2013. január 31.

inkább nem vonok le semmilyen következtetést abból, hogy az utóbbi napokban csak akkor nem fáj a fogam, amikor dolgozom.

2013. január 29.

ha rossz napom van, azt mondom, nem tudok aludni a hideg miatt, a meleg miatt, az egerek miatt, az éjjeli műszak miatt, a fogfájás miatt, a mászkálás miatt, az eső miatt, a sötét vagy a világos miatt. mert olyan dolgok miatt aggodalmaskodom, amik megtörténtek, amik meg fognak történni, vagy amik soha nem történtek meg és soha nem is fognak. ha jó napom van, azt mondom, nem tudok aludni, mert ilyen vagyok, vannak azok, akik könnyen elalszanak és kipihenten ébrednek, és vannak azok, akik nem. (mint ahogy vannak, akik szeretik az olajbogyót, és vannak, akik nem.)

ma jó napom van, örülök, hogy felébredtem. hatkor elmentem friss zsömléért (vagy valami zsömleszerűért), a levegő tiszta volt, a macskák nem hallgattak a ciccegésre, a boltban mindenki nagyon kedves. néha kicsi is elég, hogy valaki feltöltődjön szeretettel a világ iránt. (például az, ha beszédes a csend, mint a Verhovinán?)

have a beautiful day.

2013. január 28.

jaj azoknak, akik tárgyakat fetisizálnak. miért annyira szívdobogtató mégis egy Haydn-kézirat, miért szorul össze az ember gyomra, ha néhány centiméternyire kerül az eredeti Magna Cartától, és hogyan tölthet el ennyire jó érzéssel az Alice csodaországban kézzel írt és rajzolt első példánya? (de különösen az a jó benne, hogy be van digitalizálva az egész, és tapizós monitoron forgathatod meg nézegetheted az eredeti mellett.)

2013. január 25.

na jó, miért is ne legyek őszinte. még soha ennyire nem voltam bizonytalan abban, hogy hol akarom folytatni. azt, hogy az ELTE-re megyek majd, 9 éves korom óta tudtam, mert az unokatestvérem azt mondta, hogy az a legjobb. (céltudatos kislány voltam.) tulajdonképpen egyenes út vezetett ahhoz, hogy idén végül beiratkoztam magyartanárira. de most mit csináljak?

tudom, hogy nem akarom Londonban (sem Angliában) leélni az életem, ezért botorság lenne itt tanárképzést végezni - azzal a diplomával úgysem taníthatnék otthon (vagy bárhol máshol, ahogy alakul). viszont csak azt hallani, hogy nagyon jó a tanárképzés, néhány éve reformálták meg, úgyhogy nem lenne haszontalan. (a tanárképzés rendszere nagyon bonyolult, állítólag legalább hat különböző út van, amelyek végén A Tanári Pálya áll, de inkább nem néztem annyira utána, nehogy elcsábuljak.)

akkor nézzük a könyveket: nézegettem ilyeneket, mint a Book Design MA (nem belépési követelmény a design BA, jó a bölcsészdiploma is), de az azért már régen kiderült, hogy ügyesen tördelgetek ugyan, de a dizájnhoz teljesen vak vagyok. az én vizuális képességeimmel dizájnszakot választani öngyilkosság lenne, bukdácsolnék. van persze művészetközvetítés, meg ilyesmi, de ezt nagyon lufinak érzem.

akkor valami olyat kell választani, ami másik úton visz közelebb valamelyik szerelmemhez, a tanításhoz vagy a könyvekhez? andragógia? biznisz? (és saját kiadó?) informatika? (ki hiszi, hogy a papírkönyvekben van jövő?)

persze lehetetlen, hogy bárki is megoldja helyettem ezt a problémát, de igen, ez az, ami miatt ékes álmatlanságban szenvedek már mióta. dönthetek, és nekem minden döntés olyan, mintha a fogamat húznák.

2013. január 21.

már napok óta kerestem ezt a naptárat, abban reménykedtem, hogy kicsit összeszedettebbé tesz, és – hála ndavidnak – végre meg is van. ennél még jobb lenne, ha be is lehetne illeszteni a blogba (titokban ebben reménykedtem ugyanis), mert engem (bár tudom, hogy ez inkább negatív, mint pozitív tulajdonság, de az embernek a negatív tulajdonságaival is szembe kell tudni néznie) nagyon tud motiválni, ha valami publikus. (nyilvánvalóan persze a saját magamnak való megfelelés az elsődleges, de amíg másnak az segít, ha leírja a dolgokat, nekem az egyáltalán nem segít, írhatom én bármilyen szép füzetbe, semmi nem történik, már próbáltam.) de elég akár csak egyetlen embernek is elmondanom, csodákat tesz. (mondjuk addig meg nem mondom el senkinek, amíg nem látom, hogy valószínűleg el fogom érni, úgyhogy most sem árulom el, mire gyűlnek az ikszek. csak gyűljenek.) mindenesetre most meglátjuk, mi lesz, mert fogadalomból meg elérendő célból van bőven, és alapvetően az akarat sem hiányzik, csak valahogy mindig félrecsúsznak a dolgok.

remélem, hogy az új szobánk valóban sokkal jobb lesz (de legfőképp azt remélem, hogy nem lép le a srác a depozittal, elég volt most egy rossz tapasztalat), nagyon szeretek költözni.

2013. január 17.

valamiért nagyon szorongok már vagy egy hete, álmatlanság, gombóc a torkomban, gyomorfájás, fülfájás, szédülés. nem segít a kamillatea vagy a jóga, és mivel nem találom a szorongás okát (a kávé szokott ilyet okozni, úgyhogy nem is iszom, de nem lett jobb), csak még inkább szorongok, mivel tudom, hogy az ok nélküli szorogás sincs ok nélkül.

így sok időm van gondolkodni (ha már aludni nem tudok), ezért elmesélem azt, amikor először volt németem. (vagy legalábbis annak a metszetét, amire emlékezni akarok, és amire emlékezni tudok.) a történet vége egy kicsit vicces, úgyhogy lehet, hogy megéri végigolvasni.

szeretett szülőfalumnak élő kapcsolata van a németországi testvérvárosával, így az iskolások között is rendszeres a csereprogram. (vagy legalábbis rendszeres volt, amikor még oda jártam.) de azt szinte kizártnak tartom, hogy amikor meghirdették, hogy lehet fogadni németet, jelentkeztem volna. ennek számos oka van: akkor még nem jöttem rá, hogy a legtökéletesebb nyelv a német, úgyhogy minden erőmmel és idegszálammal utáltam (sokkal több energiát fektettem a nyelv utálásába, mint a tanulásba), akkoriban született meg a húgom, de még nem volt annyi szobánk, mint most, és akkoriban kezdett el megromlani a nevelőapámmal a kapcsolatom, úgyhogy elkezdtem leszokni arról, hogy csak úgy hazavigyek embereket. mindezekre emlékezve el sem tudom képzelni, hogy hogy döntöttünk mégis úgy, hogy fogadunk németet. (vagy kötelező volt, vagy pillanatnyi elmezavar.)

arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor az osztályban kiosztották, hogy kinek ki jut, hogy tudjunk nekik írni levelet, az én lapomon csak annyi állt, hogy "Jona, 13". a név alapján számomra nem volt teljesen egyértelmű, hogy lányról vagy fiúról van-e szó, úgyhogy az anyukámmal együtt bementem a programkoordinátor tanárnőhöz, aki azt válaszolta, hogy fogalma sincs, és kínos lenne felhívni a németeket, hogy megkérdezze. (azt hiszem, akkor találkoztam életemben először azzal, hogy egy tanár őszintén beismerte, amikor nem tudott valamit.)

amikor megérkeztek a németek, fény derült a rejtélyre: a Jona valójában Jonatán. mentünk hazafelé a kultúrházból, ahová érkeztek, sötét volt és hideg, toltuk a biciklin a csomagját, és közben azon gondolkodtam, hogy mi a csudát kezdek egy hétig ezzel a nagyfiúval (nem lehettem több 11 évesnél akkor). ő pedig szemmel láthatólag azon gondolkodott, hogy mi a csudát kezd egy hétig ezzel a kislánnyal.

amikor hazaértünk, kapott vacsorát, beraktunk neki egy matracot az öcséim szobájába, és mindenki aludni ment. majd fél órával később asztmás rohamot kaptam, kijöttek a rohammentők, és a lélegeztetőre kapcsolva bevittek a kórházba. (ez a vicces rész.) a szirénára (és a köhögésemre) szegény kissrác is felébredt, és máig emlékszem, mennyire riadt volt, amikor látta, hogy ölben visznek ki a mentősök. természetesen otthon még senki más nem beszélt németül, úgyhogy nem tudták elmondani neki, hogy viszonylag normális, ami történt (gyakran volt asztmás rohamom). úgyhogy egyszerűen nem mondtak neki semmit. másnap délelőtt átköltöztették egy másik családhoz. (én meg kórházban voltam még vagy egy hétig.)

ami a legérdekesebb a történetben, hogy két év múlva megint lehetett németem.

2013. január 15.


úgy néz ki, hogy az én ízlésem túlságosan azokhoz a darabokhoz idomult, amiket a Katonában meg az Örkényben látni. (meg amiket lakásszínházakban mutatnak be a színműs végzősök.) sosem láttam még olyan darabot, mint ez a Mester és Margarita volt, és az első gondolatom az volt, hogy "ez nekem túl csicsás", és csak a második az, hogy ez a legzseniálisabb olvasat, amivel valaha is találkoztam, és hogy eddig soha nem gondoltam volna, hogy ennyit hozzá lehet adni a Mester és Margaritához. (laza három és fél órában.) nekem a színház régóta az "úgy teszünk, mintha" volt, természetesen a lehető legjobb értelemben, itt viszont nem volt "úgy teszünk, mintha", hanem Margarita tényleg kiugrott meztelenül az ablakon. (legalábbis ténylegebb, mint egy minimalista színházban.) teljesen máshogy működött az agyam, mint otthon működne egy színházban, más ingereket dolgozott fel máshogy (mármint attól a lényegtelen apróságtól eltekintve is, hogy british angolul beszéltek, amit nehezebben értek, és nem látszott a szájuk mozgása sem, ami a filmeknél nagyon sokat segít, úgyhogy az első 5-10 percben kétségbeestem, hogy egy szót sem fogok érteni, de szerencsére elég hosszú volt a darab ahhoz, hogy egy idő után másra is tudjak koncentrálni a szövegen kívül). még nem vagyok egészen biztos abban, hogy nekem tetszik-e, hogy ennyire konkrét volt sok helyen (minek kivetíteni a lovat, amikor mindenki hallja a lódobogást?), de tény, hogy jól működött. (én egyszerűen csak ennyi ingert nem tudok befogadni egyszerre.)

a Barbican egyébként kívülről legrosszabb szocialista rémálmainkat idézi, a színházterme pedig pont olyan, mint a 12. kerületi művelődési központ nagyterme (csak nyilván sokkal-sokkal nagyobb), a többi belső tér viszont csodálatos, egészen beleszerettem.

2013. január 13.

még a hátam sajgása is boldogító, ha könyvek vannak a táskámban.

2013. január 7.

GYŰLÖLLEK, INFLUENZA.*

*szükség esetén behelyettesíthető akármilyen mocskos, múlni nem akaró felső légúti megbetegedéssel. de mi más lenne olyan erős, hogy ennyire hosszú időre ledöntsön a lábamról engem, a kiváló immunrendszerű superwomant?
ijesztő látni, hogy otthon mennyire minden ugyanaz marad az ember nélkül is. (otthon alatt annyi mindent érthetek és annyi mindent értek is.)

kis dobozok a világ.