valamiért nagyon szorongok már vagy egy hete, álmatlanság, gombóc a torkomban, gyomorfájás, fülfájás, szédülés. nem segít a kamillatea vagy a jóga, és mivel nem találom a szorongás okát (a kávé szokott ilyet okozni, úgyhogy nem is iszom, de nem lett jobb), csak még inkább szorongok, mivel tudom, hogy az ok nélküli szorogás sincs ok nélkül.
így sok időm van gondolkodni (ha már aludni nem tudok), ezért elmesélem azt, amikor először volt németem. (vagy legalábbis annak a metszetét, amire emlékezni akarok, és amire emlékezni tudok.) a történet vége egy kicsit vicces, úgyhogy lehet, hogy megéri végigolvasni.
szeretett szülőfalumnak élő kapcsolata van a németországi testvérvárosával, így az iskolások között is rendszeres a csereprogram. (vagy legalábbis rendszeres volt, amikor még oda jártam.) de azt szinte kizártnak tartom, hogy amikor meghirdették, hogy lehet fogadni németet, jelentkeztem volna. ennek számos oka van: akkor még nem jöttem rá, hogy a legtökéletesebb nyelv a német, úgyhogy minden erőmmel és idegszálammal utáltam (sokkal több energiát fektettem a nyelv utálásába, mint a tanulásba), akkoriban született meg a húgom, de még nem volt annyi szobánk, mint most, és akkoriban kezdett el megromlani a nevelőapámmal a kapcsolatom, úgyhogy elkezdtem leszokni arról, hogy csak úgy hazavigyek embereket. mindezekre emlékezve el sem tudom képzelni, hogy hogy döntöttünk mégis úgy, hogy fogadunk németet. (vagy kötelező volt, vagy pillanatnyi elmezavar.)
arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor az osztályban kiosztották, hogy kinek ki jut, hogy tudjunk nekik írni levelet, az én lapomon csak annyi állt, hogy "Jona, 13". a név alapján számomra nem volt teljesen egyértelmű, hogy lányról vagy fiúról van-e szó, úgyhogy az anyukámmal együtt bementem a programkoordinátor tanárnőhöz, aki azt válaszolta, hogy fogalma sincs, és kínos lenne felhívni a németeket, hogy megkérdezze. (azt hiszem, akkor találkoztam életemben először azzal, hogy egy tanár őszintén beismerte, amikor nem tudott valamit.)
amikor megérkeztek a németek, fény derült a rejtélyre: a Jona valójában Jonatán. mentünk hazafelé a kultúrházból, ahová érkeztek, sötét volt és hideg, toltuk a biciklin a csomagját, és közben azon gondolkodtam, hogy mi a csudát kezdek egy hétig ezzel a nagyfiúval (nem lehettem több 11 évesnél akkor). ő pedig szemmel láthatólag azon gondolkodott, hogy mi a csudát kezd egy hétig ezzel a kislánnyal.
amikor hazaértünk, kapott vacsorát, beraktunk neki egy matracot az öcséim szobájába, és mindenki aludni ment. majd fél órával később asztmás rohamot kaptam, kijöttek a rohammentők, és a lélegeztetőre kapcsolva bevittek a kórházba. (ez a vicces rész.) a szirénára (és a köhögésemre) szegény kissrác is felébredt, és máig emlékszem, mennyire riadt volt, amikor látta, hogy ölben visznek ki a mentősök. természetesen otthon még senki más nem beszélt németül, úgyhogy nem tudták elmondani neki, hogy viszonylag normális, ami történt (gyakran volt asztmás rohamom). úgyhogy egyszerűen nem mondtak neki semmit. másnap délelőtt átköltöztették egy másik családhoz. (én meg kórházban voltam még vagy egy hétig.)
ami a legérdekesebb a történetben, hogy két év múlva megint lehetett németem.
így sok időm van gondolkodni (ha már aludni nem tudok), ezért elmesélem azt, amikor először volt németem. (vagy legalábbis annak a metszetét, amire emlékezni akarok, és amire emlékezni tudok.) a történet vége egy kicsit vicces, úgyhogy lehet, hogy megéri végigolvasni.
szeretett szülőfalumnak élő kapcsolata van a németországi testvérvárosával, így az iskolások között is rendszeres a csereprogram. (vagy legalábbis rendszeres volt, amikor még oda jártam.) de azt szinte kizártnak tartom, hogy amikor meghirdették, hogy lehet fogadni németet, jelentkeztem volna. ennek számos oka van: akkor még nem jöttem rá, hogy a legtökéletesebb nyelv a német, úgyhogy minden erőmmel és idegszálammal utáltam (sokkal több energiát fektettem a nyelv utálásába, mint a tanulásba), akkoriban született meg a húgom, de még nem volt annyi szobánk, mint most, és akkoriban kezdett el megromlani a nevelőapámmal a kapcsolatom, úgyhogy elkezdtem leszokni arról, hogy csak úgy hazavigyek embereket. mindezekre emlékezve el sem tudom képzelni, hogy hogy döntöttünk mégis úgy, hogy fogadunk németet. (vagy kötelező volt, vagy pillanatnyi elmezavar.)
arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor az osztályban kiosztották, hogy kinek ki jut, hogy tudjunk nekik írni levelet, az én lapomon csak annyi állt, hogy "Jona, 13". a név alapján számomra nem volt teljesen egyértelmű, hogy lányról vagy fiúról van-e szó, úgyhogy az anyukámmal együtt bementem a programkoordinátor tanárnőhöz, aki azt válaszolta, hogy fogalma sincs, és kínos lenne felhívni a németeket, hogy megkérdezze. (azt hiszem, akkor találkoztam életemben először azzal, hogy egy tanár őszintén beismerte, amikor nem tudott valamit.)
amikor megérkeztek a németek, fény derült a rejtélyre: a Jona valójában Jonatán. mentünk hazafelé a kultúrházból, ahová érkeztek, sötét volt és hideg, toltuk a biciklin a csomagját, és közben azon gondolkodtam, hogy mi a csudát kezdek egy hétig ezzel a nagyfiúval (nem lehettem több 11 évesnél akkor). ő pedig szemmel láthatólag azon gondolkodott, hogy mi a csudát kezd egy hétig ezzel a kislánnyal.
amikor hazaértünk, kapott vacsorát, beraktunk neki egy matracot az öcséim szobájába, és mindenki aludni ment. majd fél órával később asztmás rohamot kaptam, kijöttek a rohammentők, és a lélegeztetőre kapcsolva bevittek a kórházba. (ez a vicces rész.) a szirénára (és a köhögésemre) szegény kissrác is felébredt, és máig emlékszem, mennyire riadt volt, amikor látta, hogy ölben visznek ki a mentősök. természetesen otthon még senki más nem beszélt németül, úgyhogy nem tudták elmondani neki, hogy viszonylag normális, ami történt (gyakran volt asztmás rohamom). úgyhogy egyszerűen nem mondtak neki semmit. másnap délelőtt átköltöztették egy másik családhoz. (én meg kórházban voltam még vagy egy hétig.)
ami a legérdekesebb a történetben, hogy két év múlva megint lehetett németem.
Megjegyzések