égboltsapkájú

visszaolvastam egy kicsit a blogot, főleg, hogy kiderítsem, szoktam-e évértékelőt írni (nem szoktam), és hogy belefájduljon a szívem, mennyire kedves és csacska és szívet melengető volt ez a hely (legalábbis számomra), mielőtt még kedvességem és csacskaságom át nem került volna olyan blogokra, amiket nem nyomaszt öt év, hogy itt csak azért maradjak, mert nincs szívem elhagyni. (ez nagyon gonoszan hangzik, de igaz.) biztos azt gondoljátok, hogy mindent időben be kell zárni, milyen jó, hogy a Kispál is feloszlott, így nem volt akkora mítoszromboló Lovasiék borzalmas karácsonyi száma, de ha bezárom ezt a blogot, akkor megszüntetem a folytonosságot önmagam és önmagam között, ami pedig kétségtelenül a legrosszabb ötlet. (ezt a folytonosságot már így is keresnem kell időnként, és arra, hogy megtaláljam, ez a legjobb hely. igen, ez egy blog magamnak, meg azoknak, akik így sem unják nagyon. ide gonosz kommenteket sem kérek, csak kedveseket.) hogy egy kicsit visszakanyarodjak az évzáráshoz:...

az étkezési szokásaim gyökeres megváltozását azon lehet a leginkább lemérni, hogy közel egy hónapja áll egy doboz nutellám a szekrényben.

közeledik az évvége, de a leltár szó hallatára csak futkos a hideg a hátamon. (a leltár pedig egy nagyon jó eszköz. használni kell.)

valójában úgy terveztem, hogy nem megyek utcára tegnap, a Boxing Day & metrósztrájk épp elég indok ahhoz, hogy az ember ki se dugja az orrát otthonról, de csodálatos munkahelyem közös vacsorát szervezett a város másik végén, úgyhogy egyszer csak az Oxford Streeten találtam magam. bár otthon is láttam már izgalmas közlekedési helyzeteket, az, ahogy 6 rendőr áll sorfalat a megérkező 25-ös busz előtt (három ment el, mire felfértünk egyre), és egyesével engedi fel az embereket, megafonokkal koordinálva a tömeget (stand back, please, stop pushing, please), nagyon ijesztő volt. (a mellettem álló férfi úgy érezte, hogy inzultálják a feleségét, ezért verekedni kezdett, őt nem engedték fel a buszra, mert nem volt elég civilized.) ritkán érzem csak, hogy egy tízmilliós városban élek (igyekszem elkerülni a busy periodokat, és ebben szerencsére a beosztásom is segít), de most nagyon éreztem.

váratlanul felhívtak szkájpon, akiknél svájcban voltam aupair két éve nyáron, és persze meg sem tudtam szólalni németül. nem hiszem ugyan, hogy elfelejtenék németül, de ezt a nyelvek közötti váltást valahogy gyakorolnom kell, mert mindig zavarba jövök, ha más nyelven szólnak hozzám, mint amire számítok. (igen, ebbe beletartozik az is, ha valaki magyarul szól hozzám, amikor dolgozom. a múltkor nem tudtam magyarul mondani a visszajárót a magyar srácoknak, borzasztóan ciki volt, viszont ettől még nem rettegek attól, hogy napokon belül elfelejtenék magyarul, vagy ilyesmi.) különösen nehezíti számomra a dolgot, hogy amíg németül "hagyományos" módszerrel tanultam meg (van a fejemben egy szótár, az egyik oldalon a magyar kifejezésekkel, a másik oldalon a német megfelelőjükkel), angolul az órai oktatásom is csak célnyelven történt. a bennem élő nyelvész szerint ennek nem kellene számítania, de látom, hogy mennyire máshogy működik az agyam, ha a németet használom, mint ha az angolt. (...

ezen a héten nagyon elfoglalt voltam, most voltam ugyanis pótnanny. a gyerekek borzasztóan aranyosak voltak, két kislány (7 és 8 évesek), olasz-japán-angol három anyanyelvűek. (csak így lazán.)  nagyon közvetlenek voltak, nem volt átmeneti periódus, amíg elfogadtatom magam velük, nagyon simán ment. (borzasztóan sok ember van körülöttük.) bár tényleg nagyon aranyosak voltak a kislányok, és szerettem velük lenni (bár a vendéggyerekekkel bújócskázás egy hatemeletes viktoriánus házban kimerítő volt), számomra elképesztő, hogy hogyan engedhetnek be emberek ennyire a privát szférájukba egy idegent. úgy bízták rám a gyerekiket, hogy egyszer sem találkoztak velem, csak egy ismerős ismerőse ajánlott, egyszer beszéltünk telefonon, és a nanny odaadta a kulcsokat. a lányok az apjuk előtt szégyenlősek voltak és csöndesek, velem közvetlenek, vadak és bújósak. a koklúzió mégis az, hogy ezt többet nem, nagyon zavarban voltam végig. (főleg akkor, amikor az apuka velem csomagoltatta be a feleségé...

néha arra gondolok, hogy az is lehetséges, hiszen minden lehetséges, hogy az anyám csak azt tette, amire titokban mindenki a legjobban vágyik (és amire valójában én is vágytam, amikor országot váltottam): új életet kezdeni valahol máshol. tiszta lappal. ez pedig nagy bátorságot igényel.