a tábor azt hozza ki belőlem, hogy elkezdtem úgy gondolni az emberekre, hogy "manó" meg "picuri". (az ember hajlamos így hívni valakit, aki alig ér fel a derekáig.) ja, meg hogy rettegek attól, hogy egyszer összeesek a lépcsőn, és kitöröm a nyakam. idén kicsit kevesebb időt töltök a gyerekekkel, mint tavaly, a média miatt: a délutáni programok idején általában a délelőtt elkészült szövegeket dolgozzuk fel, tesszük fel a blogra stb., még csapatom sincs, úgyhogy igazi kincs minden állomásként eltöltött este. ma este pedig állomás voltam, úgyhogy most jó.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések