égboltsapkájú

Petőfi nem vacakolt annyit a hivatkozással, mint én, A hóhér kötele elején ugyanazt idézi, amit én a Háy János dolgozatomban. Ő simán odaírta a tízparancsolat szerzőjeként, hogy JEHOVA (kiskapitális). Eszem megáll. Mondjuk úgy döntöttem, hogy a közhelyszerű idézetet Az ember tragédiájából nem fogom lapszám szerint hivatkozni, mivel ma végignyálaztam néhány kiadást a könyvtárban, de mindegyik viccesen nézne ki ott, hogy mondjuk MADÁCH (kiskapitális) Imre, Az ember tragédiája , Bp., Unikornis, 1995, 32.

ha az emberen van például bukó, az azért jó, mert amikor lehajol, hogy eloldja a közlekedési táblától a járgányt, és lebuccolja a póznát, akkor az nem fáj. de lehet, hogy ha nem lett volna rajtam bukó, nem is buccolom le. viszont kesztyű, na, az nem volt ma rajtam, aztán még most is azt nézegetem, mik ezek az érzéketlen, piros izék az ujjaim helyett. amúgy nem volt ez olyan rossz nap, pl. a hátsó villogóm csak a kolin belül esett le. más pozitív most nem jut az eszembe.

képes voltam órákon át bosszankodni azon, hogy a franciák Jean-Sébastien Bach-ot csináltak szegény Johann Sebastianból, hogy ez micsoda udvariatlanság (persze nyilván nem ezen bosszankodtam, hanem azon, hogy úgy egyáltalán fordítanom kell), aztán kinyitottam a Moliere-t, ahol valamilyen rejtélyes oknál fogva Uborkának van fordítva M. Jourdain (és Lidinek Nicole), és megállapítottam, hogy hát, hülyék mindenhol vannak és lesznek is. (viszont például az, hogy a Harry Potterben magyarosítva vannak a nevek, az jó. a palotánál voltak beszélő becenevek, amiket át kellett írni, ott kompromisszumos megoldás született, akármennyire is bután néz ki pl. a Mrs. Kotnyeles, még mind jobb, mint a Kotnyeles asszonyság.) sajnos évszám nincs a könyvben, a jelmeztervek rajzolóját és a kiadóvezetőt nyomoztam le google-n, így saccolom 1945 és 1948 közé (na meg az első pecsét benne vörös csillagos, búzakalász-kalapácsos, viszont nem ITI-s, hanem EC-s). és a végén vannak rajzok a szereplőkről, meg a különböző...

ez így elfogadható taktikának tűnik, addig tanulni, amíg le nem merül a MaSnI. (persze még bírja tizenhét percig, de szerencsére kész vagyok a mai penzummal.)

azon gondolkodtam hajnali négy órakor, hogy ki az a fiúszárnyon, aki még ébren van ilyenkor, amikor pedig már aludni kellene. aztán azon, hogy amikor alsós voltam, és a panelban laktunk, akkor éjszakákon át ácsorogtam az ablak előtt, és bámultam a szemben lévő tízemeletest, és vártam, hogy lesz-e olyan, hogy egyszer elalszik az összes lámpa, és mindenki aludni megy. nem volt. (néha reggelig vártam, amikor már elkezdték felkapcsolgatni a lámpákat.) (akkortájt még féltem, hogy kivilágít a lámpa az ajtó alatt, ha olvasni próbálok, és anyu elküld aludni, ezért inkább mászkáltam a sötét szobában, és éjszakákon át nem csináltam semmit.) szóval azon gondolkodtam, mennyire nyomasztóan ismétlődnek az elemek az ember életében.

gondoltam, írok arról, hogyan találtam meg az elveszettnek hitt naplómat a könyvespolcomon (mindig jó voltam abban, hogyan kell elrejteni dolgokat), de aztán olyan abszurdnak tűnt, hogy a blogomban a naplómról írjak. mintha a naplómban a blogomról írnék.

néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha mondjuk lenne egy fiú, aki tetszik, és pont ugyanennek a fiúnak én is tetszenék, az milyen jó lenne. persze nem érzem úgy, hogy az érzelmi életem például sivár, vagy hogy az emberi kapcsolataim igencsak a könyvtárra korlátozódnak, persze nem érzem. (na nem mintha lenne időm ilyenekre. olyan lelkifurdalásom van mindig, ha véletlenül nem könyvekkel, hanem emberekkel vagyok, hogy az szörnyű.)