2016. október 29.

nem tűntem el, csak egyrészt nagyon elfoglalt lettem, másrészről meg nem történik semmi.
az új munka ígérete már két hónapja lóg a levegőben, cégen belül mozognék, úgyhogy mindenki tud róla, mégsem történik semmi. még a leveleimre sem válaszol a leendő csapat, akikkel együtt dolgoznék - kezdem bánni, hogy amikor megkaptam az állásajánlatot, lemondtam a többi interjúmat.
másrészről pedig egy csomó izgalmas dolgot csinálok, például elkezdtem egy magyar lány startupjával együtt dolgozni: skype-on keresztül bevontak a meetingre, és úgy kezeltek, mintha a véleményemnek és a tapasztalataimnak lenne értéke. kicsit meg is fájdult a szívem, mert átfutott az agyamon, hogy ha hazamennék, szinte mindig egyenrangúként lennék kezelve, nem pedig csak különleges helyzetekben és különleges emberek által.
de haza most nem megyünk.
mindenesetre erről majd írok többet is, ha rendesen beindul (legalábbis gondolom).
harmadrészről már négy hete megy az egyetem, én pedig nem is hogy senkivel nem tudtam összebarátkozni, de nem is beszélek senkivel. még csak köszönőviszonyban sem vagyok bárkivel is. biztos nem segít, hogy mindkét órám nagy csoportos óra, több szak diákjai és BA-MSc vegyesen vannak, de azért nem kellene úgy beslisszolnom, mint aki ott se van. nem értem, hova tűnt a bátorságom, tavaly egy csomó mindenkivel könnyedén összebarátkoztam. mindegy, legalább az órákon jól teljesítek, majd arról is írok rendesen, már tanultam egy csomó izgalmas dolgot, amit szívesen megosztanék veletek.
ma kiküldték a projektlehetőségeket is, én pedig attól tartok, hogy nem az alapján fogok választani, hogy mi érdekel, hanem hogy mi egyeztethető össze a jövőbeli beosztásommal - amiről még mindig nem tudok semmit. most mennem kell, mert zár a könyvtár*, és amúgy is bowlingozni megyünk a munkatársaimmal. (én pedig megyek, mert reggel óta nem beszéltem senkihez.)**
*ez elég rossz kifogás, mert a főkönyvtár éjjel-nappal nyitva van! ezen alig tudom magam túltenni.
**persze bowlingozás közben jöttem csak rá, hogy péntek este nem a jövő heti házi feladatomat szoktam megcsinálni, mint ma este, hanem a vasárnapi óratervet, úgyhogy otthagytam őket és hazajöttem. work-family-studies-social life: pick 3.

2016. október 9.

amikor azt gondolom, hogy kiválóan vásároltam vacsorára, mert van sütőtök, szőlő, dió, ciabatta és négyféle sajt, akkor mindenki húzza a száját, hogy ez nem vacsora
de mégis minden elfogy
ki érti ezt

(de az igaz, hogy kellenek új receptek. kár, hogy M. és Veronika pont ugyanazokat a dolgokat szeretik, amik pont nem azok a dolgok, amiket én szeretek.)

2016. október 6.

napló a nappalinkból (35-36)

a múlt héten M. családja látogatott meg minket. amúgy borzasztóan elfoglaltak vagyunk és nem fogadunk új vendégeket, de a surfer barátaink vissza-visszatérnek: a kanapén a napot végigalvó német lány jövő héten újra jön, hogy megnézze Londont (meg bennünket), Caroline pedig a hónap végén jön látogatóba.

amúgy pedig most már biztos, hogy abbahagyom a kávéfőzést körülbelül egy hónap múlva. először nagyon örültem neki, most még mindig örülök, de emellett leginkább rettegek: attól, hogy valami közbejön és mégsem vesznek át, meg attól is, hogy mindenki csalódni fog bennem, aki azt gondolta, hogy ez a pozíció nekem való. meg attól is, hogy újra nem fogok semmit sem mozogni és göthös leszek. meg attól is, hogy kevesebbet fogok keresni. (entry level pozíció.) meg attól is, hogy nem fog tetszeni és mégis inkább kávét szeretnék főzni és vásárlókkal vitatkozni. meg attól is, hogy túlvállaltam magam és a tanulás rovására fog menni. de persze leginkább örülök.

2016. október 2.

ma egyszer szembe mertem nézni a félelmeimmel. (ha azt is beleszámoljuk, hogy elmentem a követségre, akkor kétszer.)
és csak egy vásárlóval voltam udvariatlan, reggel 10 körül - utána elfogadtam, hogy akkor sem lesz jobb, ha ideges vagyok, úgyhogy nem voltam. már csak az kellene, hogy ez reggeli előtt is sikerüljön, és akkor tényleg felnőtt embernek tarthatom magam.

2016. október 1.

szeptember szinte elviselhetetlenül hosszúra nyúlt - de lehet, hogy csak azért érzem így, mert ez a hét nem akar véget érni. ilyentájban szokott elviselhetetlen honvágyam lenni, de nem Budapest, hanem Tát iránt; idén viszont nem volt. annyira az eszembe sem jutott Magyarország, hogy az éves gyámsági beszámolót is elfelejtettem (szerencsére csak tegnapig, úgyhogy nem kerülünk bajba. mondjuk még soha nem válaszolt senki, csak küldöm a leveleket a semmibe. mint általában.)
csak el ne felejtsek holnap népszavazni menni.