égboltsapkájú

utolsó tanítási nap. bizonyos személyeken és magán az ISKOLÁN ( ami főleg hangulat és emlék ) kívül a rutin fog hiányozni, a mindennapok unalmas, de rendszert, keretet teremtő monotonitása. ez az egész úgy van belénk karcolva, mint a padokba az ájlávjú. (mint fent, a rajzteremben, tizenéves Laci ♥ Juli- k, és arra gondoltam, hogy a szerelem elmúlik, de a padba karcolva örök ( de mennyire nem volt az ), és már talán a tanárok sem emlékeznek arra Lacira meg a Julira (dehogynem, a tanárok mindenre emlékeznek, NL is emlékezett arra, kivel járt 10 éve a fiúm ), de mi még mindig látjuk, és alákarcolhatjuk, hogy Kati LOVE Zoli , zárójel vége.) és ezek maradnak meg biztosan, a kávéízű reggelek énekkaron, Tündinéninél, Lacibácsinál, mikor hol, az utazás, a bizsergés a dolgozatok előtt, meg hogy az első verseimet a fizikafüzetbe írtam a pad alatt, meg a les rois du monde, meg... van még pár.

most nagyokat ásítok. talán az este csúcspontja az volt, amikor rájöttünk, hogy nyolc óra múlva kezdődik a legeslegutolsó tanítási napunk, aztán másnap elballagunk. de ekkor már annyira nem tudtam élvezni a társalgást, csak morogtam, hogy jajj, a nadrágom. magamra borítottam a narancslevet, annyira magyaráztam, mennyire elképesztően rövid volt ez a tanév. már így megvannak azok a dalok, amik szerintem örökre, kitörölhetetlenül összeforrtak bennem az iskolával. csak néhány, de van, és bárhol, bármilyen körülmények között hallom majd meg mondjuk a ha lenne jövő-t, ez az egész utolsó év fog az eszembe jutni, a tavalyiak ballagásától mostanáig. vagy ha azt, hogy erdő mellett estvéledtem. vagy... akármennyire is patetikusan és elcsépelten hangzik, hét év akkor is hét év, és akarva-akaratlanul is befolyásolta ilyen-olyan irányban a személyiségünket az a tizensok ember, akit az elmúlt három napban meglátogattunk. meg azok is, akiket nem. és ki tudja, mi marad meg ezekből az emlékekből, kiből ...

elképesztően hiányzik a zene. erre ma jöttem rá, amikor trombitált egy srác nagyszünetben a folyosón. zenekarba akarok menni, most. hónapok óta nem fújtam semmit, meg sem fog szólalni a hangszer. (most a dorogi zenekar honlapján hallgatom a jó kis fúvósmuzsikát. jövő szerdától újra megyek, az már tuti. ma meg megvolt a nagy cukrászdázás, mert az van, hogy a hellesek mindig vittek a cukiba ballagási meghívót, és kaptak cserébe tortát. ez pedig egy igen jó hagyománynak tűnik. (és igen, gyönyörűen csodaszép tortát kaptunk az esztergom-kertvárosi Kovács cukrászdától, rá volt írva, hogy 13.b 2002-2009 , reklám vége.) meg egyébként is igen sokat ültünk ott Lacibácsival meg Gergővel. mindenből legutolsó órák. olyan furcsa, hogy soha többé nem lesz matekórám. soha, soha, soha többé.

nem gondoltam volna sose, hogy a szerenád ilyen jó dolog. a suliban már tulajdonképpen nem csinálunk szinte semmit, csak az utolsó simításokat végezzük el hét év munkáján, már csak az "eztígycsináld"-ok, az "eztnerontsdel"-ek, a "soksikert"-ek vannak hátra. tanulni már lehetetlen, délután is, este is. lesz, ami lesz.

le a kalappal djp előtt . a zűrös év eleji interjú után, amiről bőgve jöttem ki, nem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt mondom. meg van az a fehér rövidnacim, amire mindenféle helyekre mindenféle gombokat varrtam, mint a Gombos Jim, de leszakadtak. és ma, mivel képtelennek éreztem magam másra, hát rávarrtam egy párat. füleset is. szerintem nagyon jól néz ki, viszont nagyon nyom, ááá. meg ma leadtam a háromszáznégyes kulcsát.

az első nap. csak képek, mást nem lehet. amikor a saját falunkban bolyongva keressük a megfelelő házat. jóég, csak meg ne lásson valaki, amint itt üvöltöm, hogy "half money". miért van az, hogy este nem utálják egymást az emberek? egyébként vicces volt, kifelé menet megharapott a húgom tanítónénijének a kutyája, végül Anett zavarta el, én meg bőgtem, mert megijedtem. a kutya meg legfeljebb a bokámig ért. képeket se lehet. álmos vagyok. három nap az iskolából. nemhiszemel.

elképesztően unatkozom (elképesztően nehezen veszem rá magam valami hasznosra. egyre nehezebben.)