...itt hagyjuk kedves iskolánk...

most nagyokat ásítok.

talán az este csúcspontja az volt, amikor rájöttünk, hogy nyolc óra múlva kezdődik a legeslegutolsó tanítási napunk, aztán másnap elballagunk. de ekkor már annyira nem tudtam élvezni a társalgást, csak morogtam, hogy jajj, a nadrágom. magamra borítottam a narancslevet, annyira magyaráztam, mennyire elképesztően rövid volt ez a tanév.

már így megvannak azok a dalok, amik szerintem örökre, kitörölhetetlenül összeforrtak bennem az iskolával. csak néhány, de van, és bárhol, bármilyen körülmények között hallom majd meg mondjuk a ha lenne jövő-t, ez az egész utolsó év fog az eszembe jutni, a tavalyiak ballagásától mostanáig. vagy ha azt, hogy erdő mellett estvéledtem. vagy...

akármennyire is patetikusan és elcsépelten hangzik, hét év akkor is hét év, és akarva-akaratlanul is befolyásolta ilyen-olyan irányban a személyiségünket az a tizensok ember, akit az elmúlt három napban meglátogattunk. meg azok is, akiket nem. és ki tudja, mi marad meg ezekből az emlékekből, kiből mi lesz majd az, ami tényleg meghatározó. (bennem van néhány kép, amiről most úgy gondolom, hogy örökre, de ki tudja.)
és persze nem csak a tanárok minket, meg mi a tanárokat, hanem mi is egymást. ki tudja, ki tudja.

és egész este mindenhol ott volt a bazilika. undorítóan giccses volt a vörösen izzó holdkaréjjal. éppen ezért imádom ennyire, képes lennék órákon át csak ülni és bámulni. mindig tudok neki örülni. (olyan, mint a hóesés meg a virágok.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

vásárlás

Kovács András Ferenc: Pro Domo