égboltsapkájú

most egy videót hoztam nektek a pénteki órámról: a kísérletben azt vizsgálták, hogy hatással van-e a kisbaba beszédértésére az, hogy tudja-e mozgatni a nyelvét. úgyhogy vagy olyan cumit adtak neki, ami leszorítja a nyelvét, vagy olyat, ami nem szorítja le, és azt vizsgálták, hogy ebben a két kondícióban hallja-e a különbséget két hang között. ilyen pici babáknál ezt általában úgy vizsgálják, hogy addig ismételnek valamit, amíg a baba hozzá nem szokik, aztán megváltoztatják a stimulust, és a baba az újdonság hatására arrafelé fordítja a fejét - ha a baba nem hallja a különbséget a két stimulus között, akkor pedig nem fordítja. (ennél kisebb babáknál pedig azt vizsgálják, hogy milyen intenzitással cumizik! ha érdekel titeket, szerintem arról is találok videót.)

ma találkoztam a strand coordinátorommal (szakirányfelelős?), múlt héten kétségbeesetten írtam neki egy emailt az éjszaka közepén, hogy nem találok supervisort és mi lesz. egy kicsit megnyugtatott, hogy még nem vagyok elkésve semmivel, de ami ennél is fontosabb, feltette azokat a kérdéseket, amiket én nem szoktam feltenni: mit fogok csinálni, miután lediplomáztam, PhD vagy munkát keresek, és ha munkát keresek, akkor minek ilyen felesleges (de izgalmas) képzésre költöttem el azt a rengeteg pénzt (ezt persze nem kérdezte, ezt csak én gondoltam hozzá), ha meg PhD-t csinálok, akkor miért fordítom minden energiám a tanulásra, miért kell nekem második (a magyartanítás) és harmadik (a content writing) munka, a tördelésről nem is beszélve. mondjuk ott legalább leadtam a kötetet a hét elején. persze ezt sem kérdezte, úgy tudja, hogy négy napot dolgozom egy héten, ami mondjuk nem igaz, de nem akartam sokkolni. nyilván azért kell, mert a rendes munkám nem elégít ki és nem okoz kihívást: olyan ...

most sem az egyetem sem a munkám de a másik és a harmadik munkám és a családom igen

A mai játékajánló abból a szempontból rendhagyó, hogy kifejezetten nem szerettem a játékot, amiről írok. A V&A Childhood Museum által szervezett 'game testing' event valójában sokkal kevesebb volt, mint amit ígért, még akkor is, ha alapvetően nem éreztük magunkat rosszul. a "game testing" négy standot jelentett, ebből kettőt tudtunk megnézni, mert utána volt egy játéktervező verseny, ahol csak azért indultunk, hogy ne érezzük azt, hogy feleslegesen utaztunk másfél órát. A Glimpse egy egyszerű családi kártyajáték, gyerekkorunk "Guess who?" játékára alapozva. Két csapat van, mindkét csapatból az egyik játékos kap egy piros lencsés szemüveget, amitől elveszti a színlátását. A másik játékos pedig mindig kiválaszt egy arcot a lerakott 16 közül, és kártyák alapján mond róla valamit. Ilyesmi kártyák vannak: "Mutogasd el, hogy eszik ez az ember", "Mit eszik ez az ember reggelire", "Milyen ennek az embernek a családja". Az a kise...

ja meg színházban is voltunk elég jó volt, amit leginkább azáltal lehet mérni, hogy vissza-vissza gondolok rá.

"nincs vesztenivalóm" alapon közvetlenül a CEO-hoz mentem a problémámmal, "this is not a you thing, this is a changed business plans thing", mondta, úgyhogy veszett fejsze nyele. de azt is mondta, hogy körbenéz, hátha talál nekem valami mást. majd meglátjuk. mindegy, úgysem erre kellene koncentrálnom, hanem az iskolára, de valamiért idén nem tudok. pénteken prezentáció, és el kell kezdenem az esszén, a beadandón és leginkább a PROJEKTEN gondolkodni. most a bilingual szülők kódswitchingjéről és borrowingjáról olvasok, ami egészen konkrétan az, amit én csinálok ebben a mondatban. (V. is csupa stressz, pont arra emlékeztet, amikor a gimi utolsó éveiben én tanultam sírva hajnalig minden éjjel, csak azért, hogy másnap elaludjak biológián. mondjuk itt angol mértékek vannak, semmi hajnalig tanulás vagy ötkor kelés. mindenesetre nem kellene szigorúnak lennem, csak azért, mert magammal az vagyok.)

nem tudhattam előre, hogy milyen jól fog jönni, de a szerencse úgy hozta, hogy rengeteg izgalmas dolgot terveztünk erre a hétre, úgyhogy nem azon szomorkodtam, ami nincs és nem is lehet. a  You Say You Want a Revolution  kiállítás (vagy inkább show) a V&A-ban, nagyon látványos (vagy akármi is ennek a hallással kapcsolatos megfelelője), és nagyjából ezzel ki is fújt. imádtam, persze, ki ne szeretné, ha három órán keresztül a kedvenc számai szólnának nagyon jó minőségben, random érdekességeket tudhatna meg (például hogy Angliában a nők 1973-ig csak a férjük nevére kaphattak hitelkártyát) és élőben láthatná John Lennon ruhatárának nagy részét. (nem viccelek, minden teremben volt valami: szemüveg, fekete öltöny, fehér öltöny, Sergeant Peppet outfit.) másrészt viszont a kiállítás túl nagyot akart markolni, és végül túl keveset fogott. úgy tűnt, hogy a zenei rész túlságosan el van választva a politikai tartalomtól, utóbbi a kiállítás vége felé, összezsúfolva bemutatva: a vietn...