égboltsapkájú

mostantól kezdve egy teljes hónapig a karácsony miatt fogok szomorkodni. egyrészt nagyon megvisel, hogy nem tudok hazamenni: még soha nem volt olyan, hogy ne legyek otthon 24-én, és még soha nem volt olyan, hogy egyedül legyek 24-én. (persze itt lesznek a filippina lakótársaim (ha lány, akkor filippina, ha fiú, akkor filippinó), de nem hiszem, hogy boldogok lennének, ha miattam angolul kellene beszélgetniük szenteste a tagalog helyett + furcsa dolgokat esznek.) másrészt viszont otthon (bár ez a szó értelmezhetetlen a számomra) úgysem lenne jó, még ha sikerülne is megszervezni, hogy mindenki találkozzon mindenkivel. (lehetetlen.) nagyobb érzelmi megterhelés lenne otthon karácsonyozni, mint itt nem karácsonyozni. (többek között ezért vagyok ugye itt.) úgyhogy elkezdtem megszervezni itt, hogy mikor-kivel-hova, ne legyek túl sokat egyedül, de egy kicsit nehéz hindukkal meg muszlimokkal valódi karácsonyi programot tervezni. egyrészt mert nem ünneplik a karácsonyt (a nepáli barátom azt sem

annyiféle dolgot tudok reggelizni, hogy nem tudom megszámolni. ilyen még soha nem volt az életemben. (általában reggeli sem volt.) az agyam éhezik (bár amióta rendszeresen Scrabble-özünk, kicsit jobb, angolul játszva ugyanis olyan területeit mozgatom meg, amiknek a létezéséről sem tudtam), de a testem tökéletesen elégedett. a Maslow-piramis mondjuk alsó három szintje rendben van, ideje foglalkozni a többivel. (tudtátok, hogy lehet úgy is élni, hogy az ember nem csak krumplit eszik a hónap utolsó két hetében?) bár azt, hogy ennyire fog hiányozni a színház, nem sejtettem. csak hadd menjek el a Katonába.

azt álmodtam, hogy elfelejtettem németül. borzalmas volt. (intő jel.)

néhány napig nagyon erős szél volt, megkopaszította a platánokat a környéken. egészen máshogy néz ki most az utca. ezek a platánok nem olyan platánok, mint otthon: felfele vannak nyírva, inkább magasak, mint terebélyesek. amikor hazafelé jövök, csicseregnek a fényszennyezéstől kicsit megkergült madarak, hideg van, esik. nem igaz, hogy mindig esik, de az igaz, hogy mindig eshet.  szeretnék venni egy új sapkát, vagy inkább kalapot. vagy kendőt. hideg van, anya szürke nagykendőjére gondolok, amit Moszkvából hozott, nagyon jó meleg az a nagykendő, hol lehet most. a lengyel boltot végül véletlenül fedeztük fel (innen öt percre), most már ne aggódjatok, boldog lesz a kelet-európai gyomrom.

amúgy hazudtam, egy csomó filmet nem tudnék megnézni bőgés nélkül, az, hogy egyet mégis sikerült, szerencsés véletlen volt csak. lassan kilenc hónapja már, ennyi idő alatt el lehet kezdetni felépítni egy másik életet, a másik oldalról viszont tényleg nem történt semmi, de semmi. egy kicsit máshogy képzeltem el ezt az egészet, hogy majd néha szomorú leszek, néha meg kicsit kevésbé leszek szomorú, de a valóság nem ilyen, a valóság olyan, hogy ami történt, beépült a személyiségembe, mindenben ott van, amit gondolok, mondok vagy teszek, állandóan és folyamatosan, mintha ez egy szűrő lenne, és kizárólag ezen keresztül kommunikálhatok a külvilággal és magammal. nagyon szeretném egy ábrával illusztrálni, hogy hogy látom most magam és a testvéreim, de nem találok ilyen ábrát. mindenesetre olyan, mintha egy körhinta nagyon gyorsan forogna, aztán a körhinta közepe egyszerűen eltűnik,  a hintán ülők meg elrepülnek a szélrózsa minden irányába a centripetális erő kikerülhetetlen hatására. négyen

ma elmentünk egy ún. irodalmi eseményre. korábban is jártunk (mármint Budapesten) ún. irodalmi eseményekre. ezeknek mindig hármas céljuk volt: a) hallani valami okosat / érdekeset, b) találkozni a barátainkkal és c) új kapcsolatokat szerezni. itt még nincsenek barátaink (nagyon nehéz barátokat szerezni!), és a munkahelyünkön sem jutunk elég szellemi táplálékhoz, úgyhogy jó ötletnek tűnt elmenni ide . azt gondoltuk, hogy ez is egy ún. irodalmi esemény lesz, ahol lesznek szakállas (vagy bajszos, elvégre Movember van) irodalmárok, csóró és kedves bölcsészlányok, meg egy-két nagymenő. azt is gondoltuk, hogy egy olyan beszélgetés, amin ilyen szakemberek vesznek részt, csak izgalmas lehet. van, amiben tévedtünk. a beszélgetés tényleg izgalmas volt (bár kicsit nehezen lehetett követni, mert a beszélgetők háta mögött élőben ment a twitterfal, és folyamatosan pörgött rajta a kontent). viszont a The Ivy klubban volt, ami egy meghívásos klub Londonban, levették a kabátunkat is, mindenki persze

arra gondoltam tegnap, amikor munkába indultam, hogy mennyire rendbejöttem lelkileg, már akármilyen filmet végig tudok nézni elérzékenyülés nélkül, és nem bőgéssel oldom meg a problémákat, valamint arra is, hogy mennyire megerősödtem fizikailag, sosem vagyok beteg, pedig sok időt töltök nagyon hidegben stb. aztán odaértem a munkahelyemre, elsírtam magam, amiért piszkált a menedzserem, megint csupa seb lett a kezem, hazafelé pedig negyven percen át zokogtam, amiért részeg fiatalok elvették a sapkám. (ez így utólag viccesen hangzik, akkor nem volt az.) az apróbb hullámvölgyeket leszámítva minden szuper egyébként, ma például nem mentünk el megnézni a Hollywood-kosztümkiállítást (Hollywoodkosztüm-kiállítást?), mert drágának tartottuk, úgyhogy inkább elmentünk a világ legnagyobb játékboltjába ámuldozni, és persze vettünk egy Scrabble-t, nyilván drágábban, mint amennyibe a két jegy került volna. ebben a játékboltban amúgy mindenkinek tudnék (tudni fogok)  tökéletes  ajándékot venni, ami

már nem tudom, miért nem olvastam el eddig a könnymutatványosok legendáját, de jó, hogy most olvasom, ennyire reménytelenül távol mindattól, ahol az történik. valódi honvágyam lett tőle, vágyódás a Duna és a Tisza szaga után, az ártéri fák susogása, a gémek, kacsák és bakcsók után, hiányzik a Pilis, hiányoznak a budai hegyek, hiányzik a táti sziget és a dunakanyar. de az is lehet, hogy csak megfojt a város, jó lenne akár csak egy napra is elhagyni Londont. hiányzik a megértés és a megértve levés, a magabiztosságot adó kulturális és nyelvi háttér - folyamatosan tanulok, persze, de nem tudok még semmit. ismeretlen a múlt, nem tudom helyesen dekódolni a jelen eseményeit, túl sokat kell pótolnom. kérdés, hogy megéri-e - nyilván azzal a tudattal vágtam bele, hogy igen, meg kell érnie.

ha honvágyam is van, az nem is csak a családom meg a barátaim hiánya, meg nem is csak a vágyódás Budapest iránt. a honvágyam nem helyhez, inkább időhöz kötött, egy olyan idilli időszakba vágyódom vissza, ami egyébként soha sem létezett abban az idilliségben, amelyben most megjelenik számomra. a múlt iránt vágyódni viszont annyira képtelenség, hogy inkább nem is vágyódom.

álmomban találtam egy magyar boltot közel a munkahelyemhez, ahol vettem tejfölt**, és készítettem belőle istenien finom rakott krumplit. valójában viszont nem hiszem, hogy a hazai ízek hiányoznának, sokkal változatosabban eszem, mint otthon, ráadásul nem is kell elmenni a Dob utcai kóser boltba a méregdrága kóser gumicukorért, ha olyan gumicukrot akarok enni, amihez nem öltek meg kismalacokat, mert a környéken az összes bolt csak halal* termékeket árul. (mondjuk nekem gyanús, hogy csak az van ráírva, hogy nem tartalmaz disznót, ellenben nincs rajta az óriási, zöld V betű, ami itt minden teljesen húsmentes ételen rajta van, de ne legyek telhetetlen.) *ennek sajnos nem tudom a magyar nevét, de nagyon gyanús, hogy nincs is. **most gyorsan megnéztem a neten a magyar boltokat, nem nagyon értem, hogy ki az, aki 2 fontot kifizet az ARO vajkrémért, amikor vehet philadelphiát is, ami sokkal fincsibb.

ha senki más nem is, én pontosan tudom, hogy miért van szükségem az életem annyi darabkára darabolására, ahány blogom van (és persze van az a csomó minden, ami nem is blogtéma, és tulajdonképpen az a fontosabb), úgyhogy most itt egy link a londoni blogunkhoz. ami fölé az van írva, hogy Zsófi, azt én írtam, ami fölé meg az, hogy Miri, azt meg Miri.

azt gondolom, hogy a környéken lakók hamarosan álmukból is felkeltve el tudják majd dúdolni a fejérvárit *, mert ha éjszakás vagyok, mindig indulókat dúdolok hazafelé, hogy elég gyorsan szedjem a lábam és ne féljek, és még akkor is tartom a lépést, ha piros a lámpa. (azt gondolom, hogy ez a betegség hangsúlyozott mértékben van jelen volt vagy jelenlegi fúvószenekari tagoknál.) *ha a felvétel 2009-es, akkor nagyon-nagyon nagy a valószínűsége, hogy én is játszom rajta. persze a zenekart sosem veszik. ha inkább egy olyan felvételt hallanátok, ami nem ilyen kínosan hamis, ellenben szerintem már túl gyors, akkor inkább ide klikk.

mindig szokatlan, ha valakivel, akit egy meghatározott helyről ismersz (pl. ugyanabba a középiskolába jártatok) új helyen találkoztok (pl. London). éppen ez történt velem (meg V-vel) tegnap - ha jól számolom, nyolcadikos volt, amikor utoljára láttam, most meg tud virágot formázni a kávé tetejére tejhabból. (ráadásul milyen finom volt az a kávé!) nagyon nehéz elképzelni, hogy a gimnazista éveim is  ugyanehhez az élethez tartoznak. (de ha már nem ugyanaz vagyok, mint aki 18 évesen, és hogyan is lehetnék ugyanaz, akkor biztos, hogy az ugyanez az élet?)