égboltsapkájú

nem tudom, elmondjam-e a pszichológusomnak, hogy holnap dolgozni is szívesebben mennék, mint hozzá beszélgetni, pedig ilyen igazán nem szokott lenni. (mármint hogy szívesebben mennék dolgozni, mint bármi.) de az is lehet, hogy csak túlaggódom, mint mindent. pedig az nyilvánvaló, hogy problémáim vannak, például rendrakáskor nem találtam az egyik legkedvencebb könyvem ( Atwood: Cat's Eye , titkos tervem, hogy ha egyszer végre lediplomázok, lefordítom magyarra), úgyhogy másnap megint  megvettem a charity shopban. (mondjuk azóta sem találtam meg az eredetit, úgyhogy lehet, hogy valamelyik surferünknek megtetszett, ami nem baj.) ahelyett, hogy ruhákat vennék, már megint.

a jó hír, hogy most már nagyon alaposan kivizsgáltak, és makkegészséges vagyok. a rossz hír, hogy ettől függetlenül még mindig nagyon fáj a hasam. (már egy éve.) hát ilyenkor mi van.

szívesen megosztanám veletek, hogy mit mondott ma reggel a pszichológusom, de a pszichológusom nem mond semmit, csak én beszélek. mondjuk ma legalább beszéltem, nem úgy, mint múlt héten, amikor nem mondtam semmit. azt gondolom, hogy azért nem nézek soha rá, mert az ablakkal szemben ül - általában azon szoktam gondolkodni közben, hogy egyesével kihúzom a fiókokat és megtöltöm őket mindenfélével, ami a szobában van. ma szerintem csak azért beszéltem amúgy, mert elkezdtem a Bartist, és az megesz belülről, miközben olvasom.

azt még mindig nagyon nehezen viselem, hogy mennyire nem dolgozunk össze a csoporttársaimmal, pedig nem is vagyunk versenytársak. miért, miért. (persze az is lehet, hogy ez egy ilyen graduate dolog, és az undergradok itt is összedolgoznak, ki tudja.)

J. és M. a dolgozatírás hajrájában jöttek, mégis ők voltak az eddigi legjobb vendégeink. (legalábbis szerintem.) ugyan stoppal érkeztek (stoppal! Angliába!), mégis hamar kiderült, hogy sokkal több közös van bennünk, mint elsőre gondoltuk. annyira jót beszélgettünk, hogy játszani sem kellett volna, ha nem akarunk (korábban vettünk már elő társasjátékot csak azért, hogy ne üljünk kínos csöndben az asztalnál), de akartunk, mert ők is ugyanazokat a játékokat szeretik, mint mi. ("I had a friend who wanted to play Ticket to Ride every single time. well, we're not friends any more.") ráadásul sokat segített, hogy Antwerpenben ők is rendszeresen hostolnak, tehát tudják, hogy jófejség ha megcsinálják az ágyat maguk után, ha megkérdezik, hogy kell-e nekünk a fürdőszoba, mielőtt elmennek zuhanyozni, meg hogy jobb egy kérdésre azt válaszolni, hogy "yes" vagy "no", ahelyett, hogy "I don't mind". kicsit bánom, hogy máris elmentek.

ülök a könyvtárban, csak lélegzek és élvezem, hogy csönd van. (ahelyett, hogy a beadandómat írnám.) (ráadásul a mellettem ülő fiú állandóan radíroz és így remeg az asztal - ki ír ma még ceruzával?) még csak hétfő van, de máris hoztam egy fontos döntést: végigmegyek egy úton, amin eddig féltem végigmenni. (ki kérte valaha is, hogy beszéljek, aztán mégis mindig itt vagyok és jár a szám.)

C. annyira jó fej CS-er, hogy már harmadjára újrázott, úgyhogy már nem is igazán CS-er, hanem inkább barát. milyen ritkán találkozunk olyan emberekkel, akikkel otthon is barátok lennénk. (persze senki sem marad Londonban.)