égboltsapkájú

jó látni a blogstatisztikámban, mennyi különleges országban jártak nyáron a barátaim és ismerőseim.

holnap reggel fél hétkor fel kell keltenem a húgomat, és elindítani iskolába. már a gondolatától is legalább annyira rosszul vagyok, mintha nekem kellene menni. mégis: ahogy ma, egy újabb, kacatokkal teli papírdoboz mélyén találtam egy matekdolgozatot, valahogy hiányérzetem támadt. másfél éve még képes voltam leírni azt a szót, hogy számonkérés.  ráadásul fontosnak is gondoltam. ezt kellene leginkább megtanulni, hogy az ember ne tartsa fontosnak a dolgokat. meg magát.

hogy lehet jelen időben írni egy könyvet? (lehet, hogy van erre pozitív példa is, szóval kíváncsian várom az ötleteket.)

a húgomnak úgy volt fonva a haja, mint a lányoknak a Matulában, így megnéztük az Abigélt. (sokszor leállítva, magyarázatokkal, két napig tartott.) most láttam először úgy, hogy a történelmi részét is értettem (a hatosztályos gimi miatt nekem a 20. századi töri kimaradt nyolcadikban, ezért elég későn ismerkedtem meg vele), de ez a film mindig egyre jobban tetszik. csodálatos.

milyen kár a jegyzetekért. (a kéziratokat csíkokra, majd kockákra tépem. ami db-s, azt is. külön kupac, aminek az egyik oldalára még lehet írni, külön kupac a fényes papír, a karton és az újság. jövőre semmit sem fogok leírni, ez tarthatatlan – a papírra írt jegyzeteket voltaképpen még vizsgára készüléskor sem nagyon használom, csak az marad meg, amit rögtön gépelek. igyekszem olyan lassan haladni, hogy a tizenkét éves kori kütyüimre már ne legyen időm.)

Bb szerint nem azért nem fér be a forint (szemben a frankkal meg az euróval) az új pénztárcám papírpénztartójába, mert a magyarok a forint értéktelenségét kívánják kompenzálni a méretével, hanem azért, mert Svájcban vettem, és minden ország a maga pénzére méretezi a pénztárcáit. egyébként úgy emlékszem, valamivel több, mint egy éve nem töltöttem itthon ennyi időt (mert amint felvettek az egyetemre, elmentem gólyatáborokba, beköltöztem a koliba, onnan pedig még karácsonykor is csak három napra jöttem haza, aztán amikor véget ért a tanév, azonnal elutaztam Svájcba). most viszont a koli még nincs nyitva. így úgy döntöttm, itt az ideje kipakolni a lányszobámat (és beleköltöztetni a húgom), de amint elkezdtem, el is múlt a lelkesedésem. azért mégiscsak nagyon szerettem itt lakni. (meg egyébként is, hova rakjam a könyveim és a télikabátom?) nem tudom, mennyire elfogadható vágy húszévesen egy saját lakás. (milyen öreg vagyok.)

igényli az ősz, hogy némiképp ráhangolódjak. túl sok a felhő az égen – nem engedi elrepülni a gondolatokat, a terveket. ugyanaz, ami nyáron még végtelennek tűnt és lehetségesnek, most csak ugyanolyan korlát, mint bármi más. nincsenek prioritási listák, nincs semmi. a felhők alatt nem lehet.