Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: december, 2007

a virágbolt után

Maf: én nem szeretem a virágokat. ők sem szeretnek engem. nézd meg például a rózsát! szúr. persze én is szúrok, de csak ha muszáj.
Macs: a rózsa sem szúr, ha tudod, hol kell megfogni.

azt mondják, hogy

szeszélyes vagyok. Na jó, ebben lehet valami. Nem csak azért, mert annyian mondják, hanem mert tényleg így van. Olyan apró dolgok tudják pillanatok alatt megváltoztatni a hangulatom, mint a hóesés, a kakaó hiánya, vagy egy elrepülő harkály... És akkor az egyik pillanatban még happy minden, és utána már nem és harapok. És ha ez egy egészen picikét, tényleg csak picikét normalizálódna, az tök jó lenne...

Ma voltunk bent Maccsal Esztergomban, csudajó volt, moziba akartunk menni, csak vagy én néztem félre a portponthut, vagy a mozi nézte félre magát. A zöldház nem volt nyitva, a technika háza sem, de Macs finoman bekopogott a zöldházba és beszélgettünk a biztonságiőrrel meg a kutyájával. Megkérdezte, hogy kinek hiszünk neki vagy az internetnek? Ez nyomós érv. Jó fejnek tűnt a kutyája...
Kárpótlásul, ha már berángattam a hidegbuszon a hidegvárosba, beültünk a Központi Kávéházba, ott még úgyis csak látogatóban voltam, mert magam miatt nem ülök be ilyen drága helyre... de finom kávéval kényezt…

még egy éjszaka

Hajnali ötig mézeskalácsot sütni, az belefér.
Hajnali négyig Kosztolányi verseket olvasni, az is belefér.
Hajnali négyig Paradise Kisst nézni, az nem fér bele.
Hajnali háromig cédét írni ajándékba, az belefér.
Hajnali nemtudommeddig csavarogni Budapesten, az majd holnap lesz, az is bele fog férni.

Ami nagyon nem fér bele, az az, hogy mindez egymás után van. De végülis nem baj, mert így jó.
Rájöttem, hogy a fáradtsággal egyenes arányban növekszik a vágy, hogy valamit a számba vegyek. Pedig én sosem rágtam a körmöm meg a tollam. Így tizennyolc év után remek dolog elkezdeni.

Néha kicsit azt hiszem, hogy képes vagyok úgy élni, mint ahogy a normális emberek szoktak. Például barátokkal együtt lenni, meg ilyenek. És még jól is tudom magam érezni. Meg holnap PUF és Sziámi a Gödörben, és az jó lesz. Csak azon gondolkozom, hogy vajon a suliidő a fárasztóbb, vagy a szünet? De utolsó két nap becsszó kialszom magam!

valahogy muszáj...

Raktam a tűzre, már szépen pattogott, egész meleg lett... A kályha közelében már néha tizenhét fok, ez ott csúcshőmérséklet... Börtöntölteléket olvastam, megint csak a feléig jutottam el, szerintem az lesz az a könyv, amit sosem fogok befejezni, mert nem szabad elhoznom onnan. Meg Szepes Máriát is olvastam, meg mellettem a Borca is, csak ő a Pöttyös Pannit, én meg egy scifit, és ez azt a törést eredményezte bennem, hogy túl gyakran jut eszembe, hogy csak mesekönyv az egész, és úgy nem is olyan jó fantasztikus regényt olvasni. (Persze a Kosztolányi novelláskötetemet csak nem vihettem magammal apához, attól rosszat álmodtam a múltkor és azóta nem merem elővenni...) Meg kottákat is válogattam, hosszú órákon át, az előző néni otthagyta a padláson (mármint a férje, a néni már meghalt). Apáék csak eltüzelnék, pedig van olyan is, amit 1907-ben nyomtattak. A 12 év zenetanulás haszna, hogy remekül össze tudok rakni lapokból akár teljes operákat is. Még ott maradt, felviszik a padlásra, de tava…

a Theobroma...

azt jelenti, hogy az istenek eledele. Egyébként pedig maga a kakaófa. Azt hiszem legalábbis, de magyarul nem volt róla olyan sok, mint amennyit megérdemelne. A nevet egyébként ajándékba kaptam és az ajándékba kapott neveket meg kell becsülni. Meg azt is, aki adja.

kértek kakaót?

Nyolcezer forintot hagytam a könyvesboltban. Persze megérte. Ajándék lesz mind. Jó, ma a könyvesbolt sem volt az igazi, zajos volt, tömeg volt és szólt valami borzalmas karácsonyi cédé. De akkoris menekülés az utca elől, ami még sokkal rosszabb. Csak jönnek és jönnek és jönnek és egy Cseh Tamás dal jut róla az eszembe. És olyan ideges mindenki és nem tudok úgy menni, hogy ne vegyenek észre. Pedig végig a bódék mögött a piacutcán, meg lehajtott fejjel és behúzott nyakkal... És a könyvesboltban sincs csend...

Suliban az angyalkától gyönyörű Vonnegut idézetet kaptam (A hazátlan emberből), meg négy cédényi verset... nagy része olyan, amit a szerző maga olvas fel, és abba nagyon bele tudok szerelmesedni. Még Babits is van közte! Köszönöm neki, örömet szerzett vele :) Egyébként a Le pont Mirabeau is fent van úgy a neten, hogy Apollinaire mondja, ami tényleg furcsa, mert ő tényleg nagyon régen élt... Meg amikor Bartók mondja el a Cantata Profana szövegét, mmm... gyönyörű :)
(Igazából nem tudo…

Szent Ambrus...

...a mézesbábosok védőszentje. Ő vigyázott rám egész éjjel. Bár az furcsa ám, hogy ilyen eszméletlenül rövid egy éjszaka - az öcsém most kel, én meg le sem feküdtem. Már muszáj volt. Betegen rengeteget aludtam egész héten, a legkülönbözőbb időpontokban, még olyan is volt, hogy éjfél előtt lefeküdtem, meg 10-12-mégtöbb órát egyhuzamban. Ez persze kipihentté tesz. (Jé.) De a bagolytermészet elnyomhatatlan...
A doktorbácsi meg csak hadd higgye, hogy a rengeteg antibiotikumtól gyógyultam meg ilyen szépen, amikor pedig talán attól is, hogy ki se dugom az orrom a házból. Kezdem ijesztően unni...

Mindenkinek van valami stiklije... van, aki nem eszik, van, aki fél a pókoktól és van, aki nem alszik. Mert éjjel minek? Az éjszaka különbenis izgalmas és fura. De azért majd vetetek anyuval valami altatót, mert suliidőben mégiscsak necces hajnali fél háromkor fent ficánkolni és nem tudni mit kezdeni magammal. Most még hagyján, talán most helyrebillen szépen a bioritmusom. Ugye? Muszáj neki.

Persze az …

egy a sok közül

- És milyen hellesnek lenni?
- Nem vagyok helles. Szentistvános vagyok. Te voltál helles.
- Helles vagy, mert a Hellbe jársz.
- Nem. A Szent István Gimnáziumba járok, ami ideiglenesen épp abban az épületben lett elhelyezve, ami a volt Hell József Károly Szakközépiskoláé volt.
- Látod? Tehát helles vagy...

Nem baj, majd megszokják ők is, mi is megszoktuk.

a milenneha

Csúnya kis állat. Olyan furkálós. Legjobban a fájdalmas emlékeket szereti, meg azokat, ahol valami nagy döntést kellett hozni. Oda beássa magát és motoszkál. Az embert meg az örökös motozásával az őrületbe kergeti. Csak arra tud gondolni, hogy mi lenne most, ha akkor másképp csinált volna valamit... ha máshogy történt volna... mi lenne, ha másképp dönt... bűntudat, kétség emészti belülről akár éveken át, a kis milenneha pedig csúnya nagy élősködővé hízik.
Hogy hogy lehet küzdeni a kis dög ellen? Nehezen. Például egyszer s mindenkorra el kell fogadni, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni, a jövőt viszont igen. Ezért jó lenne azzal foglalkozni. Meg azt is el kell fogadni, hogy az ember felelős ugyan a döntéseiért, de minden hiba megtanít valamire és minden esemény, ami történik, segít, hogy azzá válj, aki most vagy.
És egy idő után a milenneha zsugorodik, és akár még a tisztánlátásban is segít.

Macseknek bocs, az ő milennehája más...

az úgy volt,

hogy szombat délre már egész szépen meggyógyultam. A karácsonyi koncertet hülyeség lett volna kihagyni, még akkor is, ha hideg volt nagyon... Gyönyörű volt, nagyon, és az sem baj ilyenkor, hogy nem szólnak mindig teljesen tiszta hangok, meg valaki mindig hamisan énekel...

a hiba ott van, hogy vacsoráztam tegnap este a soksok nap szigorú diéta után. Jó, még a szurit is elviselem, de ez a kakaómegvonás nem tetszik. Nagyon nem. Anyunak nincs igaza, nem a csavargás miatt estem vissza, csak egy kicsit volt zsúfolt a hétvége, de a vasárnapi falukarácsonyt sem lehetett kihagyni... De anyu azt is mondta, hogy karácsonyig dönthetek, hogy énekkarozok vagy újságot szerkesztek, de mindketten tudjuk, hogy nem akadályozhatja meg, nem is szokta.

Az egyetlen előnye az egésznek, hogy kiolvastam félálomban a kilencnyolchetet, ami sikerkönyv ám, ezzel vannak teliplakátolva a metrófeljárók. És attól függetlenül, hogy sikerkönyv meg jól néz ki a borítója, még jó is, ami igazán nagy ritkaság. Ugye?

Mennyi nul…

betegen

Mindegyik arc ugyanolyan, géparcok, világító géparcok... csak forog, forog, forog, forog... Valaki, valaki kapcsolja le végre a villanyt! jó, most már jó... itt meleg van, de ez nem is én vagyok, ez valaki más teste... rengetegen vagyunk, nem férek el, eresszetek, eresszetek! Hajó... kényelmes, ringató, ringató, csak ne szédülnék ennyire, pedig jó ez is, meleg... nagyon egyedül vagyok, túl nagy a tenger...

A lázam nem ment le tegnap óta... pedig nagyon sokat aludtam, tényleg, igazán... délután még ment közben a zene, arra felébredtem néha, meg bele-belepiszkált az álmaimba is... de miért pont most? Felfoghatom büntetésnek azért, mert erre a hétvégére ennyi program terveződött be... de nem jó büntetés... mindig ez van... ott vagyok minden próbán, délután, hajnalban, a szimfónikusokkal éneklünk, a Vármegyeháza dísztermében és az előadásra lebetegszem... nem szabad, nem, akkoris meggyógyulok holnapig... jó, ma a főpróbára nem megyek be... bár ha megfertőzném a teljes énekkart, akkor nem l…

éjfél után

- nem szeretem Katonát...
- bevertem tegnap a fejem egy polc sarkába és még mindig veszettül fáj. ezért nem veszek sapkát. ezért még jobban fáj a fejem.
- nem fogok tudni felkelni fél hatkor. több értelme lenne le sem feküdni.
- a műkincsbecslő nagyon jó szó. ismételd: mű-kincs-becs-lő
- "közel az éjfél, veszélyes zónához értél..."
- vissza Katonához...

verba volant, scripta manent

Sententiákat kell tanulni. Szerencsére. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lenne a latin, ami monoton és magolós és tökjó buszonelalvás ellen. Mert ugye nem szabad elaludni, mert akkor valahol máshol fogok kikötni, mint ahol szeretném. De mi a francot keresek én még hajnali kettőkor ébren? Na?

Ma kakaós nap volt. Szerencsére. Mert ugye mondta Tanárúr fizikán, hogy ugyan drog, de nem ártalmas, és nem is tudja, hogy ezzel mennyire megnyugtatta kakaófüggő kis lelkivilágomat. Mondjuk azt nem mondta, hogy a hiánya viszont ártalmas. Elvonási tüneteket okoz. Meg Mészitől is kaptam kakaót délután fél három környékén, mert ő megvalósította azt, amit én csak tervezek: hogy bögrét és kakaóport vinni a suliba. Egyébként azért nem, mert a kakaóhoz külön szertartás kell, de akkor az nagyon jól esett, nagyon köszönöm neki :)

Utána volt Kodályverseny a Kicsiknek, nagyon sokáig ott kellett lenni, de nem is baj, mert szeretem sötétben az épületet. Megint égett a lámpa a Romban, de szerencsére fáradt vo…

szerepjáték

Talán már csütörtök hajnalban, énekkar előtt kitaláltam, hogy fogok erről írni, amikor a kis hetedikesek kinevettek a TK miatt, amikor ők travianon játszottak meg fókákat gyilkolásztak (be kéne tiltani...) és én sem kommentáltam az ő játékuk...
Talán a csütörtöki DÖKön (ennyi ö-betűt egyrakáson, pfujj), akkor azt mondták a kisfiúk (bocs), hogy pénteken nem érnek rá, mennek RPG-zni és az arcokból ítélve csak nekem volt fogalmam arról, hogy miről beszélnek. Szívesen megkérdeztem volna, hogy milyen rendszerben és hova, de inkább nem.
Talán csak tegnap, amikor meséltem a pizzériában Anettéknek, hogy szerepjátékos ismerős és hülyén néztek rám nagyon...

Aki már hallott róla, abban a legtöbb esetben az a kép él, hogy egy csapat rocker ül a földön körben, egy csomó hülye alakú kockával (meg ikozaéderrel, dodekaéderrel és hasonlókkal), ceruzával, papírokkal és olyanokat mondanak, hogy "előkapom a kardomat és megpróbálom lecsapni a fejét..."
Ez a kép részben helyes persze, de meglehetősen…

vajon

csak intőt adnának érte, vagy ki is csapnának? És megérne egy intőt a dolog? Persze még sosem kaptam semmiért, mindig csak dicséretek, ehhh... Persze nem mondom, hogy unalmas, meg nem jó, meg hogy annyira vágyok egy intőre így tizenkét év után... De az a tető azért mégiscsak ott van... Sötét is volt, esett is és egyedül voltam ott... Jó lett volna ugrani, de nem akkor, nem így... Arra a tetőre különbenis mászni kell, az elsőről... Kiülni a szélére és lógálni a lábat, vagy fel a kéményre, vagy végigsétálni rajta, megnézni a Romot közelebbről...
Az a jó, ha a vágyak vágyak maradnak. Van miért kinézni az ablakon, mert lehet azt mondani, hogy majd egyszer, majd ha senki sem lát, majd jövőre az írásbelik után, amikor már semmi sem számít, majd akkor... Addig meg lehet irigyelni a tetőfedőbácsit, aki teljesen legálisan kimászhat oda, ráadásul az ablakon keresztül...

tegnap este

rájöttem arra, hogy eddigi hiedelmemmel ellentétben télen is vannak az égen csillagok. Csak észre kell venni őket.

Boldog Mikulást!

rosszat álmodtam...

ami még hagyján, mert előfordul, de amikor csak huszonhét percem van egy délutáni szundira, akkor azt úgy kell kihasználni, hogy jó legyen. De nem volt jó. Az egész álom nagyon esztergomi volt, és csupa istvános meg szeretgomos mindenhol. A cselekmény nem rémlik, volt egy busz a sötétkapuban, meg például arra is emlékszem, hogy paniadam benne volt, bizonyos időközönként behajolt egy ablakon és megijesztett. Meg aSk is volt, de ő nem igazából csak félig, meg egy évfolyamtársam is, belőle három nagyon hasonló és sosem tudtam eldönteni sem azt, hogy melyik az igazi, sem azt, hogy hogy hívják.

Aztán valahogy kint voltam az utcán és a várhegyről leugrott egy siklóernyős... beleakadt a villanydrótba, megrázta a kettőhúsz, mint a gólyát, amikor kicsi voltam és mellém esett... pont úgy, mint egyszer rég, amikor egy bácsit az autó... és most is ugyanazt a bénultságot éreztem és a hangfalból szólt, szólt a PUF és nem tutam percekig megmozdulni... aztán szerencsére jött a következő szám és aludta…

hosszúak a napok...

Legalábbis én nagyon annak érzem. Mert ugye igazából rövidek, nagyon, amikor ébredek, még sötét van és általában akkor is, mire hazaérek. Most kivételesen nem, ezen én is csodálkozok, de még hátra van a nap fele...

Tegnap körbecsavarogtam a Várost... a kereszteket kell követni, én is tudom, csak már sötétedett és sehol sem láttam. Még szerencse, hogy a Bazilika mindenhol ott van, a hegyről is látszik, meg szentgyörgymezőről, a vízivárosból, a dunától, és ezért nem tévedhetek el, akármilyen sötét is van. Sokat gondolkoztam, hogy hova üljek be, de még elég sok volt az Utas és holdvilágból és azt nem lehet akárhol olvasni. Jó, lehet, persze, de nem mindegy, hogy hol. Elég komor a hangulata ahhoz, hogy a Dunakorzó kelljen hozzá...
Mondjuk eleve rosszul indult a nap, már a buszmegállóban észrevettem, hogy se telefon, se óra, se kiskanál, ami nélkül persze ki lehet bírni (még jó is, mert olyan szabad és bizonytalan a világ, elveszek és sosem találnak rám, megszökök és nem tudnak keresni és an…

élet

Egy anyaghalmaz környezetétől elhatárolódik, mozgásra és szaporodásra képes. A környezetével kapcsolatot tart anyagfelvétel és leadás útján.Komolyan csak ennyi lenne? Jelen pillanatban nem találok semmi hazugabb dolgot a sejtbiológiánál.

non confundar

Tanulni csak komolyzene mellett tudok... Komolyzene vagy jazz. És úgy jó is tanulni. Még biokémiát is, ami már majdnem olyan, mintha idegennyelv lenne. Persze van, ami szépen hangzik, mint pl a micella, ami pont olyan, mint egy szőke kis tündér neve, vagy a nikotinsavamid-adenin-dinukleotid-foszfát...
Moldvát sokszor, újra, mindig, mint a Carmina Buranat is, ami végre megvan, meg a legeslegeslegújabb BJO CD-t, meg a Bolerot és ha vége, akkor újra megint és mindig és folyamatosan, és el sem tudom képzelni közben, hogy én hallgathatok még valaha akár rockot, akár altert, akár bármit, amit a komolyzene közben tisztátalannak érzek.

Egyébként félelmetesen fekete volt ez a nap, olyan kegyetlen esős december, amikor az embernek még meghalni sincs kedve. Aztán hazafelé már jó volt, elállt az eső, a világ megszívta magát vele és tudtam, hogy csak meg kellene fogni azt a fatörzset és kicsavarni, meg a Getét is és a házakat mind, mint a szivacsot... Furcsa, hogy még az ilyen fekete esőtől is milye…

Utas és holdvilág

Rájöttem, hogy egyik nőalak sem szimpatikus belőle. Erzsi például lehetne a neve miatt is, nem szeretem ezt a nevet, azért is, amilyen, meg a hangja miatt is. Nem tudom úgy olvasni a regényt, hogy ne hallanám mindenhol azt a hangjátékot mögötte... Éva olyan... róla azt várná az ember, hogy tiszta lesz, nagyon tiszta, mert olyannak kellene lennie, különben csalódik benne az ember...

továbbvíve a gondolatsort: elkezdtem számomra pozitív nőalakokat keresni az irodalomban... Ha az író esetleg meg is alkotta a Tökéletes Nőt, az nekem nem tetszik...
Így utánagondolva nem is igazán emlékszem a női főszereplőkre, mindig a férfiakat néztem, akikbe szerelmesnek lehet lenni... (Mint Ulpius Tamásba, Ervinbe, Éliás Tóbiásba vagy a fiatal Ernesto Guevarába...)

Közben nagy nehezen találtam egy római lányt Moraviától, Andersen kis hableányát :), és Noémit az arany emberből, ami azért rossz, mert nem szeretem Jókait... meg persze a Funtineli boszorkány, de ő csak nagyon zárójelesen, nem követendő példaké…

my favourite things

Ülök a szobámban egy hatalmas kupac ruha tetején és a sokévvel ezelőtti naplóimat olvasom vissza. Hajnali három óra van, december másodika, a levegő hűvös, a világ álmos és étcsokiillatú. Átvirrasztom az éjszakát.

Muszáj. Egyrészt kénytelen voltam ráébredni arra, hogy túl nagy körülöttem (bennem is...) a káosz... az értékes nappalt úgysem fogom rendrakásra pazarolni... Másrészt délután egyig aludtam (ideje volt már), remekül kipihentem magam és hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy egy nap 18-19 aktív órából áll... az még nagyon nem telt le... Harmadrészt pedig az ilyen éjszakák után tökéletesen rendbe szokott jönni a bioritmusom és akár hetekig képes vagyok olyan életet élni, mint a normális emberek: nappal ébren vagyok, éjjel alszok. (Az, hogy ma délelőtt 10-kor, azaz 7 óra múlva hogy fogok matekórát tartani, még számomra is kérdés...)

Most megyek vissza kibontakozni az őskáoszból... addigis itt van az általam egyik legjobbnak tartott jazzdarab:

non cogito ergo non sum

Szerintem talán nincs is annál szebb, mint egy Haydn Te Deum után kilépni a zeneiskolából a hóba, péntek este van, harangoznak és pont rálátni a kivilágított Bazilikára... az ember lelkében tombol a halleluja, és világgá kellene kiabálni, hogy szép, szép, szép, nagyon szép!

Aztán persze az áhítat lassan megszűnik... még a hídon lovaskocsik robognak el mellettem, tizenkilencedik század elején vagyunk... sapit behúzni teljesen a szemembe, orromig sem látok, se jobbra, se balra, nem is kell... csak most ne zavarjanak meg...

A belváros mocskos. Megfojt, utálom. A piacutcán megyek végig, többéves megszokás, hogy a bódék mögött. Csak most sötét van... Olyan hangulata van, mint amikor akasztani viszik az embert... A hídon, a szigeten ott még éreztem azt, ami Esztergom lényege: a múltat benne... A városban viszont se múlt, se jövő, csak a jelen van és az is pillanatnyi, bizonytalan, nem tudom, hogy jutottam el a buszig, nem emlékszem...

A faluban megint más... az néma, havas, örök és végtelen...…