A munka megint annyira kimerít, hogy amikor végre holidayen leszek Magyarországon, nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy senki sem akar majd találkozni velem, hanem hogy nem akarok majd kimozdulni az ágyamból.
Ha lesz ágyam egyáltalán.
Kell nekem Magyarországra menni már megint, magamnak keresem a bajt. (Nyuszika, nyuszika.) Ez a baj azzal, ha az ember emigrál, csak egy helyre lehet utazni. És még izgulok is, mint egy gyerek.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések