromban, de nem is a törin, hanem máson, de azért jó lenne, ha holnap nem úgy mennék el érettségizni, hogy idegi roncs vagyok, ráadásul kialvatlan is, de egyikre se látok túl sok esélyt. sokkal jobb lenne, ha kicsit kevesebbet bőgnék és többet aludnék, ezt így a jövőre nézve tervezem.

most, hogy túl vagyok végre a matekon, és megnyugodva megnéztem a megoldásokat (a 16-os b részét nem csináltam meg, a 45 percesnél pedig egyet rontottam), leírhatom, hogy ez az eredmény csak és kizárólag Posch tanárnőnek köszönhető, meg annak, hogy nem felejtettem el mindent, amit tőle tanultam, mert az idei matekórák színvonala nem érte el a minimum szintet sem. ovis korom óta tanárnak készülök, és a legszűkebb családomban most épp három tanár van, ezért szinte sosem kifogásoltam a tanáraim munkáját, mert mindig arra gondoltam, hogy én sem csinálnám jobban. de szerintem MZs tanárnő a gólyatábor kezdetétől az utolsó óra utolsó percéig mind emberileg, mind tanárilag úgy "teljesített", hogy nem értem, mit keres iskolában, diákok között. egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy a tanári diploma kiadását nem kötik pszichológiai vizsgálathoz.  tudom, vélemény. aki sok évig kettes-hármas-négyes volt, és most ötös, az lehet, hogy másképp gondolja. még egy kicsi nyavalygás. igen, n...

délután arra ébredtem, hogy egy óriási vöröshangya mászik befele a számon. a jó hír az, hogy úgy tűnik, nem eszek meg bogarakat, mert felébredek rá. a rossz hír, hogy nem merek elaludni. (pedig ez odakint volt, a szobám szerintem nincs tele óriási vöröshangyákkal.)

ma délután belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy egészen határozottan világoskék színű a bőröm. na, ilyenkor mi van?

kiscsillagot hallgatok, marcipánt eszek (tudom, ikes, nem érdekel), útikönyvet olvasok. sosem olvastam útikönyvet, de ez  eléggé tetszik. úgy döntöttem, hogy a matek előtt csak pihenni vagyok hajlandó, aztán majd lesz valahogy. úgysem számít a felvételibe, csak az önérzetembe.

megkérdeztem tatabányán a buszvégen az információs pultnál a nőt, hogy hányra ér nyergesre a 12:25-ös busz, és azt a választ kaptam, hogy "mi van, nem jártál még nyergesen?" és én akkor elkezdtem bőgni, ami sajnos nálam megszokott reakció minden vizsga után, de tényleg minden vizsga után, egészen függetlenül attól, hogy hogy sikerült, és bőgtem, és vártam, hogy legyen vége és jöjjön a boldog és felszabadító megkönnyebbülés, de az nem jött, mert akárhányszor jött volna, eszembe jutott, hogy atyavilág, holnap matek. 

"semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart" /Quimby/

ha most úgy írnám le a dolgokat, ahogy átéltem, akkor azt írnám, hogy megtámadott minket egy óriási és félelmetes kígyó. ha úgy írnám le, ahogy történt, azt írnám, hogy találkoztunk egy különösen nagy és szép siklóval.

reggel kilenckor az volt az első gondolatom, hogy 24 óra múlva túl leszek a teszten.

valaki írjon nekem levelet. úgy érzem, hogy elképesztően magányos vagyok. ez persze nem igaz. tanulni, tanulni, tanulni, hajrá. aki még egyszer azt mondja, hogy az érettségi nem nagy szám, azzal megetetem a szóbelis tandori kötetet. egyébként kértem az öcsémtől sakktáblát, és amikor mondtam, hogy verselemzéshez kell, nem hitte el. én is alig.

akkor volt a legrosszabb, amikor a hetedikeseknél jártunk, és rám vigyorgott a hetedikes kis barátnőm , aki még akkor is odakiabál nekem, hogy köszönjön, ha ő épp testnevelés órán van, én meg megyek hazafelé (milyen szörnyen rosszak ezek a hetedikesek, borzasztó! de mi is ilyenek voltunk...), és akkor azon gondolkoztam, hogy vajon emlékezni fog-e rám hét év múlva, aztán azon, hogy én emlékszem-e valakire hét évvel ezelőttről (nem), aztán azon, hogy ifjú és depresszív éveimben minden ballagáskor arra gondoltam, hogy nem fogok hiányozni az égvilágon senkinek, erre meg pedig igen, még levelet is kaptam, hogy tényleg, meg virágokat, és ráadásul nekem is hányan fognak hiányozni. szörnyű. meg jó is, nagyon várom már az egyetemet. egyébként viszont úgy tűnt, nem csak én kuncogom végig az egészet, a ballagás egyáltalán  nem volt megható. szerencsére.

23. Margaret Atwood: Fellélegzés Na, ettől nem vagyok úgy elájulva, mint a szolgálólánytól. Nem, nem tetszett. 24. Krasznahorkai László: Háború és háború 25. Lisa Gardner: Hide 26. Hegedüs Géza: A költői mesterség... 27. Emily Bronte: Üvöltő szelek Ez azért eléggé tetszett, sokkal rosszabbra számítottam. Csöpögősebbre, romantikusabbra.